1. fejezet
Napkelte

I.

Ca­rolyn vér­ben ázva, me­zít­láb, egye­dül sé­tált a két­sá­vos asz­fal­ton, ame­lyet az ame­ri­ka­i­ak 78-as or­szág­út­nak hív­nak. A leg­több könyv­tá­ros, be­le­ért­ve Ca­rolynt is, úgy gon­dolt erre az útra, mint a Taco Út­já­ra, an­nak a me­xi­kói ét­kez­dé­nek a tisz­te­le­té­re, aho­vá néha ki­sur­ran­tak. A gu­a­ca­mo­lé­juk, gon­dol­ta a nő, tény­leg na­gyon jó. Meg­kor­dult a gyom­ra. A tal­pa alatt na­rancs­vö­rös, kel­le­me­sen ro­po­gós tölgy­fa­le­ve­lek zö­rög­tek, lé­leg­ze­te fe­hér fel­hő­ként szállt el a haj­nalt váró le­ve­gő­ben. Az ob­szi­di­án­kés, amellyel meg­öl­te Mi­ner nyo­mo­zót, a de­re­ká­ba tűz­ve la­pult, éle­sen, tit­ko­san.

Mo­soly­gott.

Az au­tók rit­ká­nak szá­mí­tot­tak ezen az úton, ha nem is tel­je­sen szo­kat­lan­nak. Éj­je­li sé­tá­ja alatt ed­dig ötöt lá­tott. Az a meg­vi­selt Ford F-250, amely most le­fé­ke­zett előt­te, már har­ma­dik­ként állt meg, hogy a gaz­dá­ja job­ban szem­ügy­re ve­hes­se őt. A so­főr be­so­rolt a túl­ol­da­li pad­ká­hoz, a ka­vi­csok csi­ko­rog­tak a ke­re­kek alatt. Ami­kor le­eresz­tet­te az ab­la­kot, Ca­rolynt bagó, régi olaj és szé­na sza­ga csap­ta meg. A kor­mány mö­gött egy ősz hajú fér­fi ült, mel­let­te egy né­met ju­hász vizs­lat­ta gya­nak­vó­an a nőt.

Ó, a ro­hadt élet­be. Nem akar­ta bán­ta­ni őket.

– Jé­zu­som – szó­lalt meg a so­főr. – Bal­ese­tet szen­ve­dett? – Sza­vai ag­go­da­lom­tól cseng­tek. Iga­zi ag­go­da­lom­tól, nem egy ra­ga­do­zó meg­té­vesz­tő hang­já­tól, ami­vel a leg­utób­bi fér­fi pró­bál­ko­zott. Ca­rolyn eb­ből tud­ta, hogy az öreg­em­ber úgy néz rá, aho­gyan egy apa a lá­nyá­ra. Egy ki­csit meg­nyu­go­dott.

– Nem – vá­la­szol­ta, és a ku­tyát für­kész­te. – Sem­mi ilyes­mi. Csak akadt egy kis fel­for­du­lás a paj­tá­ban. Az egyik ló­val. – Nem volt sem­mi­fé­le paj­ta és sem­mi­fé­le ló. De a fér­fi sza­gá­ból tud­ta, hogy ked­ve­li az ál­la­to­kat, és tisz­tá­ban van vele, hogy a tar­tá­suk néha vé­res mun­ka. – Ne­héz szü­lés, ne­kem is és neki is. – Ca­rolyn szo­mo­rú­an el­mo­so­lyo­dott, és ke­zé­vel zöld, a Mi­ner nyo­mo­zó vé­ré­től el­fe­ke­te­dett és meg­me­re­ve­dett se­lyem­ru­há­já­ra mu­ta­tott. – Tönk­re­ment a ru­hám.

– Pró­bál­ja szó­dá­val – mond­ta a fér­fi szá­ra­zon. A ku­tya eny­hén fel­mor­dult. – Csen­det, Buddy.

Ca­rolyn nem egé­szen ér­tet­te, mire cé­loz a „szó­dá­val”, de a hang­szí­né­ből tud­ta, hogy a fér­fi vic­cel. Nem af­fé­le ha­ha­ha-po­ént sü­tött el, in­kább csak amo­lyan szá­na­ko­zót. Fel­hor­kant.

– Úgy lesz.

– A ló jól van? – is­mét iga­zi ag­go­da­lom a hang­já­ban.

– Igen, és a csi­kó is. Csak hosszú éj­sza­ka volt. Gon­dol­tam, sé­tá­lok egyet, hogy ki­tisz­tít­sam a fe­jem.

– Me­zít­láb?

A nő vál­lat vont.

– Er­re­fe­lé nem va­gyunk finnyá­sak. – És ez­zel iga­zat is mon­dott.

– El­vi­gyem?

– Nem, de kö­szö­nöm. Az apám ar­ra­fe­lé la­kik, nem messze in­nen. – Ez is igaz volt.

– Hol, a pos­ta­hi­va­tal kör­nyé­kén?

– Gar­ri­son Oaks­ban.

Az öreg­em­ber ezen egy pil­la­nat­ra el­me­ren­gett, pró­bál­ta fel­idéz­ni, hon­nan is­me­rős neki a név. Egy kis idő után fel­ad­ta. Ca­rolyn fel­vi­lá­go­sít­hat­ta vol­na, hogy na­pon­ta négy­szer el­hajt­hat Gar­ri­son Oaks mel­lett ezer éven át, és még úgy sem je­gyez­né meg, de nem tet­te.

– Ahhh­ha… – mond­ta az öreg bi­zony­ta­la­nul. – Ér­tem. – Most nem ki­fe­je­zet­ten atyai te­kin­tet­tel pil­lan­tott a nő lá­bá­ra. – Biz­tos nem akar­ja, hogy el­vi­gyem? Buddy nem bán­ná, ugye, ha­ver? – meg­pas­kol­ta maga mel­lett az el­hí­zott ku­tyát. Buddy csak néz­te Ca­rolynt, bar­na sze­mé­ben vad­ság és gya­nak­vás ült.

– Nem, meg­va­gyok. Még szel­lőz­te­tem a fe­jem egy ki­csit. De azért kö­szö­nöm. – Az ar­cá­ra eről­te­tett egy mo­solyt.

– Nincs mit.

Az öreg­em­ber se­bes­ség­be tet­te a ko­csit, és el­haj­tott, me­leg ben­zin­gőz­be bur­kol­va Ca­rolynt.

A nő ad­dig állt ott, és néz­te a tá­vo­lo­dó au­tót, amíg a hát­só lám­pái el nem tűn­tek egy ka­nyar mö­gött. Azt hi­szem, ennyi is­mer­ke­dés elég volt egy éj­sza­ká­ra. Fel­ka­pasz­ko­dott a me­re­dé­lyen, és be­sur­rant az er­dő­be. A hold még min­dig teli ko­rong­ként csün­gött az égen. Az ame­ri­ka­i­ak „ok­tó­ber­nek” vagy néha „ősz­nek” hív­ták ezt az idő­sza­kot, de a könyv­tá­ro­sok az égi­ek sze­rint mér­ték az időt. A ma éj­jel a he­te­dik hol­dé volt, az pe­dig a fe­ke­te pa­nasz hold­ja. Fé­nye alatt csu­pasz ágak ár­nyé­kai ve­tül­tek Ca­rolyn seb­he­lye­i­re.

Jó más­fél ki­lo­mé­ter után el­ju­tott egy üre­ges fá­hoz, aho­vá a kön­tö­sét rej­tet­te. Ki­ráz­ta be­lő­le a fa­kér­get, és amennyi­re tud­ta, meg­tisz­tí­tot­ta. A vé­res ruha egy da­rab­ját el­tet­te Da­vid­nek, a töb­bit pe­dig el­dob­ta, majd be­le­bújt a kön­tös­be, és a fe­jé­re húz­ta a ka­puc­ni­ját. Sze­ret­te azt a ru­hát – jól érez­te ma­gát a se­lyem­ben –, de a kön­tös dur­va pa­mut­ja meg­nyug­tat­ta. Is­me­rős­nek tűnt, és mást nem is várt el egy ru­há­tól.

Mé­lyebb­re ha­tolt az er­dő­ben. A le­ve­lek és fe­nyő­tűk alat­ti kö­vek kel­le­me­sen nyom­ták a tal­pát, mint­ha csak va­la­mi tu­dat­alat­ti visz­ke­tést va­kar­tak vol­na meg. Itt van a kö­vet­ke­ző ge­rinc mö­gött, gon­dol­ta. Gar­ri­son Oaks. Egy­részt ha­mu­vá akar­ta éget­ni az egész he­lyet, más­részt vi­szont még­is jó lesz újra lát­ni.

Ott­hon.

II.

Ca­rolyn és a töb­bi­ek nem könyv­tá­ros­nak szü­let­tek. Egy­kor – úgy tűnt, igen­csak rég – bi­zony na­gyon is ame­ri­ka­i­ak vol­tak. A nő egy ki­csit még em­lé­ke­zett erre – pél­dá­ul va­la­mi­re, amit Bio­nic Wom­an­nek hív­tak, és va­la­mi más­ra, amit Re­ese mo­gyo­ró­va­jas sü­ti­jé­nek. De egy nap, ami­kor Ca­rolyn nyolc­éves le­he­tett, Apá­ra rá­ron­tot­tak az el­len­sé­gei. Apa túl­él­te, ahogy Ca­rolyn és egy ma­rok­nyi má­sik gye­rek is. A szü­le­ik azon­ban nem.

Em­lé­ke­zett Apa hang­já­ra az ol­va­dó asz­falt sza­gát árasz­tó fe­ke­te füs­tön át, és em­lé­ke­zett, hogy mö­göt­te, a há­za­ik he­lyén, tom­pa na­rancs­szín­ben ra­gyo­gó, mély krá­te­rek tá­tong­tak.

