*

A két nagy páros kemence néhány nappal határidő előtt elkészült, és 1942. július 18-án a Reichsführer személyesen jött a felavatására.

A hivatalos kocsiknak délután két órakor kellett volna Birkenauba érkezniük, de még fél háromkor sem jöttek meg, és ez a késedelem kis híján komoly zavart okozott.

Természetesen azt szerettem volna, hogy a különleges akció fennakadás nélkül folyjék le a Reichsführer jelenlétében. Éppen ezért nem akartam régi munkaképteleneket kezelésnek alávetni. A tábor foglyaival nehezebb volt boldogulni, mint kivülről érkező személyekkel, mivel amazok a Kremák rendeltetését már jól ismerték. Elintéztem tehát, hogy egy kétezres zsidó szállítmány érkezzék valamelyik lengyel gettóból. A transzport tizenkettő előtt elég jó állapotban futott be; SS-ek, kutyák őrizete mellett, az l-es Krema nagy belső udvarába terelték őket. Két óra előtt tíz perccel bejelentették a zsidóknak, hogy fürödni fognak. A Rcichsführer azonban még késett, és a várakozás egyre hosszabbra nyúlt. A zsidók mind nehezebben tűrték az udvar rekkenő melegét, idegesek és nyugtalanok lettek, vizet és élelmet követeltek, sőt nemsokára mozgolódni és kiabálni is kezdtek.

Pick nem vesztette el hidegvérét. Telefonon értesített, majd a Krema egyik ablakából tolmács útján beszédet intézett a tömeghez, és megmagyarázta, hogy a kazán elromlott, de már javítják. Eközben érkeztem meg. Azonnal néhány vödör vizet hozattam, kiosztottam a zsidók között. Ígéretet tettem, hogy tusolás után kenyeret kapnak, majd telefonáltam Hagemannak, küldesse ide a fogolyzenekart. Néhány perccel később megérkezett a zenekar, elhelyezkedett az udvar egyik sarkában, s bécsi és lengyel dalokat kezdett játszani. Nem tudom, hogy a zene hatására hallgattak-e el, vagy megnyugodtak-e szándékainkat illetően, de lassan-lassan elült a zűrzavar, a mozgolódás megszűnt, és tudtam, hogy Himmler érkeztekor huzavona nélkül vonulnak majd le a föld alatti vetkőzőbe.

Kevésbé voltam nyugodt a tekintetben, hogyan mennek át a vetkőzőből a zuhanyozóba. Amióta a páros kemencék elkészültek, többször kipróbáltam a különleges akciót, és három vagy négy alkalommal is észrevettem, hogy a tömeg, mielőtt a zuhanyozóba bemenne, hevesen meghátrál. Ilyenkor persze rájuk szabadítottuk a kutyákat, és puskatussal teremtettünk rendet. A tömeg végén állók ekkor előrerontottak, asszonyokat és gyerekeket tiportak le, pánik tört ki.

Kétségtelenül bosszantó lett volna, ha a Reichsführer látogatását hasonló incidens zavarja meg. Ám jó darabig mégsem tudtam, milyen biztonsági intézkedéseket foganatosítsak, minek tulajdonítsam a meghátrálást; valamilyen homályos ösztönben kerestem a magyarázatot, hiszen a “zuhanyozó" szemfényvesztő, vastag csővezetékével, lefolyóival, vízrózsáival nem ébreszthetett gyanút.

Végül is úgy határoztam, hogy Himmler látogatása napján néhány Scharführer a zsidókkal együtt bemegy a "zuhanyozó"-ba, s szappandarabkákat oszt ki közöttük. Megparancsoltam, hogy a Dolmetscherek adják a hírt a vetkőző foglyok tudtára. Tisztában voltam vele, hogy a foglyoknak a legkisebb szappandarabka is felbecsülhetetlen kincset jelent, s arra számítottam, hogy így becsalogatom őket. Cselfogásomnak teljes sikere volt: amikor Himmler megérkezett, és a Scharführerek nagy kartondobozokkal áthaladtak a tömegen, s a Dolmetscherek a mikrofonokon keresztül bejelentették a hírt, elégedett moraj támadt, a zsidók szaporán levetkőztek, és buzgón siettek a gázkamrába.

A Scharführerek egymás után kijöttek, megállapították, hogy egyikük sem hiányzik, majd Pick rázárta a transzportra a súlyos tölgyfa ajtót.

Megkérdeztem a Reichsführert, kíván-e betekinteni a kémlelőlyukon. Bólintott, mire arrább húzódtam. Ugyanebben a pillanatban bent kiabálni és tompán dörömbölni kezdtek. Himmler az órájára pillantott, kezével beárnyékolta az üveget, és jó darabig figyelte a látványt. Arca szenvtelen volt. Amikor végzett, intett a kíséretében levő tiszteknek, hogy benézhetnek.

Ezután elvezettem a Krema udvarába, és megmutattam azokat a betonkéményeket, amelyeken keresztül a kristályokat bedobták. Himmler kísérete hozzánk csatlakozott. Elvezettem a csoportot a kazánházba, és tovább magyaráztam. Néhány másodperc múlva éles csengetés hallatszott, és azt mondtam:

– Ez Pick, Herr Reichsführer. Kéri, hogy kapcsolják be a szellőzőberendezést. Az elgázosítás befejeződött.

A kazánház kezelője meghúzott egy fogantyút, furcsa, tompa moraj remegtette meg a levegőt, és Himmler ismét órájára pillantott.

