*

Lipmannénak nem kellett bevárnia, amíg az általa kiszabott egyhetes határidő letelik. Két nappal azután, hogy az üzemből elbocsátottak bennünket, Schrader viharsebesen berobbant a szobába, és mint az őrült kiabálni kezdett:

– Los, Mensch, los! A szabadcsapatok embereket toboroznak!

Három nappal később ismét felszerelve és felfegyverezve elhagytuk H. városát.

Lipmanné sokat sírt. Kikísért bennünket az állomásra, lengette zsebkendőjét a peronon. Schrader a fülke ablakában állt.

– Bolond volt, de nem volt rossz asszony – dünnyögte.

A padon ültem, a vonat elindult, az egyenruhámra pillantottam, és éreztem, hogy újjáéledek.

A Grenzschutzhoz osztottak be bennünket, a W.-ben állomásozó Rossbach-különítményhez. Oberleutnant Rossbach megnyerte tetszésünket. Magas volt és sovány, őszes szőke haja elöl kifakult. Feszesen tartotta magát, tiszthez illően, de volt valami báj is a mozdulataiban.

Őt is, minket is, türelmetlenség emésztett. W.-ben tétlenségre voltunk kárhoztatva: parancsokat vártunk, de parancsok nem érkeztek. Időnként fülünkbe jutott, hogy mi történt Lettországban, és irigyeltük a bolsevikok ellen harcoló német szabadcsapatokat. Május vége felé megtudtuk, hogy bevették Rigát, ekkor hallottunk először Leo Albert Schlageter hadnagyról, aki egy maroknyi ember élén elsőként vonult be a városba.

Riga bevétele volt a Baltikumerek utolsó hőstette. Következtek az első kudarcok, és Rossbach megmagyarázta, milyen ármányos játékot folytat Anglia: mindaddig, amíg a bolsevikok megszállva tartották a balti tartományokat, a szigetország fütyült a fegyverszünetre, elnézte, hogy német szabadcsapatok tartózkodjanak Lettországban. És "a Német Köztársaság szalonkabátos urai" szintén behunyták a szemüket. De alighogy a bolsevikok megverték, Anglia "rádöbbent", hogy a Baltikumerek végeredményben durván megsértették a fegyverszünetet. Brit nyomásra a Német Köztársaság visszarendelte a Baltikumereket. Azok azonban nem voltak hajlandók visszatérni. És ekkor különös dolog történt: a német szabadcsapatok önkéntes fehérorosz csapatokká alakultak át. Állítólag még oroszul is énekeltek. Ezen mindenki kacagott, Schrader egyenesen az oldalát fogta.

Nem sokkal később megdöbbenéssel vettük hírül, hogy a “szalonkabátos urak" aláírták a versailles-i szerződést. De erről Rossbach egyetlen szót sem ejtett. Úgy tett, mintha a hír nem érdekelné. Csak annyit mondott, hogy az igazi Németország nem Weimarban, hanem ott van, ahol a német férfiak tovább vívják a harcot.

Sajnos a Baltikumerekről egyre rosszabb hírek érkeztek. Anglia felfegyverezte ellenük a letteket és a litvánokat. A brit pénz szakadatlanul ömlött, Riga előtt angol hajóhad vetett horgonyt, és lett zászlót vont fel, hogy tüzet nyithasson csapatainkra.

November közepe táján Rossbach bejelentette: a Baltikumerek abban a megtiszteltetésben részesítenek bennünket, hogy segítségünket kérik. Majd szünetet tartott, és megkérdezte: mindegy-e nekünk, ha a "szalonkabátos urak" lázadóknak tekintenek bennünket. Mosolyogtunk, Rossbach pedig azt mondta, senkit sem akar kényszeríteni, és aki akar, lemaradhat. Még csak meg se mozdult senki. Rossbach ránk nézett, és kék szeme büszkén felcsillant.

Útnak indultunk, és a német kormány egy katonai alakulatot menesztett feltartóztatásunkra. De az alakulatot rosszul választotta meg: az hozzánk csatlakozott. Nem sokkal később megtörtént az első összecsapás. Litván csapatok próbáltak feltartóztatni bennünket. Nem egészen fél óra alatt elsepertük őket. Este litván földön táboroztunk le, és azt énekeltük: "Az utolsó német férfiak vagyunk, akik az ellenséggel szembeszállnak." Ez volt a Baltikumerek indulója. Már hónapok óta tudtuk a szövegét. De ekkor este éreztük első ízben, hogy jogunk is van elénekelni.

