*

Visszatértem a palesztinai frontra, újra megsebesültem, nevemet napiparancsban olvasták fel, kitüntettek, és amikor a frontra visszatértem, fiatal korom ellenére altisztnek neveztek ki. Nem sokkal ezután a Günther-alakulatot a harmadik lovashadosztályhoz csatolták. Itt a török Esszad bej volt a parancsnok. A hadosztály részt vett abban az ellentámadásban, amely Es-Salt ellen indult, ez a kisváros ugyanis az arabok árulása következtében angol kézre jutott.

Leszálltunk lovainkról, földhöz lapultunk, de végül is negyvennyolc órai közelharc után benyomultunk a városkába.

Másnap reggel hatalmas, tompa dörrenésekre ébredtem. Elhagytam a körletet, kápráztam a napfényben, a falhoz lapultam, és összehunyorítottam a szemem. Vakító fehér tömeget pillantottam meg, mozdulatlan, néma, felszegett fejű arabok tömör csapatát. Én is felszegtem a fejem, és ekkor vagy negyven arabot vettem észre. A nap hátulról világította meg őket, nyakuk a vállukra billent, olyan furcsán himbálóztak a levegőben, mintha meztelen talpukkal holmi nézők feje felett táncolnának. Majd mozdulataik lassacskán elernyedtek, de azért még mindig mozogtak, egy helyben hajlongtak és forogtak, s hol szemtől szembe, hol oldalvást fordultak. Néhány lépést tettem feléjük, a homokra fekete négyszöget vetett egy ház árnyéka, én beléptem a négyszögbe, testemen kellemes hűvösség áradt el, tágra nyitottam a szemem, és csak ekkor vettem észre a köteleket.

Szulejmán, a török tolmács, mellén keresztbe font karral, megvető, elégedetlen arckifejezéssel, kissé oldalvást állt.

Közelebb léptem, és az akasztott arabokra mutattam.

– No igen! – mondta, és görbe orra fölött összeráncolta szemöldökét. – Ezek Fejszál emir lázadó banditái...

Ránéztem.

–. .. a főkolomposok, akik angol kézre játszották Es-Saltot. Szerény mintakollekció, mein Freund! Dzsemál pasa őexcellenciája nagyon könyörületes. Legokosabb volna mindet felakasztani.

– Mindet?

Rám nézett, és hangtalanul rám villantotta fehér fogait.

– Minden arabot.

Amióta megjártam Törökországot, jó néhány halottat láttam, de ezek a halottak valami furcsa, kellemetlen benyomást tettek rám. Hátat fordítottam, és otthagytam őket.

Este Rittmeister Günther magához rendelt. A sátrában ült egy kis tábori széken. Vigyázzba vágtam magam, és tisztelegtem. Intett, hogy "pihenj", és anélkül, hogy egyetlen szót is intézett volna hozzám, tovább játszadozott egy pompás, ezüstnyelű arab tőrrel, ide-oda forgatta a kezében.

Néhány perc múlva megérkezett von Ritterbach hadnagy. Igen magas, rendkívül sovány ember volt, fekete, felfelé ívelő szemöldökkel. A Rittmeister kezet szorított vele, és anélkül, hogy ránézett volna, azt mondta:

– Átkozottul komisz szolgálatot kell ma éjszaka teljesítenie, Leutnant. A törökök büntetőexpedíciót szerveznek egy arab falu ellen. Ez a falu ellenséges magatartást tanúsított, amikor az angolok kikergették Es-Saltból a törököket.

A Rittmeister laposan von Ritterbachra pillantott.

– Véleményem szerint – folytatta mogorván a Rittmeister – az egész história a törökökre tartozik. De ők német segédletet akarnak.

Von Ritterbach fensőbbségesen magasba vonta szemöldökét. A Rittmeister türelmetlenül felállt, hátat fordított neki, és két lépést tett a sátorban.

– Herrgott! – mondta és hátrafordult. – Végeredményben mégse azért vagyok itt, hogy arabok ellen harcoljak!

