1934
Júniusban parancsot kaptam, hogy menjek lovasszázadommal S.-be, és vegyek részt egy SS-lovasparádén. A horogkeresztes zászlódíszbe öltözött utcákon pompás rendben, lelkes hangulatban zajlott le a felvonulás. Himmler, miután megszemlélt bennünket, beszédet intézett hozzánk, s szavai mély hatást gyakoroltak rám. Őszintén szólva, gondolataiban semmi újat nem találtam, de az a tény, hogy ezen a fényes ünnepségen közvetlenül a Reichsführer szájából hallottam őket, kétségbevonhatatlanul bizonyította igazukat.
Elöljáróban a Reichsführer a hatalomra jutást megelőző súlyos hónapokról emlékezett meg. Az emberek hátat fordítottak nekünk, mondta, s jó néhányan börtönben sínylődtünk. De hála istennek, a mozgalom és az SS kiállta a próbát. És most Németország megajándékozott bennünket a győzelemmel.
Ez a győzelem, jelentette ki ünnepélyesen a Reichsführer, nem változtat, nem változtathat semmit a Halálfejes Hadtest szellemén. Az SS-eknek a verőfényes napokban éppúgy, mint a vihar idején, rettenthetetlen katonáknak kell maradniuk, akiket a becsület hevít. Minden időben – folytatta –, a régi teuton lovagok kora óta, a becsületet tekintették a katona legmagasztosabb eszményének. De akkoriban még nem voltak tisztában vele, mi is a becsület. S így nemegyszer az a nehézség állt elő, hogy a katonáknak több út közül saját belátásuk szerint kellett választaniuk. Ezek a nehézségek, állapította meg örömmel a Reichsführer, megszűntek az SS-ek számára. A Führer, Adolf Hitler, egyszer s mindenkorra meghatározta, mi az SS becsülete, s meghatározását elitcsapatai jelmondatává tette. "Becsületed – mondta – a hűség." Azóta minden tökéletesen egyszerű és világos. A katonának nem kell többé lelkiismereti kérdésekkel bajlódnia. Elég, hogy hűséges, egyszóval engedelmeskedik a parancsnak. A mi kötelességünk, egyetlen kötelességünk az, hogy engedelmeskedjünk. S hála e feltétlen engedelmességnek, a Halálfejes Hadtest valódi szellemének megfelelően, bizonyosak lehetünk benne, hogy sohasem tévedünk, mindig az igazi utat járjuk, s a jó és rossz napokban egyaránt ren-díthetetlenül szolgáljuk az örök elvet: “Deutschland, Deutschland über alles!"
Beszéde végeztével Himmler fogadta a párt és az SS vezetőit. Szerény rangom tudatában meglepődtem, amikor azzal tüntetett ki, hogy magához hívatott.
A városháza egyik termében várt rám. Egy nagy, üres asztal mögött állt.
– Oberscharführer Lang, ugye maga részt vett Kadow kivégzésében?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
– Ugye, öt évet ült a dachaui börtönben?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
– És azelőtt Törökországban volt?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
– Altisztként?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
– Szülei meghaltak?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
Csalódást és megdöbbenést éreztem. Himmler pontosan emlékezett személyi adataimra, de azt elfelejtette, hogy ugyanezeket a kérdéseket egyszer már feltette.
Egy darabig csend volt, szemügyre vett, majd folytatta:
– Ugye, két éve találkoztunk von Jeseritz ezredesnél?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
– Ugye, maga von Jeseritz ezredes bérlője?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
Cvikkere hirtelen megvillant. Hidegen megkérdezte:
– Ugye, egyszer már feltettem magának ezeket a kérdéseket?
Dadogva feleltem:
– Jawohl, Herr Reichsführer.
– És ugye maga azt hitte, hogy erről megfeledkeztem?
– Jawohl, Herr Reichsführer.
– Tévedett.
Szívem hangosan vert, olyan szigorú vigyázzállásba merevedtem, hogy lábamba beleállt a görcs. Minden szótagot hangsúlyozva, hangosan mondtam:
– Tévedtem, Herr Reichsführer.