Visszatértünk a gázkamrához. Megmutattam a csoportnak az átlyuggatott bádogoszlopokat, s nem felejtettem el megemlíteni, hogy a találmány Pick érdeme. A Sonderkommando magas szárú gumicsizmás foglyai hatalmas vízsugarakkal locsolták a fürtökbe gyűlt hullákat. Megmagyaráztam Himmlernek az eljárás okát. Mögöttem egy, a kíséretéhez tartozó tiszt gúnyosan jegyezte meg:

– Nos, végül mégiscsak zuhanyoznak!

Ketten vagy hárman halkan elnevették magukat. Himmler még csak hátra sem fordult, arca szenvtelen maradt.

Felmentünk a földszintre, és beléptünk a kemencékhez. A kettes számú felvonó épp akkor érkezett, a rács önműködően szétnyílt, és a Sonder foglyai kézikocsikra rakták a holttesteket. Ezután a holttestek négy Kommandó előtt haladtak el. Az első összegyűjtötte a gyűrűket, a borbély-Kommandó lenyírta az áldozatok haját, a fogász-Kommandó kihúzta aranyfogaikat. A negyedik Kommandó a kemencébe dobálta a holttesteket. Himmler végignézte a művelet minden mozzanatát, és egyetlen szót sem szólt. Hosszasabban csak a fogászok előtt időzött: figyelemre méltóan ügyesek voltak.

Ezután elvezettem Himmlert a bonctermekbe és az egyes Krema tudományos részlegébe. Tudtam, hogy a Reichsführer élénken érdeklődik a tudományok iránt, s ezért minden tőlem telhetőt elkövettem: a termek és a laboratóriumok csakugyan a legkorszerűbb egyetemnek is dicsőségére válhattak volna. A Reichsführer mindent nagyon gondosan megszemlélt, végighallgatta magyarázataimat, de megjegyeznivalója még ekkor sem akadt, s arca is kifejezéstelen maradt.

Amikor a Kremából kijöttünk, a Reichsführer megszaporázta lépteit, s megértettem, hogy nem szándékozik meglátogatni a tábort. Olyan gyorsan járt, hogy vezérkara elmaradt mögötte – jómagámnak is nem kevés fáradságomba került, hogy nyomában maradjak.

Kocsijához érve megállt, szembefordult velem, egy fejem fölött levő pontra meredt, majd lassan és gépiesen azt mondta:

– Nehéz a feladat, de nem hátrálhatunk meg.

Kihúztam magam, és azt feleltem:

– Jawohl, Herr Reichsführer.

Tisztelegtem, fogadta tisztelgésem, aztán beszállt az autóba.

Tizenkét nappal később, dátum szerint július 30-án, a következő levelet kaptam Berlinből:

Amtsgruppe D. parancsnokságának utasítása értelmében a Reichsführer SS 1942. július 18-i KL Auschwitzban tett látogatása nyomán Sturmbannführer Rudolf Langot július 18-i hatállyal SS Obersturmbannführerré léptette elő.

Azonnal hozzáláttam a másik két Krema építkezéséhez. Hála az előző munkálatok során szerzett tapasztalataimnak, bizonyos voltam benne, hogy jóval határidő előtt elkészülnek. Az idő különben is sürgetett: nem sokkal a Reichsführer látogatása után olyan gyorsított ütemben kezdték küldeni a transzportokat, hogy a páros kemence alig győzte. Mivel csak a munkaképtelenek kerültek gázkamrába, a többiek egyre duzzasztották a tábor amúgy is nagy létszámát, a foglyok összezsúfolódtak a túlságosan alacsony barakkokban, az egészségügyi helyzet és az élelmezés mindennap nyomorúságosabb lett, és a járványok – nevezetesen a vörheny, a diftéria és a tífusz – szakadatlanul követték egymást. A helyzet reménytelenné vált. A vidéken gomba módjára nőttek ki az üzemek – a vállalkozókat a sok fogoly olcsó munkaereje vonzotta –, de ekkoriban még csak kis töredékét szippantották fel a táborok rengeteg népének.

Ismét több ízben kértem, hogy küldjenek kevesebb transzportot, de minden fellépésem hatástalan maradt, s egy elszólás folytán valamelyik irodában megtudtam, hogy a Reichsführer határozott parancsa értelmében minden SS-parancsnokot kivégeznek, aki szándékosan vagy szándéktalanul, bármilyen csekély mértékben lassítja a megsemmisítési programot. A zsidó szerelvényekét mindenütt elsőbbségben kellett részesítem, s még a keleti frontra irányított csapatszállítmányokat is meg kellett előzniük.

Nem maradt más hátra, meg kellett hajolnom. Ám nem minden rossz érzés nélkül észleltem, hogy a kezdetben oly példásan szervezett táborban mindinkább káosz lesz úrrá. A foglyok úgy hulltak, mint ősszel a legyek, a járványok csaknem ugyanannyi embert vittek el, mint a gázkamrák, s a holttestek úgy felhalmozódtak a barakkok előtt, hogy a különleges hullaszállító csapatok már alig győzték.

Augusztus 16-án telefonon értesítettek Berlinből, hogy Standartenführer Kellnert megbízták, látogassa meg tájékozódás céljából a birkenaui KL berendezéseit.

Kellner autója másnap kora hajnalban valóban megérkezett. Végigvezettem a táborban, rendkívül alaposan tanulmányozta a különleges akciót és a Kremák szervezését, majd délben eljött hozzánk ebédre.

