Robert Merle
MESTERSÉGEM A HALÁL
(fordította: Gera György)
Kinek ajánlanám e könyvet,
ha nem azok áldozatainak,
akiknek mestersége a halál?
1913
Befordultam a Kaiser-Allee sarkán, meztelen lábszáramat szél és jeges eső csapkodta, aggodalom fogott el, amint eszembe jutott, hogy ma szombat van. Az utolsó métereket futva tettem meg, berohantam a lépcsőházba, kettesével ugráltam fel a lépcsőkön, és kétszer halkan kopogtattam.
Megkönnyebbülve ismertem fel a kövér Mária lomha lépteit. Nyílt az ajtó, Mária hátrasimított homlokából egy szürke hajfürtöt, jóságosan rám nézett kék szemével, és csöndesen, lopva mondta:
– Elkéstél.
És nekem úgy rémlett, mintha feketén és soványán Apa termett volna előttem, s akadozó hangján azt mondta volna: "A pontosság... német erény... mein Herr!"
Zihálva kérdeztem:
– Hol van?
Mária szelíden becsukta az előszoba ajtaját.
– A dolgozószobájában. Az üzleti könyveit vizsgálja.
Majd hozzátette:
– Kihoztam a mamuszod. Nem kell érte menned a szobádba.
Apa irodája előtt kellett elhaladnom, hogy a szobámba érjek. Fél térdre ereszkedtem, és kezdtem kifűzni a cipőmet. Mária mellettem állt, mozdulatlanul és súlyosan. Felemeltem a fejem.
– És a táskám? – kérdeztem.
– Majd én beviszem. Úgyis fel kell még vikszelnem a szobádat.
Levetettem a zubbonyom, felakasztottam Apa nagy, fekete kabátja mellé, és azt mondtam:
– Köszönöm, Mária.
Felkapta a fejét, szürke hajfürtje visszahullt szemére, megveregette a vállam.
Elindultam a konyhába, csendesen kinyitottam az ajtaját, s behúztam magam mögött. Mama a mosogatókagyló előtt állt, épp mosott.
– Kézit csókolom, Mama.
Hátrafordult, fakó szeme az arcomra siklott, a pohárszék órájára pillantott, és félénken azt mondta:
– Elkéstél.
– Sok diák volt gyónni. Aztán Thaler atya ott tartott.
Mama újra mosni kezdett, s ettől fogva már csak a hátát láttam. Anélkül, hogy rám nézett volna, megtoldotta:
– A lavórod és a törlőrongyok ott vannak az asztalon. A húgaid már dolgoznak. Siess.
– Igenis, Mama.
Fogtam a lavórt meg a rongyokat, s kimentem a folyosóra. Lassan lépkedtem, nehogy kilöttyintsem a vizet a lavórból.
Elhaladtam az ebédlő előtt, az ajtó nyitva volt, Gerda és Bertha egy-egy széken az ablaknál állt. Csak a hátukat láttam. Aztán a szalon előtt haladtam el, és beléptem Mama szobájába. Mária épp az ablakhoz készítette a zsámolyt, amelyet a kamrából hozott. Ránéztem, és magamban azt mondtam: "Köszönöm, Mária", de nem nyitottam ki a szám: ablaktisztításkor nem volt szabad beszélni.
Néhány perc múlva átvittem a zsámolyt Apa szobájába, visszatértem a lavórért meg a rongyokért, majd felléptem a zsámolyra, és tovább pucoltam az ablakot. Szemben velem mozdony fütyült, a vágányok fölé füst és lárma emelkedett, azon kaptam magam, hogy már-már kihajolok, kinézek az ablakon. Rémülten rebegtem: "Istenem, add, hogy ezentúl ne nézzek ki az utcára." Majd hozzátettem: "Istenem, add, hogy ne kövessek el bűnt ablakmosás közben."
Ezután elmormoltam egy imát, halkan elénekeltem egy zsoltárt, és valamelyest jobban éreztem magam.
Végeztem Apa ablakaival, kiléptem a szobából, és a szalon felé tartottam. A folyosó végén Gerda és Bertha tűnt fel. Egymás után jöttek, kezükben lavórral. Szobájuk ablakait mentek tisztítani. Én a fal mellé tettem a zsámolyt, megtöröltem homlokom, és amikor elmentek előttem, elfordítottam a fejem. Én voltam a legidősebb, de ők nagyobbak voltak nálam.
A szalon ablakához állítottam a zsámolyt, s visszatértem a lavórért és a rongyokért Apa szobájába. Holmimat egy sarokba raktam, szívdobogás jött rám, becsuktam az ajtót, és elnéztem a díszegyenruhás katonatisztek berá-mázott arcképeit: a három testvért, a nagybácsit, Apa apját és nagyapját. Nagyapám arcképénél hosszasan elidőztem: ezredes volt, azt mondták, hasonlítok rá.
Kinyitottam az ablakot, és felléptem a zsámolyra; a szobába szél és eső zúdult be, őrszem voltam az előőrsön, kémleltem a viharban közelgő ellenséget. Majd változott a szín, kaszárnyaudvaron találtam magam, egy tiszt megbüntetett – éppúgy csillogott a szeme, éppolyan sovány volt az arca, mint Apáé –, én vigyázzban álltam, és tiszteletteljesen mondtam: "Jawohl, Herr Hauptmann!" Szúró fájdalom bujkált a hátgerincemben, kezem gépiesen, pontosan dörzsölte az ablaküveget, gyönyörűség töltött el, mert vállamon és hátamon családunk tisztjeinek szigorú tekintetét éreztem.
Amikor munkámmal végeztem, visszavittem a zsámolyt a kamrába, visszajöttem a lavórért meg a rongyokért, és bementem a konyhába.
Mama, anélkül, hogy hátrafordult volna, azt mondta:
– Rakd a földre a holmidat, és gyere, mosd meg a kezed.
A mosogatókagylóhoz léptem, Mama helyet szorított, vízbe mártottam a kezem, meleg volt, pedig Apa megtiltotta, hogy meleg vízben mosakodjunk. Csöndesen azt mondtam:
– De hisz ez meleg víz!
Mama felsóhajtott, fogta a lavórt, a vizet szó nélkül kiöntötte, és megeresztette a mosogatókagyló csapját. Amikor a szappanért nyúltam, félrehúzódott, oldalt fordult, jobb kezével a mosogatókagyló szélére támaszkodott, szemét a pohárszékre szegezte. Jobb keze enyhén remegett.
Amikor megmosakodtam, felém nyújtotta a fésűt, és anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta:
– Fésülködj meg.
Elindultam a pohárszék kis tükre felé, hallottam, hogy Mama visszateszi a fehérneműs üstöt a mosogatókagylóba, megnéztem magam a tükörben, és azon töprengtem, csakugyan hasonlítok-e nagyapámra. Okvetlenül meg kellett tudnom, hasonlítok-e hozzá, mert ha igen, remélhettem, hogy akárcsak ő, én is ezredes leszek.
Mama azt mondta a hátam mögött: – Apa vár rád.
A pohárszékre tettem a fésűt, és elfogott a remegés.
– Ne tedd a fésűt a pohárszékre – mondta Mama.
Két lépést tett felém, felemelte a fésűt, megtörölte a kötényében, és betette a pohárszék fiókjába. Kétségbeesetten rámeredtem, de tekintete elsiklott felettem, hátat fordított, és visszament a mosogatókagylóhoz.
Elhagytam a konyhát, és lassan Apa dolgozószobája felé indultam. A folyosón ismét találkoztam húgaimmal. Alattomos pillantásokat vetettek rám, és én megértettem, hogy kitalálták, hova tartok.
Az iroda ajtaja előtt megálltam, egy utolsó heves erőfeszítéssel megkíséreltem elnyomni remegésem. Bekopogtam. Apa kikiáltott: "Tessék!", én benyitottam, behúztam az ajtót magam mögött, és vigyázzba merevedtem.
Azon nyomban jeges hideg hatolt át a ruhámon, hasított a csontomig. Apa az íróasztalnál ült, mozdulatlanul, háttal az ajtónak, szemben a kitárt ablakkal. Nem mertem megmoccanni, álltam feszes vigyázzban. Az eső vadul, szélrohamszerűen zúdult be a szobába, láttam, hogy az ablak előtt tócsa gyűlt össze.
Apa szaggatott beszédmodorában azt mondta:
– Gyere... ülj le...
Közelebb mentem, és leültem egy kis alacsony székre Apa balján. Felém fordította a foteljét, rám nézett. Szeme a szokásosnál is beesettebb volt, s arca olyan sovány, hogy egyenként meg lehetett volna számolni minden izmát. Csak a kis asztali lámpa égett, s én örültem, hogy megbújhatok az árnyékban.
– Fázol?
– Nem, Apa.
– Csak nem... reszketsz?
– Nem, Apa.
De észrevettem, hogy neki is nehezére esik elnyomnia remegését: arca és keze kék volt.
– Végeztél... az ablaktisztítással?
– Igenis, Apa.