Jóindulattal jegyezte meg:
– Egy katonának sohasem szabad kételkednie a parancsnokában.
Ezután hosszú szünet következett. Úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől. Igaz, hogy jelentéktelen dologban kételkedtem, de kételkedtem. A kritizáló és rágalmazó zsidó szellem megfertőzött: odáig merészkedtem, hogy bíráltam a parancsnokomat.
A Reichsführer figyelmesen rám nézett, majd folytatta:
– Ennek többé nem szabad előfordulnia.
– Nein, Herr Reichsführer.
Újra csend támadt, majd nyájasan és egyszerűen mondta:
– Erről tehát nem beszélünk többé.
És én megrendültén értettem meg, hogy ismét a bizalmába fogadott. A Reichsführerre néztem. Néztem szigorú, merev arcvonásait, és a biztonság érzése töltött el.
A Reichsführer merev tekintetét fejem fölé szegezte, s úgy folytatta, mintha könyvből olvasná:
– Oberscharführer, figyelemmel kísértem SS-tevékenységét, és alkalmam nyílt véleményt alkotnom magáról. Örömmel közölhetem, hogy véleményem kedvező. Maga higgadt, szerény, magabiztos. Nem tolja magát előtérbe, hagyja, hogy eredményei beszéljenek maga helyett. Pontosan teljesíti a parancsot, és a kijelölt területen kezdeményező és szervezői tehetségről tesz tanúságot. E tekintetben különösen nagyra becsülöm azokat az iratokat, amelyeket embereiről küldött. Ezek igazi német alaposságra vallanak.
Nyomatékkal jelentette ki:
– Ihre besondere Stärke ist die Praxis. – Rám vetette tekintetét, és így folytatta: – Örömmel közölhetem, hogy a börtönéletben szerzett tapasztalatait az SS hasznosíthatja.
Szemét ismét a fejem fölé szegezte, és habozás vagy megtorpanás nélkül, zavartalanul folytatta:
– A párt úgy határozott, hogy Németország különböző részein koncentrációs táborokat állít fel azzal a célzattal, hogy a bűnözőket munkára fogjuk, s ezáltal megjavítsuk. A nemzetiszocialista állam ellenségeit is kénytelenek leszünk ezekbe a táborokba bezárni, hogy megvédjük őket polgártársaik felháborodásától. Célunk ez esetben is mindenekelőtt nevelő lesz. Arról van szó, hogy egyszerű, dolgos és fegyelmezett életmód révén újjáteremtsük a lelkeket.
– Az az elgondolásom – folytatta – , hogy magát kezdetben a dachaui Konzentrationslager parancsnokságához osztom be. Rangjának megfelelő zsoldot és illetményeket fog kapni. Ezenfelül szállást, fűtést és élelmezést. A családját magával viheti. – Szünetet tartott.
– Azt hiszem, mindazoknak az SS-eknek, akik KL-ben teljesítenek szolgálatot, példás német családi életet kell élniük. Enélkül elveszítik erkölcsi szilárdságukat.
Rám nézett:
– Amit mondtam, nem kell parancsnak tekintenie, csupán javaslatnak. Magán áll, hogy elfogadja-e vagy sem. Én, személy szerint, azt hiszem, hogy a börtönben szerzett tapasztalatai és sajátos képességei ilyenfajta munkakörben lehetnek leghasznosabbak a pártnak. Mégis, szolgálataira való tekintettel, módot adok, hogy egyéb kívánságait is előterjessze.
Rövid ideig tétováztam, majd azt mondtam:
– Herr Reichsführer, szeretném bejelenteni, hogy szerződést írtam alá von Jeseritz ezredesnek: tíz évig nála maradok.
– Kétoldalú a szerződés?
– Nein, Herr Reichsführer.
– Tehát semmilyen biztosítéka nincs, hogy a bérletében megmarad?
– Nincs, Herr Reichsführer.
– Ez esetben, azt hiszem, nincs mit vesztenie, ha a birtokot otthagyja.