Von Ritterbach nem szólt semmit. A Rittmeister két-három lépést tett a sátorban, aztán hátrafordult, és majdnem derűsen folytatta:

– Ide hallgasson, Leutnant, a mi kis Rudolfunkkal együtt magához vesz harminc embert. Mindössze annyi a feladata, hogy a falut körülzárja.

Von Ritterbach azt mondta:

– Zu Befehl, Herr Rittmeister.

A Rittmeister felemelte az arab tőrt, ki-be huzigálta a tokjában, és szeme sarkából von Ritterbachra tekintett.

– A parancs értelmében a maga feladata lesz körülkeríteni a falut, és megakadályozni, hogy a lázadó falubeliek a záron kívül kerüljenek. Ennyi az egész.

Von Ritterbach magasba rántotta fekete szemöldökét.

– Herr Rittmeister...

– Ja?

– És ha asszonyok akarnak a záron kívül kerülni?

A Rittmeister rosszallóan ránézett, egy másodpercig hallgatott, majd szárazon azt mondta:

– Erre nem tér ki a parancs.

Von Ritterbach felrántotta az állat, és én láttam, hogy sovány nyakában fel-le ugrál ádámcsutkája.

– Az asszonyokat és a gyerekeket is lázadónak kell tekinteni, Herr Rittmeister?

A Rittmeister felállt.

– Herrgott, Leutnant! – kiáltotta mennydörgő hangon. – Az imént megmondtam magának: erre nem tér ki a parancs!

Von Ritterbach kissé elsápadt, ismét szabályos tartást vett fel, és fagyos udvariassággal azt mondta:

– Még egy kérdés, Herr Rittmeister: mi történik, ha a lázadók ki akarnak törni?

– Visszaparancsolja őket.

– És ha nem akarnak?

– Leutnant! – kiáltott fel a Rittmeister. – Micsoda maga? Katona, vagy mi?

Von Ritterbach ekkor váratlan dolgot tett: elmosolyodott.

– Természetesen katona vagyok – mondta keserűen.

A Rittmeister türelmetlenül intett, von Ritterbach, olyan mereven, mintha nyársat nyelt volna, tisztelgett és távozott. Egész beszélgetés alatt nem kegyeskedett rám tekinteni, még akkor sem, amikor a Rittmeister az "unser kleiner Rudolf"-ról beszélt.

– Ach! Rudolf! – mordult fel a Rittmeister, és utánanézett. – Ezek a kurtanemesek! Az elviselhetetlen modorukkal! A gőgjükkel! Meg az átkozott keresztény lelkiismeretükkel! Egy szép napon minden “von"-t kiseprűzünk!

Eligazítottam embereimet, és éjszaka tizenegy óra felé von Ritterbach jelt adott az indulásra. Csodálatosan tiszta éjszaka volt.

Negyedórai ügetés után összekötőnk, Szulejmán, csatlakozott hozzánk, és tudtunkra adta: közeledünk. A törökök azzal bízták meg, hogy bennünket kalauzoljon. Csakugyan, néhány perccel később, a holdfényes éjszakában fehér foltok ragyogtak fel, és felbukkantak a falu első házai. Von Ritterbach azt a parancsot adta, kerüljek keletnek embereimmel, egy másik csoportot nyugatnak indított, majd néhány másodperc múlva, miután embereimet elhelyeztem, a falu túlsó végén én is csatlakoztam a második csoporthoz. Egyetlen kutya sem ugatott. Néhány percet vártunk, a délről érkező török lovasok ügetése megremegtette a földet, csend támadt, rekedt parancs hasított a levegőbe, bakancsok kezdtek dübörögni, vad ordítás csapott fel, két puskalövés dördült, és tőlem balra egy dragonyos halkan azt mondta:

– Kezdődik.