– Most már pe­la­pik vagy­tok – mond­ta Apa. – Ez egy régi szó. Olyas­mit je­lent, mint a „könyv­tá­ros” és mint a „ta­nít­vány”. Be­fo­gad­lak ben­ne­te­ket a há­zam­ba, és a régi szo­ká­sok­nak meg­fe­le­lő­en fog­lak fel­ne­vel­ni ti­te­ket, ugyan­úgy, aho­gyan en­gem is fel­ne­vel­tek. Meg­ta­ní­tom nek­tek mind­azt, amit ne­kem ta­ní­tot­tak.

Egy­szer sem kér­dez­te tő­lük, hogy ők ma­guk mit akar­ná­nak.

Ca­rolyn, nem lé­vén há­lát­lan, ele­in­te igye­ke­zett a ked­vé­re ten­ni. Any­ut és aput örök­re el­ve­szí­tet­te. Ezt meg­ér­tet­te. Most már csak Apá­ra szá­mít­ha­tott, és egy ide­ig úgy tűnt, nem kö­ve­tel olyan so­kat tőle. De az ő ott­ho­na más volt. Édes­sé­gek és tévé he­lyett ár­nyé­kok és vas­tag, kéz­zel írt per­ga­me­nek­ből össze­ál­ló, ősi köny­vek töl­töt­ték meg. Rá­jöt­tek, hogy Apa na­gyon rég­óta él, és hogy hosszú éle­te so­rán mes­te­ré­vé vált a cso­dák mű­ve­lé­sé­nek. Vil­lá­mo­kat tu­dott le­hív­ni az ég­ből, és meg­ál­lít­hat­ta az idő fo­lyá­sát. A kö­vek név sze­rint szó­lí­tot­ták őt. E mes­ter­sé­gek el­mé­le­tét és gya­kor­la­tát ti­zen­két ka­ta­ló­gus­ba rend­sze­rez­te – vagy­is egy ju­tott mind­egyik gye­rek­re. Csak annyit kért tő­lük, hogy szor­gal­ma­san ta­nul­ja­nak.

Ca­rolyn pár hét­tel ké­sőbb kezd­te sej­te­ni, hogy mit is je­lent mind­ez va­ló­já­ban. A Könyv­tár já­de­pad­ló­ján itt-ott el­szórt, lám­pá­val meg­vi­lá­gí­tott ki­osz­kok egyi­ké­nél ta­nult ép­pen. Az ak­kor nagy­já­ból ki­lenc­éves Mar­ga­ret si­kolt­va ro­hant ki a szür­ke ka­ta­ló­gus to­rony­ma­gas, ár­nyé­kos pol­cai kö­zül. A ret­te­gés­től el­va­kul­tan meg­bot­lott egy kis­asz­tal­ban, és szin­te Ca­rolyn lába előtt esett össze. Ca­rolyn az asz­ta­la alá húz­ta, hogy el­rejt­se.

Mar­ga­ret vagy tíz per­cig resz­ke­tett az ár­nyék­ban. Ca­rolyn sut­tog­va kér­dez­get­te, de a lány nem vá­la­szolt, ta­lán mert nem tu­dott. Könnye­i­be azon­ban vér ke­ve­re­dett, és ami­kor Apa vissza­von­szol­ta a köny­vek közé, össze­pi­sil­te ma­gát. Ez ele­gen­dő vá­lasz­nak bi­zo­nyult. Ca­rolyn néha fel­idéz­te, ahogy Mar­ga­ret vi­ze­le­té­nek am­mó­ni­á­ja össze­ke­ve­re­dik a régi köny­vek po­ros il­la­tá­val, és ahogy a si­ko­lyai vé­gig­vissz­hang­za­nak a könyv­so­rok kö­zött. Eb­ben a pil­la­nat­ban kezd­te Ca­rolyn meg­ér­te­ni a dol­go­kat.

Az ő ka­ta­ló­gu­sa in­kább unal­mas, mint­sem ijesz­tő volt. Apa a nyel­vek ta­nul­má­nyo­zá­sát osz­tot­ta rá, és kö­zel egy évig hű­sé­ge­sen fog­lal­ko­zott a téma alap­ja­i­val. De idő­vel el­un­ta a ru­tint. Kép­zé­se első nya­rán, ki­lenc­éves ko­rá­ban oda­ment Apá­hoz, és top­pan­tott egyet a lá­bá­val.

– Ele­gem van! – kö­zöl­te. – Elég köny­vet ol­vas­tam, és elég szót tu­dok. Ki aka­rok men­ni.

A töb­bi gye­rek hát­ra­hő­költ az Apa ar­cá­ra ki­ülő re­ak­ci­ó­tól. Ígé­re­te sze­rint úgy ne­vel­te őket, ahogy an­nak ide­jén őt is ne­vel­ték. Leg­több­jük­nek – be­le­ért­ve Ca­rolynt is – már volt pár seb­he­lye.

De ez­út­tal, bár az arca el­sö­té­tült, nem ütöt­te meg a lányt. In­kább csak azt mond­ta:

– Igen? Hát jó.

Az­tán ki­nyi­tot­ta a Könyv­tár aj­ta­ját, és hó­na­pok óta elő­ször ki­ve­zet­te Ca­rolynt a nap­fény­be, a kék ég­bolt alá. Ca­rolyn en­nek na­gyon meg­örült, fő­leg, ami­kor Apa to­vább­sé­tált, és az erdő felé in­dult. Út­köz­ben a lány lát­ta, ahogy Da­vid, aki a gyil­kos­ság és há­bo­rú ka­ta­ló­gu­sát ta­nul­ta, egy kést ló­bál az út vé­gén álló me­zőn. Mi­chael, aki arra ké­pez­te ma­gát, hogy Apa ál­la­tok­hoz kül­dött nagy­kö­ve­te le­gyen, egy kö­ze­li fa­ágon egyen­sú­lyo­zott, és egy mó­kus­csa­lád­dal tár­sal­gott. Ca­rolyn mind­ket­te­jük­nek oda­in­tett. Apa vé­gül a kör­nyé­kük mö­gött, egy kis tó part­ján állt meg. Az öröm­től szin­te re­me­gő lány me­zít­láb gá­zolt bele a se­ké­lyes­be, és ebi­ha­lak után kap­ko­dott.

A par­ton Apa az őz­su­ta Is­hát hív­ta, aki nem­rég el­lett meg. Isha és gi­dá­ja, Asha ter­mé­sze­te­sen jöt­tek pa­rancs­szó­ra. Az­zal kezd­ték, hogy nagy ko­moly­ság­gal és hossza­san hű­sé­get es­küd­tek Apá­nak. Ca­rolynt ez nem ér­de­kel­te. Mos­tan­ra ha­lá­lo­san un­tat­ták az Apa előtt haj­bó­ko­ló em­be­rek és ál­la­tok, és egyéb­ként is, az őz­nyelv ne­héz.

Ami­kor a for­ma­sá­gok vé­gé­re ér­tek, Apa meg­pa­ran­csol­ta Is­há­nak, hogy a gi­dá­já­val együtt Ca­rolynt is ta­nít­sa. Fi­gyelt rá, hogy könnyű sza­va­kat hasz­nál­jon, hogy Ca­rolyn is ért­se, mit mond.

Isha ele­in­te vo­na­ko­dott. A vö­rös őz­nek tu­cat­nyi sza­va van a ke­cses­ség­re, és Ca­rolyn em­be­ri lá­bá­ra egyik sem hasz­nál­ha­tó, annyi­ra nagy és eset­len, ami­kor oda­áll Asha és a töb­bi gida ér­zé­keny pa­tá­ja mel­lé. De Isha hű­ség­gel tar­to­zott No­bu­nun­gá­nak, az it­te­ni er­dő­ség Csá­szá­rá­nak, így az­tán hű­ség­gel tar­to­zott Apá­nak is. És egyéb­ként sem volt os­to­ba. Nem tet­te szó­vá el­len­ér­zé­se­it.

Ca­rolyn egész nyá­ron a völgy vö­rös őze­i­vel ta­nult. Ez volt éle­te utol­só sze­líd idő­sza­ka, és ta­lán a leg­bol­do­gabb is. Isha út­mu­ta­tá­sa­i­nak kö­szön­he­tő­en egy­re ügye­seb­ben vág­ta­tott az erdő alj­nö­vény­ze­tén, szök­kent át a ki­dőlt, mo­hás tölgy­fá­kon, és tér­delt le, hogy édes ló­he­rét maj­szol­jon és a reg­ge­li pá­rá­ból szür­csöl­jön. Ca­rolyn any­ja ak­kor már egy éve ha­lott volt. Az egyet­len ba­rát­ját szám­űz­ték. Apá­ról sok min­dent el le­he­tett mon­da­ni, de azt nem, hogy gyön­géd lett vol­na. Így ami­kor az év első fa­gyos éj­sza­ká­ján Isha oda­hív­ta Ca­rolynt, hogy fe­küd­jön mel­lé és gyer­me­ke mel­lé, meg­oszt­ván a test­me­le­gü­ket, va­la­mi el­tö­rött ben­ne. Nem sírt fel, és más mó­don sem mu­ta­tott gyen­ge­sé­get – az el­len­ke­zett a ter­mé­sze­té­vel –, de tel­je­sen és ab­szo­lút a szí­vé­be zár­ta Is­hát.

Nem sok­kal ez­u­tán be­kö­szön­tött hoz­zá­juk a tél egy ret­te­ne­tes vil­lám­vi­har­ral. Ca­rolyn nem félt az ilyes­mi­től, de Isha és Asha min­den egyes menny­dör­gés­re össze­rez­zent. Ők hár­man im­már egy csa­lá­dot al­kot­tak. Együtt hú­zód­tak me­ne­dék­be egy bükk­fa alatt, ahol Ca­rolyn és Isha köz­re­fog­ta As­hát, és si­mo­gat­ták, hogy me­le­gen tart­sák. Egész éj­jel ott fe­küd­tek együtt. Ca­rolyn érez­te re­meg­ni kar­csú tes­tü­ket, érez­te, ahogy min­den vil­lám­lás­ra meg­rán­dul­nak. Pró­bál­ta öle­lés­sel nyug­tat­ni őket, de érin­té­sé­re össze­rez­zen­tek. Ahogy telt az éj­sza­ka, a lány az Apá­tól ta­nult lec­kék­re pró­bált vissza­em­lé­kez­ni, olyan sza­va­kat ke­res­ve, ame­lyek le­csil­la­pít­hat­nák őket – a „sem­mi baj” meg­ten­né, vagy a „nem­so­ká­ra el­mú­lik” vagy a „reg­gel­re ló­he­rék lesz­nek min­de­nütt”.

