1929

A párt úgy határozott, hogy egy időre “talonba tesz", és báró von Jeseritz ezredesnek Pomerániában, W. közelében levő hatalmas birtokára, a méneshez helyezett.

Új munkámban sok gyönyörűségem telt. A lovak szépek voltak és ápoltak, a felszerelés kifogástalanul korszerű, és von Jeseritz ezredes – noha a szolgálatból régen kilépett, még mindig Herr Oberstnek szólíttatta magát – vasfegyelmet tartott. Magas, sovány férfi volt, cserzett bőrű, redős arcú, alsó állkapcsa olyan aránytalanul hosszú, hogy egyenesen lópofára emlékeztetett. A lovászok a háta mögött “Acélpofá"-nak hívták, és nem tudtam eldönteni, vajon az állkapcsa vagy a szeme miatt nevezik így. Kék szeme első pillantásra mindennapinak látszott. De ha von Jeseritz váratlanul rád szegezte tekintetét, úgy érezted, mintha elviselhetetlen, vakító fény villant volna fel.

Idestova három hónapja álltam a szolgálatában, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megszólított volna, és én, mivel bizalmi embere fogadott fel, már-már azt hittem, nem is tud létezésemről, amikor egy délután – épp egyedül voltam a karámban, és azzal foglalatoskodtam, hogy egy zárat megjavítsak – hátam mögött kancája jellegzetes ügetését ismertem fel. Csettintés hallatszott, s hirtelen ott állt előttem magas és kecses kancája, fekete bőre alól finoman kidomborodtak izmai.

– Lang!

Kiegyenesedtem, vigyázzba vágtam magam. Hirtelen mozdulatomra a kanca hegyezni kezdte a fülét. Von Jeseritz megsimogatta, és anélkül, hogy rám pillantott volna, mintha csak magában beszélne, azt mondta:

– Van egy kis farmom Marienthalban... Teljesen elhanyagolt állapotban...

Elhallgatott, én pedig vártam.

– Úgy vélem – folytatta, mintha csakugyan hangosan gondolkodnék –, kicsaphatnánk oda néhány lovat, ha a föld el tudná őket tartani.

Lebocsátotta korbácsát, nyelét a kanca füle közé helyezte, és gyöngéden megsimogatta az állatot.

– Az apám idejében még voltak ott lovak. De soha senki nem akart megmaradni mellettük... Mocskos egy hely. Mindenütt víz. A helyiségek gyatra állapotban vannak. A földek is. Mindent rendbe kellene hozni, a földeket visszahódítani...

Felemelte a korbácsát, elviselhetetlen kék szemét rám függesztette.

– Érted?

– Jawohl, Herr Oberst.

Néhány másodperc múlva elfordította rólam tekintetét, és én megkönnyebbültem.

– Rád gondoltam.

Korbácsa nyelével megvakarta a füle tövét, és szárazon mondta:

– Íme a feltételeim: először is adok melléd két embert, hogy mindent rendbe hozass. Ugyanazt a bért kapod, amit jelenleg kapsz. Ha sikerrel jársz, berendezkedsz, és én kicsapatok néhány lovat. Adok neked egy kocát is, néhány tyúkot és vetőmagot. Van ott szántó is. Amit a szántóföldeken össze tudsz kaparni, a disznó, az aprójószág, a birtokhoz tartozó két kis erdő, a tied. A vadászat joga is a tied. De vésd az eszedbe: attól a pillanattól kezdve, hogy berendezkedsz, egy vasat se kapsz! Megértetted? Egy vasat se!

Meglóbálta korbácsát, átható tekintete rám esett, és hirtelen haragosan felkiáltott:

– Egy vasat se!

Azt mondtam:

– Ja, Herr Oberst.

Egy darabig csend volt, majd nyugodt hangon folytatta:

– Ne mondd azt, hogy "ja". Kapj lóra, menj ki, nézz körül. Ha körülnéztél, akkor mondd, hogy "ja".