A kiáltások elcsitultak, még egy magányos lövés hallatszott, és minden újra csendes lett. Egy dragonyos érkezett hozzám. Kiabált:

– Herr Unteroffizier, parancs a hadnagy úrtól: gyülekező a déli oldalon! – Megtoldotta: – A törökök eltévesztették a falut.

Visszakanyarodtam az úton, és összeszedtem embereimet. A falu bejáratánál von Ritterbach hevesen vitatkozott Szulejmánnal. Megálltam tőlük néhány méternyire. Von Ritterbach rendkívül mereven ült lován, fakó arcát megvilágította a telihold, megvetően letegezte Szulejmánt. Egy ízben hangja magasba emelkedett, és én tisztán hallottam:

– Nein!... Nein!... Nein!...

Szulejmán nyílsebesen távozott. Néhány perc múlva a török parancsnokkal tért vissza. Az olyan nagy és kövér volt, hogy lova láthatóan alig bírta. A török parancsnok kivonta kardját, hosszú török beszédet tartott, és közben von Ritterbach előtt hadonászott kardjával. Von Ritterbach mozdulatlan maradt, akár egy szobor. Amikor a török parancsnok befejezte, szaporán, ünnepélyesen és sivítóan felhangzott Szulejmán német beszéde. Annyit hallottam: "A parancsnok úr... becsületszavára... tiszti kardjára... nem ez a kijelölt falu..."

Erre von Ritterbach kimérten tisztelgett, és elindult felénk. Amint a közelünkbe ért, fagyosan azt mondta:

– Tévedés történt. Továbbmegyünk.

Lova egészen közel volt az enyémhez, és láttam, hogy hosszú, barna keze remeg a kantáron. Rám szólt:

– Álljon az élre. Szulejmán majd megmutatja az utat.

Azt mondtam:

– Zu Befehl, Herr Leutnant!

Mereven belebámult a semmibe, majd hirtelen dühösen kifakadt:

– Nem tud egyebet mondani, csak "Zu Befehl, Herr Leutnant"?

Negyedórai ügetés után Szulejmán hirtelen kinyújtotta karját. Megálltam.

– Hallja? Ugatnak a kutyák.

Hozzátette:

– Ez már csakugyan a lázadó falu.

Egy dragonyost menesztettem a hadnagyhoz, és akár az előző alkalommal, de ezúttal vad csaholás közepette, bekerítettük a falut. Az emberek parancsszó nélkül foglalták el helyüket. Komorak voltak és csendesek.

A házak között apró fehér alak bukkant fel. A dragonyosok nem moccantak, de én éreztem, hogy soraikat feszültség járja át. Az alak különös hangokat hallatva közeledett, és végül megállt. Egy kutya volt. Panaszosán fel-nyüszített. Hátulját a földhöz lapította, és lépésről lépésre hátrált.

Ebben a pillanatban bakancsok dübörgése morajlott fel, sortűz csattant, és a beálló rövid csendben éles, véget nem érő asszonyi sikoly hasított a levegőbe: “Á-á-á-á!..." Egy pillanattal később egyszerre mindenfelől puskalövések dördültek, majd az eget vakító fény világította meg, tompa ütések zaja, lábdobogás, jajongás hallatszott, és lovaink nyugtalankodni kezdtek.

Három kutya rontott ki a faluból, rohant teljes sebességgel felénk, torpant meg közvetlenül lovaink lába előtt. Az egyiknek nagy vérző seb tátongott az oldalán. Mindhárom vinnyogott, és úgy nyöszörgött, akár a kisgyerekek. Majd az egyik váratlanul felbátorodott, és nyílsebesen odaugrott Bürkei és az én lovam közé. A másik kettő rögtön utánavetette magát, én megfordultam a nyeregben, hogy szemmel kövessem őket, a kutyák néhányszor felugráltak, majd hirtelen lehuppantak, hátsó felükre ereszkedtek, és hátborzongatóan vonítani kezdtek.

