*

A következő napokban rohamaim egyre gyakrabban ismétlődtek. De valami megváltozott. A tárgyak nem tűntek el. Nem volt többé űr, csak várakozás. Ha zenekar játszik, és megszólal a nagydob, határozott és tompa ütésében valami titokzatosat, fenyegetőt és ünnepélyeset érezni. Nos, nekem ilyen érzésem támadt. Napjaim teli voltak dobütésekkel. Valami kegyetlen dolog előjeleit sejtettem meg, torkomban gombócot éreztem, és én vártam, őrült rettegéssel vártam valamire, ami nem következett be. A dobütések elmaradtak, az volt az érzésem, lidérces álomból ébredek, s a világ hirtelen valószerűtlenné vált. Észrevétlenül átalakultak a tárgyak, mind álarcot viselt. Körülnéztem, teli voltam bizalmatlansággal és félelemmel. A lapátomon felcsillanó nap hazudott. A homok hazudott. A vörös betonkeverő gép hazudott. És mind e hazugságban kegyetlen értelem rejtőzött. Minden ellenem szövetkezett. Súlyos csend borult rám. Néztem a szaktársakat, ajkuk mozgott, én egyetlen szavukat sem hallottam, de megértettem, hogy szántszándékkal mozgatják némán az ajkukat, hogy csak azt higgyem, megbolondultam. Kedvem lett volna rájuk kiáltani: "Ismerem kisded játékaitokat, nyomorultak!" Kinyitottam a szám, és hirtelen tompa és szaggatott hang kiáltott a fülembe, Apa hangja.

Napi nyolc órát lapátoltam. Még éjszaka, álmomban is lapátoltam. Gyakran azt álmodtam, nem lapátolok elég gyorsan, a keverődob csillogó fehér fémje előbukkan, a Meister ordít, verítékben úszva ébredem, kezem láthatatlan lapátnyelet szorongatott. Néha azt gondoltam magamban: “Lám, mi lett belőled: lapát! Egy lapát vagy."

Néha arra gondoltam, ha munkanélküli koromban annyit ehettem volna, mint most, beértem volna vele.

Szerencsétlenségemre ahhoz, hogy ezt a keveset előteremtsem, napi nyolc órát kellett dolgoznom, és miközben dolgoztam, erőm fogyott, és étvágyam nőtt. Hogy éhségem csillapítsam, egész nap lapátoltam, de ettől csak éhesebb lettem. így telt el néhány nap, és én elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Úgy döntöttem, bevárom a szombatot, mert kényszerhelyzetemben kölcsönt vettem fel Sieberttől, és vissza akartam fizetni az adósságom, mielőtt meghalok.

Eljött a szombat, és megfizettem az adóságom. Mindössze annyim maradt, hogy abból háromnapi élelemre futotta volna. Elhatároztam, hogy aznap elköltöm minden pénzem, és mielőtt meghalok, még egyszer jóllakom. Villamosra ültem, és elindultam bevásárolni: szalonnát, kenyeret és egy doboz cigarettát vettem.

Megmásztam az öt emeletet, kinyitottam szobám ajtaját, és eszembe jutott, hogy tavasz van. A napfény ferdén ömlött be a szélesre tárt kis ablakon, és én, egy hónap óta először, körülnéztem a szobámban: fapriccsre dobott szalmazsák, puhafa asztal, mosdószekrény. A falak feketék voltak a kosztól. Egyszer már lemostam, de ez semmit sem használt. Le kellett volna vakarni. Egy ízben már nekiláttam, de nem volt erőm befejezni.

Az asztalra raktam a csomagot, kisepertem a szobát, majd kimentem vízért az emeleti csaphoz, visszatértem, s arcot és kezet mostam. Újra kimentem, hogy a szennyes vizet kiöntsem, és amikor a szobába visszajöttem, tíz centiméternyi szélességben felhasítottam a szalmazsákot, bedugtam kezem a lyukon, és kivettem a pisztolyom.