Helyet foglaltunk a szalonban, és vártuk, hogy a szobalány jelentse: tálalva van. Nemsokára bejött Elsie. Kellner fürgén felugrott, összecsapta bokáját, lekapta monokliját, udvariasan meghajolt, és kezet csókolt. Majd éppolyan gyorsan, ahogy felkelt, leült. Fejét az ablak felé fordította, kirajzolódott markáns arcéle.

– Milyennek találja Auschwitzot, gnädige Frau? – kérdezte. Elsie szólásra nyitotta a száját, de Kellner folytatta:

– Ja, ja, természetesen kellemetlen ez a szag...

Legyintett.

– ...és az egész. Biztosíthatom, nekünk ugyanilyen apró kellemetlenségeink vannak Kulmhofban...

Visszaillesztette monokliját, élénken és kedvesen körülnézett.

– Szépen be vannak rendezkedve... kitűnően be vannak rendezkedve, gnädige Frau...

Az üvegezett ajtón keresztül az ebédlőbe pillantott.

–. ..látom, van egy faragott pohárszékük is.

– Kívánja megtekinteni, Standartenführer? – kérdezte Elsie.

Bementünk az ebédlőbe, Kellner megállt a pohárszék előtt, és hosszasan nézegette a faragásokat.

– Vallásos téma... – mondta és hunyorgott. – Csupa rettegés... a halál biblikus értelmezése...

Legyintett.

–. ..és mindenféle elcsépelt dolog... Persze a halál csak azoknak ilyen nagy dolog, akik, mint ők, hisznek a túlvilágban... De micsoda tökéletes munka, mein Lieber! Micsoda kidolgozás!...

– Egy lengyel zsidó készítette, Herr Standartenführer – jegyezte meg.

– Ja, ja – mondta Kellner. – Bizonyára egy kevés északi vér is csörgedezik az ereiben. Különben sohasem készíthette volna el ezt a remekművet. Régóta tudjuk, hogy a százszázalékos zsidók képtelenek bármit is alkotni.

Ápolt kezét könnyedén és gyengéden végigvonta a faragványokon.

– Ach! – folytatta. – Jellegzetes fogolymunka... A művész nem tudja, vajon egy nappal is túléli-e a művét... És természetesen számukra a halál nagy dolog... Amíg élnek, az a bárgyú reménység élteti őket...

Lebiggyesztette az ajkát, mire zavartan megkérdeztem:

– Úgy véli, Herr Standartenführer, meg kellett volna tiltanom, hogy ez a zsidó vallásos témát dolgozzon fel?

Felém fordult, és elnevette magát.

– Haha! Lang! – kacagta, és évődve megtoldotta: – Ugye, nem is gondolt rá, hogy a pohárszéke ellentétben áll az eszmével?

Oldalt hajtotta a fejét, és egy darabig még elnézegette a bútordarabot. Majd felsóhajtott:

– Szerencséje van ezzel a táborral, Lang! A sok fogoly között szükségképpen akad néhány igazi művész.

Amikor asztalhoz ültünk, Elsie megjegyezte:

– De hisz azt hittem, hogy ön is táborparancsnok, Standartenführer.

– Az más – felelte Kellner, és szétbontotta asztalkendőjét. – Nálam nem maradnak meg sokáig a foglyok, nem úgy, mint a férjénél. Az én foglyaim...

Röviden felnevetett:

– ...mind átmeneti vendégek.

Amikor Elsie elképedten ránézett, gyorsan hozzátette:

– Remélem, nem nagyon hiányzik az anyaország, gnädige Frau? Lengyelország szomorú hely, nicht wahr? De azt hiszem, nem tart már sokáig. Ha a csapataink ilyen iramban nyomulnak előre, rövidesen elfoglalják a Kaukázust, és akkor a háború sem húzódhatik tovább.

– Ez alkalommal tél előtt befejezzük – mondtam. – Nálunk mindenki így véli, Herr Standartenführer.

– Két hónap alatt – jelentette ki határozottan Kellner.

– Még egy kevés húst, Standartenführer – kínálta Elsie.

– Nem, köszönöm, gnädige Frau. Az én koromban... – Elnevette magát: – ...már vigyáznom kell a vonalaimra.

– Ó! De hisz maga még fiatal – mondta kedvesen Elsie. Kellner az ablakra nézett, kirajzolódott markáns arcéle.

– Persze – felelte ellágyulva –, még fiatal vagyok...

Egy darabig hallgattunk, aztán Kellner megkérdezte:

– És maga, Lang, mit csinál majd a háború után? Reméljük, nem lesznek mindig táborok.

– Úgy gondoltam, hogy földet igényelek a Reichtól az Ostraumban, Herr Standartenführer.

– A férjem – mondta Elsie – báró von Jeseritz bérlője volt Pomerániában. Néhány hold földet műveltünk, és lovakat tenyésztettünk.

– Á, valóban? – kérdezte Kellner. Lekapta a monokliját, és helyeslően bólintott. – A földművelés! A lótenyésztés! Maga több hangszeren játszik, Lang!

Az ablak felé fordult, arca előkelő és szigorú kifejezést öltött.

– Nagyon helyes – mondta komolyan –, nagyon helyes, Lang. A Reichnak szüksége lesz gyarmatosokra, ha majd a szlávok...

Szája nevetésre nyílt:

– ...eltűntek. Maga az Ostraum... Hogy is szokta mondani a Reichsführer?... az Ostraum példamutató német úttörője lesz. Egyébként – tette hozzá –, azt hiszem, a Reichsführer ezt épp magáról mondta.