Velőtrázó “á-á-á" csapott a magasba, hátrafordultam, a falubeli lövöldözés tompa zaja élesen visszhangzóit, golyók fütyültek el fejünk felett. Mögöttünk hátborzongatóan vonítottak a kutyák, a lovak nyugtalankodtak. Az egyik katonához fordultam:

– Küldje a fenébe egy lövéssel ezeket a dögöket, Bürkei.

– Beléjük lőjek?

– Dehogy – intettem le. – Szegény párák! A levegőbe lőjön.

Bürkei a levegőbe lőtt. A faluból egy csoport fehér alak szaladt felénk, rohant le egy lejtőn, éles női hang csapott a magasba, én felemelkedtem a nyeregben, és arabul feléjük kiáltottam:

– Vissza!

A fehér alakok megtorpantak, hátráltak és tétováztak. Ekkor sötét alakok csaptak le rájuk, szablyák villogtak, ennyi volt az egész. A földön, alig harminc méternyire, már csak egy tisztán kivehető, mozdulatlan halom emelkedett. Jelentéktelen kis fehér folt.

Jobb oldalamon az egyik dragonyos arcát és kezét halványkék fény világította meg, megértettem, hogy az óráját nézi, és mivel mit sem számított, elkiáltottam magam:

– Rá lehet gyújtani!

Vidám hang felelte: "Schönen Dank", az egész vonalon kis piros foltok gyúltak ki, és a feszültség engedett. Majd a sikolyok és ordítások ismét olyan erővel törtek ki, hogy elnyomták a kutyák szűkölését. Lehetetlen volt a női és férfi hangokat megkülönböztetni, az “á-á-á"-k egyidejűleg olyan élesek és rekedtek voltak, mint egy siratóénekben. Rövid csend támadt, és Bürkei azt mondta:

– Nézze, Herr Unteroffizier!

A dombhajlaton, furcsán tántorogva, kis fehér alak ereszkedett felénk, és valaki közömbösen azt mondta: “Egy kutya." A kis alak olyan csendesen nyöszörgött, mint egy pityergő gyerek, kétségbeejtő lassúsággal haladt előre, meg-megbotlott a kövekben. Egy ízben úgy rémlett, mintha elesett és néhány métert lefelé gurult volna, majd újra talpra állt. Egy ház árnyéka nyelte el, teljesen szem elől tévesztettük, majd egyszerre újra felbukkant a holdfényben, és már ott állt előttünk. Öt-hat esztendős kisfiú volt, testén ing, lába meztelen, nyakán vérző, nyitott seb. Bizonytalanul imbolygott, sötét szemét ránk vetette, majd hirtelen fülrepesztő hangon feljajdult: “Baba! Baba!" Aztán teljes hosszában arccalaföldre bukott.

Bürkei leugrott a lováról, felé szaladt és letérdelt. Lova oldalt ugrott. Én nagy nehezen elkaptam kantárját. Határozott hangon mondtam:

– Bürkei!

Nem válaszolt, és én néhány másodperc múlva, anélkül, hogy hangom feljebb emeltem volna, megismételtem:

– Bürkei!

Lassan felemelkedett, és odajött hozzám. Megállt a lova mellett, szegletes koponyája fénylett a telihold világánál. Ránéztem, és azt mondtam:

– Ki adott engedélyt, hogy leszálljon?

– Senki, Herr Unteroffizier.

– Kapott tőlem ilyen parancsot?

– Nein, Herr Unteroffizier.

– Akkor hát miért tette?

Rövid csend lett, majd azt mondta:

– Azt hittem, jót teszek vele, Herr Unteroffizier.

– Nem hinni kell, Bürkei. Engedelmeskedni.

Összepréselte az ajkát, és én láttam, hogy kidudorodó állkapcsán verítékcseppek peregnek le. Erőlködve mondta:

– Ja, Herr Unteroffizier.

– Ezért büntetés jár, Bürkei.

Csend volt. Éreztem, hogy az emberek feszülten fülelnek, és azt mondtam:

– Szálljon vissza a nyeregbe, Bürkei.