Kibontottam a rongyokba göngyölt mausert, ellenőriztem, kibiztosítottam, aztán a pisztolyt az asztalra tettem. Az ablakhoz toltam az asztalt, hogy rám süssön a nap, és leültem.

Levágtam nyolc meglehetősen vékony szelet kenyeret, és mindegyikre egy-egy jóval vastagabb szalonnát raktam. Sietség nélkül, alaposan megrágtam az ételt. Evés közben az asztalra felsorakoztatott kenyér- és szalonnaszeleteket néztem, és valahányszor egyet elvettem, megszámláltam, hány maradt. A napfény a kezemre hullt, éreztem arcomon melegét. Ingujjban voltam, semmire sem gondoltam. Az evés boldoggá tett.

Amikor végeztem, összesepertem asztalomon a morzsát, és bedobtam abba a régi lekvárosbödönbe, amelyet szemétládának használtam. Azután kezet mostam. Mivel szappanom nem volt, sokáig súroltam a kezem, hogy a zsiradékot ledörzsöljem róla. Azt gondoltam: "Jól megzsíroztad a lapátot, és most eltöröd." És nem tudom, miért, nevethetnékem támadt. Megtöröltem a kezem egy kampóra akasztott, törülközőként használt rongyos ingben. Majd visszatértem az asztalhoz, rágyújtottam egy cigarettára, és odaálltam az ablakba.

A palatetőkön csillogott a nap. Mélyet szippantottam, a füst egy részét kifújtam, és mohón beszívtam illatát. Kihúztam magam, szétterpesztettem a lábam, úgy éreztem most, hogy erősen és megingathatatlanul állok... majd hirtelen mintha filmen láttam volna magam: álltam az ablak előtt, cigarettáztam és néztem a háztetőket. Ha a cigaretta végigég, fogom a pisztolyt, halántékomhoz illesztem, mindennek vége.

Kopogtattak, az asztalon levő pisztolyra pillantottam, de mielőtt még elrejthettem volna, az ajtó kitárult: Siebert állt a küszöbön. Köszönésképpen felém intett. Sietve előrejöttem, és az asztal elé léptem.

– Nem zavarlak? – kérdezte.

– Nem.

– Csak éppen látni akartalak.

Nem feleltem, ő várt egy pillanatig, majd becsukta az ajtót, és egy lépéssel közelebb jött.

– A háziasszonyod meglepődött, amikor felőled kérdezősködtem.

– Nem szoktam látogatókat fogadni.

– So – mondta.

Elmosolyodott, hegyes orra megnyúlt, nagy füle, úgy tetszett, még jobban eláll. Még egyet lépett előre, végigsétáltatta tekintetét a szobán, elfintorodott. Majd rám pillantott, és elindult az ablak felé.

Megkerültem az asztalt, s Siebert és az asztal között helyezkedtem el. Zsebre dugta kezét, és kinézett a tetőre.

– Legalább jó itt a levegő.

– Igen.

Jóval magasabb volt nálam, alig értem a válláig.

– Kissé hideg lehet itt télen, nicht wahr?

– Nem tudom. Csak két hónapja lakom itt.

Sarkon fordult, és a szemembe nézett: tekintete elsiklott fejem fölött, már nem mosolygott többé.

– Halló! – kiáltott fel.

Megmozdultam, ő tenyerével könnyedén arrább taszított, és felkapta a pisztolyt.

– Vigyázz! – kiáltottam rá. – Töltve van.

Éles pillantást vetett rám, fogta a pisztolyt, és ellenőrizte a tárát. Mereven rám nézett.

– És a biztosító zár sincs lecsapva – fűztem hozzá. Rövid szünet után megkérdezte:

– Az a szokásod, hogy töltött pisztolyt tartogatsz az asztalodon?

Hallgattam, ő visszatette a fegyvert, és leült az asztalhoz. Én szintén leültem.

– Azért jöttem fel, mert nem értek valamit.

Hosszú másodpercek után ismét ő törte meg a csendet:

– Miért fizetted ki egy összegben az adósságodat?