– Rögtön, Herr Oberst?

– Rögtön. És mondd meg Georgnak, adjon egy pár csizmát. Szükséged lesz rá.

Megrántotta a kantárt, és tovanyargalt. Visszamentem a barakkba, és megmondtam Georgnak, hogy von Jeseritz Marienthalba küldött. Georg rám nézett, szemöldökét ráncolta, és megcsóválta fejét. Majd titokzatos arccal megkérdezte:

– Szóval téged szemelt ki?

Elmosolyodott, előtűnt foghíjas ínye, egyszerre sokkal öregebbnek látszott.

– Ach, furfangos az öreg. Megtalálta a jó bolondot.

Előkereste a csizmát, nézte, hogyan próbálom fel, és lassan azt mondta:

– Korán örülsz. Mocskos zug az. És ha úgy találod, hogy nem bírsz vele, ne mondj igent.

Megköszöntem a tanácsát, ő kijelölt egy lovat, és én elindultam. Marienthal tíz kilométerre volt a ménestől. Egyetlen felhő sem úszott az égen, és noha még csak szeptembert írtunk, a levegő rendkívül éles volt.

A faluban megtudakoltam, merre van a tanya, aztán újabb három vagy négy kilométert tettem meg egy csupa sár, hangafű benőtte úton. Nem láttam se házat, se szántót. Minden megműveletlen volt és kopár. Egy teljesen korhadt léckerítés zárta el az utat, leszálltam a lovamról, és egy jegenyéhez kötöttem. Jóllehet már nyolc napja nem esett, a föld lágy és szivacsos volt.

Alig tettem néhány lépést, felfedeztem a házat. Teteje félig besüppedt, nem volt se ajtaja, se ablaktáblája, csorba kőlapjai között magasra nőtt a fű. Megkerültem a házat, és az istálló felé vettem az utam: teteje még tartotta magát, de egyik fala már beomlott.

Georg adott egy térképet a földekről, és én sietség nélkül elindultam, hogy bejárjam őket. Az erdő talaja ingoványos volt. Tüzelőfán és vadászzsákmányon kívül egyébbel nem kecsegtetett. Jártamban-kcltemben felismertem, hol lehetett a szántó: földje szegényes volt és homokos. Majd fenyőfaerdőcske következett, és nem kis örömömre, vagy száz elég szép, oltani való vadócot, majd ugyanannyi husángfát számláltam össze. Ezután kezdődtek a rétek. Ötöt számoltam össze, egyiket a másiktól sövény vagy kerítés választotta el. Három rétet felvert a szittyó. A másik kettő egy sáros ösvény aljában teljesen ellaposodott. Szóba se jöhetett, hogy akár csizmában is odáig kalandozzam. Felkaptattam az ösvényen, negyedórai gyalogút után egy tóhoz értem, és akkor megértettem, mi történt: a tavat valaha gátnak kellett elzárnia, s a gátat áradás sodorta el. A víz elöntötte a két legalacsonyabban fekvő rétet, de jóval lassabban szivárgott be a másik háromba, mert az áradás szembe találta magát a talaj enyhe emelkedőjével.

Levetkőztem, és begázoltam a tóba. A víz jéghideg volt; mély lélegzetet vettem, és alámerültem. Néhány másodperc múlva rátaláltam a gátra, felhúzózkodtam rá, itt csak térdemig ért a víz. Óvatosan, lábammal tocsogva kitapogattam a gát vonalát, és nagyon lassan előreindultam. A víz fekete volt és sáros, s én minden pillanatban vártam, hogy ott, ahol a gát megszakad, elveszítem a lábam alól a talajt. S csakugyan, alig értem a tó közepéig, úszáshoz kellett folyamodnom, hogy három-négy méterrel odább a gát másik oldalára ráleljek. Végighaladtam rajta, és partot értem. Más repedés nem volt a gáton.