– Igazán? – kérdezte felcsillanó szemmel Elsie. – Az én uramról mondta?

– Igen, igen, gnädige Frau – felelte udvariasan Kellner –, azt hiszem, hogy az uráról volt szó. Most, hogy jobban utánagondolok, egészen bizonyos vagyok benne, hogy róla volt szó. A Reichsführernek kitűnő ítélőképessége van.

– Ó! – mondta Elsie. – Úgy örülök, hogy elégedett Rudolffal! Olyan sokat dolgozik! Mindenben olyan lelkiismeretes!

– No de Elsie – szóltam rá.

Kellner felkacagott, elérzékenyülten egyikünkről a másikunkra tekintett, s felemelte ápolt kezét:

– Micsoda öröm, gnädige Frau, egy igazi német család körében lenni! Én agglegény vagyok – folytatta mélabúsan. – Valahogy nem fűlt a fogam a házassághoz, de Berlinben van néhány igen kedves családos barátom...

A mondat befejező részét lenyelte. Felkeltünk és átmentünk feketézni a szalonba. A kávé valódi volt, Hageman Franciaországból kapta, és egy csomagot átadott Elsie-nek.

– Pompás! – mondta Kellner. – Csakugyan úgy élnek itt Auschwitzban, mint hal a vízben! A tábori életnek megvannak a kellemes oldalai... Csak ez a sok...

Undorodva elfintorodott:

– ...ez a sok rútság ne volna.

Elmerülten kavargatta kávéját.

– Igen, a tábori élet óriási hátránya: a rútság! Ma reggel, miközben megmutatta, hogyan zajlik le a különleges akció, ezen tűnődtem, Lang. Ezek a zsidók...

Élénken a szavába vágtam:

– Bocsásson meg, Herr Standartenführer. Elsie, kérlek, volnál szíves behozni egy kis likőrt?

Elsie meglepetten rám nézett, felállt és átment az ebédlőbe. Kellner nem emelte fel a fejét. Még mindig a kávéját kavargatta. Elsie félig nyitva hagyta az üvegezett ajtót maga mögött.

– Milyen rútak! – folytatta Kelmer, és mereven bámulta a csészéjét. – Jól megnéztem őket, amikor bementek a gázkamrába. Micsoda látvány! Micsoda meztelen testek! Különösen a nők...

Kétségbeesetten néztem rá. Nem pillantott fel.

– És ezek a gyerekek... olyan soványak... a kis majompofájukkal... alig nagyobb az arcuk, mint az öklöm... Ezek a csontvázak! Valóban borzasztóak voltak... És amikor az elgázosítás megkezdődött...

Rémülten hol Kellnerre, hol az ajtóra pillantottam. Halántékomról folyt a veríték. Nem tudtam megszólalni.

– Micsoda gyalázatos testtartás! – folytatta, és lassan, gépiesen kavargatta kávéját. – Akár egy Breughel-kép! Ha másért nem, a rútságukért halált érdemelnek. És ha elgondolom, hogy... – halkan felnevetett-...ha elgondolom, hogy haláluk után még büdösebbek, mint életükben!...

Hallatlanul merész mozdulatot tettem: megérintettem a térdét. Felugrott, mire gyorsan hozzáhajoltam, a félig nyitott ajtó felé biccentettem, és hadarva suttogtam:

– Elsie semmiről sem tud.

Eltátotta a száját, de nem jutott szóhoz. Egy pillanatig így állt, döbbenten, kezében a kanállal. Csend szorult a szobába, és a csend most mindennél elviselhetetlenebb volt.

– Breughel... – szólalt meg végül is hamis hangon – ismeri Breughelt, Lang? Nem az idősebb Breughelt, nem, nem is a másikat... hanem a Pokol-Breughelt? így hívták, mert a poklot festette...

Néztem a csészémet. Léptek kopogtak, az üveges ajtó becsapódott. Heves erőfeszítést tettem, hogy ne nézzek fel.

– Képzelje, a poklot szerette festeni – folytatta hangosan Kellner. – Különös tehetsége volt, hogy hátborzongató jeleneteket fessen.

Elsie egy alacsony asztalkára tette a likőrös tálcát.

– Köszönöm, Elsie – mondtam túlzott udvariassággal. Hallgattunk. Kellner rám pillantott.

– Ó! Ó! – mondta erőltetett vidámsággal. – Újabb ínyencségek! Eredeti francia likőrök!

Kínlódva szólaltam meg:

– Haupsturmführer Hageman kapja a franciaországi barátaitól, Herr Standartenführer.

Bárhogy erőlködtem, a hangom hamisan csengett. Lopva Elsie-re pillantottam. Lesütötte a szemét, arcáról semmit sem lehetett leolvasni. A beszélgetés ismét elakadt. Kellner Elsie-re nézett, és azt mondta:

– Franciaország csodálatos, gnädige Frau.

– Konyakot, Standartenführer? – kérdezte nyugodtan Elsie.

– Csak egy keveset, gnädige Frau. A konyakot ízlelgetni kell...

Felemelte a kezét.

– ...ahogy a franciák isszák. Egyszerre nem sokat és lassan. A mi golyhóink biztosan színig töltött poharakat öntenek le...

Halkan, erőszakoltan nevetgélt, majd rám pillantott, és megértettem, hogy mehetnéke van.

Elsie előbb őt szolgálta ki, majd félig megtöltötte az én poharamat is.

– Köszönöm, Elsie – mondtam.