– Nem szeretem, ha adósságom van.

– Kifizethetted volna csak a felét. A másik felét pedig jövő héten. Megmondtam neked, engem ez egyáltalán nem zavar.

– Nem szeretem húzni-halasztani az adósságaim.

Rám nézett.

– So! – mondta mosolyogva. – Nem szereted húzni-halasztani az adósságaid, és most annyid maradt, amennyiből három napig ehetsz, csakhogy egy hét az hét nap, mein Herr!

Nem feleltem, Siebert tekintete végigsiklott az asztalon, szemöldöke hirtelen magasba rándult, ajka elkeskenyedett.

– Cigarettával együtt csak két nap.

Felvette a cigarettát, figyelmesen megnézte, és füttyentett:

– Semmit se vonsz meg magadtól.

Nem feleltem, s ő gúnyosan hozzátette:

– Talán a gyámod lepett meg egy csekkel?

Elfordultam, belebámultam a semmibe, és leintettem:

– Az egészhez semmi közöd.

– Gewiss, mein Herr! Semmi közöm hozzá.

Ránéztem. Elkapta a tekintetem.

– Természetesen semmi közöm hozzá. Mindenáron egyszerre akarod kifizetni, amivel tartozol: semmi közöm hozzá. Mindössze annyid marad, hogy három napig ehetsz: semmi közöm hozzá. Milliomoshoz illő cigarettát vásárolsz: semmi közöm hozzá. Töltött pisztoly van az asztalon: és még ehhez sincs semmi közöm!

Rám szegezte a tekintetét. Elfordítottam a fejem, de magamon éreztem pillantását. Olyan volt, mintha Apa nézne rám. Kezem a szék alá rejtettem, két térdem egymáshoz szorítottam, és attól rettegtem, hogy elfog a remegés.

Jó ideig csend volt, majd Siebert fojtott haraggal kijelentette:

– Meg akarod ölni magad.

Összeszedtem magam, és azt mondtam:

– Ez az én dolgom.

Talpra ugrott, ingemnél fogva megragadott, felrántott a székről, és megrázott.

– Te kis mocsok! – sziszegte. – Meg akarod ölni magad!

Szeme perzselt, elfordítottam a fejem, remegés fogott el, és csendesen megismételtem:

– Ez az én dolgom.

– Nein! – ordított rám Siebert, és megrázott. – Ez nem a te dolgod, te disznó! És Németország?

Lehajtottam a fejem, és azt mondtam:

– Németországnak befellegzett.

Éreztem, hogy Siebert ujjai eleresztik az ingem, és tudtam, minek kell következnie. Jobb karom felemeltem, de már későn. Keze nagyot csattant arcomon. Az ütés olyan erős volt, hogy megtántorodtam, Siebert bal kézzel elkapott, és újra lekent egy pofont. Majd hátralökött, és én a székre rogytam.

Arcom égett, fejem zúgott, legszívesebben felugrottam volna a székről, hogy rávessem magam. De nem mozdultam, néhány másodperc telt el, Siebert előttem állt, és engem boldog bágyadtság öntött el.

Siebert rám nézett, szeme szikrázott, és láttam, hogy állkapocsizmai remegnek.

– Te kis mocsok – morogta.

Kezét a zsebébe süllyesztette, fel-alá kezdett járni a szobában, és az arcomba kiáltotta: "Nein! Nein! Nein!" Majd lángoló szemmel rám nézett:

– Te! – ordította. – Te! A szabadcsapatok veteránja!

Olyan dühösen fordult meg, hogy azt hittem, rám veti magát.

– Hallod? Németországnak nem fellegzett be! Csak egy büdös zsidó mondhat olyat, hogy Németországnak befellegzett! A háború folytatódik, érted? Még ez után a disznó versailles-i diktátum után is folytatódik!

Mint egy őrült, újra fel-alá kezdett járni a szobában.

– Herrgott! – kiabálta. – Hisz ez világos! – Kereste a szavakat, állkapocsizmai megállás nélkül remegtek, ökölbe szorította a kezét, és hirtelen felordított: – Világos! Világos!