De Ca­rolyn rossz ta­nu­ló volt, és bár­hogy igye­ke­zett, nem lelt rá ezek­re a sza­vak­ra.

Nem sok­kal haj­nal előtt Isha össze­rán­dult, és pa­tá­i­val a föl­det rug­dos­ta, el­lök­ve a le­hul­lott le­ve­le­ket, és fel­fed­ve alat­tuk a fe­ke­te föl­det. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a Ca­rolyn tes­tén fo­lyó eső­víz me­leg­gé, íze a szá­já­ban pe­dig sós­sá vált.

Ek­kor vil­lám csa­pott le, és Ca­rolyn meg­lát­ta Da­vi­det. Vagy tíz mé­ter­rel fö­löt­te állt egy ágon, és vi­gyor­gott. Bal ke­zé­ből egy szép ezüst­lánc sú­lyo­zott vége ló­gott. Bár nem akar­ta, Ca­rolyn a hold utol­só fé­nyé­nél vé­gig­kö­vet­te te­kin­te­té­vel a lánc hosszát. Ami­kor is­mét vil­lám­lott, a Da­vid lán­dzsá­já­ra a gi­dá­já­val együtt fel­nyár­salt Isha élet­te­len sze­mé­be bá­mult. Ca­rolyn meg­érin­tet­te az őz tes­té­ből ki­ál­ló bronz­nye­let. Me­leg­nek érez­te a fé­met. Eny­hén meg­re­me­gett az ujj­be­gyei alatt, ahogy fel­na­gyí­tot­ta Isha apró szí­vé­nek lágy, múló dob­ba­ná­sa­it.

– Apa azt mond­ta, fi­gyelj és ta­nulj – mond­ta Da­vid. – Ha meg­ta­lál­tad vol­na a sza­va­kat, élet­ben kel­lett vol­na hagy­nom őket. – Meg­rán­tot­ta a lán­cot, és a lán­dzsa ki­re­pült az őzek tes­té­ből. – Apa azt üze­ni, ide­je ha­za­jön­ni. – Gyors, gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal te­ker­te fel a lán­cot. – Ide­je, hogy el­kez­dőd­jön az iga­zi ta­ní­tás. – Az­zal el­tűnt a vi­har­ban.

Ca­rolyn fel­tá­pász­ko­dott, és ott állt a sö­tét­ben tel­je­sen egye­dül, ab­ban a pil­la­nat­ban és on­nan­tól örök­ké.

III.

Most, ne­gyed­szá­zad­dal ké­sőbb, Ca­rolyn négy­kéz­láb állt egy ki­dőlt fe­nyő­fa tör­zsé­nél, és egy sűrű ma­gyal­bok­ron át ku­kucs­kált. Ha jól he­lyez­ke­dett, pont lát­ta a domb al­ján a tisz­tást, raj­ta a bi­ká­val. Ma­gán a bi­kán és Mar­ga­ret sír­já­nak grá­nit­kő­ra­ká­sán kí­vül sem­mi ér­dem­le­ges lát­vány nem tá­rult a sze­me elé. Az élet­nagy­ság­nál kis­sé na­gyobb, üre­ges bronz­bi­ka pon­to­san a tisz­tás kö­ze­pén he­lyez­ke­dett el. Lá­gyan, arany­szí­nű­en ra­gyo­gott a nyá­ri nap­sü­tés­ben.

A tisz­tást az egyik ol­dal­ról vad céd­rus­bok­rok ha­tá­rol­ták, Ca­rolyn most ezek közt rej­tő­zött. A túl­ol­da­lon Da­vid és Mi­chael állt a domb szé­lén, ahol a föld­ből ki­váj­tak egy jó da­ra­bot, hogy több he­lyet biz­to­sít­sa­nak a 78-as or­szág­út­nak. Az út túl­ol­da­lán, nagy­já­ból hét mé­ter­rel lej­jebb egy rozs­dás lánc­ról csün­gő, meg­vi­selt fa­táb­la je­löl­te Gar­ri­son Oaks be­já­ra­tát. Ami­kor a szél be­le­ka­pott, egé­szen ide­á­ig le­he­tett hal­la­ni a nyi­kor­du­lá­sát.

Ca­rolyn na­gyon idá­ig lo­pa­ko­dott, elég kö­zel, hogy meg tud­ja szá­mol­ni Mi­chael gu­ban­cos, össze­font rasz­ta­ha­já­nak vas­tag szá­la­it, elég kö­zel, hogy hall­ja a Da­vid fe­jé­nél kö­rö­ző le­gye­ket. Da­vid az­zal szó­ra­koz­tat­ta ma­gát, hogy az uta­zá­sa­i­ról fag­gat­ta Mi­chaelt. Ca­rolyn erre össze­rez­zent. Mi­chael ka­ta­ló­gu­sa az ál­lat­vi­lág volt, és ta­lán egy ki­csit job­ban is meg­ta­nul­ta a kel­le­té­nél. Az em­be­ri be­széd mos­tan­ra ne­he­zé­re esett, sőt még fájt is neki – kü­lö­nö­sen ami­kor ép­pen vissza­tért az er­dő­ből. En­nél is rosszabb volt, hogy min­den­fé­le ra­vasz­ság hi­ány­zott be­lő­le.

Emily elő­ző éj­jel meg­lá­to­gat­ta a könyv­tá­ro­sok ál­ma­it, és kö­zöl­te ve­lük, hogy Da­vid ké­ré­sé­re össze kell gyűl­ni­ük a bi­ká­nál „nap­le­men­te előtt”. Más ez, mint a „mi­nél előbb”, és Mi­chaelt le­szá­mít­va ez min­den­ki­nek fel­tűnt. De ta­lán így lesz a leg­jobb. Jen­ni­fer he­te­kig Da­vid tár­sa­sá­gá­ban ra­gadt, együtt vár­tak az Apá­ról szó­ló hí­rek­re. Most, mi­köz­ben Da­vid Mi­chaelt kí­noz­ta, Jen­ni­fer – a leg­ki­sebb és leg­vé­ko­nyabb könyv­tá­ros – Mar­ga­ret sír­ját bon­tot­ta le. Ide-oda cam­mo­gott a tisz­tá­son, meg­gör­nyed­ve a fej­mé­re­tű grá­nit­da­ra­bok sú­lya alatt, eper­sző­ke haja össze­ta­padt az iz­zad­ság­tól. De mi­után he­te­ket töl­tött Da­vid­del, még a for­ró nap alat­ti grá­nit­ci­pe­lés is fel­sza­ba­dí­tó le­he­tett.

Ca­rolyn fel­só­haj­tott ma­gá­ban. Azt hi­szem, le kel­le­ne men­nem, hogy se­gít­sek ne­kik. Így Da­vid leg­alább így há­rom ál­do­zat közt osz­ta­ná meg a fi­gyel­mét a mos­ta­ni ket­tő he­lyett.

Csak­hogy Ca­rolyn­ból nem hi­ány­zott a ra­vasz­ság. Előbb fi­gyel­ni fog.

Da­vid és Mi­chael Gar­ri­son Oak­sot für­kész­te. Mi­chael, akár­csak a pu­mái kö­rü­löt­te, mez­te­le­nül mu­tat­ko­zott. Da­vid egy iz­ra­e­li ka­to­nai dzse­kit és egy vér­től kér­ges, le­ven­du­la­szí­nű tü­tüt vi­selt. A ka­bát a sa­ját­ja volt, a tütü vi­szont Mrs. Mc­Gil­li­cutty fi­á­nak szek­ré­nyé­ből szár­ma­zott. Er­ről leg­alább­is rész­ben Ca­rolyn te­he­tett.

Ami­kor vi­lá­gos­sá vált, hogy nem tér­het­nek vissza a Könyv­tár­ba, leg­alább­is egy ide­ig biz­to­san nem, Ca­rolyn el­ma­gya­ráz­ta a töb­bi­ek­nek, hogy ha be akar­nak ol­vad­ni, ame­ri­kai öl­tö­zé­ket kell vi­sel­ni­ük. Bó­lin­tot­tak, bár nem iga­zán ér­tet­ték a dol­got, és vé­gig­túr­ták Mrs. Mc­Gil­li­cutty szek­ré­nye­it. Da­vid azért vá­lasz­tot­ta a tü­tüt, mert az állt a leg­kö­ze­lebb az ágyék­kö­tő­höz, ame­lyet ál­ta­lá­ban vi­sel­ni szo­kott. Ca­rolyn fon­tol­gat­ta, hogy fel­vi­lá­go­sít­ja, mi­ért nem fog így „be­ol­vad­ni”, de az­tán el­ve­tet­te a gon­do­la­tot. Már rég meg­ta­nul­ta, hogy sem­mi­képp ne mond­jon le ar­ról a ke­vés kun­co­gás­ról, ami néha meg­ada­tik neki.

El­fin­to­ro­dott. Rot­ha­dás sza­gát hoz­ta a szél. Mar­ga­ret is vissza­tért vol­na? De nem, rá­jött, hogy a rot­ha­dás Da­vid­ból jön. Egy idő után már ész­re sem ven­ni, de Ca­rolyn túl so­ká­ig volt tá­vol. A fér­fi feje kö­rül le­gyek fel­hő­je züm­mö­gött.