– Nincs, Herr Reichsführer... feltéve ha Herr von Jeseritz elenged.
Lebiggyesztette szája szélét.
– Legyen nyugodt, el fogja engedni. – Folytatta: – Gondolkozzék, és nyolc napon belül írja meg, mit határozott. – Ujja hegyével az asztalra koppintott. – Végeztem.
Tisztelegtem, fogadta tisztelgésemet, s ezután távoztam.
Csak másnap este tértem vissza a lápra. A gyerekek már lefeküdtek. Kettesben vacsoráztam Elsie-vel. Vacsora után megtömtem a pipámat, rágyújtottam, kimentem és leültem a kerti padra.
Enyhe idő volt, különlegesen világos éjszaka.
Elsie nemsokára utánam jött, s én közöltem vele Himmler ajánlatát. Amikor befejeztem, ránéztem. Két tenyere a térdén pihent, feje mozdulatlan volt. Néhány másodperc múlva folytattam:
– Kezdetben nem élnénk sokkal jobb anyagi körülmények között, de neked nem kellene ennyit gürcölnöd.
– Nem rólam van szó – mondta mereven. Folytattam:
– Ha tiszt leszek, a helyzet megjavul.
– Van rá kilátás, hogy kinevezzenek?
– Igen. Régi párttag vagyok, és a háborúban eltöltött szolgálati időmet is beszámítják.
Elsie csodálkozva fordult felém.
– Ugye, mindig arra vágytál, hogy tiszt légy?
– Igen.
– Akkor mit tétovázol?
Újra meggyújtottam a pipám.
– Nincs ínyemre – dünnyögtem.
– Micsoda nincs ínyedre?
– A börtön mindig csak börtön marad. Még az őrszemélyzet számára is.
Egymásra rakta a kezét.
– Akkor hát világos a dolog: vissza kell utasítani.
Nem feleltem.
– Ha nemet mondanál – kérdezte néhány másodperc múlva Elsie –, megharagudna rád a Reichsführer?
– Nem hiszem. Ha egy parancsnok megengedi az alárendeltjének, hogy válasszon, nem haragudhat meg.
Magamon éreztem Elsie pillantását, és megkérdeztem:
– És neked hogy tetszene?
Habozás nélkül rávágta:
– Sehogy. Nekem nem tetszene. Egyáltalán nem tetszene. – Rögtön hozzátette: – De az, hogy én mit gondolok, ne befolyásoljon.
Pöfékeltem néhányat, majd előrehajoltam, felvettem egy marék kavicsot, és táncoltatni kezdtem a tenyeremen.
– A Reichsführer azt hiszi, hogy egy KL-ben volnék a leghasznosabb a párt számára.
– Egy KL-ben?
– Konzentrationslagerben.
– Miért hiszi ezt?
– Mert öt évig raboskodtam.
Elsie a pad támlájára dőlt, és maga elé meredt.
– Itt is hasznos vagy.
Lassan feleltem:
– Persze. Itt is hasznos vagyok.
– És ezt a munkát szereted.
Ezen egy pillanatig elgondolkoztam, majd azt mondtam:
– Az nem számít. Ha a KL-ben vagyok leghasznosabb a pártnak, KL-be kell mennem.
– De hátha itt hasznosabb vagy?
Felkeltem.
– A Reichsführernek más a véleménye erről.
Egyenként a kútkávához dobáltam a kavicsokat, majd, hogy a hamut kirázzam, csizmámhoz vertem a pipám, és visszamentem a házba. Vetkőzni kezdtem. Rövidesen Elsie is utánam jött. Későre járt. Fáradt voltam, de nem tudtam elaludni.
Másnap ebéd után, mielőtt Elsie mosogatáshoz látott volna, lefektette a gyerekeket. Én leültem egy székre a félig nyitott ablakkal szemben, és pipára gyújtottam. Elsie háttal állt, és hallottam, hogy a mosogatódézsában a tányérok halkan egymáshoz koccannak. Szemközt egy-egy nyárfa ragyogott a sorompó mindkét oldalán.
