1945

A hármas és négyes számú Krema határidőre elkészült, és 1943 januárjától év végéig mind a négy kemence teljes gőzzel dolgozott.

1943 decemberében a koncentrációs táborok felügyelőjévé neveztek ki, elhagytam Auschwitzot, és családomat Berlinbe költöztettem. 1944-ben azonban ismét visszatértem Auschwitzba, és a nyár egy részét azzal töltöttem, hogy utódomnak segítettem. A táborba ugyanis négyszázezer magyarországi zsidó érkezett, és különleges kezelésük temérdek gondot okozott.

1945 márciusában voltam utoljára hivatalos kiszálláson: Neuengamméban, Bergen-Belsenben, Buchenwaldban, Dachauban és Flossenburgban tartottam felülvizsgálatot. Ez alkalommal személyesen adtam át a Reichsführer üzenetét a táborparancsnokoknak. Himmler utasításba adta, hogy nem szabad többé kivégezni a zsidókat, s mindent el kell követni, hogy halálozási arányszámuk csökkenjen.

Különösen Bergen-Belsenben dúltak szörnyű állapotok. Elapadt a víz, kifogyott az élelem, a latrinák színig teltek, s a tábor területén tízezer hulla oszladozott szabad ég alatt. A foglyokat még élelmezni sem lehetett, mert a körzeti élelmiszer-hivatal minden kiutalást megtagadott. Parancsot adtam a Kommandantnak, hogy teremtsen rendet, és kioktattam, hogyan kell a hullákat gödrökben elégetni. Röviddel ezután az egészségügyi helyzet valamelyest javult. Élelmet azonban még mindig nem sikerült szerezni. S ennek folytán a foglyok úgy hulltak, mint ősszel a legyek.

1945 április végére olyan válságos lett a helyzet, hogy parancsot kaptam, költözzem az Amtsgruppéval együtt a ravensbrücki KL-be. Az utakon hosszú karavánban vonultak az SS-parancsnokok és tiszti családok autói, valamint az iratokkal és egyéb anyagokkal megrakott tehergépkocsik. A kocsikat ellepték a bombázás elől menekülő civilek. Ravensbrückből Reusburgba mentünk, és itt hosszú keresgélés után az egész társaságnak be kellett érnie egy istállóval. Másnap éjszakára azonban sikerült az asszonyok és a gyermekek számára az iskolában helyet biztosítani.

Ettől a perctől kezdve vándorlásaink egyre inkább lidérces álomra emlékeztettek. Egyik oldalról az oroszok, másik oldalról az angolszászok nyomultak előre, s szorongatott helyzetünkben kénytelen voltunk szakadatlanul hátrálni. Fleusburgban hirtelen eszembe jutott, hogy volt auschwitzi tanítónőnk, Frau Müller, azelőtt Apenradéban lakott. Elvittem hozzá Elsie-t és a gyerekeket, s ő jó szívvel elszállásolta őket.

Dietzcel kettesben folytattam utam Murwickig. Az Amtsgruppe főparancsnokai kíséretében itt láttam utoljára Himmlert. Kijelentette, hogy nincs több parancsa a számunkra.

Nem sokkal később egy álnévre kiállított tengerész katonakönyvet és egy szállásmesteri egyenruhát nyomtak a kezembe. A parancs értelmében átöltöztem, de saját felelősségemre megőriztem csomagomban SS-tiszti egyenruhámat is.

Május 5-én parancsot kaptam, jelentkezzem Rantumban. Hetedike volt, mire odáig vergődtem, s alig néhány órával később megtudtam, hogy Keitel marsall Reims-ben aláírta a fegyverszüneti szerződést: a Wehrmacht feltétel nélkül megadta magát.

Rantumból Brunsbüttelbe irányítottak. Néhány hétig ott maradtam, majd mivel a személyi lapomon az volt, hogy civilben földműves vagyok, július 5-én leszereltek, és egy gottrupeli tanyára küldtek, bizonyos Georg Pützlerhez.