Egy-két év­vel ez­előtt Da­vid fel­vet­te azt a szo­kást, hogy ál­do­za­tai szí­vé­nek vé­rét be­csö­pög­tes­se a ha­já­ba. Tor­zon­borz em­ber volt, és egy szív alig pár evő­ka­nál­nyi vért tu­dott nyúj­ta­ni, de per­sze gyor­san össze­gyűlt a na­gyobb mennyi­ség. Idő­vel a haj és a vér kom­bi­ná­ci­ó­ja meg­ke­mé­nye­dett, és egy­faj­ta si­sak­ként szol­gált. Ca­rolyn egy­szer kí­ván­csi­ság­ból meg­kér­dez­te Pe­tert, hogy még­is mi­lyen ke­mény le­het az a si­sak. Pe­ter, aki­nek a ka­ta­ló­gu­sa töb­bek közt a ma­te­ma­ti­kát és a mér­nök­sé­get fog­lal­ta ma­gá­ba, fel­né­zett a pla­fon­ra, és el­gon­dol­ko­dott.

– Elég ke­mény – vá­la­szol­ta tű­nőd­ve. – Az al­vadt vér erő­sebb, mint gon­dol­nád, még ha tö­ré­keny is. Ezt a tö­ré­keny­sé­get vi­szont eny­hí­tik a haj­szá­lak. Ugyan­azon elv alap­ján mű­kö­dik, mint a be­ton­ba épí­tett meg­erő­sí­tő acél­ru­dak. Hmmm. – A jegy­zet­tömb­je fölé ha­jolt, le­fir­kan­tott bele pár szá­mot, az­tán bó­lin­tott. – Igen. Elég ke­mény. Va­ló­szí­nű­leg egy hu­szon­ket­tes lö­ve­dé­ket is meg­ál­lí­ta­na. Ta­lán még egy ki­lenc mil­li­mé­te­re­set is. – Da­vid egy da­ra­big a sza­kál­lá­ba is csö­pög­te­tett vért, de Apa azt le­vá­gat­ta vele, mi­után egy­re ne­he­zeb­ben tud­ta mi­at­ta el­for­dí­ta­ni a fe­jét. Csak egy hosszú Fu Manc­hu-sza­káll ma­radt be­lő­le.

– Hol vol­tál? – ráz­ta meg Da­vid Mi­chaelt a vál­lá­nál fog­va. Pe­la­pi nyel­ven be­szélt, amely még csak nem is ha­son­lí­tott sem az an­gol­ra, sem bár­mi­lyen más mo­dern nyelv­re. – Az er­dő­ben szó­ra­koz­tál, mi? Már he­tek­kel ez­előtt vé­gez­tél! Ne ha­zudj ne­kem!

Mi­chaelen kez­dett el­ha­tal­ma­sod­ni a pá­nik – sze­me va­dul for­gott, he­beg­ve-ha­bog­va be­szélt, nagy erő­fe­szí­té­sek árán szed­te össze a sza­va­it.

– T-ol… vol­tam.

– T-ol? T-ol? Úgy ér­ted, tá­vol? Hol tá­vol?

– A… ki­csi… ki­csi dol­gok­kal vol­tam. Apa mond­ta. Azt mond­ta, hogy ta­nul­má­nyoz­zam a ki­csik és alá­za­to­sak éle­tét.

– Apa azt mond­ta, hogy ta­nul­jon az ege­rek­ről – né­zett hát­ra a vál­la fö­lött Jen­ni­fer, egy szik­la sú­lya alatt nyög­ve. – Hogy ho­gyan mo­zog­nak. Ho­gyan rej­tőz­köd­nek és ef­fé­lék.

– Te csak dol­gozz to­vább! – üvöl­tött rá Da­vid. – Fogy a nap­fény!

Jen­ni­fer vissza­cap­la­tott a kő­ra­kás­hoz, és nyög­dé­csel­ve fel­vett egy újabb szik­la­da­ra­bot. A kö­zel két­mé­te­res, igen iz­mos Da­vid kö­vet­te őt a te­kin­te­té­vel. Ca­rolyn úgy lát­ta, mint­ha egy pi­cit el­mo­so­lyo­dott vol­na. Az­tán vissza­for­dult Mi­chael­hez. – Pff. Még hogy ege­rek. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Tu­dod, nem hit­tem vol­na, hogy ilyes­mi egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges, de úgy tű­nik, még Ca­rolyn­nál is ha­szon­ta­la­nabb vagy.

Ca­rolyn a rej­tek­he­lyé­ről tit­kon be­mu­ta­tott neki.

Jen­ni­fer újabb szik­lát ej­tett nagy csat­ta­nás­sal az alj­nö­vény­zet­be. Fel­állt, és re­me­gő ke­zé­vel zi­hál­va le­tö­röl­te az iz­zad­sá­got a hom­lo­ká­ról.

– Ca­rolyn? Hogy­hogy? Én… nem tud… én… – he­be­gett Mi­chael.

– Hall­gass! – ri­vallt rá Da­vid. – Szó­val, csak hogy jól ér­tem-e. Míg mi, töb­bi­ek majd be­le­dög­löt­tünk, hogy meg­ta­lál­juk Apát, te egy ra­kás egér­rel ját­sza­doz­tál?

– Ege­rek… igen. Gon­dol­tam…

Dur­va csat­ta­nás ha­sí­tott vé­gig a tisz­tá­son. Ca­rolyn, aki már sok­szor meg­ta­pasz­tal­ta Da­vid po­fon­ját, össze­rez­zent. Mi­chael ebbe ren­de­sen be­le­ha­jolt.

– Nem kér­dez­tem, hogy mit gon­dol­tál – mond­ta Da­vid. – Az ál­la­tok nem gon­dol­kod­nak. Nem az akarsz len­ni te is, Mi­chael? Egy ál­lat? Ha be­le­gon­do­lunk, nem az vagy már­is?

– Ahogy mon­dod – vá­la­szol­ta hal­kan Mi­chael.

Da­vid ugyan hát­tal állt Ca­rolyn­nak, de a nő így is tisz­tán lát­ta maga előtt az ar­cát. Biz­tos, hogy leg­alább egy ki­csit mo­so­lyog. Ha a po­fon vért ser­ken­tett, akár egy szé­le­sebb vi­gyor­ra is el­húz­hat­ta a szá­ját.

– In­kább… fogd be. Meg­fáj­dul tő­led a fe­jem. Menj, se­gíts Jen­ni­fer­nek vagy va­la­mi.

Mi­chael egyik pu­má­ja fel­mor­dult, de Mi­chael köz­be­vá­gott egy halk vo­ní­tás­sal, mire el­hall­ga­tott.

Ca­rolyn sze­me össze­szű­kült. Da­vid mö­gött, a völgy nyu­ga­ti szé­lén lát­ta a fü­vön, hogy ép­pen meg­vál­to­zik a szél. Még egy pil­la­nat, és ő lesz szél­irány­ban hár­muk­nak, nem pe­dig for­dít­va. Az ame­ri­ka­i­ak kö­zött el­töl­tött ide­je alatt Ca­rolyn elég­gé hoz­zá­szo­kott a kör­nye­ze­tük sza­gá­hoz – a Marl­bo­ró­hoz, a Cha­nel­hez, a Vi­dal Sas­so­on­hoz –, hogy már ne könnyez­zen tőle a sze­me, de Da­vid­ról és Mi­chael­ről ezt nem le­he­tett el­mon­da­ni. Így, hogy a szél nyu­gat fe­lől fújt, már nem ma­rad­ha­tott so­ká­ig rejt­ve.

Meg­koc­káz­tat­ta, hogy egye­ne­sen a sze­mük­be néz­zen – Isha azt ta­ní­tot­ta neki, hogy az ilyes­mi­vel fel­hív­hat­ja ma­gá­ra a fi­gyel­met, de ezt a ve­szélyt néha vál­lal­ni kel­lett. Most ab­ban re­mény­ke­dett, hogy majd észa­kon va­la­mi el­von­ja a fi­gyel­mü­ket. És tény­leg, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban Mi­chael sze­me meg­akadt egy lep­kén, amely épp le­szállt a kő­ha­lom­ra. Da­vid és a pu­mák kö­vet­ték a te­kin­te­tét, ahogy az a ra­ga­do­zók­tól el­vár­ha­tó. Ca­rolyn ki­hasz­nál­ta az al­kal­mat, és vissza­sur­rant a bo­zó­tos­ba.

Lent meg­ke­rül­te a dom­bot dél és ke­let felé. Ami­kor már csak­nem fél ki­lo­mé­ter­re járt, meg­for­dult, és ez­út­tal min­den óva­tos­ko­dás nél­kül sé­tált vissza, ér­ke­zé­sét pe­dig úgy je­len­tet­te be, hogy szán­dé­ko­san rá­lé­pett egy szá­raz gally­ra.

– Á – szó­lalt meg Da­vid. – Ca­rolyn. Han­go­sabb és eset­le­nebb vagy, mint va­la­ha. Ha­ma­ro­san iga­zi ame­ri­kai lesz be­lő­led. Már ak­kor hal­lot­ta­lak, ami­kor még a domb al­ján buk­dá­csol­tál. Gye­re ide.

Ca­rolyn en­ge­del­mes­ke­dett.

Da­vid mé­lyen a sze­mé­be né­zett, és gyen­gé­den meg­si­mí­tot­ta az ar­cát. Uj­jai fe­ke­tél­let­tek a meg­al­vadt vér­től.

– Apa tá­vol­lé­té­ben mind­nyá­junk­nak ügyel­nünk kell a biz­ton­ság­ra. Éber­nek kell len­nünk. Ér­ted, ugye?

– Hát per…

Mi­köz­ben még min­dig az ar­cát ci­ró­gat­ta, Da­vid a má­sik ke­zé­vel Ca­rolyn gyo­mor­szá­já­ba ök­lö­zött. A nő ugyan szá­mí­tott erre – vagy leg­alább­is va­la­mi ha­son­ló­ra –, de a le­ve­gő így is ki­szö­kött a tü­de­jé­ből. Vi­szont nem esett térd­re. Leg­alább ennyi meg­ada­tik, gon­dol­ta, és a gyű­lö­let re­zes ízét kós­tol­gat­ta.

Da­vid egy da­ra­big gyil­kos te­kin­tet­tel für­kész­te, majd ami­kor nem lát­ta raj­ta a lá­za­dás je­le­it, bó­lin­tott, és el­for­dult tőle.

– Menj, se­gíts a töb­bi­ek­nek a kő­ha­lom­mal.