– Nesze! – mondta, és egy újságot vett ki a zsebéből. – Én nem vagyok szónok, de ebben mindent megírtak, schwarz auf weiss!

Orrom alá dugta az újságot.

– "Németország fizetni fog!" Lám, mit ki nem találtak! Minden szenünket el akarják rabolni! Ezt, ezt találták most ki! Nézd csak meg, itt megírják, schwarz auf weiss, meg akarják semmisíteni Németországot.

Hirtelen üvölteni kezdett:

– És te, te kis mocsok, meg akarod ölni magad!

Jobbjában meglengette az újságot, és arcul csapott vele.

– Nesze! – kiabálta. – Olvasd! Olvasd! Olvasd hangosan!

Reszkető mutatóujjával rábökött egy cikk közepére, és én olvasni kezdtem:

– “Nem, Németországot nem győzték le..."

– Állj fel, disznó! – kiáltott rám Siebert. – Állj fel, ha Németországról beszélsz!

Felálltam.

– “Németországot nem győzték le. Németország győzni fog. A háború nem ért véget. Csak más formát öltött. A hadsereg létszáma a semmivel egyenlő, a szabadcsapatokat feloszlatták. De minden német férfinak, akár egyenruhát visel, akár nem, változatlanul katonának kell tekintenie magát. Ma nagyobb szükség van a bátorságára, hajthatatlan eltökéltségére, mint bármikor. Aki nem viseli a szívén a haza sorsát: áruló. Aki csüggedésnek adja a fejét: megfutamodik az ellenség elől. Minden német férfinak, bárhol él is, az a kötelessége, hogy harcoljon, és életét áldozza a német népért és a német vérért!"

– Donnerwetter! – kiabálta Siebert. – Azt hihetné az ember, ezt egyenesen neked írták!

Néztem megsemmisülten az újságot. Ezt nekem írták.

– Világos! – mondta Siebert. – Katona vagy! Még mindig katona vagy! Mit számít az egyenruha? Katona vagy!

Zakatolni kezdett a szívem, álltam mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal. Siebert figyelmesen rám nézett, boldog mosoly öntötte el arcát, karjával átfogta vállam, melegség járt át, ő pedig vadul felkiáltott:

– Világos!

Csendesen mondtam:

– Engedj!...

– Úristen! – mondta. – Csak nem fogsz elájulni?

– Eressz el!

Leültem, arcom a tenyerembe rejtettem, és azt mondtam:

– Szégyellem magam, Siebert.

És boldog megkönnyebbülést éreztem.

– Ach was! – mondta zavartan Siebert.

Hátat fordított, elővett egy cigarettát, rágyújtott, és az ablakhoz húzódott; jó darabig hallgattunk, majd felálltam, leültem az asztal mellé, és reszkető kézzel felvettem az újságot. Megkerestem a címét: A Völkischer Beobachter volt.

Az első oldalon karikatúra ötlött a szemembe: “A nemzetközi zsidó, amint Németországot fojtogatja." Szórakozottan vizsgálgattam a zsidó arcvonásait, és hirtelen elemi erejű megrázkódtatást éreztem: ráismertem. Ráismertem kidülledt szemére, hosszú, kampós orrára, puffadt arcára, gyűlöletes és visszataszító vonásaira. Valaha elégszer elnézegettem azon a metszeten, amelyet Apa a WC ajtajára szegezett. Agyamban vakító világosság gyúlt ki. Mindent megértettem: ő volt az tehát. Gyermekkorom ösztöne nem csalt. Igazam volt, amikor gyűlöltem. Csak abban tévedtem, hogy a papok prédikációinak hatása alatt elhittem, hogy ez a kísértet láthatatlan, és csak imával, vezekléssel és hitbuzgalommal lehet legyőzni. Most megértettem, hogy ez a rémkép létezik, naponta keresztezi utunkat. Hogy az ördög nem ördög. Zsidó.