Mihelyt a vízből kiléptem, futva megkerültem a tavat, hogy szemközti partján megkeressem ruháimat. Fogaim vacogtak, és több ízben bokáig merültem az iszapba. De szaladás közben megszáradtam, s mire ruháimat felvettem, már alig voltam nedves.

Leültem egy nagy kőre, szemben a tóval, a nap már lenyugvóban volt, vacogtam, és éreztem, hogy fáradt és éhes vagyok. Kivettem zsebemből az uzsonnát, tempósan majszolni kezdtem, és néztem a tavat. Szittyó vette körül; nyugatra, a szittyó mögött hatalmas fekete felhő bukkant fel, beárnyékolta a napot. Hirtelen elsötétedett az ég, a földből rothadt nedvességszag tört elő, és minden rettenetesen szomorú lett. Majd a fellegeken keresztül vékony napsugár hasított át, végigpásztázott a fekete vizeken, és a rétek mélyedéseiben fehér köd kezdett sűrűsödni. A kő, amelyen ültem, félig az iszapba merült; körülöttem minden hideg és nyálkás volt, és nekem az az érzésem támadt, hogy belevesztem a sáróceánba.

Amikor hazaértem, Georg megfogta lovam kantárját, és azt mondta:

– Az öreg az irodájában vár. Siess.

Majd rám nézett, és halkan megkérdezte:

– No? Mire jutottál? Jó dolog ott a telet kihúzni, mi?

Az irodában hatalmas cserépkályha állt, és a tűz előtt, kezében hosszú szárú pipával von Jeseritz ült, jobban mondva hevert egy kis fotelben. Sovány ülepe előrecsúszott a széken, két hosszú, csizmás lábát maga elé nyújtotta. Felém fordította fejét, kék szeme rám meredt. Rám kiáltott:

– Nos?

Vigyázzba vágtam magam, és azt mondtam:

– Ja!

Felállt, szilárdan megvetette a lábát. Elcsodálkoztam: mindez ideig csak lóháton láttam.

– Jól megfontoltad?

– Jawohl, Herr Oberst.

Fel s alá járt a szobában, s nagyokat pöfékelt.

– Gondolod, hogy sikerülni fog? – kérdezte hamis közömbösséggel.

– Jawohl, Herr Oberst, ha ki tudom javítani a gátat. Négy méter hosszú rés van rajta.

Megtorpant, és a szemembe nézett.

– Honnan tudod, hogy négy méter hosszú?

– Bementem a vízbe.

– És más rés nincs rajta?

– Nein, Herr Oberst.

Ismét járkálni kezdett.

– Nem is olyan rossz, mint amilyennek hittem. – Megállt, pipája szárával megvakarta a füle tövét. – Szóval bementél a vízbe?

– Ja, Herr Oberst.

Elégedetten tekintett rám.

– No, hát te vagy az első, akinek ez eszébe jutott. – Leült, és kinyújtotta a lábát. – És aztán?

– Aztán, Herr Oberst, két rétet le kellene csapolni. A másik három rétet elég megtisztítani, és a mélyedéseket feltölteni.

– Az istállót és a házat magad is ki tudod javítani?

– Jawohl, Herr Oberst.

Egy darabig csend volt. Von Jeseritz felkelt, nekitámaszkodott a kályhának, és azt mondta:

– Figyelj ide.

– Jawohl, Herr Oberst.

– Nem azért a néhány lóért. Az se nem oszt, se nem szoroz. Az a fontos, hogy...

Szünetet tartott, szétterpesztette lábát, és ünnepélyesen kijelentette:

– Hogy egy darab német föld ismét megmívelt legyen, s hogy egy német család megélhessen belőle. Érted?

Nem válaszoltam rögtön. Zavarba hozott, hogy azt mondta: család, amikor arról volt szó, hogy a tanyát rám bízza.

Ő türelmetlenül megismételte:

– Érted?