Ca­rolyn kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy só­hajt­son egy na­gyot. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a lá­tá­sa szé­lét ho­má­lyo­sí­tó köd ki­tisz­tult. Oda­ment Mar­ga­ret kő­hal­má­hoz, csu­pasz lá­bá­hoz szá­raz őszi le­ve­lek dör­zsö­lőd­tek. Egy ka­mi­on zú­gott el a 78-as or­szág­úton, hang­ját el­tom­pí­tot­ták a fák.

– Hel­ló, Jen – kö­szönt Ca­rolyn. – Hel­ló, Mi­chael. Mi­óta ha­lott Mar­ga­ret?

Mi­chael nem szólt sem­mit, de ami­kor a nő oda­ért hoz­zá, sze­re­tet­tel­je­sen meg­szi­ma­tol­ta a nya­kát. Ca­rolyn vissza­szi­ma­tolt, ahogy azt az ud­va­ri­as­ság meg­kí­ván­ta.

– Hel­ló, Ca­rolyn – üd­vö­zöl­te Jen­ni­fer.

A kö­vet, ame­lyet ci­pelt, le­dob­ta a bo­zó­tos­ba, és le­tö­röl­te a hom­lo­ká­ról az iz­zad­sá­got.

– Az utol­só te­li­hold óta. – A sze­me vér­eres volt. – Szó­val mi­óta is? Nagy­já­ból két hete.

Iga­zá­ból in­kább majd­nem négy hete. Megint be van tép­ve, gon­dol­ta a hom­lo­kát rán­col­va Ca­rolyn. Az­tán en­ge­dé­ke­nyeb­ben: De hát ki hi­báz­tat­ná érte? El­vég­re egye­dül ma­radt Da­vid­del. Vé­gül csak ennyit mon­dott:

– Ejha. Az jó­val több idő a szo­ká­sos­nál. Mit csi­nál?

Jen­ni­fer ér­tet­len­ked­ve né­zett rá.

– Ter­mé­sze­te­sen Apát ke­re­si. Mi­ért, mit gon­dol­tál?

Ca­rolyn vál­lat vont.

– So­sem le­het tud­ni. – Ahogy Mi­chael az ál­la­tok­kal töl­töt­te ide­je nagy ré­szét, úgy Mar­ga­ret leg­in­kább a hol­tak közt érez­te jól ma­gát. – Van va­la­mi ered­mény?

– Ha­ma­ro­san meg­tud­juk – vá­la­szol­ta Jen­ni­fer, és so­kat­mon­dón a szik­la­ra­kás­ra pil­lan­tott. Ca­rolyn ér­tet­te a cél­zást, így oda­ment a ha­lom­hoz, és ki­emelt be­lő­le egy kö­ze­pe­sen nagy kö­vet. Csend­ben, gyors, gya­kor­lott ha­té­kony­ság­gal dol­goz­tak. Hár­man együtt ha­mar el­hord­ták és szét­szór­ták a kö­ve­ket a kör­nyék­be­li alj­nö­vény­zet­ben. He­lyü­kön a föld csak egy ki­csit süllyedt meg a te­me­tés óta. Még min­dig vi­szony­lag puha ma­radt. Térd­re eresz­ked­tek, és a ke­zük­kel kezd­tek ásni. Ti­zen­öt cen­ti mé­lyen már erő­sen ér­ző­dött Mar­ga­ret holt­tes­té­nek sza­ga. Ca­rolyn, aki egy ide­je már nem csi­nált ilyet, el­foj­tott egy ök­len­de­zést. Ügyelt rá, hogy Da­vid ne ve­gye ész­re. Ami­kor a lyuk bő fél­mé­te­res­re nőtt, a keze va­la­mi vi­ze­nyős­be üt­kö­zött.

– Meg­van – mond­ta.

Mi­chael se­gí­tett neki a föld el­söp­ré­sé­ben. Mar­ga­ret fel­puf­fadt, el­li­lult és rot­hadt. Szem­üre­ge­i­ben nyü­zsög­tek a fér­gek. Jen­ni­fer ki­má­szott a sír­ból, hogy össze­szed­je a cuc­ca­it. Amint Mar­ga­ret arca és keze ki­sza­ba­dult a föld fog­sá­gá­ból, Ca­rolyn és Mi­chael rög­tön el­hagy­ta a göd­röt.

Jen­ni­fer ki­vett a tás­ká­já­ból egy kis ezüst­pi­pát, meg­gyúj­tot­ta egy gyu­fá­val, és szí­vott be­lő­le egy na­gyot. Az­tán fel­só­haj­tott, vissza­ug­rott a lyuk­ba, és mun­ká­hoz lá­tott. Be­tép­ve vagy sem, na­gyon te­het­sé­ges volt. Apa egy éve a le­he­tő leg­na­gyobb el­is­me­rés­ben ré­sze­sí­tet­te, ami­kor át­ad­ta neki a gyó­gyí­tás fe­hér sza­lag­ját. Ez azt je­len­tet­te, hogy im­már ő a ka­ta­ló­gu­sa mes­te­re, nem pe­dig Apa. Egye­dül ő ré­sze­sült kö­zü­lük eb­ben a meg­tisz­tel­te­tés­ben.

A gyil­kos seb ez­út­tal egy füg­gő­le­ges ha­sa­dék volt Mar­ga­ret szí­vé­ben, szé­les­sé­ge és for­má­ja pon­to­san meg­egye­zett Da­vid ké­sé­vel. Jen­ni­fer rá­ült a holt­test­re, a ke­zét a seb­re he­lyez­te, és há­rom lé­leg­zet­vé­te­lig ott tar­tot­ta. Ca­rolyn ér­dek­lőd­ve fi­gyel­te a kü­lön­bö­ző stá­di­u­mo­kat, ame­lyek­nél Jen­ni­fer hal­kan el­sut­tog­ta, hogy elme, test és szel­lem. Ca­rolyn vi­gyá­zott rá, hogy az ér­dek­lő­dé­se kí­vül­ről lát­ha­tat­lan ma­rad­jon. Ha egy sa­já­to­don kí­vü­li ka­ta­ló­gust ta­nul­má­nyo­zol… nos, nem aka­rod, hogy eb­ben bár­ki raj­ta­kap­jon.

Mi­chael a tisz­tás túl­só vé­gé­re ment, tá­vol a szag­tól, és mo­so­lyog­va bir­kó­zott a pu­má­i­val. Oda se fi­gyelt a töb­bi­ek­re. Ca­rolyn a bika egyik bronz­lá­bá­nak tá­masz­kod­va ült, elég kö­zel, hogy lás­sa a mun­ká­já­ba me­rü­lő Jen­ni­fert. Mire az el­vet­te a ke­zét Mar­ga­ret mell­ka­sá­ról, a seb­nek nyo­ma sem ma­radt.

Jen­ni­fer fel­állt a sír­ban. Ca­rolyn úgy lát­ta, ez nem ré­sze a fo­lya­mat­nak, in­kább csak egy kis friss le­ve­gő­re vá­gyott. A bűz még ott is na­gyon fa­csar­ta az or­rát, ahol ő ült, a gö­dör­ben pe­dig el­vi­sel­he­tet­len le­he­tett. Jen­ni­fer vett egy nagy le­ve­gőt, és is­mét le­tér­delt. Meg­tö­röl­te a hom­lo­kát, el­hes­se­get­te a bo­ga­ra­kat, majd me­leg szá­ját Mar­ga­ret hi­deg szá­já­ra tet­te. Há­rom lé­leg­zet­vé­te­lig ma­radt eb­ben a póz­ban, az­tán ful­la­doz­va fel­egye­ne­se­dett, és kü­lön­fé­le sze­re­ket kez­dett be­le­dör­zsöl­ni Mar­ga­ret bő­ré­be. Fur­csa mó­don ezt bi­zo­nyos min­ták sze­rint tet­te, hogy az írott pe­la­pi ro­vát­kái jöj­je­nek ki be­lő­le – elő­ször az am­bí­ció, az­tán az ész­le­lés, vé­gül pe­dig a meg­bá­nás.

Ami­kor ez­zel meg­volt, Jen­ni­fer fel­állt, és ki­kec­mer­gett a gö­dör­ből. Ca­rolyn és Mi­chael felé in­dult, de két lé­pés után el­ke­re­ke­dett a sze­me. Ke­zét a szá­ja köré tet­te, be­ron­tott a bo­zó­tos­ba, és el­hány­ta ma­gát. Ami­kor a gyom­ra ki­ürült, oda­sé­tált Ca­rolyn­hoz. Las­sab­ban és bi­zony­ta­la­nab­bul lép­delt, mint ko­ráb­ban. Vé­kony iz­zad­ság­ré­teg csil­lo­gott a hom­lo­kán.

– Ennyi­re rossz? – kér­dez­te Ca­rolyn.

Jen­ni­fer vá­lasz­ként el­for­dí­tot­ta a fe­jét, és ki­kö­pött. Le­ült Ca­rolyn mel­lé, és egy pil­la­nat­ra a vál­lá­ra haj­tot­ta a fe­jét. Az­tán elő­vet­te a kis ezüst­pi­pá­ját – ame­ri­kai da­rab, aján­dék­ba kap­ta Ca­rolyn­tól –, és is­mét meg­gyúj­tot­ta. Sűrű és édes ma­ri­hu­á­na­füst töl­töt­te be a tisz­tást. Ca­rolynt is meg­kí­nál­ta.

– Nem, kösz.

Jen­ni­fer vál­lat vont, és má­sod­szor is szip­pan­tott a pi­pá­ból, ez­út­tal mé­lyeb­bet. A pipa tüze meg­vil­lant a bika po­lí­ro­zott bronz­gyom­rán.

– Néha el­tű­nő­döm ezen az egé­szen…

– Hogy?

– Hogy mi­ért tör­jük ma­gun­kat. Már­mint Apa ke­re­sé­sé­vel.

Ca­rolyn hát­ra­hő­költ.

– Ko­mo­lyan mon­dod?