Nyolc hónapig dolgoztam a tanyán. Elég szép gazdaság volt, s néhány meglehetősen jól ápolt lova is akadt. Amikor Georgnak tudomására jutott, hogy valaha ménesmester voltam, rám bízta lovait. Nagy gyönyörűséggel vetettem magam új munkámba, és Georg, aki megosztotta velem lakását, nevetve ugratott, hogy csak azért nem alszom az istállóban, mert nem akarom megbántani.

Georg alacsony, koros, de jó erőben levő, inas ember volt, hegyes állú, szúrós szemű. Hamarosan megtudtam, hogy azelőtt meglehetősen fontos tisztséget töltött be az SA-nál. Én is felfedtem neki kilétem. Ettől kezdve barátságos viszony alakult ki közöttünk, s ha a felesége nem tartózkodott odahaza, hosszasan elbeszélgettünk.

Egy napon, amikor a lovakat a réten legeltettem, hirtelen felbukkant mellettem. Szétterpesztette kurta lábát, rám nézett, és fontoskodó ábrázattal bejelentette:

– Letartóztatták Himmlert.

– Elfogták? – dadogtam.

– Az ám – mondta Georg –, ő fogott ki rajtuk. Abban a pillanatban, amikor vallatni kezdték, öngyilkos lett.

Lesújtva meredtem rá.

– Ehhez mit szólsz? – folytatta Georg. Elfintorodott, és összecsapta a kezét. – Agyafúrt fickó ez a Himmler! Egy ciánkális fiolát tartogatott a szájában, ráharapott, és kész! Ó! – kiáltott fel elégedetten. – Jól kifogott rajtuk!

– Szóval öngyilkos lett! – mondtam döbbenten.

– De hát mi lelt? – kérdezte Georg. – Miért vágsz ilyen pofát? Jól falhoz állította őket, ennyi az egész! Csak nem akarod azt mondani, hogy rosszul tette?

Rábámultam, de képtelen voltam felelni. Georg az állat babrálta, és zavartan rám sandított.

– Nem értelek. Ha egy főparancsnok fogságba esik, legjobban teszi, ha végez magával, nicht wahr? Nálunk mindenki így vélekedett ezelőtt is. Emlékszel, hányszor hányták Paulus szemére, hogy Sztálingrád után nem lett öngyilkos?

Néhány másodpercig hallgatott.

– No de mi van veled? – kérdezte ezután nyugtalanul. – Szólalj hát meg! Olyan vagy, mintha megkukultál volna. Csak nem gondolod, hogy rosszul tette?

Fájdalom és eszeveszett düh vakított el. Éreztem, hogy Georg erősen megmarkolja a karom, de csak annyit tudtam kinyögni:

– Elárult.

– A Reichsführer? – kiáltotta Georg. Láttam, hogy szeme vádlón rám mered, és most már ordítottam:

– Te ezt nem érted! Szörnyűbbnél szörnyűbb parancsokat adott, és most bent hagy bennünket a pácban!

– A Reichsführer! – kiabált Georg. – Hogy beszélsz a Reichsführerről!

– Ahelyett, hogy kiállt volna... Ahelyett, hogy azt mondta volna: “Mindenért vállalom a felelősséget!"... Ehelyett ezt csinálta! Persze így könnyű! Lenyelni egy fiola ciánkálit, és csávában hagyni az embert!

– Csak nem akarod azt mondani...

Nevetésben törtem ki:

– Meine Ehre heisst Treue! Ja, ja, de ez csak ránk vonatkozott, rá nem! Nekünk a börtön jár, a szégyen, a kötél...

– Azt hiszed, fel fognak akasztani? – kérdezte döbbenten Georg.