Felkeltem, tetőtől talpig megborzongtam. A cigaretta kezemre égett. Eldobtam. Majd reszkető kezemet a zsebembe süllyesztettem, az ablakhoz léptem, és mély lélegzetet vettem. Siebert karja az enyémhez ért, és ereje belém szállt. Keze az ablakpárkányon nyugodott. Nem nézett rám, meg sem moccant. Kint vörös vérfürdőben nyugodott le a nap. Visszafordultam, fogtam a mausert, lassan felemeltem, és célba vettem a napot.

– Jó kis fegyver – mondta Siebert. Hangja gyöngéd és higgadt volt.

– Ja, ja – mondtam halkan, és a mausert visszatettem az asztalra. De mindjárt újra felvettem. Agya súlyosan és meghitten simult a kezembe, formája kemény és valóságos volt, súlya a tenyeremre nehezedett, és én azt gondoltam: "Katona vagyok. Mit számít az egyenruha? Katona vagyok."

Másnap vasárnap volt, és csak hétfőn, munka után mehettem az anyakönyvi hivatalba.

Az íróasztal mögött egy rövid szakállú, fémkeretes szemüvegű hivatalnok ült, és egy ősz emberrel beszélgetett. Megvártam, amíg végeznek.

– Bitte – fordultam hozzá –, szeretnék megváltoztatni valamit a személyi adataimban.

A szemüveges hivatalnok, anélkül, hogy rám nézett volna, megkérdezte:

– Miről van szó?

– Egyházból kilépés.

A két ember egyszerre kapta fel a fejét. A szemüveges hivatalnok összenézett kollégájával. Majd ismét rám pillantott.

– Melyik felekezethez tartozott?

– A katolikushoz.

– És most már nem katolikus?

– Nem.

– Melyik vallást akarja felvenni?

– Semelyiket.

A hivatalnok fejcsóválva ősz kollégájára nézett.

– Miért nem töltött ki ilyen értelmű nyilatkozatot a legutóbbi népszámláláskor?

– Nem vettek lajstromba.

– Miért nem?

– Kurlandban voltam a szabadcsapatokkal.

Az őszhajú idegesen egy vonalzóval ütögette a tenyerét.

– Ez teljesen szabálytalan – mondta a hivatalnok. – Ki kellett volna töltenie egy nyilatkozatot. Hibát követett el.

– A szabadcsapatoknál nem tartottak népszámlálást.

A hivatalnok mérgesen ingatta a fejét.

– Majd jelentem a tényállást. Ez megengedhetetlen. A népszámlálás mindenkire egyaránt kötelező. Még a szabadcsapatokbeli urak sem kaptak alóla felmentést.

Csend támadt, majd azt mondtam:

– Tizenhatban lajstromba vettek.

A hivatalnok rám nézett, szemüvege villámokat szórt.

– De hát akkor miért vallotta magát katolikusnak?

– Szüleim töltötték ki a népszámlálási íveket.

– Akkor hány éves volt?

– Tizenhat.

Rám nézett.

– Most tehát huszonkettő.

Felsóhajtott, a kollégájához fordult, és mindketten a fejüket csóválták.

– És – folytatta a hivatalnok – már nem katolikus?

– Nem.

Homlokára tolta a szemüvegét.

– És miért nem?

Az volt az érzésem, ezzel a kérdéssel túllépte hatáskörét, és gyorsan, szárazon feleltem:

– Megváltoztak a filozófiai nézeteim.

A hivatalnok a kollégájára pillantott, és a fogai között szűrte: “Megváltoztak a filozófiai nézetei!" Az őszhajú felrántotta szemöldökét, félig kinyitotta a száját, és megcsóválta a fejét. A hivatalnok felém fordult.

– Rendben van, várja meg a következő népszámlálást, akkor majd kiléphet az egyházból.

– Nem akarok két esztendeig várni.

– Miért nem?

Nem feleltem, mire úgy folytatta, mint aki véget vet a tárgyalásnak:

– Senki sem kergeti.