– Igen, mert… – Jen­ni­fer fel­só­haj­tott. – Nem. Ta­lán. Nem tu­dom. Csak… azon tű­nő­döm, hogy tény­leg annyi­val rosszabb len­ne a hely­zet, ha egy­sze­rű­en… annyi­ban hagy­nánk? Ha hagy­nánk, hogy a Her­ceg vagy mit tu­dom én, akár­ki át­ve­gye a he­lyét?

– Ha a Her­ceg va­la­ha össze­sze­di ma­gát annyi­ra, hogy is­mét ké­pes le­gyen táp­lál­koz­ni, az­zal min­den komp­lex élet­for­má­nak lőt­tek. És nem is tel­ne sok idő­be. Ta­lán öt évünk len­ne. Eset­leg tíz.

– Igen, tu­dom. – Jen­ni­fer is­mét meg­gyúj­tot­ta a pi­pá­ját. – Ehe­lyett itt van ne­künk Apa. A Her­ceg… hát, az ő mód­sze­re leg­alább fáj­da­lom­men­tes. Még bé­kés is.

Ca­rolyn sa­va­nyú ar­cot vá­gott, majd el­mo­so­lyo­dott.

– Ke­mény pár he­ted volt Da­vid­del, mi?

– Nem, nem er­ről… Na jó, ta­lán. Most, hogy mon­dod, tény­leg ro­had­tul ke­mény he­te­ken va­gyok túl. És te hol vol­tál köz­ben? El­kelt vol­na a se­gít­sé­ged.

Ca­rolyn meg­ve­re­get­te a vál­lát.

– Saj­ná­lom. Add azt ide. – Jen­ni­fer át­nyúj­tot­ta neki a pi­pát, ő pe­dig be­le­pö­fé­kelt.

– Akár­hogy is – mond­ta Jen­ni­fer. – Nem ér­zed egy ki­csit sok­nak néha? Ko­mo­lyan kér­de­zem.

– Mit?

Jen­ni­fer vé­gig­mu­ta­tott a sí­ron, Gar­ri­son Oak­son, a bi­kán, min­de­nen.

– Ezt az egé­szet.

Ca­rolyn ezen el­gon­dol­ko­dott.

– Nem. Nem iga­zán. Töb­bé már nem. – Jen­ni­fer ha­já­ra né­zett, és ki­vett be­lő­le egy fér­get. Az ál­lat az uj­jai kö­zött vo­nag­lott. – Ré­gen sok­nak érez­tem, de az­tán al­kal­maz­kod­tam a hely­zet­hez. – Szét­nyom­ta a fér­get. – Szin­te min­den­hez le­het al­kal­maz­kod­ni.

– Igen, ta­lán. – Jen­ni­fer vissza­vet­te tőle a pi­pát. – Néha úgy ér­zem, egye­dül mi ket­ten va­gyunk ép­el­mé­jű­ek.

Fel­me­rült Ca­rolyn­ban, hogy meg­pas­kol­ja Jen­ni­fer vál­lát, vagy át­ölel­je, vagy va­la­mi ilyes­mi, de vé­gül el­ve­tet­te az öt­le­tet. Ez a tár­sal­gás már­is túl szi­ru­pos volt az íz­lé­sé­nek. In­kább té­mát vál­tott, és a sír felé bic­cen­tett.

– Mennyi idő, amíg…

– Nem tu­dom biz­to­san. Va­ló­szí­nű­leg sok. Ennyi ide­ig még so­sem volt oda­lent. – Jen­ni­fer el­fin­to­ro­dott, és is­mét ki­kö­pött. – Fúj.

– Tes­sék – mond­ta Ca­rolyn. – Hoz­tam ne­ked va­la­mit. – Be­le­túrt a mű­anyag rek­lám­tás­ká­já­ba, és elő­vett be­lő­le egy fé­lig üres száj­vi­zes üve­get. Jen­ni­fer el­vet­te tőle.

– Mi ez?

– Önts egy ki­csit a szád­ba, és for­gasd meg ben­ne. Ne nyeld le. Pár má­sod­perc után köpd ki.

Jen­ni­fer két­ked­ve né­zett az üveg­re, mint­ha azt pró­bál­ná meg­ítél­ni, hogy Ca­rolyn szó­ra­ko­zik-e vele.

– Bízz ben­nem – bó­lin­tott Ca­rolyn.

Jen­ni­fer egy pil­la­na­tig még ha­bo­zott, majd be­le­kor­tyolt a száj­víz­be. El­ke­re­ke­dett a sze­me.

– For­gasd meg a szád­ban – inst­ru­ál­ta Ca­rolyn, és az­zal de­monst­rál­ta, hogy fel­fúj­ta az ar­cát a bal, majd a jobb ol­da­lon. Jen­ni­fer utá­noz­ta. – Most pe­dig köpd ki. – Jen­ni­fer így tett. – Jobb már?

– Hűha! Ez… – a vál­la fö­lött hát­ra­pil­lan­tott Da­vid­re. A fér­fi nem őket néz­te, de Jen­ni­fer így is le­hal­kí­tot­ta a hang­ját. – Ez fan­tasz­ti­kus. Ál­ta­lá­ban órák­ba te­lik, hogy meg­sza­ba­dul­jak at­tól az íz­től a szám­ban.

– Tu­dom. Ez egy ame­ri­kai cucc. Száj­víz­nek hív­ják.

Jen­ni­fer gyer­me­ki cso­dá­lat­tal si­mí­tott vé­gig a cím­kén, majd nyil­ván­va­ló vo­na­ko­dás­sal nyúj­tot­ta vissza az üve­get Ca­rolyn­nak.

– Nem, tartsd meg. Ne­ked hoz­tam.

Jen­ni­fer nem mon­dott sem­mit, de el­mo­so­lyo­dott.

– Kész vagy?

Jen­ni­fer bó­lin­tott.

– Azt hi­szem. Mar­ga­ret leg­alább­is ké­szen áll. Hal­lot­ta a hívó szót. – Most meg­emel­te a hang­ját. – Da­vid? Szük­sé­ged van még va­la­mi­re?

Da­vid ne­kik hát­tal állt a me­re­dély szé­lén, és a Gar­ri­son Oaks be­já­ra­tá­hoz ve­ze­tő 78-as or­szág­utat für­kész­te. Szó­ra­ko­zot­tan ne­met in­tett a ke­zé­vel.

Jen­ni­fer vál­lat vont.

– Ak­kor azt hi­szem, vé­gez­tem. – Ca­rolyn­hoz for­dult. – Szó­val mit gon­dolsz?

– Nem is tu­dom. Ha Apa oda­kint van az ame­ri­ka­i­ak kö­zött, én nem tu­dom meg­ta­lál­ni. Ne­ked si­ke­rült meg­tud­nod va­la­mit?

– Mi­chael azt mond­ja, nincs az ál­la­tok közt, sem élve, sem hol­tan.

– És a töb­bi­ek?

Jen­ni­fer is­mét vál­lat vont.

– Ed­dig csak mi hár­man va­gyunk. Nem­so­ká­ra jön­nek a töb­bi­ek is. – El­te­rült a fü­vön, és Ca­rolyn ölé­be haj­tot­ta a fe­jét. – Kö­szö­nöm a… mit is mond­tál, mi az?

– Száj­víz.

– Száj-víz. Kö­szö­nöm. – Le­huny­ta a sze­mét.

A könyv­tá­ro­sok sor­ban ér­kez­tek egész dél­után, va­la­ki egye­dül, má­sok pár­ban. Né­há­nyan ter­het is ci­pel­tek ma­guk­kal. Ali­cia ke­zé­ben a fe­ke­te gyer­tyá­val buk­kant fel, amely még min­dig égett, ahogy az idők vé­ge­ze­té­nek arany­rom­jai kö­zött is tet­te. Ra­chel és fan­tom­gyer­me­kei soha el nem ér­ke­ző jö­vők­ről sug­do­lóz­tak egy­más közt. Az ik­rek, Pe­ter és Ri­chard fe­szül­ten fi­gyel­ték, ahogy a könyv­tá­ro­sok ki­töl­töt­ték a rö­vi­dí­tett kör ti­zen­két pont­ját, egy olyan mély rend­szert ta­nul­má­nyoz­va, amely min­den­ki más szá­má­ra lát­ha­tat­lan volt. Ében­fe­ke­te bő­rük iz­zad­sá­ga ra­gyo­gott a tűz­fény­ben.

Vé­gül, épp nap­nyug­ta előtt, Mar­ga­ret ki­nyúj­tot­ta a fény­be egyik sá­padt, re­me­gő ke­zét.

– Vissza­tért – je­gyez­te meg Jen­ni­fer csak úgy ma­gá­nak.

Da­vid mo­so­lyog­va lé­pett oda a sír­hoz, és meg­fog­ta Mar­ga­ret ke­zét. Se­gít­sé­gé­vel a lány re­me­gő tér­dek­kel fel­emel­ke­dett, kö­rü­löt­te föld hul­lott vissza a lyuk­ba. Da­vid ki­emel­te őt a sír­ból.

– Hel­ló, sze­rel­mem!

Mar­ga­ret ott állt előt­te, alig ért a mell­ka­sá­ig, és hát­ra­dön­tött fej­jel rá­mo­soly­gott. Da­vid le­po­rol­ta róla a kosz nagy­ját, az­tán a de­re­ká­nál fog­va fel­emel­te, és hosszan, szen­ve­dé­lye­sen meg­csó­kol­ta. Mar­ga­ret lába ti­zen­öt cen­ti­vel a fe­ke­te föld fö­lött ka­lim­pált. Ca­rolyn rá­jött, hogy nem tud­ja fel­idéz­ni, mi­lyen szí­nű öl­tö­zék­ben te­met­ték el Mar­ga­re­tet. Ta­lán ha­mu­szür­ké­ben, de le­het, hogy egy na­pon túl so­ká­ig szik­kadt já­ték­ba­ba ki­fe­hé­re­de­tett bőr­ár­nya­la­tá­ban. Akár­hogy is, a ruha szí­ne jól össze­ol­vadt ma­gá­val Mar­ga­ret­tel. Szin­te már nincs is itt. Iga­zá­ból csak a sza­ga ma­radt meg.