Azt mondtam:

– Jawohl, Herr Oberst.

– Jól van. Holnap nekilátsz. Georg ad majd embereket és azt, amire szükséged van. Tehát megegyeztünk?

– Jawohl, Herr Oberst.

– Jól van. De ne feledd! Attól a perctől kezdve, hogy a lápodban berendezkedtél, egy vasat se kapsz! Még ha éhen döglesz, akkor se! Bármi történjék, egy vasat se kapsz!

Egy évre volt szükségem, hogy az elvállalt munkát elvégezzem. Még a hadseregben sem állítottak ilyen nehéz feladat elé. Az életkörülmények hihetetlenül nehezek voltak, és újra megbizonyosodtam arról, amit már Kurlandban is tapasztaltam: el lehet viselni a meleget, el lehet viselni a hideget, de a sarat sohasem lehet megszokni.

A gáttal rengeteg bajunk volt. Alighogy egyik helyen kijavítottuk, a másik helyen szakadt át. Ehhez járult, hogy októbertől kezdve egyik vihar a másikat követte, egész napon át vízben állva dolgoztunk, testünket eső csapkodta. Csak esténként száradtunk meg. Lópokrócokba csavartuk magunkat, és a kunyhó kőlapján aludtunk. Kijavítottuk a tetőt, de a kályhának olyan rossz huzatja volt, hogy választanunk kellett: vagy megfagyunk, vagy megfulladunk. A gátat megerősítettük, de én tisztában voltam vele, hogy szilárdsága csak látszólagos, s az eljövendő időkben folyton őrködni kell majd felette.

Néhányszor segítőtársaimmal is meggyűlt a bajom. Panaszkodtak, hogy túlontúl szigorúan bánok velük.

Megkértem von Jeseritzet, hogy elrettentő példaként küldje el az egyiket, és ettől kezdve nem okoztak több kellemetlenséget. Ám az az ember, aki a régi helyébe jött, tüdőgyulladást kapott, s így neki is távoznia kellett. Rajtam is meglehetősen erős maláriaroham tört ki, több napra levert a lábamról, és két ízben ágyhoz szegezett.

Végül elérkezett a nap, amikor bejelenthettem von Jeseritznek, hogy a birtok újra használható állapotban van. Mielőtt irodájába beléptem volna, az öreg Wilhelmmel találkoztam. Kezével barátságosan felém intett, és ezen úgy meglepődtem, hogy nem is viszonoztam köszönését. Az öreg Wilhelm von Jeseritz majorosa volt, és a majorosok általában fenn hordták az orrukat, szóba se álltak a lovászokkal.

Von Jeseritzet kis foteljében elnyújtózva találtam, kezében ott lógott hosszú szárú pipája, csizmás lábát szétterpesztette. Keze ügyében, az alacsony fekete asztalkán hat korsó sör és hat pohárka snapsz sorakozott.

– Herr Oberst, a feladatot végrehajtottam.

– Gut! – mondta von Jeseritz, és jobbjával felemelt egy pohárka snapszot.

Felkelt, felém nyújtotta, én azt mondtam: “Danke schön, Herr Oberst", mire ő is felvett egy pohárkát, egy hajtásra kiürítette, fogott egy korsó sört, és azt is kiitta. Amikor a snapsszal végeztem, visszatettem a pohárkát a kis asztalra, de von Jeseritz nem kínált meg sörrel.

– Tehát – mondta, és ruhaujjával megtörölte a száját – végeztél.

– Ja, Herr Oberst.

Rám nézett, homloka ráncba szökött, tekintetében gúny csillogott.

– Nein, nein – mondta végül, és keze fejével végigsimított hatalmas állkapcsán –, nem végeztél, valami még hátra van.

– Micsoda, Herr Oberst?

Szeme szikrát hányt.

– Tehát végeztél, nicht wahr? A ház elkészült, beköltözhetsz.

– Ja, Herr Oberst.