Néhány nappal később a Rossbach-különítmény áttörte a lett csapatok gyűrűjét, és felszabadította Thorensberg körülzárt német helyőrségét. Ám rögtön ezután megkezdődött a visszavonulás. A kurlandi sztyeppekre és mocsarakra szakadatlanul hullt a hó, jeges szél fújt, éjjel-nappal harcoltunk, és nem tudom, mit szólt volna von Ritterbach hadnagy, ha látja, hogy mi éppúgy bánunk a lettekkel, mint annak idején a törökök az arabokkal.

Falvakat perzseltünk fel, tanyákat fosztogattunk, fákat döntöttünk ki, nem tettünk különbséget civilek és katonák, férfiak és asszonyok, felnőttek és gyerekek között: aki lett volt, halálra volt ítélve. Amikor egy tanyát elfoglaltunk és a lakosságot lemészároltuk, a hullákat egy-egy kútba rejtettük, és gránátokat dobtunk rájuk, majd este a tanya minden bútorát az udvarra hurcoltuk, örömtüzet gyújtottunk; a lángok magasan lobogtak a hó fölött. Schrader halkan azt mondta:

– Nem szeretem az ilyesmit.

Nem válaszoltam, néztem a lángokban üszkösödő, zsugorodó bútorokat. Éreztem, hogy ezek a tárgyak valódiak, hisz megsemmisíthetem őket.

A megtizedelt Rossbach-különítmény állandó visszavonulásban volt. November végén Mitau közelében egy erdőben véres csatát vívtunk, majd a lettek nyomása csökkent, jó darabig szünetelt a tűz, csak nagy ritkán fütyült egy-egy golyó. Schrader felemelkedett, hátát egy fenyőfának támasztotta. Elcsigázott volt, de mosolygott, hátratolta sisakját, és azt mondta:

– Herrgott! Szeretem ezt a vacak életet!

Ebben a pillanatban kissé előrehajolt, meglepetten rám nézett, lassan térdre ereszkedett, zavartan lesütötte a szemét, és összerogyott. Mellé térdeltem, és hátára fordítottam. Parányi lyuk volt a melle bal oldalán, zubbonyán alig néhány csepp vér.

Ekkor támadási parancs érkezett, nekilódultunk, a csata egész napon át tartott, majd visszahúzódtunk, és este újra az erdőben táboroztunk. Azok a bajtársak, akik a védőállásban hátramaradtak, elmondták, hogy megásták Schrader sírgödrét. Teste úgy megfagyott, hogy képtelenek voltak a lábát kiegyenesíteni, és ülő helyzetben temették el. A dögcéduláját nekem adták; jeges volt, és csillogott a tenyeremen. A következő napokban visszavonulás közben többször gondoltam Schraderra. Láttam, ahogy mozdulatlanul ül a föld alatt. És néha álmomban azt is láttam, hogy kétségbeesetten megpróbál kiemelkedni, próbál szabadulni a feje fölött levő fagyos, kemény göröngyök alól. Mindamellett nem éreztem különösebb fájdalmat, hogy nincs a közelemben.

A Baltikumerek rövid pihenőkkel érkeztek vissza Kelet-Poroszországba. A Német Köztársaság volt oly kegyes és megbocsátotta nekünk, hogy Németországért harcoltunk. Bennünket az S.-i helyőrségbe osztottak be. Itt újra elkezdődött a W.-i játék: nem akadt semmi dolgunk. Vártunk. Végre, mintegy kárpótlásként, felvirradt a csata napja. A Ruhr-vidéki bányászok, zsidó és spartakista felbujtásra, sztrájkba léptek, a sztrájk már-már lázadás méreteit öltötte, és minket vezényeltek ki, hogy elfojtsuk. A spartakisták elég jól voltak ellátva könnyűfegyverekkel, bátran verekedtek, és az utcai harc mestereivé nőtték ki magukat. Ellenállásuk mégis reménytelennek bizonyult, mert mi ágyúkkal és Minenwerferekkel rendelkeztünk. A megtorlás könyörtelen volt, mindenkit, aki vörös karszalagot viselt, azonnal agyonlőttünk.

