1922

M.-ben kubikos, gyári segédmunkás, később kifutó, majd rikkancs voltam. E sokfajta foglalkozást azonban mind csak ideig-óráig űztem, s mind gyakrabban visszatértem a német munkanélküliek hatalmas seregébe. Menhelyeken aludtam, zálogba csaptam az órám, megtanultam, mi az éhség. 1922 tavaszán hallatlan szerencse köszöntött rám: sikerült elszegődnöm segédmunkásnak egy olyan hídépítkezéshez, amelyen a munka előreláthatólag még három hónapig tart. így majdnem bizonyos lehettem benne, hogy napjában legalább egyszer ehetem – hacsak a márka vásárlóereje nem zuhan tovább.

Eleinte homokszállitó vagonokat ürítettem ki, ez a munka meglehetősen nehéz volt, de két lapátolás között legalább kifújhattam magam. Szerencsétlenségemre két nap múlva áthelyeztek az egyik betonkeverő géphez, és itt már az első óra végén éreztem, hogy nem bírom soká. Csille hozta a homokot, öntötte ki a gép mögé: négyünknek szüntelenül lapátolni kellett, etetni egy óriás dobot, amely egyidőben homokot és cementet vitt a keverőbe. A betonkeverő gép engesztelhetetlenül forgott, megállás nélkül táplálni kellett, percnyi időt sem vesztegethettünk, mihelyt a dob felülete elővillant, a Meister ordítani kezdett.

Az a szörnyű érzésem támadt, hogy fogaskerekek kaptak el. Fejünk felett villanymotor búgott, az a szaktárs – bizonyos Siebert nevű –, aki a motorra felvigyázott, időnként megragadott egy-egy cementes zsákot, feltépte, és a tartalmát a tölcsérbe öntötte. Bennünket cementporfelhő lepett el, a bőrünkre tapadt, elvakította a szemünket. Én megállás nélkül lapátoltam, derekam szaggatott, lábam állandóan remegett, alig bírtam lélegzetet venni.

A Meister sípjába fújt, és valaki halkan azt mondta:

– Tizenkettő-öt. Ez a disznó is ellopott tőlünk öt percet.

Ledobtam a lapátot, néhány lépést tántorogtam, és lerogytam egy kavicshalomra.

– Nem jól vagy, Kerl? – kérdezte Siebert.

– Jól vagyok.

Táskámból kivettem az uzsonnát, egy kevés kenyeret meg zsírt. Majszolni kezdtem. Éhes voltam, és szúrást éreztem a szívem táján. Térdem remegett.

Siebert mellém ült. Nagyon magas és nagyon sovány volt, hosszú, hegyes orrú, keskeny ajkú, elálló fülű.

– Siebert – mondta egy hang –, meg kéne mondani a Meisternek: dél az dél.

– Ja, ja, Citrombőr – mondta Siebert, és köhögött. Közvetlen közelemben beszéltek, de nekem úgy rémlett, hogy hangjuk nagyon messziről érkezik. – Az a disznó majd kihúzza az óráját, és azt mondja: "Pont dél van, mein Herr!"

Felemeltem a fejem. A nap előbújt a felhők mögül, megvilágította a betonkeverő gépet. Néhány lépésnyire volt tőlem. Még vadonatúj volt, élénkvörös színű. Mellette, a síneken, csille pihent. A lapátokat a csille előtt a homokban hagyták. A betonkeverő gép másik oldalán szállítószalag nyújtózott, rajta futott a friss beton a hídig. Fájt a gyomrom, fülem zúgott, homályos szemmel, szórakozottan nézegettem a tájat, és közben majszoltam a kenyeret. Hirtelen félelem fogott el, lesütöttem a szemem, de már késő volt... a csille, a betonkeverő gép, a lapátok játékszerhez hasonlóan nevetségesen aprók lettek, és őrült sebességgel távolodni kezdtek az űrben; szédítő mélység nyílt meg; előttem és mögöttem már minden a semmibe veszett, s az űrben úgy feszült a várakozás, mintha valami kegyetlen, még a halálnál is borzasztóbb dolognak kellene történnie...