– De nincs se bútorod, se ágyneműd, se edényed, és mégis be akarnál költözni. Fogadok, hogy erre még csak nem is gondoltál.

– Nein. Herr Oberst.

– Tehát, amint látod, nem végeztél.

Megsimogatta állkapcsát, és felkacagott.

– Mindezt be kell szerezned. De neked van rá pénzed, nicht wahr?

– Nein, Herr Oberst.

– Was? Was? – kérdezte meglepetten. – Nincs rá pénzed? Nincs pénzed? De hisz ez baj, mein Freund, nagyon nagy baj. Ahhoz pénz kell, hogy bútorokat vásárolj.

– Nincs pénzed – folytatta, és csóválta a fejét. – Schade! Schade! Ha nincs pénzed, nincsenek bútoraid. Világos! És ha nincsenek bútoraid, oda a tanyád!

Rám nézett, tekintete egy pillanatra elkomorult, majd szeme ismét szikrázni kezdett, s engem rosszullét környékezett.

– Herr Oberst, takarózhatnék esetleg lópokrócokkal.

– Micsoda? – kérdezte, és gúnyosan végignézett rajtam. – Hogy én, báró von Jeseritz ezredes, puszta földön hagyjam aludni a bérlőmet? Nein, nein, mein Freund! Nincs bútor, nincs tanya, világos!

Kárörvendően rám nézett, majd folytatta:

– Tehát, amint látod, nem végeztél. Valami még hátra van.

– Micsoda, Herr Oberst?

Előrehajolt, felkapott egy pohárka snapszot, egy hajtásra kiürítette, visszarakta az asztalra, fogott egy korsó sört, és azt is megitta. Ezután csettintett, és szikrázó szemmel bejelentette:

– Meg kell házasodnod.

Remegő hangon dadogtam:

– De én nem kívánok megházasodni, Herr Oberst.

Arca hirtelen megkeményedett.

– Was? – kiáltotta. – Nem akarsz megházasodni? Miféle átkozott pimaszság ez? Bérlő akarsz lenni, és nem akarsz megházasodni? Minek tartod te magad?

– Verzeihung, Herr Oberst, én nem kívánok megházasodni...

– Was? – kiabálta.

És égnek emelte karját.

– Nemet mersz mondani nekem? Ellentmondani egy tisztnek! Nekem, aki úgyszólván a szarból húztalak ki! – Rám szögezte átható tekintetét. – Csak nem vagy talán beteg?

– Nein, Herr Oberst.

– Herrgott, csak nem vagy véletlenül azok közül való, akik...

Hevesen a szavába vágtam:

– Nein, Herr Oberst.

Erre hirtelen ordítani kezdett:

– Akkor hát miért nem?

Nem feleltem, ő hosszasan a szemembe nézett, majd pipája szárával megvakarta füle tövét.

– Végül is normális vagy, nem?

Csak néztem rá.

– Azt akarom mondani, remélem, nem vagy heréit? Megvan minden tagod?

– Természetesen, Herr Oberst, minden tagom megvan.

– És gyerekeid is lehetnek, nicht wahr?

– Feltételezem, Herr Oberst.

Váratlanul kacagásban tört ki.

– Mi az, hogy feltételezem?

Rettenetesen feszélyezve éreztem magam, és azt mondtam:

– Azt akarom mondani, Herr Oberst, hogy még sohasem kíséreltem meg, lehetnek-e gyermekeim.

Nevetett, felém bökött a pipájával, s én futólag megállapítottam, hogy a kályha elejét lófej díszíti.

– De azért, remélem, a felavatáson túlestél?

– Ja, Herr Oberst.

Ismét harsogva kacagott, majd folytatta:

– Hányszor?

És mivel nem válaszoltam, ordítva megismételte:

– Hányszor?

– Kétszer, Herr Oberst.

– Was? – kiabálta.