Mar­ga­ret némi tá­moly­gás után le­ült a sír mel­let­ti puha föld­ha­lom­ra. Da­vid rá­ka­csin­tott, és vé­gig­nyal­ta az aj­kát. Mar­ga­ret fel­kun­co­gott. Jen­ni­fer ök­len­dez­ni kez­dett.

Da­vid le­ült Mar­ga­ret mel­lé, és össze­bor­zol­ta a lány po­ros, fe­ke­te ha­ját.

– Nos? – kér­dez­te Ri­chard­tól, Pe­ter­től és a töb­bi­ek­től. – Mire vár­tok? Most már sen­ki sem hi­ány­zik. Min­den­ki fog­lal­ja el a he­lyét.

Egy dur­va kört al­kot­tak. Ca­rolyn Da­vi­det fi­gyel­te, aki meg a bi­kát mé­re­get­te nyug­ta­la­nul, és vé­gül úgy he­lyez­ke­dett el, hogy hát­tal áll­jon neki. Még min­dig nem szí­ve­sen néz rá. Nem mint­ha hi­báz­tat­ta vol­na érte.

– Szó­val – kezd­te. – Min­den­ki­nek volt egy hó­nap­ja. Ki tud vá­la­szok­kal szol­gál­ni?

Sen­ki sem fe­lelt.

– Mar­ga­ret? Hol van Apa?

– Nem tu­dom. Nincs az el­fe­le­dett föl­de­ken. Nem a kül­ső sö­tét­sé­get jár­ja.

– Te­hát nem ha­lott.

– Ta­lán nem.

– Ta­lán? Ez meg mit akar je­len­te­ni?

Mar­ga­ret egy hosszú pil­la­na­tig nem vá­la­szolt.

– Ha a Könyv­tár­ban halt meg, az más­képp mű­köd­ne.

– Hogy­hogy más­képp? Ak­kor nem ke­rül­ne az el­fe­le­dett föl­dek­re?

– Nem.

– Ha­nem?

Mar­ga­ret su­nyi ké­pet vá­gott.

– Nem vol­na sza­bad el­mon­da­nom.

Da­vid az orr­nyer­gét masszí­roz­ta.

– Fi­gyelj, nem a ka­ta­ló­gu­sod­ról akar­lak fag­gat­ni, de… Apa rég­óta el­tűnt, és fi­gye­lem­be kell ven­nünk min­den es­he­tő­sé­get. Csak nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban, mi tör­tén­ne, ha tény­leg a Könyv­tár­ban halt vol­na meg? Mi len­ne…

– Ne légy ne­vet­sé­ges – vá­gott köz­be Ca­rolyn, épp hogy nem ki­a­bál­va. Arca vö­rös­re szí­ne­ző­dött. – Apa nem hal­ha­tott meg… sem a Könyv­tár­ban, sem se­hol más­hol, a ro­hadt élet­be is! – a töb­bi­ek egyet­ér­tőn mo­tyog­tak. – El­vég­re… ő Apa.

Da­vid arca el­sö­té­tült, de annyi­ban hagy­ta a dol­got.

– Mar­ga­ret? Te mit gon­dolsz?

A lány úgy vont vál­lat, mint akit nem is ér­de­kel a téma.

– Ca­rolyn­nak va­ló­szí­nű­leg iga­za van.

– Hmm. – Da­vi­det lát­ha­tó­lag nem győz­ték meg. – Ra­chel? Hol van Apa?

– Nem tud­juk – tár­ta szét a ke­zét Ra­chel, hogy je­lez­ze, a mögé gyűlt, néma szel­lem­gye­re­kek ne­vé­ben is be­szél. – Nem lát­juk egyet­len le­het­sé­ges jö­vő­ben sem.

– Ali­cia? Mi van a tény­le­ges jö­vő­vel? Lá­tod ben­ne?

– Nem. – Uj­ja­it ide­ge­sen fut­tat­ta vé­gig pisz­kos­sző­ke ha­ján. – Az uni­verzum hő­ha­lá­lá­ig át­ku­tat­tam min­dent. Sem­mi.

– Nincs egyet­len jö­vő­ben sem, és nem is halt meg. Hogy le­het­sé­ges ez?

Ali­cia és Ra­chel egy­más­ra néz­tek, és vál­lat von­tak.

– Két­ség­kí­vül egy rej­téllyel van dol­gunk – mond­ta Ra­chel. – Nem tu­dom meg­ma­gya­ráz­ni.

– Ez elég gyen­ge vá­lasz.

– Ta­lán rossz kér­dé­se­ket te­szel fel.

– Tény­leg? – Da­vid fe­nye­ge­tőn vi­gyo­rog­va, rán­ga­tó­zó áll­ka­poccsal lé­pett oda hoz­zá. – Ko­mo­lyan?

Ra­chel el­sá­padt.

– Nem úgy ér­tet­tem…

Da­vid hagy­ta, hogy meg­hu­nyász­kod­jon előt­te, majd egyik uj­ját a lány aj­ka­i­ra tet­te.

– Ké­sőbb. – Ra­chel a föld­re om­lott, lát­vá­nyo­san resz­ke­tett a hold­fény­ben.

– Pe­ter, te el­mé­le­ti­leg jó vagy eb­ben az absz­trakt szar­ság­ban. Szám­tan­ban meg ilye­nek­ben. Mit gon­dolsz?

Pe­ter ha­bo­zott.

– Mi­vel Apa mun­ká­já­nak né­hány ele­mét so­sem lát­hat­tam…

– Apa mind­nyá­junk előtt tar­tott tit­ko­kat. Vá­la­szolj a kér­dés­re.

– Ami­kor el­tűnt, az úgy­ne­ve­zett reg­resszi­ós tel­jes­sé­gen dol­go­zott. En­nek lé­nye­ge, hogy az uni­verzum sa­já­tos struk­tú­rá­ja mi­att mind­egy, hány rej­télyt fej­tesz meg, min­dig van mö­göt­tük egy még na­gyobb misz­té­ri­um. Apa a je­lek sze­rint na­gyon…

– Ó, a fa­szom­ba már. Tu­dod, hol van Apa, vagy nem?

– Nem iga­zán, de ha vé­gig­kö­ve­ted ezt a gon­do­lat­me­ne­tet, az ta­lán meg­ma­gya­ráz­za…

– Hagy­juk.

– De…

– Hall­gass. Ca­rolyn, ké­sőbb ülj össze Pe­ter­rel, és for­dítsd le a hab­la­tyo­lá­sát va­la­mi­re, amit nor­mál em­be­rek is ér­te­nek.

– Meg­lesz.

– Mi­chael, mi a hely­zet a Túl­domb­bal? Ta­lál­tál bár­mi­fé­le nyo­mot?

A Túl­domb az Er­dő­is­ten menny­or­szá­ga volt, oda ju­tot­tak az okos kis ál­la­tok, mi­után el­pusz­tul­tak – vagy va­la­mi ilyes­mi. Ca­rolyn nem is tud­ta, hogy tény­leg lé­te­zik. Ami azt il­le­ti, mos­ta­ná­ig azt sem tud­ta, hogy maga az Er­dő­is­ten tény­leg lé­te­zik.

– Nem. Sem­mit. – Mi­chael most már ért­he­tőb­ben be­szélt.

– És az Er­dő­is­ten? Le­het, hogy…

– Az Er­dő­is­ten al­szik. Nem gyűj­tött el­le­nünk se­re­get. A fal­ká­já­ban meg­van­nak a szo­ká­sos int­ri­kák, de sem­mi olyas­mi, ami köz­vet­le­nül érin­te­ne min­ket. Sem­mi okom azt gon­dol­ni…

– Gon­dol­ni? Ne­ked? Ez már majd­nem vic­ces. – El­for­dult tőle. – Emily, mi van a…

– Van még va­la­mi – sza­kí­tot­ta fél­be Mi­chael. – Lá­to­ga­tónk lesz.

Da­vid döb­ben­ten né­zett rá.

– Lá­to­ga­tónk? És ezt ed­dig mi­ért nem mond­tad?

– Szá­jon vág­tál. Azt mond­tad, hall­gas­sak.

Da­vid áll­kap­csa ide­ge­sen meg­rán­dult.

– Most meg azt mon­dom, hogy ne hall­gass. Ki lá­to­gat meg min­ket?

– No­bu­nun­ga.

– Mi­cso­da? Itt?

– Ag­gó­dik Apa mi­att – ma­gya­ráz­ta Mi­chael. – Utá­na kí­ván jár­ni a do­log­nak.

– Ó, a pi­csá­ba – fa­kadt ki ijed­ten Ca­rolyn, mert nem szá­mí­tott ilyen ha­mar No­bu­nun­gá­ra. De volt annyi lé­lek­je­len­lé­te, hogy hal­kan és an­go­lul be­szél­jen, így sen­ki sem vet­te ész­re.

– Mi­kor ér­ke­zik meg?

Mi­chael a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Ami­kor… nos… ami­kor ide­ér?

Da­vid a fo­ga­it csi­kor­gat­ta.

– És van bár­mi fo­gal­munk róla, hogy az még­is mi­kor lesz?

– Ké­sőbb.

– De még­is mi­kor? – Da­vid keze ököl­be szo­rult.

– Nem érti, Da­vid – szólt köz­be hal­kan Jen­ni­fer. – Nem úgy ér­zé­ke­li az időt, ahogy má­sok. Töb­bé már nem. És ezen az sem fog vál­toz­tat­ni, ha meg­ütöd.

Mi­chael most ri­ad­tan kap­kod­ta a te­kin­te­tét Jen­ni­fer és Da­vid kö­zött.

– Lát­ták őt az ege­rek! Kö­ze­le­dik!

Da­vid el­la­zí­tot­ta az ök­lét, és meg­dör­zsöl­te az orr­nyer­gét.

– Hagy­juk. Nem szá­mít. Amúgy is iga­za van. No­bu­nun­ga ak­kor ér ide, ami­kor ide­ér. Mi csak annyit te­he­tünk, hogy me­le­gen üd­vö­zül­jük. Pe­ter, Ri­chard, szed­jé­tek össze a to­te­me­ket. – Az ik­rek ug­rot­tak, hogy tel­je­sít­sék a pa­ran­csot.