Bürkei hosszasan rám nézett. Állkapcsáról folyt a veríték. Arca értetlenséget fejezett ki.

– Herr Unteroffizier, ugyanilyen idős kisfiam van.

– Üljön vissza a lovára, Bürkei.

Kivette kezemből a kantárszárat, és nyeregbe szállt. Néhány másodperc múlva láttam, hogy egy égő cigaretta fényes barázdát szánt az éjszakában, és aprókat szikrázva a földre hull. A következő másodpercben újabb cigaretta hullt a földre, aztán még egy, majd megint egy, és így egymás után, az egész vonalon. És én megértettem, hogy az embereim gyűlölnek.

– Háború után – mondta a pihenőórában Szulejmán – éppúgy, ahogy az örmény kisebbséggel végeztünk, az arabokkal is végzünk. Hasonló okból.

Még a sátorban is elviselhetetlen volt a nap tüze.

Felkönyököltem, és máris éreztem, hogy tenyeremen kiüt a veríték.

– Milyen okból?

Szulejmán nagyon gyorsan, mindentudó hangon azt mondta:

– Kevés a hely Törökországban a törököknek is, az araboknak is.

Törökülésben leült, és hirtelen felkacagott.

– Ezt próbálta tegnap este megértetni a mi kövér parancsnokunk a maguk von Ritterbach hadnagyával. Szerencsére a maguk hadnagya nem ért törökül...

Szünetet tartott.

–. ..mert azt végképp nem értette volna meg, hogy mivel a lázadó falu lakossága nagy bölcsen meglépett, egyszerűen kiirtottuk a legközelebbi arab falu lakóit.

Tátott szájjal bámultam rá. Ő élesen, nőiesen felkacagott. Válla görcsösen rángatózott, törzse előre-hátra hajlongott, előredőltében két kezével a földet csapkodta.

Fokozatosan lecsillapodott, rágyújtott egy cigarettára, lassan kifújta az orrán át a füstöt, és azt mondta:

– Látja, milyen hasznos lehet egy jó tolmács.

Én rövid szünet után szólaltam meg újra:

– De hát ez a falu ártatlan volt!

Ingatta a fejét.

– Maga nem érti ezt, mein Lieber. Ez egy arab falu volt. Tehát nem lehetett ártatlan...– Rám villantotta fehér fogait. – Látja, ez érdekes; a prófétánknak, Mohamednek, hasonló körülmények között hasonló ellenvetést tettek...

Kivette ajka közül a cigarettát, arca megváltozott, komolyan és áhítatosan mondta:

– Allah áldása kísérje!

Majd folytatta:

– És a mi prófétánk, Mohamed azt felelte: "Ha egy tetű megcsíp, vajon nem pusztítod-e el mindet?"

Kötelességemnek eleget téve még aznap este jelentettem Rittmeister Günthernek, amit Szulejmántól megtudtam. Jó ideig hangosan nevetett, elragadtatottan ismételte a próféta tetvekről mondott szavait, és úgy láttam, tetszik neki, hogy a törökök jól kibabráltak "ezzel a hülye von Ritterbachhal".

Nem tudom, hogy a Rittmeister később megszerezte-e magának azt az örömet, hogy elmesélje az egész históriát a hadnagynak, de ennek úgysem lett volna jelentősége, mert von Ritterbach két nappal később, a szemem láttára, feleslegesen és ostobán megölette magát. Az ember szinte azt hihette, szántszándékkal; épp aznap ugyanis legelegánsabb egyenruháját vette fel, és valamennyi kitüntetését kitűzte.

Holttestét sátrába vitettem, valakit Rittmeister Günther után szalajtottam, és Schrader altiszttel díszőrséget álltam a halott mellett. Néhány perc múlva megérkezett a Rittmeister, vigyázzba vágta magát a tábori ágy előtt, tisztelgett, kiküldte Schradert, és megkérdezte, mi történt. Felvilágosítottam. Amikor befejeztem, szemöldökét ráncolta, hátratett kézzel, ingerülten fel-alá kezdett járkálni a sátorban. Majd megállt, elégedetlenül végigmérte von Ritterbach hulláját, és fogai között mormogta: "Ki gondolta volna, hogy ez a hülye..." Hirtelen rám pillantott és elhallgatott.