És jó darabig hangosan nevetett. Amikor befejezte, egymás után felhajtott egy pohárka snapszot és egy korsó sört, cserzett arcbőre kivörösödött, szikrázó szeme rám meredt.

– Várj csak! – kiáltott fel. – Ezt tisztázni kell! Hogy mondtad? Hányszor?

– Kétszer, Herr Oberst.

– Ugyanazzal?

– Nein, Herr Oberst.

Színlelt rémülettel égnek emelte a pipáját.

– De hisz te egy igazi... Hogy is mondják csak? Nem számít! Egy igazi... Don Jüan vagy... azt hiszem, így mondják... Szóval mindegyikkel egyszer! Egyetlenegyszer! Haha! Szegények. Mit követtek el ellened?

Szaporán, hadarva mondtam:

– Nohát, az első túlontúl sokat beszélt, a második a szállásadónőm volt.

– Hogyhogy? – kiáltotta von Jeseritz, és gyors mozdulattal egy pohárka snapszot, majd egy korsó sört hajtott fel. – Szállásadónőd? Az igen! Utána se kell járni. Helyben van!

– Nahát – mondtam remegő hangon –, épp emiatt. Féltem... féltem, hogy szokásommá válik.

Úgy elkezdett nevetni, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Herr Oberst – mondtam határozottan –, nem tehetek róla, de nem vagyok érzéki.

Rám nézett. Úgy rémlett, mintha ettől a gondolattól meghökkent volna, még a nevetéssel is felhagyott.

– Ez az! – mondta elégedetten. – Épp ezt akartam mondani. Nem vagy érzéki, ez a magyarázat. Elrúgod a kancát. Ismertem ilyen lovakat.

Nekitámaszkodott a kályhának, ismét rágyújtott a pipájára, és elégedett arckifejezéssel végigmért.

– De mindez – folytatta kisvártatva – még nem magyarázat arra, miért nem akarsz megházasodni.

Értetlenül bámultam rá.

– De Herr Oberst, azt hiszem...

– Ugyan, ugyan, semmit az égvilágon nem hiszel. Ha megházasodsz, nem fogom számon tartani, hányszor hágtál, nicht wahr? És ha öt éven át, minden évben csak egyszer öleled meg az asszonyt, akkor is simán öt gyereked lehet, és a haza mindössze ennyit kíván tőled! Nein, nein, ez még nem magyarázat arra, miért nem akarsz megházasodni.

Rám meredt, én elfordítottam a fejem, és azt mondtam: – Elvből nem házasodom meg, Herr Oberst.

– Was! – kiabálta, és égnek emelte pipáját. – Elvből! No, most meg már elveid is vannak!

– Ide figyelj – folytatta –, ha úgy szereted az elveket, én majd beleverek két elvet abba az átkozottul makacs bajor kobakodba. Először: jó németnek legyenek ivadékai. Másodszor: egy tanyára asszony kell! Stimmt's?

És mivel nem feleltem, felüvöltött:

– Stimmt's?

– Jawohl, Herr Oberst.

Valóban, általánosságban bizonyára igaza volt.

– Na, jól van – mondta, mintha a vitát lezárta volna. – Tehát megértettük egymást.

Egy darabig csend volt, majd azt mondtam:

– De hisz, Herr Oberst is jól tudja, még ha meg akarnék is házasodni, nem ismerek senkit a környéken.

Belevetette magát kis foteljébe, és kinyújtotta hosszú, csizmás lábát.

– Emiatt ne fájjon a fejed. Én már mindent elrendeztem.

Tátott szájjal bámultam rá.

– Csak nem gondolod – folytatta, és átható tekintetét rám szögezte –, hogy a birtokomra akármilyen lotyót engedek telepíteni? Még csak az hiányoznék, hogy az asszonyod felszarvazzon, ivásra add a fejed, s közben a lovaim megdögöljenek. Nem, azt már nem!

Pipájából a hamut a tűzbe rázta, felemelte a fejét, és azt mondta:

– Elsie-t választottam ki számodra.