– Beszéltél... közben?
– Nem, Apa.
Szórakozottan lehorgasztotta a fejét. Mivel egy ideig nem szólt semmit, megtoldottam:
– Énekeltem egy zsoltárt.
Felemelte a fejét, és szaggatott beszédmodorában azt mondta:
– Csak arra... felelj... amit kérdezek.
– Igenis, Apa.
Folytatta a kihallgatást, de valahogy szórakozottan, gépiesen.
– A húgaid... beszéltek?
– Nem, Apa.
– Nem loccsantottad ki... a vizet?
– Nem.
– Nem néztél ki... az utcára?
Egy pillanat töredékéig haboztam.
– Nem, Apa.
Végigmért.
– Gondold meg jól. Nem néztél ki... az utcára?
– Nem, Apa.
Lehunyta a szemét. Csakugyan szórakozott lehetett, különben nem hagyta volna ilyen könnyen abba a kihallgatást.
Egy darabig csend volt. Apa nagy, merev teste megmoccant a fotelben. A zápor bevert a szobába, éreztem, hogy bal térdem átnedvesedik... Átjárt a hideg, de én nem a hidegtől, hanem a félelemtől szenvedtem; féltem, hogy Apa észreveszi, hogy ismét elfogott a remegés.
– Rudolf... beszédem van veled.
– Igenis, Apa.
Fullasztó köhögés rázta meg. Aztán az ablakra nézett, az az érzésem támadt, rögtön feláll, és behajtja szárnyait. De nem, meggondolta magát, folytatta:
– Rudolf... beszédem van veled... a jövődet illetően.
– Igenis, Apa.
Egy darabig hallgatott, nézte az ablakot. Keze elkékült a hidegtől, de ő kényszerű mozdulatlanságot erőltetett magára.
– Előbb... elmondunk... egy imát.
Felállt, s nyomban én is felálltam. Elindultunk a feszület felé, amely egy alacsonyabb zsámoly mögött, a falon függött; Apa a padlóra térdepelt. Én is letérdepeltem, de nem mellé, hanem mögé. Keresztet vetett, és lassan, szabatosan, ügyelve, hogy egyetlen szótagot se nyeljen le, mondani kezdte a Miatyánkot. Imádkozás közben nem akadozott a hangja.
Néztem ezt a nagy, szikár, előttem térdeplő alakot, s mint minden alkalommal, most is úgy éreztem, sokkal inkább hozzá, mint Istenhez imádkozom.
Apa hangosan "ámen"-t mondott, és felállt. Rögtön én is felálltam. Majd Apa ismét elfoglalta helyét az íróasztal mögött.
– Ülj le.
Visszakuporodtam a kis székre. Halántékom lüktetett.
Ő hosszan rám nézett, és nekem az a különös érzésem támadt, hogy nem mer beszélni hozzám. Míg tétovázott, az eső hirtelen elállt. Apa arca felderült, és én megértettem, minek kell következnie. Csakugyan, felállt és becsukta az ablakot: Isten maga vetett véget a büntetésnek.
Apa ismét leült, úgy rémlett, bátorsága visszatért.
– Rudolf – mondta –, tizenhárom éves vagy... a te korodban... sok mindent megért az ember. Istennek hála... okos vagy... és hála nekem...
–. ..jobban mondva – folytatta –, hála Istennek... aki volt oly kegyes... hogy megvilágosította elmémet... hogy felneveljelek... az iskolában jól tanulsz. Mert én arra tanítottalak... Rudolf... arra... hogy eleget tégy... a kötelességeidnek... ahogy az ablakot is tisztítod... Alaposan!
Egy pillanatig hallgatott, majd hangosan, szinte kiabálva ismételte:
– Alaposan!
Megértettem, hogy beszélnem kell, és halkan azt mondtam: – Igenis, Apa. – Amióta az ablak zárva volt, úgy éreztem, a szoba levegője sokkal dermesztőbb.
– Megmondom tehát... mit határoztam... a jövődet illetően.
– De azt akarom – folytatta –, hogy tudd meg... hogy értsd meg... miért döntöttem így.
Abbahagyta, összekulcsolta a kezét, ajka megremegett.
– Rudolf... valaha én... vétkeztem.
Megdöbbenve bámultam rá.
– És hogy megértsd... az elhatározásomat... ma... el kell mondanom neked... milyen vétket követtem el. Olyan vétket... Rudolf... olyan nagy... és szörnyű bűnt... hogy nem remélhetem... nem szabad remélnem... hogy Isten megbocsát... legalábbis ebben az életben...
Lehunyta szemét, ajka görcsösen megvonaglott, arca olyan kétségbeesett volt, hogy összeszorult a torkom, és néhány másodpercig reszketésem is abbamaradt.
Apa nagy erővel szétfeszítette a kezét, és tenyerét a térdére helyezte.
– Elképzelheted... milyen... kínos... így lealacsonyodnom... így megalázkodnom... előtted. De az én szenvedésem... nem számít. Én nem számítok.
Behunyta a szemét, és megismételte:
– Én nem számítok.
Ez volt a kedves szavajárása, és mint minden esetben, ha így szólt, rettenetesen restelkedtem, és bűnösnek éreztem magam, mintha én volnék az oka, hogy egy ilyen csaknem isteni lény, mint Apa: "nem számít".
Kinyitotta a szemét, és maga elé bámult:
– Rudolf... röviddel... pontosabban... néhány héttel... a születésed előtt... üzleti ügyben...el kellett utaznom...
Utálkozva ejtette ki:
–. ..Franciaországba. Párizsba...
Megakadt, lehunyta a szemét, minden vér kiszaladt az arcából.
– Párizs, Rudolf, minden bűnök fővárosa!
Hirtelen kiegyenesedett székében, és gyűlölettől lángoló szemekkel meredt rám.
– Megértetted?
Nem értettem meg, de pillantása elborzasztott, és elhaló hangon azt feleltem: – Igenis, Apa.
– Isten – folytatta halkan – haragjában... meglátogatta... a testem és a lelkem.
Maga elé bámult.
– Beteg voltam – mondta elképesztően utálkozó hangsúllyal –, kezeltettem magam... és meggyógyultam... de a lélek nem gyógyul meg.
Váratlanul felordított:
– Nem gyógyulhatott meg!
Hosszú ideig hallgatott, majd mintha ráébredt volna, hogy ott vagyok:
– Reszketsz? – kérdezte gépiesen.
– Nem, Apa.
Folytatta:
– Visszatértem... Németországba. A vétkemet... bevallottam anyádnak... és elhatároztam... hogy ezentúl... magamra veszem... a saját vétkeimen kívül... a feleségem... és a gyermekeim vétkeit is... és Isten... bocsánatát kérem... az ő... valamint... a magam vétkeiért.
Néhány másodperc elteltével folytatta, és ezúttal ugyanúgy, mint imádkozás közben, hangja nem akadozott.
– És végül ünnepélyes fogadalmat tettem a Szent Szűznek: ha születendő gyermekem fiú lesz, életét neki szentelem.
A szemembe nézett:
– A Szent Szűz úgy akarta... hogy fiam szülessék.
Hallatlanul merész mozdulatot tettem: felálltam.
– Ülj le – mondta Apa, anélkül, hogy hangját felemelte volna.
– Apa...
– Ülj le.
Visszaültem.
– Akkor beszélj, ha befejeztem.
Azt válaszoltam: – Igenis, Apa –, de már tudtam, hogy mire befejezi, képtelen leszek megszólalni.
– Rudolf – folytatta –, amióta elérted azt a kort, amikor vétkezik... az ember... én minden vétkedet... egyiket a másik után... magamra vettem. Istentől kértem... bocsánatot... számodra... mintha én volnék... a bűnös... és így fogok cselekedni... mindaddig, amíg... nagykorú nem leszel.
Köhögni kezdett.
– De neked... Rudolf... neked is... ha papnak szenteltek fel... feltéve, hogy... akkor még élek... magadra kell venned... az én bűneimet...
Megmoccantam, mire rám kiáltott:
– Ne szakíts félbe!
Újra köhögni kezdett, ezúttal szívet tépőn, kétrét az asztalra görnyedve, és én azon kaptam magam, hogy arra gondolok: ha meghalna, nem kellene papnak mennem.
– Ha meghalnék – mondta, mintegy kitalálva gondolataimat, és én szégyenemben elpirultam –, ha meghalnék... mielőtt téged felszentelnének... mindent elrendeztem jövendő gyámoddal... nehogy halálom... valamin is változtasson. És még halálom után is... Rudolf... még halálom után is... a te feladatod lesz... a te papi kötelességed... hogy közbenjárj értem... Istennél.
Úgy tetszett, választ vár tőlem, de én képtelen voltam megszólalni.
– Lehet... Rudolf – folytatta –, hogy néha... úgy találtad... szigorúbban bánok veled... mint a húgaiddal... vagy az anyáddal... de értsd meg... Rudolf... értsd meg... neked... neked!... nincs jogod... érted! nincs jogod!... vétkezni.