Megértettem, új kibúvót kell találnom, és azt mondtam:

– Semmi értelme, hogy még két éven át egyházi adót fizessek, amikor egyik felekezethez sem tartozom.

A hivatalnok kiegyenesedett székében, kollégájára nézett, és szeme felvillant szemüvege mögött.

– Sicher, sicher, mein Herr, két éven át nem fog egyházi adót fizetni, de a rendelkezés formális... – Szünetet tartott, és mutatóujjával felém bökött. – Pótadót vetnek ki magára, s ez összegszerűleg magasabb az egyházi adónál.

Hátratámaszkodott székében, és diadalmas tekintetet vetett rám. Az őszhajú elmosolyodott.

Szárazon mondtam:

– Nem bánom.

A hivatalnok szemüvege rám villant, lebiggyesztette ajkát, és kollégájára nézett. Majd lehajolt, kinyitott egy fiókot, kivett három nyomtatványt, és mindhármat kitette, jobban mondva az íróasztalra dobta.

Elvettem és gondosan kitöltöttem a nyomtatványokat. Amikor végeztem, átnyújtottam őket a hivatalnoknak. Rájuk pillantott, hallgatott, majd fintorogva olvasni kezdte:

– Konfessionslos, aber gottgläubig. Ennek vallja magát?

– Igen.

Pillantást vetett a kollégájára.

– Ezek az új... filozófiai nézetei?

– Igen.

– Rendben van – mondta, és összehajtogatta a papírokat.

Megbiccentettem a fejem. Még csak egy pillantásra sem méltatott. A kollégáját nézte. Sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé. Hallottam, amint mögöttem azt mormolja: "Megint egy ilyen újsütetű alak."

Az utcán kivettem zsebemből a Völkischer Beobachter-t, és ellenőriztem a címet. Elég messzire kellett mennem, de nem telt villamosra.

Körülbelül háromnegyed órát gyalogoltam, és jócskán kifáradtam. Tegnap este kénytelen voltam vacsora nélkül lefeküdni. Délben Siebert nekem adta uzsonnája felét, és kölcsönzött néhány márkát. Amikor az építkezést elhagytam, vásároltam egy darabka kenyeret. De az éhség már újra kínzott, és lábam gyönge volt.

A párthelyiség az első emeleten volt. Csengettem, az ajtó félig kinyílt, és egy barna fiatalember nézett ki. Fekete, fényes szeme figyelmesen tekintett rám.

– Mit kíván?

– Beiratkozni a pártba.

Az ajtó nem nyílt szélesebbre. A barna fiatalember mögött egy ablaknál álló fiatalember hátát pillantottam meg. A nap vörös glóriát vont feje köré. Néhány másodperc telt el, majd a vörös hajú fiatalember sarkon fordult, intett, és azt mondta:

– Rendben van.

Az ajtó teljes szélességében kitárult, és én beléptem. Egy tucat barna inges fiatalember tekintett rám. A barna fiatalember rendkívül kedvesen és udvariasan betessékelt.

– Legyen szíves, fáradjon beljebb – mondta.

Kis asztalkához vezetett, amikor leültem, elébem tett egy kérdőívet, és én kitöltöttem. Miután végeztem, átnyújtottam a nyomtatványt a barna fiatalembernek. Ő elvette, és az asztalok között elindult a helyiség végébe. Mozdulatai élénkek és kecsesek voltak. Egy szürke ajtóhoz ért, és ott eltűnt.

Körülnéztem. A terem nagy volt és napfényes. Iratszekrényeivel, íróasztalaival és két írógépével első pillantásra kereskedelmi irodára emlékeztetett. Ám légköre nem az irodák légköre volt.

Valamennyi fiatalember barna inget, antantszíjat, csizmát viselt. Cigarettáztak, és halkan beszélgettek. Egyikük újságot olvasott. A többiek semmi különöset nem csináltak, de tétlenek sem voltak. Várakoztak.

Felálltam, és mintha a levegő feszültséggel telt volna meg. Néztem a barna inges ifjakat. Úgy látszott, egyik sem figyel rám, de én éreztem, hogy minden mozdulatomat szemmel tartják. Az ablakhoz léptem, homlokom az üveghez nyomtam. Korgott a gyomrom.