Hangok ütötték meg a fülem, megláttam a kezemet. Szorosan összekulcsolva tartottam, bal kezem hüvelykujja jobb hüvelykujjamat dörzsölte, én az ujjaimra néztem, és halkan számolni kezdtem: “Egy, kettő, három, négy...", majd hirtelen valami görcsfélét éreztem, a látomás eltűnt. Jobbra Siebert nagy, elálló fülét pillantottam meg, és hallottam, amint valaki ezt mondja:

– Donnerwetter! Tudod, mit csinál ez a disznó? Tizenkettő előtt öt perccel hátraigazítja az óráját. Miért nem mondod meg neki?

A hang mintha vastag pamutbálákon keresztül hatolt volna el hozzám; de azért mégiscsak emberi hang volt, megértettem, amit mond. Hegyeztem a fülem.

– Ach! Ha nem lógna rajtam az asszony meg a beteg Müdchen.

Mindnyájan ültek, én rájuk néztem, és próbáltam a nevüket felidézni. Siebert, Citrombőr, Hugó, de hogy is hívják ezt a sápadt, barna kicsit itt mellettem? Heves émelygés fogott el, teljes hosszamban végignyúltam a földön. Néhány másodperc múlva hangot hallottam:

– Enni csak kell, nicht wahr?

– Ja, ja.

Hallgattam, megkapaszkodtam a hangokban, féltem, hogy az emberek elhallgatnak.

– Jobban tette volna az Úristen, ha nem minden németnek teremt gyomrot.

– Vagy ha már teremt, olyat teremtett volna, amelyik homokot zabál, mint ez az átkozott masina.

Valaki nevetett, én lecsuktam a szemem, és azt gondoltam: "A kis barnát Edmundnak hívják." Térdem remegett.

– Nem jól vagy, Karl?

Kinyitottam a szemem. Nagy, hegyes orr hajolt fölébem. Siebert volt. Nevetni próbáltam, és éreztem, hogy arcomon megreped a cementporból és verítékből keletkezett réteg.

– Jól vagyok. – Majd hozzátettem: – Danke schön.

– Ezért nem jár köszönet – mondta Siebert.

Citrombőr nevetett. Lehunytam a szemem, a levegőbe éles fütty hasított, eltelt néhány másodperc, minden fehér volt, aztán éreztem, hogy valaki megráz.

– No gyere – mondta Siebert.

Imbolyogva felkeltem, újra kézbe vettem a lapátot, és csendesen azt mondtam:

– Nem értem. Nemrég még olyan erős voltam.

– Ach was! – mondta Citrombőr. – Nem az erő számít, hanem az abrak. Mennyi ideig voltál munka nélkül?

– Egy hónapig.

– No, ugye megmondtam, hogy az abrak számít? Nézd ezt az átkozott masinát. Ha nem adok neki enni, ez se szuperál. De ezt a gépet, Mensch, ezt ápolják! Etetik! Ez pénzt ér!

Siebert leengedte bal karját, a motor felhorkant, a lábunknál levő hatalmas futószalag lassan megindult. Citrombőr rádobott egy lapáttal.

– Nesze! – mondta gyűlölködve. – Zabálj!

– Nesze, te kurva! – mondta Edmund.

– Nesze! – mondta Citrombőr. – Zabálj! Zabálj!

– Zabálj és dögölj meg! – mondta Edmund.

A homok haragosan zuhogott alá a lapátokról. Én azt gondoltam: “Edmund, Edmundnak hívják." Egy darabig csend volt. Egy pillantást vetettem Citrombőrre. Keze fejével letörölte homlokáról az izzadságot.

– Ach was! – jelentette ki keserűen. – Mégiscsak mi döglünk meg!

Karom erőtlen volt. Ahányszor a lapátot felemeltem, megtántorodtam. Hirtelen kihagyott az agyam. Többé semmit sem hallottam, nem tudtam, beszélnek-e körülöttem.

– Hugó... – mondta Citrombőr.

Újra kapcsoltam – mintha a tűt visszatették volna a gramofonlemezre. Figyeltem, meg akartam fogózni a hangokban.