– És mintha – folytatta szenvedélyesen –, mintha nekem nem lett volna... amúgy is elég bűnöm... még ezt a terhet is... ezt az iszonyú terhet is... mindenki ebben a házban... mindnyájan... mindnyájan! (Hirtelen ordítani kezdett.)...tetézitek... mindennap tetézitek!
Felállt, fel-alá járt a szobában, hangja dühtől remegett.
– Ez az... ezt teszitek velem! Még mélyebbre taszíttok! Mind! Mind! Naponta... mélyebbre és mélyebbre... taszíttok!
Magánkívül felém tartott. Meghökkenten meredtem rá. Mindeddig még sohasem vert meg.
Egylépésnyire tőlem megtorpant, mélyet lélegzett, megkerülte a székem, és a feszület előtt térdre vetette magát. Önkéntelenül felálltam.
– Maradj – szólt hátra –, ez nem rád tartozik.
Egy Miatyánkot kezdett el, azzal a lassú és hibátlan kiejtéssel, amely imádkozás közben a sajátja volt.
Jó ideig imádkozott, majd visszaült az íróasztalhoz, és olyan hosszasan nézett rám, hogy újra reszketni kezdtem.
– Akarsz valamit mondani?
– Nem, Apa.
– Mintha valamit mondani akartál volna.
– Nem, Apa.
– Jól van, végeztem.
Felálltam, és vigyázzba kaptam magam. Ő intett. Hátraarcot csináltam, kimentem és becsuktam az ajtót.
Visszasiettem szobámba, kinyitottam az ablakot, és leengedtem a redőnyt. Felgyújtottam a villanyt, az asztalomhoz ültem, és igyekeztem megoldani egy számtanfeladatot. Nem ment. Torkom fájdalmasan összeszorult.
Felkeltem, előszedtem az ágy alól a cipőmet, és elhatároztam, hogy kitisztítom. Amióta az iskolából hazajöttem, alaposan megszáradt, most bekentem egy kevés pasztával, és ronggyal dörzsölni kezdtem. Kisvártatva ragyogott. De én csak tovább dörzsöltem, egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre erősebben és erősebben, mindaddig, míg azt nem éreztem, hogy fáj a karom.
Fél nyolckor Mária megrázta a vacsorához szóló kis harangot. Vacsora után esti ájtatosság következett. Apa a szokott kérdéseket tette fel, de mivel napközben senki nem vétkezett, elvonult a dolgozószobájába.
Fél kilenckor visszatértem a szobámba, és kilenc órakor Mama bejött eloltani a villanyt. Én már ágyban voltam. Szótlanul, anélkül, hogy rám nézett volna, betette maga után az ajtót, és én egyedül maradtam a sötétben.
Egy pillanat múlva már hátamon feküdtem, összezártam és megfeszítettem a lábam, megmerevítettem a fejem, behunytam a szemem, és két kezemet keresztbe fektettem a mellemen. Néhány perce haltam meg. Családom ott térdepelt az ágyam körül, és imádkozott. Mária sírt. így telt el jó néhány perc, végül is Apa feketén és soványán felkelt, feszes léptekkel távozott, bezárkózott fagyos dolgozószobájába, a szélesre tárt ablak elé ült, és várta, mikor áll el az eső, hogy az ablakot becsukhassa. De mindez már nem segített. Én nem voltam többé, nem válhatott belőlem pap, nem kellett közbenjárnom érte Istennél.
*
A következő hétfőn szokás szerint öt órakor keltem; jeges, hideg idő volt, amint kinyitottam az ablakot, láttam, hogy a vasútállomás tetejét belepte a hó.
Fél hatkor Apával együtt az ebédlőben megreggeliztem, s ahogy a szobámba visszaindultam, a folyosón beleütköztem Mariába. Várt rám.
Nagy, vörös kezét vállamra tette, és halkan mondta:
– Ne felejts el kimenni.
Elkaptam róla a pillantásom, úgy mondtam:
– Igen, Mária.
Nem mozdultam, keze szorította a vállam. Fülembe súgta:
– Nem azt kell mondani: "Igen, Mária", ki kell menni. Azonnal.
– Igen, Mária.
Még erősebben megszorított.
– Eredj, Rudolf.
Elengedett, és elindultam a WC felé, éreztem, hogy pillantása tarkómra nehezedik. Kinyitottam az ajtót, és magamra csuktam. A zárban nem volt kulcs. Apa a villanylámpát is kicsavartatta. Kora reggeli szürke fény szüremlett be a mindig nyitva hagyott tetőnyíláson. A helyiség sötét volt és jéghideg.
Dideregve leültem, és makacsul a földre szegeztem tekintetem. De ez mit sem segített. Képtelen voltam tudomást nem venni a két szarvról, a kiguvadt szempárról, a megnyúlt orról, a vastag ajakról. A papír már kissé megsárgult, egy éve múlt, hogy Apa az ajtóra szögezte, szembe az ülőkével, szemmagasságban. Hátamat veríték lepte el, azt gondoltam: “Ez csak egy kép. Egy képtől fogok megijedni?" Fölemeltem a fejem. Az ördög az arcomba nézett, undorítóan vigyorgott. Felugrottam, felrántottam a nadrágom, és kimenekültem a folyosóra.
Mária magához rántott és megölelt.
– Megtörtént?
– Nem, Mária.
Csóválta a fejét, jóságos szemét felém fordította.
– Félsz?
– Igen – mondtam ijedten.
– Nem volna szabad ránézned.
Hozzásimultam, és rettegve vártam, mikor parancsol rám, hogy visszaforduljak. De mindössze annyit mondott:
– Ilyen nagy fiú létedre!
Apa irodája felől lépések zaja hallatszott, és Mária gyorsan, egy szuszra azt mondta:
– Majd elvégzed az iskolában. Ne feledd el.
– Nem felejtem el, Mária.
Elengedett, és én bementem a szobámba. Begomboltam a nadrágom, cipőt húztam, elvettem az asztalról a táskám, és akárcsak egy váróteremben, táskával a térdemen, leültem egy székre.
Néhány másodperc múlva Apa az ajtón át bekiáltott:
– Hat óra tíz, mein Herr!
Úgy recsegte a mein Herrt, mintha ostort cserdítene.
Az utcán már vastagon állt a hó. Apa szótlanul, a tőle megszokott feszes és szabályos léptekkel ment mellettem, és egyenesen maga elé tekintett. Én alig értem a válláig, és csak nehezen tudtam követni. Anélkül, hogy felém fordult volna, azt mondta:
– Tarts lépést!
Lépést váltottam, és egészen halkan számolni kezdtem: bal... bal... de Apa lába mértéktelenül megnyúlt, megint elvétettem a lépést, és Apa akadozó hangján azt mondta:
– Megmondtam... tarts lépést.
Újból nekigyűrkőztem, már-már kétrét görnyedtem, hogy ugyanolyan hosszúakat léphessek, mint ő, de hiába, ismét elhibáztam, és fejem fölött láttam, hogy Apa sovány arca megvonaglik a haragtól.
Mindennap tíz perccel mise előtt érkeztünk a templomba. Megkerestük a helyünket, letérdepeltünk és imádkozni kezdtünk. Néhány másodperc után Apa felkelt, imazsámolyára tette misszáléját, és keresztbe fonta karját. Én követtem példáját.
Hideg volt, hó hullt a színes üvegablakokra... hatalmas jeges sztyeppén álltam, és embereimmel az utóvédre lövöldöztem. A sztyepp eltűnt, őserdőben voltam, kezemben puskát szorongattam, fenevadak üldöztek, bennszülöttek követtek, forróság és éhség gyötört. Fehér reverendát viseltem. A bennszülöttek elfogtak, egy oszlophoz kötöztek, levágták orrom, nemi szervem – majd hirtelen a kormányzó palotájában találtam magam, a palotát négerek ostromolták, mellettem egy katona esett el, én kikaptam kezéből a fegyvert, és elképesztő pontossággal, szünet nélkül lőttem.
Megkezdődött a mise, felálltam, és buzgón fohászkodtam: “Istenem, segíts, hogy legalább hittérítő legyek." Apa előrehajolt, felemelte misszáléját az imazsámolyról, én utánoztam, s úgy követtem az istentiszteletet, hogy egyetlen sort sem ugrottam át.
Mise után még tíz percig ott maradtunk, s nekem egyszerre elszorult a torkom, eszembe villant, hogy Apa talán már döntött is a világi papság mellett. Alighogy kiléptünk az utcára, és néhány lépést tettünk, legyűrtem remegésem, és azt mondtam:
– Apa... kérem.
Anélkül, hogy felém fordította volna a fejét, azt mondta:
– Ja?
– Apa, kérem, megengedi, hogy beszéljek?
Állkapcsa megvonaglott, száraz, elégedetlen hangon mondta:
– Ja?
– Apa, kérem, hittérítő szeretnék lenni.
Szárazon jegyezte meg:
– Azt teszed, amit parancsolnak.