– Mit fecsegsz itt összevissza? Egyébként nekem mindegy! Hallod? Mindegy! Fütyülök a halálra! De meg kell őrülnöm, ha arra gondolok... – Megragadtam Georg karját. – Hát nem érted? Megszökött! Ő, akit jobban tiszteltem Apámnál!

– No és? – mondta bizalmatlanul Georg. – Megszökött. És aztán? Azzal, hogy életben maradt volna, még nem ment meg téged.

Tébolyult dühvel megráztam.

– Ki beszél neked életről? Érdekel is engem, hogy felakasztanak! De vele együtt haltam volna meg! A parancsnokommal! És ő azt mondta volna: “Én adtam parancsot Langnak, hogy irtsa ki a zsidókat!" S ez ellen senkinek nem lehetett volna szava.

Képtelen voltam folytatni. Fájdalom és szégyen fojtogatta torkomat. Sem a kiürítés, sem az összeomlás nem tett rám ilyen szörnyű hatást.

A következő napokban Georg arról kezdett el panaszkodni, hogy még szófukarabb lettem. Csakugyan valami erősen nyugtalanított: újra erőt vettek rajtam a rohamok, amelyek Apa halála után kínoztak, s egyre sűrűbben és hevesebben követték egymást. Már akkor is valami szorongó rémület nehezedett rám, amikor teljesen magamnál voltam. Azt is észrevettem, hogy akkor is felcserélem a szavakat, ha nincs rohamom; néha az is előfordult, hogy dadogni kezdtem; máskor hirtelen egy egész mondat a torkomra forrt. Az effajta lelki zavarok szinte mélyebb szorongással töltöttek el, mint rohamaim, hisz eddig – legalábbis ilyen hevesen – még sohasem jelentkeztek, s egyre jobban rettegtem, hogy ha állapotom tovább súlyosbodik, környezetem is észreveszi.

1946. március 14-én Georggal és feleségével reggeliztem. Egyszer csak hallottuk, hogy autó gördül be az udvarra. Georg felnézett a tányérjáról, és odaszólt nekem:

– Eredj már, nézd meg, ki az.

Felkeltem, sietve megkerültem az épületet, és majdnem beleütköztem két amerikai katonába. Az egyik barna és alacsony, a másik szőke és szemüveges volt.

Az alacsony barna elmosolyodott, és németül azt mondta:

– Ne olyan gyorsan, mein Herr!

S lóbálta pisztolyát. Ránéztem, majd a szőkére pillantottam, és rangjelzésükből megállapítottam, hogy tisztek.

– Mit parancsolnak? – kérdeztem, és vigyázzba vágtam magam.

A szemüveges szőke hanyag mozdulattal féloldalasán megállt, kivett zsebéből egy fényképet, megnézte, majd átnyújtotta a kis barnának. Az szintén rátekintett, a szőkére nézett, azután azt mondta: Yep, majd elkomorodott, s újra lóbálni kezdte pisztolyát.

– Rudolf Lang? – kérdezte azután. Mindennek vége volt. Bólintottam, és valami különös megkönnyebbülést éreztem.

– Ezennel letartóztatom – mondta a kis barna. Rövid hallgatás után megkérdeztem:

– Összeszedhetem a holmimat? A kis barna elmosolyodott. Külseje után olasz is lehetett volna.

– Indulás!

A konyha küszöbére érve egyikük durván meglökött. Támolyogva előrebuktam, már-már elestem, de végül sikerült az asztalban megkapaszkodnom. Amikor felnéztem, láttam, hogy a szemüveges tiszt pisztollyal a kezében Georg mögött áll. Éreztem, hogy valaki revolvert nyom a hátamhoz, és tudtam, hogy ez csak a kis barna lehet.

– Georg Pützler? – kérdezte a szemüveges tiszt.

– Ja – felelte Georg.

– Tartsa a kezét az asztalon, mein Herr.

Georg kezét tányérja mellé az asztalra helyezte.

– Maga is, asszonyom.