– Mennyit érhet egy betonkeverő gép?

Hugó kiköpött.

– Nem szoktam vásárolni.

– Kétezer márkát! – kiabálta Siebert, és feltépett egy cementes zsákot.

Cementpor szállt fel, lepett el bennünket, és én köhögni kezdtem.

– És mi – kérdezte Citrombőr –, mennyit érhetünk mi?

– Darabonként?

– Igen.

Egy ideig csend támadt. De vajon igazán csend volt-e? Vajon csakugyan nem beszéltek?

– Húsz pfenniget.

– És akkor még jó áron kelünk el – mondta Edmund. Citrombőr dühösen a dobra vetett egy lapát homokot.

– Azaz...

– Azaz mi?

– Az ember nagyon olcsó.

Halkan utánamondtam: "Az ember nagyon olcsó", majd egyszerre semmit sem hallottam.

Munkához láttam, a lapát megakadt, nyele kicsúszott kezemből, én teljes hosszamban elvágódtam, fejem hátrahanyatlott, és a nap elhomályosodott szemem előtt.

Valaki azt mondta: – Kelj fel, Herrgott nochmal!

Felnyitottam a szemem, körülöttem minden zavaros volt. Citrombőr sárga, megviselt arca előttem táncolt.

– Itt a Meister, kelj fel!

Egy hang azt mondta:

– Ki fog hajítani.

Valamennyien úgy lapátoltak, mint az őrültek. Én néztem őket, és képtelen voltam megmozdulni.

– Na jó! – mondta Siebert, és bal kezét felemelte.

A motor berregése félbemaradt, Citrombőr nyugodtan mellém telepedett.

Megcsikordult alatta a kavics. Majd szemem előtt ködösen a Meister fekete csizmája jelent meg.

– Mi az?

– Bedöglött – mondta Siebert hangja. Edmund leült, és halkan azt mondta: – Fordíts neki hátat. Egészen fehér vagy.

– Megint?

– Motorhiba.

– Schnell, Mensch, schnell!

– Két perc alatt kész lesz.

Mindenki hallgatott. Csikorgott a kavics, majd Hugó csendesen azt mondta:

– Ég veled, gazember.

– Nesze – hallottam Siebert hangját –, igyál ebből.

Snapsszal itattak.

– Siebert – mondta Hugó –, én is gyöngének érzem magam.

– Zabálj homokot.

Sikerült felkelnem.

– Jobban vagy? – kérdezte Citrombőr. Bólintottam, és azt mondtam:

– Még szerencse, hogy a motor elakadt.

Harsogva nevetni kezdtek, én értetlenül néztem egyikről a másikra.

– Junge! – kiáltott fel Citrombőr. – Te még a Meisternél is ostobább vagy!

Siebertre néztem.

– Te csináltad?

Citrombőr Sieberthez fordult, és mulatságosán megdöbbenést tettetve, ismételte:

– Te csináltad?

Ismét felharsant a nevetés. Siebert keskeny ajka mosolyra nyílt, csóválta a fejét.

Szárazon mondtam:

– Rosszul tetted.

A nevetés félbeszakadt. Hugó, Edmund és Citrombőr rám meredt. Citrombőr visszafojtott haraggal mondta:

– És ha a pofádba vágnám a lapátom, azt is rosszul tenném?

– Te kis mocsok – mondta Edmund. A beállott csendben Siebert szólalt meg:

– Jól van, no. Neki van igaza. Ha megfelelő kormányunk volna, nem volna szabad ilyet csinálni,

– A te kormányod – mondta Citrombőr. – Tudod, mit csinálok én a te kormányoddal?

Siebert rám nézett, és elnevette magát.

– Rendben van a motor?

– Siess – mondta dühösen Citrombőr –, siess! Egy percet se vesztegessünk! Még megkárosíthatjuk a főnököt!

– Rendben vagy, Karl? – kérdezte Siebert, és rám nézett.

Biccentettem. Leeresztette bal karját, a motor felbúgott, és lábunk előtt a futószalag engesztelhetetlen lassúsággal ismét megindult.