Ezzel vége volt. Lépést váltottam, és egészen halkan számoltam: bal... bal... Apa hirtelen megállt, és rám vetette tekintetét.
– És miért akarsz hittérítő lenni?
Hazudtam:
– Mert az jár a legtöbb megpróbáltatással.
– Szóval azért akarsz hittérítő lenni, mert az jár a legtöbb megpróbáltatással?
– Igenis, Apa.
Folytatta útját, mintegy húsz lépés után kissé felém fordította fejét, és zavartan azt mondta:
– Meglátjuk.
Valamivel később újrakezdte:
– Szóval hittérítő akarsz lenni?
Ráemeltem a tekintetem, ő szemembe nézett, összevonta szemöldökét, és szigorú hangon megismételte:
– Meglátjuk.
A Schloss Strasse sarkához értünk. Apa megállt.
– Viszontlátásra, Rudolf.
Vigyázzba merevedtem.
– Viszontlátásra, Apa.
Intett, én szabályos félfordulatot végeztem, és vállamat behúzva távoztam. Betértem a Schloss Strasséba, visszapillantottam, Apa már eltűnt. Erre bolondul futni kezdtem. Hihetetlen dolog történt: Apa nem mondott nemet... Futás közben meglóbáltam fegyverem, amelyet a kormányzó palotájában az elesett katonától szereztem, és lövöldözni kezdtem az ördögre. Elsüvített az első golyóm, és leszakította egész bal arcát. Fél agya bemocskolta a WC ajtaját, bal szeme kitépve lógott, de jobb szeme még rémülten rám nézett, s szétroncsolt, véres szájában még mozgott a nyelve. Kilőttem második golyóm, ez a jobb arcát vitte el, de közben másik oldala nyerte vissza formáját, s most ördögi bal szeme nézett rám, rémülettel, könyörgőn...
Áthaladtam az iskola előcsarnokán, köszöntem a kapusnak, és abbahagytam a lövöldözést. Megszólalt a csengő, beálltam a sorba, és nemsokára megérkezett Thaler atya.
Tíz órakor felmentünk az osztályba, Hans Werner mellém ült, jobb szeme fekete volt és dagadt; amikor ránéztem, büszkélkedve fülembe súgta:
– Mensch! Ha tudnád, mit kaptam!
Sietve hozzátette:
– Majd a szünetben elmesélem.
Elfordítottam a fejem, és újra elmélyedtem a könyvemben. Megszólalt a csengő, kitódultunk a nagy diákok udvarára. A síkos havon elmentem a kápolna faláig, és számolni kezdtem a lépteimet. Százötvenkét lépés volt a kápolna falától a rajzterem faláig. Ha a célba jutásig 151-et vagy 153-at számoltam, az út érvénytelen volt. Órakezdésig 40 utat kellett megtennem. Ha önhibámból mindössze 38-at tettem meg, a következő szünetben nemcsak a két hiányzó úttal kellett többet gyalogolnom, de büntetésképpen pótolnom kellett a két elmaradt utat is.
Számolni kezdtem: 1, 2, 3, 4... Hans Werner vidám, vörös arca bukkant fel mellettem, belém karolt, magával ráncigált, és közben azt kiáltotta!
– Mensch! Ha tudnád, mit kaptam!
Belezavarodtam a számolásba, visszafordultam, a kápolna falától újra nekivágtam, és számoltam lépteimet: 1, 2...
– Látod ezt? – kérdezte Werner, és kezét a szemére tette. – Apától kaptam.
Úgy éreztem, meg kell állnom.
– Megvert?
Werner hahotában tört ki.
– Hihi! Még hogy megvert! Az nem szó! Megbunyózott. Mensch, rettenetesen megbunyózott! És tudod, hogy én mit csináltam? – folytatta jóízűen kacagva. – Hihi!... El... el... eltörtem... a kristály vázát... – Hirtelen abbahagyta a nevetést, és végtelenül boldog arckifejezéssel megismételte: – Eltörtem a kristályvázát!
Folytattam utam, s közben halkan számoltam: 3,4,5... Megtorpantam. Képtelen voltam megérteni, hogyan örülhet valaki azok után, hogy ilyen bűnt követett el.
– És megmondtad az apádnak?
– Hogy mondtam volna meg? Mit képzelsz? Mindent az öreg derített ki.
– Az öreg?
– Persze, az apám.
Szóval "öreg"-nek hívta az apját, és ami hihetetlen tiszteletlenségénél is jobban meglepett: szeretettel beszélt róla.
– Az öreg, persze, alaposan kifaggatott... Csoda agyafúrt az öreg! Mensch, mindent kiderített!
Wernerre néztem. Egy helyben topogott a hóban, vörös haja lángolt a napfényben, s noha a szeme véraláfutásos volt, arca ragyogott az örömtől. Azon kaptam magam, hogy elvétettem a számolást, rossz érzésem, bűntudatom támadt, szaladni kezdtem, hogy mielőbb visszajussak a kápolna falához.
– Hé, Rudolf! – kiáltotta Werner, és futni kezdett mellettem. – Mi ütött beléd? Miért szaladsz? Kitöröd a nyakad ebben a hóban!
Szó nélkül a fal mellé álltam, és újra számolni kezdtem.
– És akkor – mondta Werner, gépiesen lépteimhez igazítva járását –, akkor az öreg alaposan elpáholt! Eleinte csak tréfa volt az egész, de aztán amikor egy rúgással eltaláltam a sípcsontját...
Lesújtva megálltam.
– Belerúgtál a sípcsontjába?
– És akkor – mondta röhögve Werner –, Mensch! Az öreg megvadult! Elkezdett bunyózni! Hogy én mit kaptam! Bunyózott! Bunyózott! És végül knockoutolt... – Nevetésben tört ki. – Erre rémesen begyulladt az öreg. Fellocsolt, konyakot itatott velem, a végén már azt se tudta, mit tegyen!
– És aztán?
– Aztán? Aztán én, persze, duzzogni kezdtem. Lenyeltem a nyálam.
– Duzzogni?
– Persze. Mire az öreg még jobban begyulladt. Végül kiment a konyhába, egy darabig kint matatott, és amikor visszatért, adott egy darab süteményt.
– Egy darab süteményt?
– Azt. És ekkor, jól figyeld meg, mit mondtam: "Ha így áll a dolog, mondtam, eltöröm a másik vázát is."
Döbbenten meredtem rá.
– Ezt mondtad? És ő mit csinált?
– Nevetett.
– Nevetett?
– Rázta a nevetés. Könnybe lábadt a szeme! Azt mondta... Jól figyeld meg, milyen agyafúrt az öreg!... Azt mondta: "Te kis disznó, ha eltöröd a másik vázát, beverem a másik szemedet is!"
– Aztán? – kérdeztem gépiesen.
– Nevettem, és elkezdtünk játszani.
Tátott szájjal bámultam rá.
– Játszottatok?
– Persze!
Elragadtatással tette hozzá:
– "Kis disznó", így nevezett, "kis disznó"!
Magamhoz tértem döbbenetemből. Teljesen megfeledkeztem a számolásról. Órámra pillantottam. Fél óra telt el a szünetből. Húsz úttal maradtam el, s a büntetéssel együtt ez negyven utat tett ki. Megértettem, hogy nem hozhatom be a lemaradást. Aggodalom fogott el, szívem megtelt gyűlölettel Wernerrel szemben.
– Mi ütött beléd? – kérdezte Werner, és szaladt mögöttem. – Hova mégy tulajdonképpen? Miért fordulsz mindig vissza ehhez a falhoz?
Nem feleltem, újra számolni kezdtem. Werner nem tágított mellőlem.
– Most jut eszembe – mondta –, láttalak ma reggel a misén. Minden reggel jársz misére?
– Igen.
– Én is. Hogy lehet, hogy kijövet sose látlak?
– Apa mindig tíz perccel tovább marad.
– Miért? Ha a misének úgyis vége?
Hirtelen megálltam és megkérdeztem:
– A kristályváza miatt... nem imádkoztatok?
– Miért? – kérdezte Werner tágra nyílt szemmel. – Miért imádkoztunk volna? Azért, mert eltörtem a vázát?
Hahotázott, éreztem magamon a tekintetét; hirtelen megragadta a karom, és arra kényszerített, hogy megállják.
– Te... te imádkoztál volna a váza miatt?
Kétségbeesetten cikázott át rajtam, hogy ismét elfelejtettem számolni lépteimet.
– Eressz!
– Felelj hát! Te imádkoztál volna a váza miatt?
– Eressz!
Eleresztett, és én visszamentem a kápolna falához. Ő nyomomba szegődött. Összeszorítottam a fogam, és újra elindultam. Egy darabig szótlanul követett, majd váratlanul nevetésben tört ki.
– Szóval kitaláltam? Imádkoztál volna!
Megálltam, és dühösen végigmértem.
– Én nem! Én nem! Apa imádkozott volna!
Nagy szemeket meresztett rám.
– Az apád? – Jóízűen felkacagott. – Az apád? Ez aztán fura! Az apád imádkozott volna, ha te eltöröd a vázát!