Georg felesége rám nézett, majd az urára pillantott, aztán kényszeredetten engedelmeskedett a parancsnak.

– Indulás! – mondta a kis barna.

Felmentem a lépcsőn, és beléptem a szobámba. A kis barna nekidőlt az ablaknak, és fütyörészni kezdett. Felvettem SS-egyenruhámat.

Amikor az öltözködéssel végeztem, fogtam a bőröndöm, az ágyra tettem, és kivettem fehérneműmet a szekrényből. Abban a pillanatban, ahogy a szekrényt kinyitottam, a kis barna abbahagyta a fütyörészést. Az ágyra raktam a fehérneműmet, majd becsomagoltam a bőröndbe. Ekkor jutott eszembe a pisztolyom. Ott volt néhány méternyire, a párnám alatt. Biztosítózára le volt csapva. Egy pillanatra megdermedtem, hihetetlen gyengeség fogott el.

– Elkészült? – kérdezte mögöttem a kis barna.

Lecsaptam a bőrönd fedelét, és erőlködve bezártam. Két tompa kattanás hallatszott. A zörej különösen visszhangzott a csendben.

Lementünk a lépcsőn, és beértünk a konyhába. Georg felesége egyenruhámra meredt, szájához kapta kezét, és az urára pillantott. Georg meg se rezzent.

– Gyerünk! – szólt rám a kis barna, és könnyedén meglódított.

Áthaladtam a szobán, Georg és felesége felé fordultam, s elköszöntem:

– Viszontlátásra!

– Viszontlátásra – felelte halkan Georg, de még csak a fejét sem fordította felém. A kis barna elmosolyodott, és gúnyosan megjegyezte:

– Kötve hiszem, hogy viszontlátják egymást.

Georg felesége csak állt és bámult.

Az amerikaiak Bredstedtbe vittek. Egy régi kórház előtt megálltunk, és átvágtunk egy katonákkal tele udvaron. A katonák cigarettáztak, és kettesével, hármasával sétálgattak. Egyikük sem tisztelgett a velem levő tiszteknek.

Felkísértek az első emeletre, és bevittek egy kis szobába. Egy ágy, két szék és egy asztal állt benne, közepén egy kályha meg egy szenesvödör. A kis barna rám szólt, hogy üljek le.

Néhány másodperc múlva bejött egy katona. Csaknem két méter magas volt, széles, vállas. Elképesztő fesztelenséggel köszöntötte a tiszteket. Azok Joe-nak nevezték, valamit angolul magyaráztak neki, majd kifelé indultak. Felkeltem, és vigyázzba vágtam magam, de a tisztek figyelemre sem méltattak.

A katona intett, hogy üljek vissza, s ő maga az ágyra telepedett. Lassan és nehézkesen helyezkedett el, az ágy megreccsent alatta. Szétvetette lábát, nekidőlt a falnak, majd kihúzott a zsebéből egy kis lapocskát, kibontotta, a szájába dugta, és rágni kezdte.

Hosszú percek teltek el. A katona nem vette le rólam a szemét, s én kezdtem tekintetétől zavarba jönni. Elfordítottam a fejem, és az ablakra meredtem. Homályos üvegén keresztül semmit sem láthattam. A kályhára néztem. A szobában fűtőtestek is voltak, de a központi fűtés bizonyára felmondta a szolgálatot. Tűz parázslott a kályhában, és a szobában nagyon meleg volt.

Újabb óra elteltével egy alacsony, fürge, élénk mozgású tiszt rontott be. Leült az asztalhoz, és nyomban elkezdte a kihallgatást. Mindent elmondtam neki, amit tudtam.