– Ca­rolyn, menj vissza Ame­ri­ká­ba. Szük­sé­günk lesz egy ár­tat­lan szív­re. Fel­ajánl­juk majd No­bu­nun­gá­nak, ami­kor meg­ér­ke­zik. Meg tudsz bir­kóz­ni a fel­adat­tal?

– Egy ár­tat­lan szív? Ame­ri­ká­ban? – Ca­rolyn ha­bo­zott. – Ta­lán.

Da­vid fél­re­ér­tet­te, és így szólt:

– Könnyű. Csak át kell vág­nod a bor­dá­kon. – Uj­ja­i­val ol­lót for­mált a le­ve­gő­ben. – Így. Ha nem tu­dod ki­szed­ni, kül­dess ér­tem.

– Rend­ben, Da­vid.

– Mára ez min­den. Ca­rolyn, me­hetsz, amint ké­szen állsz. A töb­bi­ek ma­rad­ja­nak a kö­zel­ben. – Nyug­ta­la­nul a bi­ká­ra pil­lan­tott. – Ri­chard, Pe­ter, igye­kez­ze­nek. Mi­nél előbb, öh, vissza aka­rok érni Mrs. Mc­Gil­li­cutty­hoz – itt Mar­ga­ret­re ka­csin­tott. – Nem­so­ká­ra kész a va­cso­ra.

Ra­chel le­ült a föld­re. A gye­re­kei kö­ré­je gyűl­tek, és egy pil­la­nat­ra tel­je­sen el­tűnt mö­göt­tük. Ca­rolyn sze­re­tett vol­na be­szél­ni Mi­chael­lel, de a fér­fi már a pu­má­i­val együtt be­le­ve­szett az er­dő­be. Jen­ni­fer ki­te­rí­tet­te az al­vó­bő­re­it, és egy nagy só­haj­tás­sal vé­gig­te­rült raj­tuk. Mar­ga­ret Da­vid kö­rül le­gyes­ke­dett, aki meg a há­ti­zsák­já­ban ko­to­rá­szott.

– Tes­sék, Mar­ga­ret, hoz­tam ne­ked egy aján­dé­kot. – Egy öreg­em­ber le­vá­gott fe­jét húz­ta elő, vé­kony, hosszú sza­kál­lá­nál fog­va tar­tot­ta fel. Pár­szor meg­len­get­te a fe­jet, majd oda­dob­ta Mar­ga­ret­nek.

A lány el­kap­ta, és egy ki­csit fel­nyö­gött a sú­lyá­tól. Az­tán bol­do­gan, fe­ke­tél­lő fo­gak­kal el­vi­gyo­ro­dott.

– Kö­szö­nöm.

Da­vid le­ült mel­lé, és ki­si­mí­tott egy haj­szá­lat a sze­mé­ből.

– Mennyi időnk van? – kér­de­zett hát­ra a vál­la fö­lött.

– Egy óra – vá­la­szol­ta Ri­chard, mi­köz­ben a to­tem­tál­ban tur­kált: ott volt a haj­szál, ame­lyet Mi­chael az Er­dő­is­ten­től szer­zett, a fe­ke­te gyer­tya, Ca­rolyn ru­há­já­nak egy vér­től me­rev da­rab­ja és egy vi­asz­csöpp a fe­ke­te gyer­tyá­ból. Ezek egy n-di­men­zi­ós nyom­kö­ve­tő ele­me­it ké­pez­ték, amely biz­to­san, de leg­alább­is va­ló­szí­nű­leg, el­ve­ze­ti majd őket Apá­hoz. Nos… ta­lán. Ca­rolyn ké­tel­ke­dett a do­log­ban.

– An­nál sem­mi­képp nem több – ér­tett egyet Pe­ter.

Mar­ga­ret az ölé­be vet­te a fe­jet, és pisz­kál­ni kezd­te – az ar­cát si­mo­gat­ta, gü­gyö­gött neki, bo­zon­tos szem­öl­dö­két egyen­get­te. Egy pil­la­nat­nyi kon­cent­rá­ci­ót kö­ve­tő­en a ha­lott em­ber szem­hé­jai meg­reb­ben­tek, majd fel­nyíl­tak.

– Kék szem! – ki­ál­tott fel Mar­ga­ret. – Ó, Da­vid, kö­szö­nöm!

Da­vid vál­lat vont.

Ca­rolyn oda­san­dí­tott. Le­het, hogy a fér­fi sze­me egy­kor tény­leg kék volt, bár mos­tan­ra csak be­süllyedt­nek és hár­tyás­nak tűnt. De a nő fel­is­mer­te. Egy­kor Apa egyik kor­má­nyá­nak egy je­len­ték­te­le­nebb ud­va­ron­ca­ként, egy­szer pe­dig Ja­pán mi­nisz­ter­el­nö­ke­ként szol­gált. Nor­mál eset­ben egy ilyen em­ber vé­de­lem alatt áll. Da­vid, na­gyon bá­tor­nak érez­he­ti ma­gát. A fej is­mét pis­lo­gott, és a sze­me meg­ál­la­po­dott Mar­ga­re­ten. Nyel­ve meg­rán­dult, aj­kai mo­zog­ni kezd­tek, de per­sze tüdő nél­kül nem tu­dott han­got ki­ad­ni.

– Mit mond? – kér­dez­te Da­vid. Hat­he­ti szám­űze­tés után a leg­több­jük leg­alább némi fel­szí­nes ame­ri­kai tu­dás­ra szert tett, de ja­pá­nul egye­dül Ca­rolyn ér­tett.

Kö­ze­lebb ha­jolt, és el­fin­to­ro­dott a szag­tól. Fe­jét ol­dal­ra bil­lent­ve érin­tet­te meg a fér­fi ar­cát.

– Moo ichi­do itte ku­da­sai, Ya­ma­da-san. – A ha­lott is­mét meg­pró­bál­ta meg­ér­tet­ni ma­gát, vi­lág­ta­lan sze­mé­vel kér­lel­te Ca­rolynt.

A nő le­ült, és ke­zét hig­gad­tan az ölé­be tet­te, felül a bal­lal, úgy, hogy uj­ja­it köl­csö­nö­sen el­fed­te má­sik ke­zé­nek te­nye­re. Arca bé­ké­ről, sőt jó­kedv­ről árul­ko­dott. Tud­ta, hogy Emily könnye­dén ki­ol­vas­hat­ja a gon­do­la­ta­it, és még Da­vid is meg­érez­he­ti azo­kat, leg­alább­is a főbb irá­nyu­kat. A fér­fi min­dig tud­ta, ha va­la­ki­ben rossz­in­du­lat la­pul irán­ta. Ca­rolyn gya­ní­tot­ta, hogy ha szük­sé­ges, en­nél mé­lyebb­re is ké­pes ha­tol­ni. De nem szá­mí­tott. Ha Emily vagy Da­vid be­le­néz­nek a gon­do­la­ta­i­ba, csak annyit lát­nak majd, hogy se­gí­te­ni akar.

Ter­mé­sze­te­sen az őszin­te ér­zés az ön­tu­dat esszen­ci­á­ja. Nem le­het nem érez­ni vagy fi­gyel­men kí­vül hagy­ni, hu­za­mo­sabb ide­ig még csak el­té­rí­te­ni sem.

De némi gya­kor­lás­sal és ügyes­ség­gel el le­het rej­te­ni.

– Chi­e­kó­ról és Kiko-chan­ról kér­de­zős­kö­dik – for­dí­tot­ta Ca­rolyn. – A gyer­me­kei le­het­nek. Tud­ni akar­ja, biz­ton­ság­ban van­nak-e.

– Á – vá­la­szol­ta Da­vid. – Mondd meg neki, hogy pusz­ta meg­szo­kás­ból ki­be­lez­tem őket. Az any­ju­kat szint­úgy.

– Tény­leg meg­tet­ted?

Da­vid vál­lat vont.

– Sor­era wa an­zen desu, Ya­ma­da-san. Ima ya­su­mu desu nee. – Ca­rolyn meg­nyug­tat­ta a fe­jet, hogy a csa­lád­ja biz­ton­ság­ban van, és biz­to­sí­tot­ta róla, hogy most már meg­pi­hen­het. A ha­lott fér­fi hagy­ta le­csu­kód­ni a sze­mét, szem­pil­lá­ján egyet­len könny­csepp resz­ke­tett. Mar­ga­ret éles, mohó szem­mel vizs­lat­ta. Ami­kor le­esett, és vé­gig­csur­gott Ya­ma­da ar­cán, a lány ma­dár­sze­rű­en meg­dön­töt­te a fe­jét, és nyel­vé­nek egyet­len moz­du­la­tá­val fel­nyal­ta a csep­pet.

A ha­lott fér­fi fel­fúj­ta az ar­cát, és ki­en­ged­te a le­ve­gőt – ez volt a leg­lá­gyabb, leg­szo­mo­rúbb hang, ame­lyet Ca­rolyn va­la­ha hal­lott. Da­vid és Mar­ga­ret együtt ne­vet­tek raj­ta.

Ca­rolyn­nak kis­sé eről­tet­nie kel­lett a mo­so­lyát. Ta­lán maga alá gyűr­te a szá­na­lom, ame­lyet sze­ren­csét­len öreg iránt ér­zett? Le­het, hogy a szag mi­att tör­tént. De ha va­la­ki a gon­do­la­ta­i­ba pil­lan­ta­na, to­vább­ra is csak azt lát­ná, hogy na­gyon ag­gó­dik Apá­ért, és őszin­tén – még ha kis­sé ide­ge­sen is – Da­vid ked­vé­ben akar jár­ni. De ujj­be­gyei meg­re­meg­tek egy bronz­lán­dzsa szá­rán eny­hén vé­gig­vo­nu­ló vib­rá­ci­ók em­lé­ké­től, és szí­vé­ben fe­ke­te nap­ként ra­gyo­gott fel a gyű­lö­let Da­vid és Apa iránt.