Másnap sorakozó után a Rittmeister beszédet intézett hozzánk. Én úgy találtam, hogy a beszéd szép volt, meg-szilárditotta a csapatszellemet, de talán érdemén felül magasztalta von Ritterbachot.

1918. szeptember 19-én az angolok hatalmas támadást indítottak, és a front összeomlott. A törökök észak felé menekültek, mi Damaszkusz előtt álltunk meg, de alighogy kifújtuk magunkat, máris vonulhattunk vissza egészen Aleppóig. Október elején alakulatunkat Adanába, az alexandrette-i öböl mellé szállították, itt néhány napig lődörögtünk, és Szulejmán vaskeresztet kapott a visszavonulás ideje alatt tanúsított bátor magatartásáért.

Október vége felé az Adana környéki falvakban kolera ütött ki, a járvány a városba is beszivárgott, és október 28-án néhány óra alatt végzett Rittmeister Güntherrel.

Egy hős különb halált érdemelt volna. Én csodáltam Rittmeister Günthert, neki köszönhettem, hogy a hadseregbe felvettek, de a halála napján és az azt követő napokon meglepetten tapasztaltam, hogy halála nem rendít meg. Szerettem-e Rittmeistert? Amikor ezen tűnődtem, rájöttem: éppoly kevéssé foglalkoztat, mint az, hogy szerettem-e Verát.

Október 30-án este megtudtuk, hogy Törökország fegyverszünetet kötött az antanttal.

– Törökország letette a fegyvert! – mondta szégyenkezve Szulejmán. – Pedig Németország még harcol!

Von Reckow kapitány vette át a Günther-alakulat parancsnokságát, és elindultunk hazafelé. Lassú ütemben vonultunk át a Balkánon. Az út roppant gyötrelmes volt, és mivel ruházatunk csupa könnyű, trópusi holmiból állt, a szokatlanul kemény őszi hideg nagy pusztítást végzett közöttünk.

November 12-én, egy szürke őszi reggelen, alighogy abból a nyomorúságos macedón faluból kiértünk, ahol az éjszakát töltöttük, von Reckow kapitány “állj"-t vezényelt a menetoszlopnak, és megparancsolta, sorakozzunk fel az út bal oldalán. Ő maga beugratott a szántóföldek közé, és addig hátrált, amíg tekintetével a menetoszlop két végét át nem fogta. Jó darabig egyetlen szót sem szólt, csak ült mozdulatlanul, magába roskadva. Fehér lova és rongyos egyenruhája fehérlett a fekete földeken. Végül felemelte a fejét, jobbjával intett, és bágyadt, rekedt hangon azt mondta:

– Németország letette a fegyvert.

Az emberek jó része nem hallotta, a menetoszlop egyik végétől a másikig mozgolódás és sugdolózás támadt, és von Reckow a megszokott hangsúllyal vezényelte:

– Ruhe! – Csend támadt, és von Reckow alig valamivel hangosabban, mint első ízben, megismételte:

– Németország letette a fegyvert.

Azután megsarkantyúzta lovát, visszaugratott a menetoszlop élére. Csak a lovak patacsattogása hallatszott.

Én magam elé meredtem, s mintha hirtelen feneketlen fekete mélység nyílt volna meg a talpam alatt. Néhány perc múlva valaki rázendített: “Megverjük, legyőzzük a franciákat", néhány dragonyos vad kórusba kezdett, az eső egyre erősebben zuhogott, a paták csattogása ellenritmust vert ki, aztán egyszerre olyan szél- és esőroham kerekedett, hogy az ének elgyöngült, szertefoszlott és elhalt. Rosszabb volt, mintha bele sem fogtak volna.