Ezután egyik börtönből a másikba hurcoltak. Nem éreztem magam szerencsétlennek a börtönökben, jó ellátásban részesültem, és rohamaim teljesen megszűntek. Mindamellett a huzavonát hosszadalmasnak találtam, s szerettem volna, ha mihamarabb véget ér. Eleinte Elsie és a gyerekek miatt is sokat nyugtalankodtam. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy az amerikaiak, várakozásom ellenére, nem zárták őket koncentrációs táborba. Később kaptam is néhány levelet Elsie-től, s én is válaszolhattam neki.

Néha eltűnődtem a múltamon. Furcsa dolog, de csak a gyerekkorom rémlett valóságnak. Mindarról, ami azóta történt, rendkívül éles emlékeim voltak, de mindez inkább valami hatásos filmre emlékeztetett. Úgy tetszett nekem, hogy ebben a filmben én cselekszem és beszélek, de nem hittem, hogy magát a történetet én éltem át.

A nürnbergi perben tanúként kellett megismételnem vallomásomat. Itt, a vádlottak padján láttam először néhány olyan magas beosztású pártvezetőt, akit eddig csak az újságok fényképeiről ismertem.

Nürnbergi cellámban sokan kerestek fel, többek között egy amerikai ezredes is. Kövér volt, rózsaszín bőrű, porcelánszemű és ősz hajú. Azt szerette volna megtudni, mi a véleményem egy cikkről, amely az amerikai sajtóban jelent meg rólam. Lefordította németre. A cikkben az volt, hogy “a század gyermeke vagyok, eleven jelképe a német történelem fél évszázados erőszakosságának és fanatizmusának..."

– ...és nyomorának, Herr Oberst – szóltam közbe.

– Ne szólítson Herr Oberstnak – intett le. Majd szótlanul szemügyre vett.

– Maga nyomorgott? – kérdezte, megnyomva a "maga" szót.

Ránéztem. Bőre rózsaszínű volt és tiszta, mint egy jól ápolt csecsemőé. Még csak fogalma sem lehetett arról a világról, amelyben éltem.

– Igen – feleltem. – Elég sokat nyomorogtam.

– Ez nem mentség – mondta komoran.

– Nincs szükségem mentségre. Parancsnak engedelmeskedtem.

Csóválta a fejét, azután komor, szomorú arccal megkérdezte:

– Mivel magyarázza, hogy idáig juthatott?

Elgondolkodtam, majd azt mondtam:

– Azért esett rám a választás, mert szervező tehetségem volt.

Rám meredt, szeme úgy kéklett, mint a babáké. Ingatta a fejét.

– Úgy látszik nem értett meg – mondta. Egy pillanat múlva újabb kérdést tett fel: – Még most is meg van róla győződve, hogy ki kellett irtani a zsidókat?

– Nem, most már nem.

– Miért nem?

– Mert Himmler öngyilkos lett.

Megütődve bámult rám.

– Ez azt bizonyítja – folytattam –, hogy nem volt jó parancsnok. És ha nem volt jó parancsnok, nyilván akkor sem mondott igazat, amikor kijelentette, hogy a zsidókat ki kell irtani.

– Tehát – kérdezte az amerikai – ha mindent újra kellene kezdeni, nem így cselekedne?

– De igen – vágtam rá –, ha parancsot kapnék, ugyanígy cselekednék.

Hosszasan rám nézett, rózsaszín arca kivörösödött.

– A lelkiismerete ellen cselekedne! – kiáltotta felháborodottan.

Vigyázzba vágtam magam, magam elé meredtem, és azt mondtam:

– Bocsásson meg, de azt hiszem, két malomban őrölünk. Minek gyötörtem volna magam gondolkodással? Egyetlen kötelességem: engedelmeskedni a parancsnak.

– De nem ilyen iszonyú parancsnak! – kiáltott fel. – Hogy tehette?... Ez borzasztó!... Ezek a gyerekek és asszonyok... Nem érez lelkiismeret-furdalást?

– Örökösen ezzel a kérdéssel nyaggatnak – feleltem unottan.

– No és maga mit válaszol?