– Fogd be a szád!
De ő képtelen volt abbahagyni.
– Ez aztán fura! Mensch! Te töröd el a vázát, és az apád imádkozik! Biz' isten, bolond az öreged!
Felordítottam:
– Fogd be a szád!
– De biz' isten...
Rávetettem magam, öklömet előrelendítettem. Ő hátrált, megbotlott, erőlködve megpróbált kiegyenesedni, de elcsúszott a havon, és egyik lábát maga alá temetve, elvágódott. Száraz reccsenés hallatszott, velőtrázó sikoly. Werner eltört térdcsontja átlyukasztotta a bőrét.
Egy tanár és három nagydiák óvatosan futni kezdett felénk a hóban. Néhány másodperccel később Werner egy diákokkal körülvett padon feküdt, és én megdöbbenten láttam, hogy térde bőrét a csont átlyukasztotta. Sápadt volt, szemét csukva tartotta, és halkan nyöszörgött.
– Te ügyetlen! – mondta a tanár. – Mit csináltál?
Werner kinyitotta a szemét. Észrevett, és halványan rám mosolygott.
– Futottam és elestem.
– Hányszor megmondták: ne szaladgáljatok ebben a hóban.
– Elestem – mondta Werner.
Feje hátrahanyatlott, elájult. A nagydiákok óvatosan fölemelték és elvitték. Én ott maradtam ostobán, földbe gyökerezett lábbal, bűnöm súlyától megsemmisülten. Néhány másodperc elteltével a tanárhoz fordultam, és vigyázzba vágtam magam:
– Elmehetnék, kérem, Thaler atyához?
A tanár rám nézett, órájára pillantott és bólintott.
Az északi feljárat felé indultam, hármasával ugráltam fel a lépcsőkön, szívem vadul kalapált. A harmadik emeleten balra fordultam, és néhány lépés után kopogtam az egyik ajtón.
– Tessék! – kiáltotta egy erőteljes hang.
Beléptem, becsuktam az ajtót, és vigyázzba merevedtem.
Thaler atya sűrű füstfelhőben állt. Csapkodott a kezével, hogy a füstfelhőt elhessentse.
– Te vagy az, Rudolf? Mit akarsz?
– Kérem, atyám, gyónni szeretnék.
– Hétfőn gyóntál.
– Vétkeztem.
Thaler atya a pipáját nézegette, és ellenvetést nem tűrő hangon mondta:
– Ez most nem alkalmas idő.
– Kérem, atyám, súlyosat vétkeztem.
Hüvelykujjával szakálla tövét dörzsölgette.
– Mit csináltál?
– Kérem, atyám, meg szeretném gyónni.
– Miért nem mondod el most?
Hallgattam. Thaler atya pöfékelt egyet, és végigmért.
– Szóval olyan súlyos?
Elvörösödtem, de nem szóltam semmit.
– Legyen – mondta, és hangjában gyanakvás bujkált. – Hallgatlak.
Sajnálkozva pipájára nézett, íróasztalára tette, és leült egy székre. Én letérdepeltem előtte, és mindent elmondtam. Figyelmesen végighallgatott, néhány kérdést tett fel, penitenciaként húsz Üdvözlégyet és húsz Miatyánkot rótt ki rám, majd feloldozott.
Felállt, újra pipára gyújtott, s közben rám nézett.
– Azért akartad meggyónni, hogy titokban maradjon?
– Igen, atyám.
Vállat vont, majd szúrós pillantást vetett rám, arckifejezése megváltozott.
– Werner megmondta, hogy te voltál?
– Nem, atyám.
– Mit mondott?
– Hogy elesett.
– So, so! – mondta, és rám nézett. – Így hát csak én tudok róla, engem pedig hallgatásra kötelez a gyónási titok.
Íróasztalára tette pipáját.
– Te kis csirkefogó! – mondta felháborodva. – Úgy intézed, hogy a lelkiismereteden is könnyíts, s a büntetést is elkerüljed.
– Nem, atyám! – kiáltottam fel szenvedélyesen. – Nem azért jöttem! Nem azért, hogy elkerüljem a büntetést! Az iskolában megbüntethetnek, ahányszor jólesik.
Csodálkozva mért végig.
– Akkor hát miért jöttél?
– Mert nem akarnám, hogy Apa megtudja.
Hüvelykujjával a szakállát babrálta.
– Á, szóval ezért! – mondta megenyhülve. – Hát így félsz az apádtól?
Visszaült helyére, újra a pipájáért nyúlt, csendben füstölt egy darabig.
– Mit csinálna veled? Megverne?
– Nem, atyám!
Úgy rémlett, hogy újabb kérdéseket készül feladni, de meggondolta magát, csak szívta tovább a pipáját.
– Rudolf – folytatta kis idő múlva szelíden.
– Tessék, atyám.
– Mégis jobb volna, ha megmondanád neki.
Engem egyszerre elfogott a remegés.
– Ó, nem, atyám! Nem, atyám! Nagyon szépen kérem...
Felállt, és álmélkodva rám nézett.
– De hát mi van veled? Miért reszketsz? Csak nem fogsz itt elájulni? – Megrázta a vállam, kétszer megpaskolta az arcom, majd eleresztett, az ablakhoz ment és kinyitotta, s néhány másodperc múlva megkérdezte:
– Jobban vagy?
– Igen, atyám.
– Ülj le hát.
Engedelmeskedtem, ő fel-alá kezdett sétálni cellájában, valamit motyogott, s időről időre laposan rám pillantott. Néhány másodperc múlva becsukta az ablakot. Megszólalt a csengő.
– És most eredj, még elkésel az óráról.
Felkeltem, és elindultam az ajtó felé.
– Rudolf.
Megfordultam. A hátam mögött állt.
– Ami pedig az apádat illeti – folytatta majdnem suttogva – azt teszel, amit jónak látsz.
Kezét a fejemre tette, néhány pillanatig ott nyugtatta, majd kinyitotta az ajtót, és kituszkolt.
Amikor aznap este Mária ajtót nyitott, csöndesen azt mondta:
– Itt van a bácsikád, Franz.
Élénken kérdeztem:
– Egyenruhában van?
Franz bácsi csak altiszt volt, arcképe nem függött a falon tisztjeink arcképcsarnokában, mindamellett nagyon tiszteltem.
– Igen – mondta komor hangon Mária –, de te nem beszélhetsz vele.
– Miért?
– Herr Lang megtiltotta.
Kigomboltam a köpenyem, felakasztottam, és észrevettem, hogy Apa kabátja hiányzik.
– Hol van Apa?
– Elment hazulról.
– Miért nem szabad beszélnem Franz bácsival?
– Káromolta az...
– Mit mondott?
– Ez nem tartozik rád – mondta szigorúan Mária. Majd rögtön fontoskodó és ijedt hangon hozzátette:
– Azt mondta, hogy az egyház világraszóló szélhámosság.
Zajt hallottam a konyha felől, füleltem és felismertem Franz bácsi hangját.
– Herr Lang megtiltotta, hogy beszélj vele – mondta Mária.
– De köszönni csak köszönhetek neki?
– Bizonyára – mondta habozva Mária. – Abból, hogy valaki udvarias, nem származhatik baj.
Elhaladtam a konyha előtt, az ajtó tárva-nyitva volt, megálltam, és vigyázzba kaptam magam. Franz bácsi kigombolt zubbonyban ült, kezében poharat tartott, lábát egy székre rakta; Mama boldog, cinkos arckifejezéssel állt mellette.
Franz bácsi észrevett, és hangosan felkiáltott:
– Nézd csak, itt a kis plébános! Szervusz, kis plébános!
– Franz – mondta Mama szemrehányóan.
– Miért, mit kell mondani? Itt van a kis áldozati bárány? Szervusz, kis áldozati bárány!
– Franz! – mondta Mama, és olyan ijedten fordult hátra, mint aki azt várja, hogy Apa bukkan fel mögötte.
– Was denn! – mondta Franz bácsi. – Csak az igazat mondom, nicht wahr?
Feszes vigyázzban maradtam az ajtó előtt. Franz bácsira néztem.
– Rudolf – mondta Mama szárazon –, azonnal eredj a szobádba.
– Bah! – mondta Franz bácsi, és rám hunyorított. – Legalább egy percig hadd nyugton.
Felém emelte poharát, még egyszer rám hunyorított, és azon az évődő hangján, amelyet annyira szerettem, megtoldotta:
– Legalább nagy néha lásson egy igaz embert!
– Rudolf – szólt rám Mama –, eredj a szobádba.
Félfordulatot tettem, kiléptem a folyosóra. Hallottam, amint a hátam mögött Franz bácsi azt mondta:
– Armes Kind! Valld be, ez több a soknál: papnak kényszeríteni ezt a szegény gyereket, mert az urad Franciaországban tisztességgel szólva...