– Szép idő van, nicht wahr?

Hátranéztem, a vörös fiatalember állt mellettem, olyan közel, hogy karja a csípőmhöz ért. Széles szájjal, barátságosan mosolygott, de szeme komoly és fürkésző volt. Azt feleltem: “Ja", és kinéztem az utcára. Lent a járdán vézna, forradásos arcú, barna inges fiatalember járt fel s alá. Bejövet észre sem vettem. A másik járdán két fiatalember ácsorgott egy kirakat előtt. Hol az egyik, hol a másik fordult hátra, nézett össze szemközt álló bajtársával. Összeszorult a gyomrom, fejem kóválygott. Ha leülök, jobban leszek, gondoltam, és sarkon fordultam. A levegő nyomban megtelt a már ismert feszültséggel. Sorra szemügyre vettem a fiatalembereket. Egyik sem nézett rám.

Nem maradt időm leülni. A helyiség végében levő kis szürke ajtó hirtelen kinyílt, megjelent a barna fiatalember, majd gyors és kecses mozdulattal utat engedett egy negyven körüli férfinak: alacsony volt, zömök és arca lilaeres. A fiatalemberek összecsapták bokájukat, és fellendítették jobb karjukat. A zömök férfi szintén felemelte jobbját, majd leengedte, mozdulatlanul megállt a küszöbön, és olyan éles és gyors pillantást vetett rám, mintha emlékezetében azt kutatná, látott-e már. Erős melle kidomborodott a barna ing alatt, egészen rövidre nyírt haja volt, szeme elveszett duzzadt szemhéja mögött.

Közelebb jött. Lépte súlyos volt. Amikor közelebb ért, két fiatalember szó nélkül kivált a csoportból, és közrefogott.

– Freddie! – mondta a zömök férfi.

A barna fiatalember összecsapta bokáját.

– Jawohl, Herr Obersturmführer!

– A kérdőívet.

Freddie átnyújtotta a kérdőívet. Az Obersturmführer megmarkolta a papírt, és mutatóujjával rábökött.

– Lang?

Vigyázzba vágtam magam, és azt mondtam:

– Jawohl, Herr Obersturmführer.

Rövid, hurkás, tömpe ujja végigfutott a kérdőíven. Majd felemelte a fejét, és végigmért. Duzzadt szemhéja eltakarta szemét, pupillája csak keskeny résen át látszott. Tekintete fáradt volt és álmos.

– Hol dolgozik?

– A lingenfelseri építkezésnél.

– Van ott olyan szaktársa, aki párttag?

– Azt hiszem, egy.

– Nem bizonyos benne?

– Nem. De azt tudom, hogy olvassa a Völkischer Beobachter-t.

– Hogy hívják?

– Siebert.

Az Obersturmführer Freddie-hez fordult, nem a nyakát fordította felé, hanem egész törzsét, mintha a nyakát a vállához forrasztották volna.

– Ellenőrizd.

Freddie leült egy asztalhoz, és böngészni kezdte a kartotékokat. Az Obersturmführer visszahelyezte hurkás mutatóujját a kérdőívre.

– Törökország?

– Ja, Herr Obersturmführer.

– Melyik alakulatnál?

– Herr Rittmeister Günther alakulatánál.

Freddie felkelt.

– Siebert párttag.

A hurkás mutatóujj néhány sort átugrott.

– Á! A szabadcsapatok!

És egyszerre nem volt már álmos a tekintete.

– Melyik alakulatnál?

– Oberleutnant Rossbach különítményénél.

Az Obersturmführer elmosolyodott, keskenyre nyitott szeme felcsillant, ínyenc módjára összecsücsörítette az ajkát.

– Baltikum? Ruhr? Felső-Szilézia?

– Mindhárom.

– Gut!