– Nem könnyű válaszolni. Eleinte kellemetlenül éreztem magam. Aztán lassan-lassan elfásultam. Enélkül képtelen lettem volna tovább csinálni. Hogy is mondjam? A zsidókban csak mennyiséget láttam, nem emberi lényeket. A technikai részre összpontosítottam minden figyelmemet. – Megtoldottam: – Mint egy repülő, ha városokat bombáz.

– Egyetlen repülő sem irtott ki egy egész népet! – mondta felháborodva. Ezen eltűnődtem, majd azt feleltem:

– Ha lehetősége volna rá és parancsot kapna, bizonyára megtenné.

Vállat vont, mint aki kétségbe vonja feltevésemet.

– Tehát – fordult újra hozzám – nem érez lelkiismeret-furdalást?

– Nincs okom, hogy lelkiismeret-furdalásaim legyenek – feleltem határozottan. – Lehet, hogy helytelen volt a kiirtást elrendelni, de nem én adtam rá parancsot.

Csóválta a fejét.

– Nem ezt akartam kérdezni... Amióta letartóztatták, eszébe jutott-e néha az a sok ezer szerencsétlen, akit a halálba küldött?

– Igen, néha.

– No és ha rájuk gondol, mit érez?

– Semmi különöset.

Olyan áthatóan meresztette rám kék szemét, hogy kényelmetlenül éreztem magam. Majd ismét megcsóválta a fejét, s amikor megszólalt, hangjában borzadály vegyült szánakozással.

– Maga teljesen kivetkezett emberi mivoltából.

Ezzel sarkon fordult és távozott. Megkönnyebbülten néztem utána.

Az effajta felesleges látogatások és viták rendkívül kimerítettek.

Miután tanúvallomást tettem a nürnbergi perben, az amerikaiak kiadtak a lengyeleknek. Mivel Auschwitz most Lengyelországhoz tartozott, a lengyelek ragaszkodtak hozzá, hogy ők ítélkezzenek felettem.

A tárgyalás 1947. március 11-én kezdődött, majd egy évvel letartóztatásom után. A bíróság Varsóban egy nagy, fehér falú, rideg teremben ült össze. Mikrofont állítottak elém, fülhallgatókat kaptam, s így azonnal németül hallottam, amit lengyelül beszéltek.

Miután felolvasták a vádiratot, szót kértem, felálltam, és vigyázzba vágtam magam.

– Mindazért, ami Auschwitzban történt – mondtam –, egyedül én vagyok felelős. A beosztottjaim semmiről nem tehetnek. – Megtoldottam: – Csupán a vád néhány, személyemet illető ténykérdését szeretném helyesbíteni.

– Majd akkor beszélhet, ha a tanúkat kihallgattuk – szólt rám szárazon az elnök.

S következett a tanúk végeláthatatlan sora. Csodálkozva tapasztaltam, hogy mennyi embert idéztek meg, és fáradságot és költséget nem kímélve, Európa minden zugából idecsődítették őket. Jelenlétüket teljesen feleslegesnek találtam, hisz úgysem tagadtam a tényeket. Véleményem szerint ez nem volt egyéb oktalan idő- és pénzpocsékolásnál. Ahogy ezt végiggondoltam, megerősödtem abban a hitemben, hogy a szlávokból sohasem válhatik Herrenvolk.

.A tanúk közül néhány olyan sületlenségeket adott elő, hogy nemegyszer kijöttem a sodromból. Így például valamelyik azt állította, hogy látta, amikor megütöttem egy Kapót. Próbáltam megmagyarázni a bíróságnak, hogy ha olyan szörnyeteg volnék is, mint ahogy némelyik tanú állítja, akkor sem tehettem volna ilyesmit: tiszti méltóságomon alulinak tartottam volna.