Nem emelte fel a fejét. Egy darabig újra csend volt.

– Maxim's-nál – kezdte újra Kellner – nagy, kerek, öblös poharakból isznak... ilyenekből...

Kezével a levegőbe rajzolta a pohár formáját. Egy ideig megint hallgattunk, majd Kellner feszélyezetten folytatta:

– Párizs csodálatos, gnädige Frau. Be kell vallanom... – Halkan nevetgélt. – ...néha nagyon irigyeltem Herr Abetzet! – Még beszélt néhány másodpercig a Maxim's-ról és Párizsról, majd felkelt és elbúcsúzott. Észrevettem, hogy ki sem itta a poharát. Ott hagytuk Elsie-t a szalonban, és Kellnerrel együtt lementünk a feljárón. Kocsiba ültettem.

Az autó elindult. Sajnáltam, hogy sapkámat a tükrös asztalon hagytam: én is azonnal távoztam volna.

Lassan baktattam fel a lépcsőn, benyitottam az előszobába, és halkan áthaladtam a hallon. Megütődve állapítottam meg, hogy a sapkám már nincs a tükrös asztalon.

Beléptem az irodámba, és döbbenten megtorpantam. Elsie sápadtan, kiegyenesedve ott állt, bal kezét egy székre támasztotta. Gépiesen becsuktam az ajtót magam mögött, és elfordítottam a fejem. Sapkám az asztalon hevert.

Néhány hosszú másodperc telt el. Aztán felkaptam a sapkám, és sarkon fordultam.

– Rudolf – szólt utánam Elsie. Visszafordultam. Vérfagyasztóan nézett rám.

– Szóval ez a munkád – mondta. Kerültem a tekintetét.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Ott akartam hagyni, hogy véget vessek a beszélgetésnek. De csak álltam, mereven, bénán. Még ránézni sem mertem.

– Szóval – mondta halkan – elgázosítod őket... És ezt a borzasztó szagot ők árasztják!

Kinyitottam a szám, de képtelen voltam megszólalni.

– A kémények! – folytatta. – Most már mindent értek.

Földre sütöttem a szemem, úgy mondtam:

– Természetesen elégetjük a halottakat. Jól tudod, Németországban mindig is hamvasztottak. Ez amolyan egészségügyi intézkedés, mi kivetnivalót találsz rajta? Nem beszélve a járványokról...

Felkiáltott:

– Hazudsz! Elgázosítod őket!

Megdöbbenéssel kaptam fel a fejem.

– Hogy én hazudok? Elsie! Hogy merészelsz!...

Úgy folytatta, mint aki nem is hallotta, mit mondtam.

– Férfiakat, nőket és gyerekeket... egyre-másra... meztelenül... és a gyerekek kis majmokhoz hasonlítanak...

Elhűlt bennem a vér.

– Nem értem, miről beszélsz.

Heves erőfeszítéssel végre sikerült megmozdulnom.

Megfordultam, és egy lépést tettem az ajtó felé. Elsie hihetetlenül fürgén elém vágott, az ajtóhoz ugrott, és nekivetette a hátát.

– Te! – kiáltotta. – Te!

Egész testében remegett. Csillogó szemét rám szegezte.

Felordítottam:

– Azt hiszed, hogy nekem kedvem telik benne?!

S nyomban elöntött a szégyen: elárultam a Reichsführert.

Felfedtem a feleségem előtt egy államtitkot.

– Tehát igaz – kiáltotta Elsie –, megölöd őket!

Sikoltva ismételte:

– Megölöd őket!

Villámgyorsan vállon ragadtam, tenyerem a szájára tapasztottam.

– Csendesebben, Elsie – kérleltem –, csendesebben!

Hunyorgott, majd kibontakozott karomból. Visszavontam a kezem. Elsie hallgatózott. Néhány percig mozdulatlanul, némán és cinkosán álltunk, figyeltünk a zajokra.

Aztán Elsie halkan, megszokott hangján azt mondta:

– Úgy tudom, Frau Müller elment hazulról.

– És a szobalány?

– A mosókonyhában van. A gyerekek pedig lefeküdtek.

Néhány másodpercig még füleltünk, majd Elsie felém fordult, rám nézett, és mintha hirtelen eszébe jutott volna, kicsoda vagyok, arca ismét elborzadt. Hátát az ajtónak vetette.

Iszonyú erőfeszítés árán szólaltam meg:

– Hallgass meg, Elsie. Meg kell értened. Csak a munkaképteleneket gázosítjuk el. Nincs elég élelmiszerünk, hogy mindenkit elláthassunk.

Rideg, engesztelhetetlen tekintetét rám szegezte.

– Számukra is jobb... – folytattam – ...ha így bánunk velük, mintha hagynánk, hogy éhen pusztuljanak.

– Tehát ezt tervelted ki! – mondta halkan.

– Dehogyis én! Én itt nem számítok! Ezt a parancsot kaptam...

– Ki volt képes ilyen parancsot adni? – kérdezte megvetéssel.

– A Reichsführer.

Elszorult a szívem: újabb árulást követtem el.

– A Reichsführer! – mondta Elsie. Szája megvonaglott, hangja elfulladt. – Egy ember... akihez olyan bizalommal közeledtek a gyerekek!... De miért? Miért? – kérdezte dadogva.

Vállat vontam:

– Ehhez te nem értesz. Ezek a dolgok távol esnek tőled. De azzal te is tisztában vagy, hogy a zsidók a leggonoszabb ellenségeink. Ők robbantották ki a háborút. Ha nem végeznénk most velük, később ők irtanák ki a német népet.