Dadogva kérdeztem:

– Elsie-t? Az öreg Wilhelm lányát?

– Miért, talán ismersz más Elsie-t is a környéken?

– De én nem kellek majd neki, Herr Oberst!

– Biztosan kellesz neki.

Rám nézett és hunyorított.

– Nos igaz, hogy kissé alacsony vagy, de azért nem vagy túlontúl hitvány. Meg aztán erős vagy. No persze, ő kissé magas lesz hozzád. De annál jobb, majd kiegészítitek egymást. A te szügyeddel és az ő hosszú lábszárával biztosan megfelelő utódokat nemzetek. Ámbár...

Végigsimított hatalmas állkapcsán.

– ...a keresztezésekkel sohasem lehet tudni. Talán a gyerekek mind rád fognak ütni, eredmény: erős szügy és kurta lábszárak.

– De nem ez a kérdés – folytatta és felkelt –, különben is a földmunkához a kurta lábak alkalmasabbak. Lényeg: a tiszta faj. Mindketten jó németek vagytok, jó német ivadékokat nemzetek, és csak ez számít! Épp elég büdös szláv van úgyis Pomerániában!

Egy darabig csend volt, én megmerevedtem vigyázzállásomban, nagyot nyeltem, és azt mondtam:

– Wirklich, Herr Oberst, nem kívánok megházasodni.

Nyitott szájjal rám nézett, majd homlokán kidagadtak az erek, néhány másodpercig szóhoz sem tudott jutni, csak bámult rám kérlelhetetlen kék szemével.

– Du gottverdammtes Arschloch!– ordított rám.

Elém toppant, megragadta kabátom hajtókáját, és vadul megrázott.

– A bútorok! – ordította. – A bútorok! Az öreg Wilhelm bútorokat ad!

Eleresztett, pipáját az íróasztalra dobta, s kezét a háta mögött összekulcsolva, elindult az ajtó felé.

– Du Lump! – kiáltotta, s felém fordult. – Egy príma birtokot adok neked! Egy lányt adok neked! És te!...

Elém toppant, már-már azt hittem, megüt.

– Du Schwein! – kiabálta. – Nem akarsz megházasodni! Mindazok után, amit érted tettem!

– Természetesen, Herr Oberst, nagyon hálás vagyok...

– Fogd be a szád! – ordította.

Majd újabb dühroham rázta meg, fel-alá rohangált, mellét verte és dadogott.

– Ezt... me-me-részel-ted... e-egy... tiszt... jelenlétében!...

A szoba végébe ért, hátraarcot csinált, és felbődült:

– A BÚTOROKAT!

Elém toppant, s öklével az orrom előtt hadonászott:

– Egy komplett tölgyfa hálószoba, egy konyhaasztal, egy puhafa pohárszék, hat fonott szék, négy rend ágynemű, hallod, ágynemű! És mindez a tiéd, a tiéd, akinek a büdös életben soha még csak tiszta zsebkendője se volt! Összesen hatszáz... legalább hatszáz márka értékben! És ráadásul egy csinos lány! És te... De hisz én kihajítalak innen, igenis, kihajítalak, akár SA vagy, akár nem! Éjjeli menedékhelyeken fogsz elrohadni! Mozgókonyhákon fogsz zabálni, mint egy csavargó! Hallod? Kirúglak!

Rettenetes pillantást lövellt rám, bennem megvillant, hogy bizonyosan megteszi, amit ígért, s ettől lábam remegni kezdett.

