*

Dachauban gyorsan és nyugalmasan telt az idő. A tábort példásan szervezték meg, a foglyokat szigorúan kordában tartották, s engem mélységes elégedettség és megbékélés töltött el, hogy a kaszárnyaélet rendszerességére ismét rátaláltam. Alig két évre rá, hogy a KL-be megérkeztem, 1936. szeptember 13-án, nagy öröm ért: kineveztek Untersturmführernek. E naptól kezdve gyorsan haladtam fölfelé a ranglétrán. 1938 októberében Obersturmführerré, 1939 januárjában Hauptsturmführerré léptettek elő.

Ettől fogva bizalommal tekinthettem mind a magam, mind a családom jövője elé. 1937-ben Elsie fiúgyermekkel ajándékozott meg; négyre szaporodott gyermekeim száma: a legidősebb, Karl, hétéves volt, Katherina öt, Hertha négy. Amikor kineveztek tisztnek, a rendkívülien szűk fél villarész helyett egy sokkal kényelmesebb, jobb fekvésű egész villát kaptam. Ezenfelül a tiszti zsold bőségesebb életmódot is biztosított, s a nélkülözésekben bővelkedő évek után könnyebbséget jelentett az is, hogy nem kellett többé minden fillért beosztani.

Néhány hónappal Hauptsturmführerré történt előléptetésem után csapataink behatoltak Lengyelországba. Még ugyanaznap kérvényeztem, hogy küldjenek ki a frontra.

Válaszképpen nyolc nappal később a Reichsführer körlevelet intézett hozzánk. Köszönetet mondott a KL tisztjeinek, hogy a Halálfejes Hadtest szelleméhez méltóan, önként jelentkeztek a lengyel hadjáratra. De az SS-tiszteknek meg kell érteniük, hogy nem tehet eleget valamennyiük kívánságának – ezzel csak rontana a tábor rendjén. Azt kéri tehát, hogy a jövőben ne újítsák meg kéréseiket, és bízzák rá, hogy ő jelölje ki a Waffen-SS számára azokat, akiket a táborok nélkülözni tudnak.

Ez a parancs azt jelentette, hogy nem sokat remélhetek a jövőtől: öt éve dolgoztam a tábor irodájában, megmásztam az egész ranglétrát, ismertem az egész gépezetet, s ennek következtében kevés kilátásom nyílt rá, hogy a Reichsführer választása rám essék. Minél többet gondoltam azonban a fronton harcoló bajtársakra, annál kevésbé tudtam beletörődni, hogy örökké hivatalnokoskodjam.

Lengyelországot, mint ahogyan várható volt, gyorsan lerohantuk. A háború elcsendesedett, elérkezett 1940 tavasza, egyre gyakrabban esett szó egy mindent elsöprő támadásról, és május elején a Reichstagban a Führer fontos beszédet tartott. Bejelentette, hogy most, mivel Lengyelország megszűnt, és Danzig az anyaországhoz visszatért, itt az ideje végre, hogy a demokráciák keressék a békés megegyezést a Reichhal az európai problémákat illetően. Ha nem így cselekszenek, az azt bizonyítja, hogy zsidó gazdáik ellenzik a békés rendezést. A végkövetkeztetés világos volt: a nemzetközi zsidóság azt hiszi, elérkezett a pillanat, hogy a Reich ellen koalíciót tákoljon össze, és megkísérelje a végső leszámolást a nemzetiszocializmussal. Ebben a harcban Németország, mint már annyiszor, ismét arra kényszerül, hogy vállalja sors szabta szerepét. Ám a demokráciák és a nemzetközi zsidóság keserűen csalódni fognak, ha azt gondolják, hogy 1918 szégyene megismétlődhetik. A III. Reich rendíthetetlen erővel folytatja a harcot, jelentette ki ünnepélyesen a Führer, s a nemzetiszocialista állam gyorsan és keményen le fog sújtani az ellenségeire. Ami a zsidókat illeti, bárhol, bármerre, ahol utunkba kerülnek, kiirtjuk őket. Három nappal e beszéd elhangzása után parancsot kaptam a Reichsführertől, hogy menjek Lengyelországba, és alakítsak át egy régi lengyel tüzérségi kaszárnyatelepet koncentrációs táborrá. Az új KL-t, a közelében fekvő városka után, Auschwitznak nevezték el.