Egy másik tanú kijelentette, hogy látta, amikor számos golyó általi halálra ítélt fogolynak megadtam a kegyelemlövést. Ismét megmagyaráztam, hogy ez a vád teljességgel légből kapott. Az SS-kivégzőosztag parancsnokának hatáskörébe tartozott a kegyelemlövést megadni, nem pedig a tábor vezetőjének. A táborparancsnoknak joga volt hozzá, hogy a kivégzéseken részt vegyen, de ahhoz nem, hogy maga is lőjön a halálraítéltekre. A szolgálati szabályzat ezt szigorúan megtiltotta.

Mindjobban kitűnt, hogy a bíróság semmibe veszi szavaimat, s mindazt, amit mondok, ellenem igyekszik felhasználni. Egy ízben az ügyész felkiáltott:

– Maga három és fél millió embert gyilkolt meg!

Szót kértem és helyesbítettem:

– Engedelmet, csak két és fél milliót.

Ekkor a terem felmorajlott, és az ügyész rám rivallt, szégyellhetnem magam, hogy ilyen cinikus vagyok. Pedig semmi egyebet nem tettem, csak helyesbítettem egy pontatlan adatot. így végződött csaknem minden párbeszédem az ügyésszel. Amikor szóba került, hogy tehergépkocsikat küldtem Dessauba Giftgas-dobozokért, megkérdezte:

– Miért volt magának olyan sürgős, hogy Dessauba küldje a tehergépkocsikat?

– Mihelyt észrevettem, hogy a gázkészlet fogyni kezd, természetesen mindent elkövettem, hogy a hiányt pótoljam.

– Egyszóval – mondta az ügyész – maga a gázt is éppúgy raktári készletként kezelte, mint a kenyeret és a tejet.

– Ezzel a feladattal bíztak meg – feleltem nyugodtan.

– Tehát – kiáltott fel diadalmasan az ügyész – azzal a feladattal bízták meg, hogy minél több gázt vételezzen, és minél több embert irtson ki!

– Ilyen parancsot kaptam.

Erre az ügyész a bíróság felé fordult, és kijelentette, hogy nemcsak a zsidók megsemmisítését vállaltam, de azt is szorgalmaztam, hogy minél többet gyilkoljanak meg.

Ismét szót kértem, és felhívtam a figyelmét: megint pontatlanul fogalmazott. Soha nem tanácsoltam Himmlernek, hogy növelje a zsidó transzportok számát, ellenkezőleg, többször azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy lassítsa a transzportok ütemét.

– De azt mégsem tagadhatja – mondta az ügyész –, hogy szokatlan buzgalmat és kezdeményezést fejtett ki gyilkos feladatkörében.

– A parancsok végrehajtásában mindig buzgalmat és kezdeményezőkészséget tanúsítottam, de e parancsok megfogalmazásában nem volt részem.

– Próbált valahogy szabadulni szörnyű feladatától?

– Mielőtt a Reichsführer rám bízta, hogy a zsidókkal végezzek, a frontra kértem magam.

– És később?

– Később ez a kérdés fel sem merülhetett: azt hihették volna, hogy ki akarok bújni a feladatom alól.

– Tehát kedve telt megbízatásában?

– Egyáltalán nem – feleltem határozottan. – Egyáltalán nem telt kedvem benne.

Az ügyész rövid szünetet tartott, farkasszemet nézett velem, széttárta karját, és megkérdezte:

– Akkor talán megmondaná, mi a véleménye róla? Hogyan ítélte meg az effajta feladatokat?

Egy pillanatig hallgattam, gondolkodtam. Éreztem, hogy mindenki engem néz.

– Kellemetlen munka volt – mondtam. Az ügyész karja lehanyatlott, a terem ismét felmorajlott.

– Azt olvasom vallomásában – mondta valamivel későbben az ügyész – : “A zsidó nők gyakran ruhájuk alá rejtették gyermekeiket, ahelyett, hogy magukkal vitték volna őket a gázkamrába. A Sonderkommando azt a parancsot kapta, hogy SS-ek jelenlétében kutassa át a ruhákat. A megtalált zsidó gyerekeket gázkamrába vetették."