– Der Schlag soll...! – folytatta, és szinte átdöfött a szemével. – Az uracskának nem kell Elsie! Egy ilyen kifogástalan, kezes, betöretlen kis kanca, aki két ember helyett dolgozna rád! Ráadásul még bútorokat is adok! Vagyis nem én, az apja, de ez egyre megy, ha számításba veszem, hogy addig kellett rugdalnom az öreg ülepét, amíg szikrát nem vetett, s akkor is csak nehezen szánta rá magát! Herrgott! Rád bíztam, hozz rendbe egy kitűnő tanyát, ha az anyagot leszámítom, akkor is három lovász egyévi bérét fizettem ki, de ne beszéljünk arról, hogy én milyen áldozatokat hoztam, Schweinehund! Adok neked egy tanyát! Bútorokat adok! És te visszautasítasz!

Váratlanul lecsillapodott.

– De egyébként – mondta szárazon – nem is tudom, mit vitatkozom veled!

Két lépést hátrált, kihúzta magát, szava ostorként cserdült.

– Unteroffizier!

Megmerevedtem.

– Jawohl, Herr Oberst.

– Bizonyára tudomása van róla, hogy a katonának parancsnokától kell házassági engedélyt kérnie.

– Ja, Herr Oberst.

A szavakat skandálva folytatta:

– Unteroffizier, engedélyt adok magának, hogy Elsie Brückert elvegye. Mennydörgő hangon tette hozzá:

– Ez pedig parancs!

Ezután hátat fordított, a kályha jobb oldala mellett kinyitott egy kis ajtót, és kikiáltott:

– Elsie! Elsie!

Én azt mondtam:

– De Herr Oberst...

Rám nézett: szeme éppolyan volt, mint Apáé. Torkom elszorult, képtelen voltam folytatni.

Belépett Elsie. Von Jeseritz sarkon fordult, megpaskolta a lány fenekét, és anélkül, hogy hátrafordult volna, kiment.

Elsie köszönésképpen biccentett, de nem nyújtotta felém a kezét. Megállt a kályha mellett, egyenesen, mozdulatlanul, lesütött szemmel. Néhány másodperc múlva rám emelte tekintetét, és én kicsinek és nevetségesnek éreztem magam. Jó darabig csend volt, majd azt mondtam:

– Elsie...

Lopva rápillantottam.

– Megengedi, hogy Elsie-nek szólítsam?

– Természetesen.

Láttam, hogy melle enyhén emelkedik, ez feszélyezett, és ezért a tűzbe bámultam.

– Elsie... Azt akarom magának mondani... Ha másvalakit szeret, jobb, ha nemet mond. Azt felelte:

– Nincs senkim.

Majd amikor hallgattam, hozzátette:

– Csak kissé zavarban vagyok.

Megmozdult, s én folytattam:

– Azt akarom még mondani... ha ellenére vagyok, akkor is mondjon nemet.

– Nincs ellenemre.

Ráemeltem a szemem. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Újra a tűzbe bámultam, és szégyenkezve mondtam:

– Kissé alacsony vagyok.

Hevesen rávágta:

– Az nálam nem számít.

Folytatta:

– Azt hiszem, hogy amit ott lent, a tanyán végzett, nagyon szép.

Büszkeséghullám öntött el. Éreztem, hogy Elsie német lány, igazi német lány.

Egyenesen állt, mozdulatlanul, szolgálatkészen. Várta, hogy ismét megszólaljak, és tovább beszélgethessünk.

– Bizonyos benne, hogy nem vagyok ellenére?

– Nem – mondta nyugodtan –, igazán nincs ellenemre. Egyáltalán nincs.

Bámultam a tüzet, nem tudtam újabbat mondani. És hirtelen csodálkozva azt gondoltam: "Ha akarom, az enyém lesz." Azt már nem tudtam eldönteni, vajon ez örömet szerez-e, vagy sem.

Ráemeltem a szemem. Pislogás nélkül, nyugodtan nézett vissza. Zsibbadás lepett meg, képtelen voltam gondolkodni. Néhány pillanattal később gépiesen felemeltem a kezem, helyére igazítottam egy szőke fürtjét, amely a füle mellől elszabadult, mire ő elmosolyodott, arcát a kezemre hajtotta, és én megértettem, hogy minden elvégeztetett.