– De hisz ez ostobaság! – kiáltott fel hihetetlenül indulatosan Elsie. – Hogyan irthatnának ki bennünket, amikor megnyerjük a háborút?

Szájtátva bámultam rá. Ez még sohasem fordult meg a fejemben. Képtelen voltam gondolkodni. Elfordítottam a fejem, és néhány perc múlva azt mondtam:

– Ez a parancs.

– De te kérhettél volna más beosztást.

– Meg is tettem – feleltem élénken –, emlékezz vissza, önként jelentkeztem a frontra, de a Reichsführer nem eresztett.

– Akkor hát – mondta halkan, de elképesztően hevesen Elsie – meg kellett volna tagadnod az engedelmességet.

– Elsie! – rivalltam rá.

És egy pillanatig képtelen voltam szavakat találni.

– De... de Elsie! – mondtam elszorult torokkal. – Amit mondasz, az... az ellenkezik a becsülettel!

– És amit teszel?

– Hogy egy katona megtagadja a parancsot! És különben is, ez semmin sem változtatott volna! Lefokoztak, megkínoztak, agyonlőttek volna... És belőled... mi lett volna belőled? És a gyerekekből?

– Ach! – kiáltotta Elsie. – Az egész! Az egész!... Az egész!...

– És mindez semmit sem használt volna – vágtam a szavába. – Ha megtagadtam volna a parancsot, akadt volna más, aki végrehajtsa.

Szeme szikrát vetett.

– Igen, de nem te, nem te hajtottad volna végre – mondta.

Elképedve, bambán meredtem rá. Agyam teljesen üres volt.

– De Elsie... – dadogtam.

Képtelen voltam tovább gondolkodni. Úgy megmerevedtem, hogy belém sajdult. Magam elé bámultam. Nem láttam Elsie-t, semmit se láttam.

– Ezt a parancsot kaptam – mondtam erőlködve.

– Ezt a parancsot – felelte gúnyosan Elsie.

És hirtelen tenyerébe temette az arcát. Néhány másodperc múlva hozzáléptem, és vállára tettem a kezem. Vadul összerázkódott, és teljes erejéből visszalökött.

– Ne nyúlj hozzám! – suttogta rekedten. Lábam remegni kezdett.

– Nincs jogod, hogy így bánj velem! – kiáltottam rá. – Mindazt, amit a táborban teszek, parancsra teszem! Engem nem terhel felelősség!

– Te teszed!

Kétségbeesetten néztem rá.

– Nem akarod megérteni, Elsie? Én csak egy csavar vagyok, semmivel se több. Ha a hadseregben egy parancsnok valamilyen parancsot ad ki, egyedül őt terheli a felelősség. Ha a parancs rossz, a parancsnokot büntetik meg, sohasem azt, aki végrehajtja.

– Szóval – mondta lassan, megsemmisítőén – ez késztet engedelmességre. Tudtad, ha a dolgok rosszra fordulnak, úgysem büntetnek meg.

– Nem! – kiáltottam. – Erre sose gondoltam! Egyszerűen nem tagadhatom meg a parancsot. Értsd hát meg! Ez fizikai képtelenség!

– Ezek szerint – mondta ijesztő nyugalommal – ha azt a parancsot kapnád, hogy lődd agyon a kis Franzot, megtennéd.

Döbbenten meredtem rá.

– De hisz ez őrültség! Sose kaphatnék ilyen parancsot!

– Miért ne? – kérdezte, és vadul felkacagott. – Azt is megparancsolták, hogy öld meg a zsidó gyerekeket! Miért ne ölhetnéd meg a saját gyerekedet is? Miért ne gyilkolhatnád meg Franzot?

– De hát értsd meg, a Reichsführer soha nem adna nekem ilyen parancsot! Soha! Ez...

Azt akartam mondani: "Ez képtelenség", de a szavak hirtelen torkomon akadtak. Rémülten jutott eszembe, hogy a Reichsführer megparancsolta, lőjék agyon saját unokaöccsét.

Lesütöttem a szemem, de már késő volt.

– Nem vagy biztos benne! – mondta végtelen megvetéssel Elsie. – Látod, nem vagy biztos benne! És ha a Reichsführer azt parancsolná, öld meg Franzot, megtennéd!

Megvillantak a fogai, magába roskadt, szeme vadul, állati fényben ragyogott. Az oly szelíd, oly higgadt Elsie... Bénultan néztem rá. Ekkora gyűlölet láttán földbe gyökerezett a lábam.

– Megtennéd! – kiáltotta hevesen. – Megtennéd!

Nem tudom, hogy ekkor mi történt velem. Esküszöm, azt akartam felelni: "Természetesen nem", esküszöm, a legtisztább és a leghatározottabb szándék vezetett, de a szavak a torkomra forrtak. És váratlanul azt mondtam:

– Természetesen.

Azt hittem, rám veti magát. Véget nem érő csend következett. Nézett. Többé egy szót sem tudtam szólni. Kétségbeesetten azt kívántam, hogy újból nekikezdhessek, hogy kimagyarázkodhassam... Nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt.

Elsie megfordult, kinyitotta az ajtót, kiment, s hallottam, hogy felsiet a lépcsőn.

Néhány másodperc múlva lassan magamhoz húztam a telefont, feltárcsáztam a tábor számát, kocsit rendeltem, és elhagytam a szobát. Lábam rogyadozott az erötlenségtői. Elindultam, és mielőtt az autó utolért volna, néhány száz métert gyalog tettem meg.