A konyhaajtó durván becsapódott, nem tudtam kivenni a mondat végét. Majd a Mama zsörtölődő hangját hallottam, de a szavai egybefolytak, azután ismét Franz bácsi szólalt meg, azt mondta: "...világraszóló szélhámosság."
Aznap este valamivel később vacsoráztunk, Apának az iskolába kellett mennie, hogy részt vegyen egy szülői értekezleten. Vacsora befejeztével letérdepeltünk az ebédlőben, és elmondtuk az esti imát. Amikor Apa végzett, Berthához fordult, és megkérdezte:
– Bertha, nyomja-e bűn a lelkedet?
– Nem, Apa.
Ezután Gerdához fordult:
– Gerda, nyomja-e bűn a lelkedet?
– Nem, Apa.
Én voltam a legidősebb, ezért utoljára kerültem sorra.
– Rudolf, nyomja-e bűn a lelkedet?
– Nem, Apa.
Felállt, és vele együtt valamennyien felemelkedtünk.
Előhúzta az óráját, Mamára nézett, úgy mondta:
– Pont nyolc óra. Kilenckor mindenkinek ágyban a helye!
Mama bólintott. Apa a kövér Mariához fordult:
– Vonatkozik ez magára is, meine Dame.
– Igen, uram – mondta Mária.
Apa végignézett a családon. Kiment az előszobába, felvette kabátját, sálját, kalapját. Mi nem mozdultunk. Nem szólt, hogy mozdulhatunk.
Fekete kabátban, kesztyűben jött vissza a küszöbig, az ebédlő lámpafényénél megcsillant beesett szeme. Végigsétáltatta rajtunk a tekintetét, és azt mondta:
– Gute Nacht!
Három egybecsengő “Gute Nacht" hallatszott, Mária félhangnyival később köszönt el: “Gute Nacht, Herr Lang."
Mama kikísérte Apát az előszobába, ajtót nyitott, félrehúzódott, hogy Apának helyet engedjen. Egyedül neki volt joga, mindenkitől függetlenül, egymagában “Gute Nacht"-ot kívánnia.
Tíz perce voltam ágyban, amikor Mama bejött a szobámba. Kinyitottam a szemem, és észrevettem, hogy arcomat nézi. Mindez villanásnyi ideig tartott, Mama rögtön elkapta rólam a tekintetét, és eloltotta a villanyt. Aztán egyetlen szó nélkül becsukta az ajtót, és én hallottam, amint léptei csendesen távolodnak a folyosón.
Arra ébredtem, hogy csattan az előszoba ajtaja, és a folyosón súlyos léptek döngenek. Erős fény kápráztatott el, pislogtam, úgy rémlett, Apát látom az ágyam mellett, kabátban, fején kalappal. Valaki keményen megrázott, s én végképp felébredtem: mellettem Apa állt, talpig feketében, mozdulatlanul, szeme villogott mély szemgödrében.
– Kelj fel! – mondta fagyosan. Rémülettől bénán néztem rá.
– Kelj fel!
Fekete kesztyűs kezével durván lerántotta rólam a takarót. Nagy nehezen felcihelődtem, lehajoltam, hogy mamuszom felvegyem. Apa egyetlen rúgással az ágy alá repítette.
– Úgy gyere, ahogy vagy!
Kilépett a folyosóra, maga előtt tuszkolt. Becsukta szobám ajtaját, majd súlyos léptekkel Mária szobája felé tartott, durván dörömbölt és bekiáltott:
– Aufstehen!
Majd nővéreim szobaajtaján dörömbölt:
– Aufstehen!
És végül, ha lehetséges, még durvábban, Mama szobaajtaján dörömbölt:
– Aufstehen!
Elsőnek Mária tűnt fel, virágos zöld hálóingben, hajában hajcsavarókkal. Ránézett Apára, kabátjára, fejébe csapott kalapjára, majd pillantása rám esett. Én Apa mellett álltam, mezítelen lábbal, dideregve.
Majd Mama és két húgom léptek ki szobájukból, szemük rémülten hunyorgott. Apa keményen feléjük fordult, és azt mondta:
– Vegyetek kabátot, és gyertek.
Mozdulatlanul, némán várt. A nők előjöttek szobájukból, Apa elindult az ebédlő felé, mindenki követte. Villanyt gyújtott, levette a kalapját, a pohárszékre tette, és azt mondta:
– Imádkozni fogunk.
Letérdepeltünk, és Apa imádkozni kezdett. A tűz már kialudt, de én, bár hálóingben térdepeltem a jeges kőkockákon, alig éreztem, hogy hideg van.
Apa "ámen"-t mondott. Állt kesztyűsen, mozdulatlanul. Óriásnak látszott.
– Közöttünk – mondta anélkül, hogy hangját felemelte volna – közöttünk Júdás rejtőzik.
Senki sem mozdult, senki sem emelte rá a tekintetét.
– Hallod, Martha?
– Igen, Heinrich – mondta csöndesen Mama. Apa folytatta:
– Ma este... az imánál... mindnyájan hallottátok... amikor megkérdeztem Rudolfot... nyomja-e bűn a lelkét?
Mamára nézett, és Mama bólintott.
– És ti... ugye... hallottátok... mindnyájan jól hallottátok... hogy Rudolf... azt felelte: "Nem."
– Igen, Heinrich – mondta Mama.
– Rudolf – fordult hozzám Apa –, kelj fel.
Felkeltem, minden porcikám remegett.
– Nézzétek!
Mama, a húgaim és Mária rám meredtek.
– Tehát nemmel felelt – mondta diadalittas hangon Apa –, pedig vegyétek tudomásul... csak néhány órával azelőtt, hogy “nem"-et mondott... csak néhány órával azelőtt... hallatlan kegyetlenséget... követett el. Agyba-főbe verte – folytatta fagyos hangon Apa – egyik védtelen kis osztálytársát... és eltörte a lábát.
Már felesleges volt, hogy Apa azt mondja: "nézzétek", valamennyien engem bámultak.
– És aztán – mondta Apa, és hangja élesebbé vált – ez a kegyetlen... közibénk ült... a kenyerünkből evett... hallgatott... és velünk... együtt... imádkozott!
Mamára szegezte tekintetét.
– Ilyen fiút... adál te nekem...
Mama elfordította a fejét.
– Nézz rá! – rivallt rá vadul Apa.
Mama tekintete ismét rám hajolt, szája megvonaglott.
– És ez a fiú – folytatta remegő hangon Apa –, ez a fiú... akit idehaza... csak szeretetre... neveltünk...
Ekkor hallatlan dolog történt: a kövér Mária felmordult.
Apa kiegyenesedett, villámló tekintetet vetett ránk, és halkan, határozottan, majdnem hogy mosolyogva azt mondta:
– Ha valakinek... valami... mondanivalója van... mondja el.
Mariára néztem. Szemlesütve állt, vastag szája kissé szétnyílt, erős, hurkás keze pongyoláját markolászta. A következő másodpercben döbbenten hallottam saját hangomat:
– Én meggyóntam.
– Tudom! – kiáltotta diadalmasan Apa. Megsemmisülten néztem rá.
– Tudjátok meg – folytatta hangosan Apa –, hogy ez a kis sátán... alighogy gonosztettét elkövette... ravaszsággal eltelt szívvel... felkereste... gyóntatóatyját... és miután... hamis bűnbánatot színlelt... feloldozást nyert! És homlokán a szent bűnbocsánattal... azonnal... arra vetemedett... hogy bűnét eltagadja... az apja előtt... hogy megszentségtelenítse... az apának kijáró tiszteletet. És ha véletlen körülmények folytán... nem leplezték volna le... a bűnét... előttem... én, az apja...
Megakadt, hangja zokogva megcsuklott.
– Én, az apja... aki legzsengébb gyermekkora óta... szeretetből... magamra vállaltam... vétkeit... mintha az én vétkeim volnának... én szennyeztem volna be... a lelkiismeretem... tudtomon kívül...
Hirtelen felkiáltott:
–. ..tudtomon kívül!... az ő gonosztette miatt! Vadul Mamára pillantott. – Hallod, Martha?... Hallod? Ha nem jutott volna tudomásomra... véletlenül... a fiad bűne... nekem kellett volna vállalnom... Isten színe előtt...
Mellét verte.
–. ..nekem kellett volna vállalnom... mindörökre... tudtomon kívül... a fiad kegyetlenségét... a hazugságait!
– Uram! – folytatta Apa, és hevesen térdre vetette magát. – Megbocsátasz-e nekem valaha is?
Elhallgatott, ráncos arcán nagy könnyek peregtek le.
Majd két tenyerébe temette fejét, meggörnyedt, hajlongott, és színtelen, szívszaggató hangon nyöszörgőit:
– Bocsáss meg, Uram! Bocsáss meg, uram! Bocsáss meg, Uram! Bocsáss meg, Uram!...
Aztán, úgy rémlett, csöndesen imádkozik. Lassacskán megnyugodott, felemelte a fejét, és azt mondta:
– Térdepelj le, Rudolf, és gyónd meg vétkedet.