A spartakista foglyok között nemritkán akadtak olyan régi szabadcsapatbeli bajtársak, akiket a zsidó propaganda félrevezetett. Április végén Düsseldorfban az őrzésemre bízott tucatnyi vörös munkás között felfedeztem egy bizonyos Henckel nevűt, aki Thorensbergnél és Mi-taunál mellettem harcolt. Elvtársaival együtt a falnak támaszkodott, fejét vérfoltos kötés borította, rendkívül sápadt volt. Nem szólítottam meg, és azt se tudtam megállapítani, hogy ő felismert-e engem. Megérkezett motorbiciklin a hadnagy, leszállt, és anélkül, hogy közelebb jött volna, pillantásával felmérte a csoportot. A munkások a fal tövében ültek, csendesen, mozdulatlanul, kezük a térdükön. Csak a szemük élt. Tekintetük a hadnagyra tapadt. Előléptem, parancsra vártam. A hadnagy összeszorította ajkát, és azt mondta:

– Szokás szerint.

Jelentettem, hogy a foglyok között van egy baltikum-beli veterán. Szitkokat szórt a foga között, és megkért, mutassam meg, melyik az. Nem akartam kézzel Henckelre mutatni, és azt mondtam:

– Az, amelyiknek kötés van a fején.

A hadnagy ránézett, és halkan felszisszent:

– De hisz ez Henckel!

Néhány másodperccel később megcsóválta a fejét, és hadarva mondta:

– Kár egy ilyen jó katonáért.

Aztán felült a gépére, túráztatta a motort, és gázt adott. A munkások szemükkel követték. A hadnagy eltűnt az utcasarkon, és a munkások, még mielőtt parancsot kaptak volna, felálltak. Mindent megértettek.

Két embert az élre, kettőt oldalbiztosítónak állítottam, és magam a menet végére álltam. Henckel egyedül, épp előttem ment az utolsó sorban. Parancsot adtam, és az oszlop elindult. A munkások ösztönösen ütemes léptekkel tettek meg néhány métert, majd láttam, hogy ketten-hárman szántszándékkal lépést váltanak. A menet ritmusa megtört. A jobb oldali oldalbiztosító menet közben felém fordult, és tekintetével tanácsot kért. Vállat vontam. Az oldalbiztosító elmosolyodott, szintén vállat vont és visszafordult.

Henckel kissé lemaradt. Most velem egy vonalban, a jobb oldalra ment. Nagyon sápadt volt, és mereven nézett maga elé. Aztán hallottam, hogy valaki egészen halkan dudolni kezd. Oldalt fordítottam a fejem, Henckel ajkai mozogtak, kissé közelebb léptem, Henckel rám pillantott, ajkai megint megmozdultak, és hallottam, hogy azt dúdolja: "Az utolsó német férfiak vagyunk, akik az ellenséggel szembeszállnak." Éreztem, hogy rám néz, és ismét távolabb húzódtam. Még tettünk néhány métert, és szemem sarkából láttam, hogy Henckel idegesen felkapja a fejét, és állandóan jobbra, kissé elénk tekint. Én is arra néztem, de ott semmi sem volt, csak egy keskeny keresztutca. Henckel még jobban lemaradt, már szinte mögöttem járt, és halkan dúdolta: "Az utolsó német férfiak vagyunk..." Halkan és makacsul énekelt: nem tudtam elszánni magam, hogy rászóljak, menjen gyorsabban és hallgasson. Ebben a pillanatban nagy zörgéssel villamos robogott el, gépiesen balra kaptam a fejem, ugyanebben a pillanatban jobbról futólépések zaját hallottam. Visszafordultam, Henckel futva menekült, már majdnem elérte a keresztutca sarkát. Vállamhoz emeltem a puskám, és tüzeltem: Henckel kettőt perdült a tengelye körül, és a földre rogyott.

"Állj!"-t kiáltottam, az oszlop megtorpant, és Henckelhez futottam, teste rángatózott, szeme rám meredt. Anélkül, hogy vállamhoz emeltem volna a puskát, alig egy méterről célba vettem a fejét, de a golyó a járdába fúródott. Körülbelül kétméternyire, egy kapualjban egy asszony tűnt fel. Kidülledt szemmel állt meg a küszöbön, földbe gyökerezett a lába. Még kétszer tüzeltem eredménytelenül. Veríték csörgött a nyakamba, kezem remegett; Henckel mereven rám szegezte tekintetét. Végül fegyverem csövét kötéséhez nyomtam, halkan azt mondtam: "Verzeihung, Kamerád", és meghúztam a ravaszt. Éles sikítást hallottam, hátrafordultam, az asszony két fekete kesztyűs kezével eltakarta a szemét, és eszelősen sikoltozott.