Vállon veregetett, a két fiatalember, aki közrefogott, elhúzódott mellőlem, és visszaült a helyére. Az Obersturmführer darabosan Freddie-hez fordult:

– Állítsd ki az ideiglenes igazolványát.

Pupillái összeszűkültek, tekintete ismét álmos lett.

– Előbb SA-jelölt lesz, aztán, ha érdemesnek találjuk, esküt tesz a Führerre, és felvesszük SA-nak. Van pénze egyenruhára?

– Sajnos nincs.

– Miért nincs?

– Alig egy hete még munkanélküli voltam.

Az Obersturmführer szegletes mozdulattal az ablak felé fordult:

– Ottó!

A vörös fiatalember hátraarcot csinált, bicegve hozzáfutott, és összecsapta bokáját. Sovány, szeplővel telehintett arca mosolyra nyílt.

– Odaadod neki Heinrich egyenruháját.

Ottó felhagyott a nevetéssel, arca komor lett és szomorú. Azt mondta:

– Heinrich egyenruhája túl nagy lesz neki.

Az Obersturmführer vállat vont.

– Majd megigazíttatja.

Csend borult a szobára. Az Obersturmführer végigsétáltatta tekintetét a fiatalembereken, és hangosan azt mondta:

– Egy szabadcsapatos megérdemli, hogy Heinrich egyenruháját viselje.

Freddie átnyújtott az Obersturmführernek egy összehajtott igazolványt. Az kinyitotta, belepillantott, és átadta nekem.

– Amíg újabb parancsot nem kapsz, maradj az építkezésnél.

Boldogan vettem tudomásul, hogy tegezett.

– Add meg a címed Ottónak. Majd ő elviszi neked Heinrich egyenruháját.

Az Obersturmführer sarkon fordult, ismét visszajött, és a szemembe nézett.

– Egy szabadcsapatosnál bizonyára akad valamilyen fegyver?

– Mauser pisztoly.

– Hová rejtetted?

– A szalmazsákomba.

Megvonta erős vállát.

– Gyerekség.

Szegletes mozdulattal az ifjú emberek csoportjához fordult, rájuk hunyorított, és azt mondta:

– A szalmazsákoknak nincsenek titkaik a Schupók előtt.

A fiatalemberek kacagtak, de ő szenvtelen maradt. Amikor a kacagás elült, folytatta:

– Ottó majd megmutatja, hova rejtsd el.

Freddie megérintette a karom.

– Ottóban megbízhatsz. A saját pisztolyát olyan ügycsen eldugta, hogy maga se találja.

A fiatalemberek újra kacagtak, és ezúttal az Obersturmführer is elnevette magát. Majd erős kezével elkapta Freddie nyakát, néhányszor előrehajlította, és franciául többször megismételte:

– Petite canaille! Petite canaille!

Freddie ide-oda forgolódott, de nem túlságosan igyekezett a fogásból szabadulni.

– Petité canaille! Petité canaille! – mondta az Obersturmführer, és arcát elöntötte a vér.

Végül úgy meglökte Freddie-t, hogy Otto karjába esett, az pedig az ütés erejétől felbukott. A fiatalemberek harsogva kacagtak.

– Achtung! – kiáltotta el magát az Obersturmführer. És mindenki megmerevedett. Az Obersturmführer a vállamra tette kezét.

– SA-jelölt! – szólalt meg ünnepélyesen. Szünetet tartott, és kihúztam magam. – A Führer fenntartás nélküli odaadást vár el tőled!

Azt feleltem:

– Jawohl, Herr Obersturmführer!

Az Obersturmführer eleresztett, egy lépést hátrált, vigyázzba vágta magát, fellendítette jobb karját, és harsányan felkiáltott:

– Heil Hitler!

A fiatalemberek kinyújtott karral, feszesen álltak.

Majd egységesen, rekedten és hangosan szó tagolva kiáltották:

– Heil Hitler!

Hangjuk erőteljesen visszhangzott bennem. Mélységes megbékélést éreztem. Ráleltem utamra. Egyenesen és világosan nyílt meg előttem. Várt rám a sírig tartó kötelesség.