Felszegte a fejét.

– Pontosan idéztem a szavait?

– Igen.

Hozzátettem: – Valamit azonban helyesbíteni szeretnék.

Intett, mire folytattam:

– Nem azt vallottam, hogy a gyerekeket gázkamrába "vetették", hanem azt, hogy gázkamrába "küldték".

– Ne lovagoljon a szavakon! – mondta türelmetlenül az ügyész. Majd így folytatta: – Nem keltettek magában szánalmat ezek a szegény asszonyok, akik vállalták a halált, és végső kétségbeesésükben a hóhérok emberi érzéseire bízták gyermekeiket?

– Nem voltam abban a helyzetben, hogy szánalmat érezhessék. Kötöttek a parancsok. A gyerekeket munkaképtelennek tekintették, tehát el kellett gázosítanom őket.

– Egyszóval soha még csak eszébe sem jutott, hogy megkímélje az életüket?

– Soha eszembe sem jutott, hogy megtagadjam a parancsot. – Megtoldottam: – Különben is mit csináltam volna a gyerekekkel a KL-ben? Egy KL nem alkalmas hely gyermeknevelésre.

– Maga ugye családos? – kérdezte.

– Igen.

– És szereti a gyermekeit?

– Természetesen.

Hallgatott, elgondolkodva végigtekintett a termen, majd felém fordult.

– Hogyan egyezteti össze a saját gyermekei iránt táplált szeretetét a zsidó gyermekekkel szemben tanúsított magatartásával?

– A kettőnek semmi köze egymáshoz – mondtam rövid gondolkodás után. – A táborban katona voltam. Odahaza természetesen másképp viselkedtem.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy két lélek lakozik magában?

– Igen – feleltem pillanatnyi habozás után. – Azt hiszem. Így lehet.

Kár volt azonban ezt válaszolnom, mert az ügyész vádbeszédében fejemre olvasta “kettősségemet". Valamivel később arra célzott, hogy néhány tanú kihozott a sodromból.

– Ez a kettősség – kiáltotta – még a vádlott arcát is átalakítja! Egyszer úgy viselkedik, mint egy józan, pedáns kistisztviselő, máskor, mint egy vérszomjas vadállat.

Még azt is kijelentette, hogy nemcsak olyan parancsoknak engedelmeskedtem, amelyek "korunk legelvetemültebb tömeggyilkosává" süllyesztettek, de ezen túl még hátborzongató képmutatással, cinizmussal és állatiassággal hajtottam végre a rám bízott feladatot.

Az elnök április másodikán hirdette ki az ítéletet. Vigyázzállásban hallgattam végig. Az volt, amire számítottam.

Az ítélet egyébként azt is kimondta, hogy nem Varsóban, hanem Auschwitzban, a saját táboromban akasszanak fel, mégpedig arra a bitófára, amelyet a foglyok számára magam ácsoltattam.

Egy pillanattal később az egyik fegyőr megérintette a vállam. Levettem a fülhallgatót, a székre tettem, védőmhöz fordultam, és azt mondtam:

– Köszönöm, ügyvéd úr.

Biccentett, de nem fogott velem kezet.

A fegyőrök kíséretében hagytam el a bíróságot. Egy kis ajtón vezettek ki. Hosszú folyosókon mentünk végig, eddig még sohasem jártam erre. Széles ablakokon áradt be a fény, a szemközti fal napsugárban fürdött. Hideg volt.

Nem sokkal ezután rám zárult a cella ajtaja. Leültem az ágyra, és gondolkodni próbáltam. Néhány hosszú perc telt el, és semmit sem éreztem. Mintha a saját halálom nem is rám tartozott volna.

Felkeltem, s fel-alá kezdtem járkálni. Kisvártatva azon kaptam magam, hogy a lépteimet számolom.