A Ruhr-vidéki csaták után Felső-Sziléziában lengyel felkelők ellen harcoltam, ezek az antant hallgatólagos beleegyezésével megkísérelték Németországtól azokat a területeket elragadni, amelyeket a népszavazás nekik juttatott. A szabadcsapatok dicsőségesen visszaszorították a lengyeleket, és a Szövetséges Bizottság új demarkációs vonalat állapított meg csapataink térhódításának figyelembevételével. Az "utolsó német férfiak" nem harcoltak hiába.

Mégis, nem sokkal ezután, megtudtuk, hogy a Német Köztársaság hálaképp, mert a keleti határokat megvédtük, mert a spartakisták lázadását elfojtottuk, és Németországnak Felső- Szilézia kétharmadát megmentettük, az utcára rak bennünket. A szabadcsapatokat feloszlatták; az ellenszegülőket lefogták, börtönnel fenyegették. Visszatértem H.-ba, leszereltem, visszakaptam civil holmimat, köztük Franz bácsi nagykabátját.

Felkerestem Lipmannét, és beszámoltan neki Schrader haláláról. Sokáig zokogott, aztán ott tartott. A következő napokban azt a szokást vette fel, hogy unos-untalan bejött a szobámba, és Schraderról fecsegett. Ha befejezte, letörölte könnyeit, néhány másodpercig hallgatott, majd hirtelen turbékoló kacagásban tört ki, és kötődni kezdett velem. Végül azzal állt elő, hogy erősebb nálam, és birkózásban két vállra tud fektetni. Amikor kihívását nem fogadtam el, két karjával magához rántott, én küzdöttem, hogy megszabaduljak tőle, de ő még szorosabban magához ölelt, mind a ketten a parkettára gurultunk, lélegzete átforrósodott, melle és combja a testemhez pré-selődött, s ez engem visszataszított, de egyben gyönyörrel is töltött el. Végre sikerült kibontakoznom szorításából, ő szintén feltápászkodott, arca tüzelt és verítékezett, dühösen végigmért, sértegetett; még megütni se átallott.

Én hirtelen dühbe gurultam, visszaütöttem, ő belém csimpaszkodott, lélegzete elfúlt, és kezdődött minden elölről.

Egyik este sört és egy üveg snapszot hozott be. Egész nap lótottam-futottam, hogy munkához jussak, csüggedt voltam és fáradt. Lipmanné hússal kínált; minden falat után sört és snapszot töltött poharamba, koccintott velem, s amikor az evéssel végeztem, Schraderról kezdett el beszélni, majd sírt, és újra snapszot ivott. Egy pillanattal később azzal állt elő, birkózzunk, szorosan magához rántott, és mindketten a földre gurultunk. Én felszólítottam, hagyja el a szobát. Nevetett, mint egy tébolyodott, ő odahaza van, és majd megmutatja nekem, kinek van joga itt parancsolni. Erre tovább birkóztunk. Aztán újra pálinkát ivott, sírt, megboldogult férjéről, Schraderról és egy másik lakójáról beszélt, aki Schrader elődje volt. Egyre azt ismételgette, hogy Németország kaput, hogy minden, minden kaput, a vallás is kaput, felbomlott az erkölcs, és a márka nem ér egy fityinget sem. Ami őt illeti, ő jó volt hozzám, de nekem egyáltalán nincs szivem, jól mondta Schrader, igaza volt, “döglött hering" vagyok, nem szeretek semmit és senkit, és ő holnap biz' isten kihajít. Ekkor szeme egészen kidülledt, hirtelen kiabálni kezdett: ,,'Raus, mein Herr, 'raus!", majd nekem esett, hogy megverjen, karmok és harapott. Megint a parkettára gurultunk, és ő úgy magához szorított, hogy kis híján megfúltam. Fejem forgott, az volt az érzésem, hogy megszámlálhatatlan órák óta birkózom ezzel a fúriával, lidérces álmot élek át, már azt sem tudtam, hol vagyok, kicsoda vagyok. Végül őrült düh fogott el, Lipmannéra vetettem magam, ütlegelni kezdtem, és magamévá tettem.

Másnap hajnalban tolvajként hagytam el a házat. Felugrottam az M.-i vonatra.