Letérdepeltem, összekulcsoltam a kezem, kinyitottam a szám, de képtelen voltam egyetlen szót is kiejteni.
– Gyónd meg vétkedet!
Minden szem felém fordult, én kétségbeesett erőfeszítéssel újból kinyitottam a szám, de egyetlen szó sem csúszott ki rajta.
– A sátán! – kiáltott őrjöngve Apa. – A sátán... nem hagyja... beszélni!
Mamára néztem, és minden erőmből, szótlanul segítségül hívtam. Próbálta elfordítani fejét, de ezúttal sikertelenül. Egy pillanatig kitágult szemmel rám meredt, zavartan pislogott, aztán elsápadt, és egyetlen szó nélkül teljes hosszában végigzuhant a földön.
S rajtam átcikázott: Mama, mint már annyiszor, ezúttal is kiszolgáltatott Apának.
Mária megmozdult, hogy felegyenesedjék.
– Senki se moccanjon! – kiáltotta ijesztő hangon Apa.
Mária megdermedt, majd lassan térdre ereszkedett. Apa rápillantott Mama előtte heverő elalélt testére, és egészen halkan, kárörvendezve azt mondta:
– Kezdődik a bűnhődés.
Rám nézett, és tompán azt mondta:
– Gyónd meg vétkedet!
De engem mintha csakugyan megszállt volna a sátán: képtelen voltam beszélni.
– A sátán! – mondta Apa.
Bertha eltakarta kezével az arcát, és felzokogott.
– Uram – mondta Apa –, ha már a fiamat... cserbenhagytad... engedd meg... a te könyörületességedben.., hogy mint annyiszor... most is... én vegyem magamra... aljas gonosztettét!
Arcát fájdalom torzította el, tördelte a kezét, torkából hátborzongató, iszonyatos hörgéssel szaggatott szavak bugyborékoltak elő.
– Istenem... vádolom magam... mert eltörtem... Hans Werner lábát.
Engem semmi sem rázott meg úgy, mint utolsó szavai.
Apa felszegte a fejét, szikrázó szemmel végignézett rajtunk, és azt mondta:
– Imádkozzunk.
Belekezdett a Miatyánkba. Fél taktussal később Mária és két húgom csatlakozott hozzá. Apa rám tekintett. Kinyitottam a szám, de egyetlen hangot sem tudtam kinyögni, a sátán megszállott. Mozgatni kezdtem az ajkam, mintha halkan imádkoznék, s próbáltam az ima szavaira gondolni, de hiába, nem sikerült.
Apa keresztet vetett, felkelt, kiment egy pohár vízért a konyhába, és a vizet Mama arcába loccsantotta. Mama ernyedten megmozdult, kinyitotta a szemét, és tántorogva feltápászkodott.
– Lefekhettek – mondta Apa. Egy lépést tettem előre.
– Nem te, mein Herr! – mondta fagyosan Apa.
Mama kiment, anélkül, hogy rám nézett volna. Húgaim követték. A küszöbhöz érve Mária megfordult, Apára nézett, és csöndesen, érthetően azt mondta:
– Gyalázat!
Kiment. Utána akartam kiáltani: "Mária!", de képtelen voltam megmukkanni. Hallottam, amint lomha léptei eltávolodnak a folyosón. Ajtó csapódott, s én egyedül maradtam Apával.
Felém fordult, és olyan gyűlölködőn mért végig, hogy egy pillanatig reménykedni kezdtem; talán megver.
– Gyere! – mondta tompán.
Jól ismert, merev járásával elindult, én a nyomába szegődtem. Az ebédlő kockái után meztelen talpam szinte melegnek találta a folyosó parkettáját.
Apa kinyitotta dolgozószobája ajtaját, bebocsátott, és becsukta az ajtót. A szoba jéghideg volt. Nem gyújtott villanyt, széthúzta az ablakfüggönyt, kitárta az ablakokat. Világos éjszaka volt, a vasútállomás tetejét hó borította.
– Imádkozzunk.
Letérdelt a feszület elé, én is letérdepeltem mögéje. Néhány másodperc múlva hátrafordult:
– Te nem imádkozol?
Ránéztem és bólintottam.
– Imádkozz hangosan!
Azt akartam mondani: "nem tudok", próbáltam számat szólásra nyitni, a kezem torkomhoz kapott, de egyetlen hang sem jött ki a számon.
Apa megragadta a vállam, mintha meg akarna rázni. Nyomban el is eresztett, mintha megborzadt volna érintésemtől.
– Imádkozz! – mondta gyűlölködve. – Imádkozz! Imádkozz!
Mozgattam az ajkam – hiába. Apa félig felém fordulva térdepelt, beesett, csillogó szeme rám meredt, úgy tetszett, most ő is képtelen beszélni.
Néhány másodperc múlva elkapta rólam a tekintetét, és azt mondta:
– Akkor hát imádkozz halkan!
Ezután visszafordult, és belekezdett egy Üdvözlégybe. Én most már azon sem erőlködtem, hogy az ajkam mozgassam.
Fejem üres volt és forró. Többé meg se próbáltam elfojtani remegésem. Időnként oldalamhoz szorítottam hálóingem.
Apa keresztet vetett, felém fordult, végigmért, és diadalmasan azt mondta:
– Ezek után... remélem... megérted... Rudolf... ha fel is szentelnének... papnak... hittérítő... nem lehetsz többé.
Másnap súlyos betegség döntött le a lábamról. Nem ismertem fel senkit, nem értettem, amit mondtak, és képtelen voltam beszélni. Egyik oldalamról a másikra forgattak, borogatásokat tettek rám, itattak, jeget raktak a fejemre, mosdattak. Ennyire szorítkozott minden kapcsolatom a családommal.
A legnagyobb örömmel az töltött el, hogy nem tudtam megkülönböztetni az arcokat, mintha kerek, fehérben játszó, orr nélküli, szem nélküli, száj nélküli, haj nélküli foltokat láttam volna. Ezek a foltok jártak-keltek a szobámban, fölém hajoltak, eltávolodtak, s én ezzel egyidejűleg bogárzúgáshoz hasonló, egybemosódó, színtelen hangok zümmögését hallottam. A foltok szétfolytak, kerületük, mint a kocsonya, szünet nélkül remegett, és a hangok is valahogy túl lágyak voltak és remegők. Sem a foltok, sem a hangok nem keltettek bennem félelmet.
Egy napon, a felpolcolt párnáknak támasztva, az ágyban ültem, és szórakozottan azt nézegettem, hogy dunnám mellett hogyan mozog az egyik folt, amikor hirtelen borzasztó dolog történt: a folt kiszíneződött. Előbb csak két piros foltot láttam, két, számomra sokkal fontosabbnak tetsző, állandóan mozgó sárga folt mellett. Majd a kép élesebb lett, újra összezavarodott, s én már-már reménykedni kezdtem. Megpróbáltam nem a képre nézni, de pillantásom akaratlanul rátévedt, a kép ijesztő gyorsasággal mind élesebb és élesebb lett, nagy piros szalagokkal felcicomázott kövér fej jelent meg, arcvonásai rohamosan kitisztultak, felbukkant az orra, szeme, szája, s én egyszerre felismertem ágyam fejénél húgomat, Berthát: egy széken ült, és könyve fölé hajolt. Szívem olyan vadul kezdett el dobogni, hogy majd megszakadt, behunytam, aztán ismét kinyitottam a szemem: Bertha még mindig ott volt mellettem.
Rémület szorította el a torkom, feltámaszkodtam párnámon, s még mielőtt megértettem volna, mi történt velem, lassan, kínosan, mint egy betűzgető gyerek, szótagolva megkérdeztem:
– Hol... van... Mária?
Bertha riadtan rám bámult, talpra szökkent, könyve a padlóra hullt. Visongva szaladt ki a szobából.
– Rudolf megszólalt! Rudolf megszólalt!
Egy pillanattal később félénk léptekkel Mama, Bertha és a másik húgom siettek be a szobámba, dermedten megálltak az ágyam előtt, és ijedten rám meredtek.
– Rudolf?
– Igen.
– Tudsz beszélni?
– Igen.
– Én vagyok, az anyád.
– Igen.
– Rám ismersz?
– Igen.
Ingerülten elfordítottam a fejem, és megkérdeztem:
– Hol van Mária?
Mama lehorgasztotta a fejét, hallgatott.
Én haragosan újra megkérdeztem:
– Hol van Mária?
– Elment tőlünk – mondta szaporán Mama. Gyomromban üresség támadt, kezem megremegett. Erőlködve kérdeztem:
– Mikor?
– Aznap, amikor te ágynak estél.
– Miért?
Mama nem felelt. Megkérdeztem:
– Apa küldte el?
– Nem.
– Ő maga akart elmenni?
– Igen.
– Aznap, amikor ágynak estem?
– Igen.
Mária is cserbenhagyott. Lehunytam a szemem.
– Akarod, hogy veled maradjak, Rudolf?
Anélkül, hogy a szemem kinyitottam volna, azt mondtam:
– Nem.
