*

Hetek, hónapok teltek el, és bár a betonkeverő gép mellett kemény munkát végeztem, bár a márka vásárlóereje zuhant, és éheztem, boldog voltam. Esténként, mihelyt az építkezést elhagytam, sietve bebújtam egyenruhámba, elmentem a Sturm helyiségébe, és élni kezdtem igazi életem.

Szakadatlan harcban álltunk a kommunistákkal. Szétvertük az összejöveteleiket, és ők is szétverték a mieinket. Elfoglaltuk a párthelyiségeiket, és ők is megtámadták a mieinket. Nem múlt el hét verekedés nélkül. És bár elvben ők is, mi is fegyvertelenek voltunk, az összecsapások idején nem ment ritkaságszámba egy-egy pisztolydörrenés. Heinrichet, akinek egyenruháját viseltem, golyó találta szíven, és barna ingemen két, golyó ütötte lyukat kellett bestoppolnom.

Január 11-e sorsdöntő napja volt a párt harcosainak. Poincaré elnök kormánya elrendelte a Ruhr-vidék megszállását. A Ruhrra csupán "mérnöki küldöttség" érkezett – hatvanezer katona kíséretében –, s a körünkben népszerűvé vált szólásmondás szerint "tisztára békés" célzattal. A felháborodás lángja fáklyaként lobbant fel egész Németországban. A Führer mindig is hangoztatta, hogy a szövetségesek nem érik be a versailles-i békekötéssel, és arra törekszenek, hogy előbb-utóbb megadják Németországnak a kegyelemdöfést. Az események őt igazolták, egyre többen kérték felvételüket a pártba, a beiratkozottak száma egy hónap alatt minden eddigi számot felülmúlt, s később a szegény országunkra zúduló gazdasági válság még csak fokozta mozgalmunk csodálatos fellendülését. Az Obersturmführer gyakran mondogatta nevetve, hogy Poincaré tulajdonképpen szobrot érdemelne a párttól.

Nemsokára megtudtuk, hogy a francia megszállók távolról sem ütköztek olyan passzív ellenállásba a Ruhr-vidéken, mint ahogy azt Cuno kancellár hirdette. Széles körben indult meg a szabotázstevékenység azok ellen a tehervonatok ellen, amelyek a német szenet Franciaországba szállították. Hidak repültek a levegőbe, mozdonyok siklottak ki, kitérővágányok semmisültek meg. E hőstettekhez és a velük járó veszedelmekhez képest a mi, szinte mindennapos csetepatéink a kommunistákkal elvesztették jelentőségüket. Tudtuk, hogy a párt, más hazafias csoportosulásokkal párhuzamosan, részt vesz a Ruhr-vidéki ellenállásban, és mi hárman – Siebert, Ottó és én – az első napokban titkos megbízatást kértünk a francia megszállási övezetben. A válasz parancs formájában érkezett: M.-ben szükség van ránk, ott kell maradnunk. Ismét az az érzésem támadt, mint W.-ben a szabadcsapatoknál, hogy amíg mások harcolnak értem, én egy békés helyőrségen penészedem. Türelmetlenségem még csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy az ellenállásban jó néhány szabadcsapatbeli bajtárs és parancsnok tüntette ki magát, nevezetesen Leo Albert Schlageter hadnagy.

Schlageter neve bűvös név volt a szabadcsapatok veteránjai előtt. Ő volt Riga hőse. Bátorsága nem ismert határt, mindenütt harcolt, ahol harcolni lehetett. Felső-Sziléziában a lengyel csapatok háromszor zárták körül, s ő háromszor tört ki a gyűrűből. Megtudtuk, hogy a Ruhr-vidéken megvetéssel hárította el magától egyszerű kitérővágányok megsemmisítését, és a francia hídőrség orra előtt robbantotta fel a hidakat. "Tisztára békés" célzattal cselekedett így, jelentette ki tréfásan.

Május 23-án szörnyű hír háborított fel bennünket. A Duisburg-Düsseldorf útvonalon, az egyik vasúti híd felrobbantása után a franciák elfogták és agyonlőtték Schlagetert. Néhány nappal később az egyik hazafias csoportosulás, amelyik a párttal együttműködve a Rossbach-különítmény veteránjait fogta össze, tudtomra adta, hogy Schlagetert egy Walter Kadow nevű tanító súgta be a franciáknak, és hogy engem, valamint két bajtársamat jelölték ki arra a feladatra, hogy végezzünk vele.

A kivégzés egy P. melletti erdőben zajlott le. Kadow-t fütykösökkel agyonvertük, és hulláját elástuk. De nem sokkal később a rendőrség rábukkant hullájára, minket letartóztattak, bíróság elé állítottak, és engem, valamint két társamat tíz-tíz évi börtönbüntetésre ítéltek.