Alig egy-két perce tartózkodtam az irodámban, amikor megcsörrent a telefon. Felvettem a kagylót.

– Herr Obersturmbannführer – mondta egy rideg hang.

– Ja?

– Itt Pick, kettes számú Krema. Herr Obersturmbannführer, tisztelettel jelentem, a 26-os zsidó transzport fellázadt.

– Micsoda?

– A 26-os zsidó transzport fellázadt. Rávetették magukat a Scharführerekre, akik a vetkezésre felügyeltek, elvették a fegyvereiket, és elvágták a villanyvezetéket. A külső őrség tüzet nyitott rájuk, és a zsidók viszonozták a tüzelést...

– Aztán?

– Nehéz elintézni őket. A vetkőzőhelyiségben vannak, és azonnal tűz alá veszik a vetkőzőbe vezető lépcsőt, mihelyt egy lábat észrevesznek.

– Jól van, Pick, azonnal ott leszek.

Visszaakasztottam a kagylót, gyorsan kimentem, és autóba vágtam magam.

– Kettes Krema. – Előrehajoltam: – Gyorsabban, Dietz.

Dietz bólintott, és az autó nekilódult. Kétségbeesés fogott el: ezelőtt sohasem volt lázadás.

Megcsikordult a fék a Krema kavicsos udvarán. Kiugrottam az autóból. Pick már várt, bal oldalamra lépett, és vele együtt gyorsan elindultam a vetkőző felé.

– Hány Scharführert fegyvereztek le?

– Ötöt.

– Milyen fegyverzetük volt?

– Géppisztoly.

– Sok lövést adtak le a zsidók?

– Eleget, de bizonyára maradt még töltényük. Sikerült bezáratnom a vetkőzőhelyiség ajtaját. – Megtoldotta: – Két halottam és négy sebesültem van. Természetesen leszámítva az öt Scharführert. Azok...

Szavába vágtam:

– Milyen intézkedéseket javasol?

Egy darabig csend volt, majd Pick azt mondta:

– Kiéheztetéssel talán sikerülne térdre kényszeríteni őket.

Szárazon feleltem:

– Szó sem lehet róla. Annyi ideig nem kárhoztathatjuk tétlenségre a Kremát. Dolgoznia kell. – Végignéztem a vetkőzőt körülfogó sűrű SS-kordonon. – És a kutyák?

– Megpróbáltam... De a zsidók elvágták a kábeleket, a vetkezőben sötétség van, és a kutyák nem akarnak bemenni.

Elgondolkodtam, majd azt mondtam:

– Hozasson egy fényszórót.

Pick valami parancsot kiáltott. Két SS futva távozott.

– A támadó Kommandó hét emberből fog állni – folytattam. – Két ember gyorsan kinyitja az ajtót, majd rájuk csukja. Ezeket semmilyen veszély nem fenyegeti. Középen egy ember a fényszórót fogja tartani. Jobb oldalán két másik lövész vaktában lead néhány sorozatot. A cél: a fegyveres zsidókat megsemmisíteni, és a többit megakadályozni, hogy felszedje a fegyvereket. A maga feladata, hogy máris készenlétbe állítson egy második Kommandót, az első helyettesítésére.

Egy darabig csend volt, majd Pick hidegen megjegyezte:

– Nem adnék egy lyukas garast annak az életéért, aki a fényszórót fogja tartani.

– Válassza ki az embereit – adtam ki a parancsot.

A két SS futva érkezett vissza a fényszóróval. Maga Pick kapcsolta be a külső konnektorba s göngyölítette le a kábelt.

– Azt hiszem – mondtam –, elég hosszú lesz. Ha a támadás sikerül, azon kell lenni, hogy be tudjunk nyomulni a vetkőzöbe.

Pick bólintott. Két ember már elfoglalta helyét az ajtónál. Öt másik a lépcső tetején sorakozott fel. Középen egy Scharführer mellének szorítva tartotta a fényszórót. Mind az öt ember mozdulatlanul, merev arccal állt.

Pick parancsot adott ki, mire valamennyien pompásan összehangolt mozdulatokkal lementek a lépcsőn. A villanyvezeték kígyóként csavarodott utánuk. Körülbelül másfél méterrel az ajtó előtt megálltak. Azonnal öt másik SS foglalta el helyüket a lépcső tetején. Az udvarban csend lett.

Pick a lépcső felé hajolt, halkan mondott valamit a fényszórót tartó Scharführernek, majd felemelte a kezét.

– Egy pillanat, Pick – szólaltam meg.

Rám nézett, és leeresztette a kezét. A lépcső felé indultam, a kettes számú Kommandó emberei utat nyitottak, és lementem a lépcsőn.

– Adja ide.

A Scharführer elképedten nézett rám. Veríték csörgött az arcáról. Egy másodperc múlva magához tért, és azt mondta:

– Jawohl, Herr Obersturmbannführer.

Ideadta a fényszórót, és én azt mondtam:

– Leléphet.

A Scharführer megint rám nézett, összecsapta a bokáját, hátraarcot csinált, és elindult a lépcsőn felfelé,

Megvártam, amíg felért, és egyenként végignéztem a Kommando emberein.

– Ha “ja"-t kiáltok, kinyitják az ajtókat, két lépést előremegyünk, hasra vágódnak, és tüzet nyitnak. A mesterlövészek várják meg, amíg sor kerül rájuk.