Hallottam, amint Mama a szobámban járkál, orvosságosüvegek koccantak éjjeliszekrényem lapjához. Aztán Mama felsóhajtott, nesztelen léptekkel eltávolodott, az ajtó zárja csöndesen megzörrent, és én végre kinyithattam a szemem.
A következő hetekben meghánytam-vetettem, miért árult el Thaler atya, és elvesztettem a hitem.
Mama naponta többször bejött a szobámba.
– Jól érzed magad?
– Igen.
– Akarsz könyveket?
– Nem.
– Akarod, hogy felolvassak valamit?
– Nem.
– Akarod, hogy a húgaid bejöjjenek?
– Nem.
Csend borult ránk, majd Mama megkérdezte:
– Akarod, hogy itt maradjak?
– Nem.
Rendezgette egy darabig az orvosságokat az éjjeliszekrényen, felrázta a párnáim, céltalanul ödöngött a szobában. Félig behunyt szemmel figyeltem. Amikor elfordult, mereven a hátára szögeztem a tekintetem, és dühöngve gondoltam: "Menj ki! Menj ki!" Néhány másodperc múlva Mama kiment, és én olyan boldog voltam, mintha a tekintetem űzte volna el.
Egyik este, nem sokkal vacsora előtt Mama bejött hozzám. Viselkedése zavart volt és félszeg. Úgy tett, mintha szokása szerint a szobám rendezgetné, majd anélkül, hogy rám nézett volna, megkérdezte:
– Mit akarsz enni ma este, Rudolf?
– Azt, amit a többiek.
Elhúzta ablakom függönyét, nem fordult felém, úgy közölte:
– Apa azt mondja: velünk kell vacsoráznod.
Szóval ezért jött. Szárazon feleltem:
– Jól van.
– Mit gondolsz, nem esik nehezedre?
– Nem.
Felkeltem. Mama felajánlotta, hogy segít felöltözködni, de visszautasítottam segítségét. Támogatás nélkül indultam el az ebédlőbe. A küszöbön megálltam. Apa és két húgom már az asztalnál ültek.
– Jó estét, Apa.
Felemelte a fejét. Lefogyott, betegnek látszott.
– Szervusz, Rudolf. – Majd megtoldotta: – Jól érzed magad?
– Igenis, Apa.
– Ülj le.
Leültem, és többé egyetlen szót se szóltam. Amikor a vacsora véget ért, Apa előhúzta óráját, és azt mondta:
– És most imádkozzunk.
Mindnyájan letérdepeltünk. A konyhából előjött az új szakácsnő, és velünk együtt szintén letérdepelt. Meztelen térdemet átjárta a kőkockák hidege.
Apa belekezdett egy Miatyánkba. Én igyekeztem éppúgy mozgatni az ajkam, mint ő, de egyetlen hangot sem hallattam. Apa rám tekintett, beesett szeme szomorú volt és fáradt, félbeszakította imáját, és tompán azt mondta:
– Imádkozz hangosan, Rudolf!
Mindenki rám nézett. Én néhány másodpercig Apára függesztettem a szemem, majd erőlködve dadogtam:
– Nem tudok.
Apa döbbenten rám pillantott.
– Hogyhogy nem tudsz?
– Nem tudok, Apa.
Apa még egyszer végigmért, és azt mondta:
– Ha nem tudsz hangosan, imádkozz halkan.
– Igenis, Apa.
Folytatta az imát, én tovább mozgattam az ajkam, és igyekeztem semmire se gondolni.
Két nappal később visszatértem az iskolába. Senki sem említette előttem az esetet.
Az első szünetben ismét számolni kezdtem lépteim, már hat utat tettem meg, amikor árnyék bukkant fel előttem. Felkaptam a fejem: Hans Werner volt.
– Szervusz, Rudolf.
Nem válaszoltam, folytattam az utam, ő mellettem lépdelt. Megállás nélkül tovább számoltam, közben a lábára pillantottam. Enyhén bicegett.
– Szeretnék beszélni veled, Rudolf.
Megálltam.
– Nincs veled beszélnivalóm.
– So – mondta néhány másodperc múlva, s mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Folytattam utam, elértem a kápolna falát, Werner még mindig ott állt, ahol faképnél hagytam. Amint felé közeledtem, úgy rémlett, tétovázik, de végül sarkon fordult és elment.
Még aznap találkoztam a folyosón Thaler atyával. Megálltam előtte, és vigyázzba vágtam magam.
– No, megjöttél?
– Igen, atyám.
– Hallottam, hogy nagybeteg voltál.
– Igen, atyám.
– De most már jól érzed magad?
– Igen, atyám.
Szótlanul végigmért, mintha nehezen ismerne föl.
– Megváltoztál. – Megtoldotta: – Hány éves is vagy, Rudolf?
– Tizenhárom, atyám.
Csóválta a fejét.
– Tizenhárom éves! Mindössze tizenhárom éves!
Valamit a szakállába dünnyögött, megpaskolta az arcom, azután elment. Néztem széles, erős hátát; "áruló", gondoltam, és vad gyűlölet fogott el.
Másnap reggel, miután elbúcsúztam Apától, és befordultam a Schloss Strasse sarkán, lépteket hallottam a hátam mögött.
– Rudolf!
Megfordultam. Hans Werner kiáltott utánam. Hátat fordítottam neki, és továbbmentem.
– Rudolf – mondta kifulladtan Werner –, beszélni szeretnék veled.
Még a fejem se fordítottam felé.
– Nincs veled beszélnivalóm.
– De értsd meg, Rudolf, beszélnem kell veled!
Megszaporáztam a lépteim.
– Kérlek, ne siess. Nem tudok lépést tartani veled.
Még gyorsabban mentem. Ő ügyetlenül sántikálva szaladni kezdett mellettem. Rápillantottam, és láttam, hogy az erőlködéstől kipirult és eltorzult az arca.
– Persze – mondta lihegve –, megértem... hogy nem akarsz... beszélni velem... azok után... amit ellened elkövettem...
Hirtelen megálltam.
– Amit ellenem elkövettél?
– Nem én voltam – mondta feszengve –, az öregem volt. Az öregem adott ki.
Ámultan néztem rá.
– Idejött, és megmondta a pátereknek?
– Még aznap este – folytatta Werner. – Még aznap este idejött, hogy letolja őket. Épp a szülői értekezlet kellős közepére csöppent be. És ott, mindenki előtt, letolta a pátereket.
– Említette a nevemet?
– Az ám! Még azt is hozzátette: “Ha a diákok között ilyen vadállatok akadnak, csapják ki őket."
– Ezt mondta?
– Ezt – felelte szinte vidáman Werner –, de nem kell zokon venned tőle, mert másnap levelet írt a priornak, és bejelentette, hogy nem te vagy a hibás, a hó mindennek az oka, és én se akarom, hogy megbüntessenek.
– Szóval így történt – mondtam lassan, és cipőm hegyével a járda aszfaltját böködtem.
– Megbüntettek? – kérdezte Werner. Mereven a cipőm orrára néztem, Werner megismételte:
– Megbüntettek?
– Nem.
Tétovázott.
– És az öre...
Azt akarta mondani: "öreged", de idejében észbe kapott.
– És az apád?
Hevesen rávágtam:
– Nem mondott semmit.
Egy másodperc elteltével ráemeltem a szemem, és egy szuszra azt mondtam:
– Hans, bocsáss meg, amiért eltört a lábad.
Zavarba jött.
– Semmi az egész! Semmi az egész! – mondta nagy sietve. – A hó volt az oka!
Folytattam:
– És most már örökre sánta leszel?
– Ó, nem – mondta nevetve –, csak...
Kereste a megfelelő szót.
– Csak... időlegesen. Érted? Időlegesen.
Elragadtatott arccal ismételte a kifejezést.
– Ez azt jelenti – folytatta –, hogy nem tart örökké.
Mielőtt beléptünk az iskola előcsarnokába, felém fordult, rám mosolygott, és kezét nyújtotta. Én a kezére néztem, és úgy éreztem, valami megfagy bennem. Kényszeredetten mondtam:
– Most kezet fogunk, de többé nem beszélek veled.
– Aber Mensch! – kiáltotta megdöbbenve. – Még mindig haragszol rám?
– Nem, nem haragszom. – Megtoldottam: – Senkivel se akarok beszélni.
Lassan, gépiesen felemeltem a karom, és megszorítottam a kezét, aztán elkaptam a kezem. Werner némán, megkövültén bámult rám.
– Fura vagy, Rudolf.
Egy pillanatig még rajtam felejtette szemét, majd megfordult, és belépett az iskola előcsarnokába. Hagytam, hogy valamelyest megelőzzön, csak azután indultam utána.
Egész nap és egész héten ezen a beszélgetésen töprengtem, s végül csodálkozva arra a következtetésre jutottam, hogy a Thaler atya iránti érzelmeimtől eltekintve, a Wernerrel folytatott beszélgetés semmin sem változtatott. Elvesztettem a hitemet, végérvényesen és visszavonhatatlanul elvesztettem.