– Herr Obersturmbannführer! – kiáltotta egy hang. Hátrafordultam, felkaptam a fejem. Pick feldúlt arca nézett le rám fentről:

– De Herr Obersturmbannführer, ez... ez képtelenség!

Mereven rátekintettem, mire elhallgatott. Visszafordultam, egyenesen magam elé néztem, és felkiáltottam:

– Ja!

Az ajtó két szárnya hátracsapódott. Mellemhez szorítottam a fényszórót, két lépést tettem előre, a katonák a földre vetették magukat. Golyók kezdtek fütyülni körülöttem, kis betondarabkák hulltak a lábam elé, és a katonák géppisztolyai működésbe léptek. Lassan, balról jobbra pásztáztam a fényszórómmal, s a lábamnál heverő mesterlövészek két lövést adtak le. Óvatosan visszairányítottam balra a fénynyalábot, a golyók vadul fütyültek, s azt gondoltam: "Ütött az órám." Újra jobb felé irányítottam a fénynyalábot, és a géppisztolyok szakadatlan kerepelése közben a mesterlövészek két tompa lövését hallottam. Már nem fütyültek a golyók. Felkiáltottam:

– Előre!

Benyomultunk a vetkőzőbe, s néhány lépés után parancsot adtam, hogy a tüzet szüntessék be. A félig levetkőzött zsidók a helyiség egyik sarkába zsúfolódtak. Hatalmas, zavaros masszába tapadtak össze. A fényszóró riadt szemükbe világított.

Pick bukkant fel mellettem. Egyszerre nagyon fáradtnak éreztem magam, átadtam a fényszórót az egyik géppisztolyos katonának, és Pickhez fordultam:

– Vegye át a parancsnokságot.

– Zu Befehl, Herr Obersturmbannführer. – Majd megkérdezte: – Folytassuk az elgázosítást?

– Nehezen menne. Vigyék ki őket egyenként a kiskapun, s a boncteremben eresszenek beléjük egy-egy golyót. Ismétlem: egyenként.

Lassan felmentem az udvarba vezető lépcsőn. Amikor a legfelső fokra értem, halálos csend fogadott, és valamennyi SS kihúzta magát. “Pihenj"-t intettem. Merevségük felengedett, de továbbra is hallgattak, s nem vették le rólam szemüket. Megértettem, hogy bámulattal töltötte el őket, amit tettem. Beültem az autóba, és dühösen becsaptam ajtaját. Igaza volt Picknek: nem lett volna szabad ilyen kockázatot vállalnom. A négy Krema már elkészült, de folyamatos működésük bizonyos ideig még jelenlétemtől függött. Megszegtem a kötelességemet.

Visszatértem irodámba, és megpróbáltam dolgozni. Agyam üres volt, képtelen voltam figyelmemet összpontosítani. Egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. Fél nyolckor hazavitettem magam a kocsival.

Elsie és Frau Müller a gyerekeket etették. Megcsókoltam őket, és köszöntem.

– Jó estét, Elsie.

Rövid szünet után Elsie természetes hangon fogadta köszönésem:

– Jó estét, Rudolf.

Egy pillanatig hallgattam a gyerekek fecsegését, majd felkeltem és bementem az irodámba.

Nem sokkal később kopogtattak az ajtómon, és Elsie beszólt:

– Vacsorázunk, Rudolf.

Hallottam távolodó lépteit, kijöttem és bementem az ebédlőbe. Leültem, s Elsie és Frau Müller követték példámat. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Szokás szerint én töltöttem meg a poharakat, és Elsie megszólalt:

– Köszönöm, Rudolf.

Frau Müller a gyerekekről kezdett beszélni, és Elsie megvitatta vele képességeiket. Néhány másodperc múlva Elsie megkérdezte:

– Igazam van, Rudolf?

Felkaptam a fejem. Nem figyeltem rájuk, és most találomra azt mondtam:

– Ja, ja.

Elsie-re néztem. Semmit sem lehetett a szeméből kiolvasni.

Természetes mozdulattal fordította el a fejét.

– Megbocsát, Herr Kommandant – mondta Frau Müller –, Karl is értelmes. Csupán arról van szó, hogy jobban érdeklik a tárgyak, mint az emberek.

Bólintottam, de már nem is figyeltem oda.

Vacsora után felkeltem, elköszöntem Elsie-től és Frau Müllertől, s bezárkóztam irodámba. A lótenyésztésről szóló könyv ott hevert íróasztalomon, felcsaptam és beleolvastam. Kisvártatva visszatettem a könyvet a polcra, lehúztam a csizmám, és fel-alá kezdtem járkálni.

Tíz órakor hallottam, hogy Frau Müller elköszön Elsie-től, és felmegy az emeletre. Néhány perccel később felismertem a lépcsőn Elsie lépteit. Később a villanykapcsoló szárazon kattant, és minden újra elcsendesedett.

Cigarettára gyújtottam, és szélesre tártam az ablakot. A hold elbújt, de az éjszaka így is világos volt. Egy pillanatig még az ablaknak támaszkodtam, majd elhatároztam, felmegyek és beszélek Elsie-vel. Elnyomtam a cigarettám, kimentem a hallba, és óvatosan elindultam a lépcsőn felfelé.

Kezem a kilincsre tettem, lenyomtam és enyhén megtaszítottam az ajtót. Zárva volt. Előbb halkan, majd néhány másodperc múlva kétszer erősebben kopogtattam. Nem érkezett válasz. Fülem a deszkához tapasztottam, hallgatóztam. Bent olyan csend volt, mint egy halottas szobában