Hallottam Elsie hangját:
– Mit határoztál?
Felé fordultam. Csak a hátát láttam, a lefolyó fölé hajolt.
– Nem tudom.
Észrevettem, hogy háta enyhén meggörnyedt. A tányérok halkan összekoccantak, és azt gondoltam: "Túlságosan töri magát. Kifáradt." Elfordítottam a fejem, és néztem tovább a nyárfákat.
Elsie folytatta:
– Miért nem lépsz be a hadseregbe?
– Az SS-ek nem lépnek be a hadseregbe.
– Nem kaphatsz más beosztást az SS-ben?
– Nem tudom. Erről nem beszélt a Reichsführer.
Ezután egy darabig csend volt, majd azt mondtam:
– A hadseregben sokat számít a tanultság az előléptetésnél.
– És az SS-ben?
– Ott főként a csapatszellem számít. És a gyakorlatiasság. – Félig feléje fordultam és hozzátettem: – Meine besondere Stärke ist die Praxis.
Elsie leakasztott egy törlőrongyot, és törölgetni kezdte az edényeket. Mindig a tányérokkal kezdte, aztán szép sorjában egymás mellé rakosgatta az edényeket a kredencben.
– Miért nincs ínyedre a KL-be menni?
Levetette a cipőjét. Hallottam, amint puha léptekkel jön-megy a hátam mögött. Anélkül, hogy hátrafordultam volna, azt mondtam:
– Az amolyan zsaru-beosztás.
Néhány másodperc múlva hozzátettem:
– Aztán ott lovak se lesznek...
– Ach! – sóhajtott Elsie. – A lovak!
Tányér került a helyére, a polchoz koccant, a padlón halkan siklott Elsie papucsa. Lába hirtelen megtorpant.
– Lakást is adnak?
– Igen. Meg fűtést. Meg kosztot. Legalábbis nekem. Ezenfelül ott vannak még az illetmények. És neked se kellene dolgoznod.
– Ó, az nem érdekes! – mondta Elsie. Megfordultam. A kredenc előtt állt, csak a hátát láttam.
– Mintha fáradt volnál, Elsie.
Szembefordult, és kihúzta a derekát.
– Nagyon jól érzem magam.
Újra kinéztem az ablakon. A keret félig eltakarta előlem a jobb oldali nyárfát. Úgy találtam, ideje volna a kerítést újrafesteni.
– Verik a KL-ben a foglyokat? – kérdezte kisvártatva Elsie.
Szárazon feleltem:
– Dehogyis, a nemzetiszocialista államban ez nem lehetséges. – Hozzátettem: – A KL-eknek az a céljuk, hogy munkára neveljék a foglyokat.
Szarka telepedett a jobb oldali nyárfa csúcsára. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban szemügyre vegyem, s eközben kezem nyomot hagyott az üvegen. Rossz érzésem támadt. Hangosan mondtam:
– Apa is tiszt akart lenni, de nem vették be. Valami baja volt a tüdejével.
...És egyszerre mintha újra tizenkét éves lettem volna: a szalon nagy ablakait tisztítottam, és időnként pillantást vetettem a tisztek arcképeire. Egy sem hiányzott. Rangfokozatok szerint, balról jobbra sorakoztak. Franz bácsi nem volt köztük. Franz bácsi is tiszt akart lenni, de nem volt eléggé tanult...
– Rudolf Stárke szólalt meg Elsie.
Hallottam, hogy a kredenc két ajtószárnya egymás után becsapódik.
– Mindig arról álmodtál, hogy tiszt légy, nicht wahr?
– De nem így – válaszoltam ingerülten. – Nem koncentrációs táborban.
– Akkor hát ne fogadd el!
Székem támlájára tette a törlőrongyot. Félig hátrafordultam. Rám nézett, és amikor nem feleltem, megismételte:
– Akkor hát ne fogadd el.
Felkeltem.
– A Reichsführernek az a véleménye, hogy egy KL-ben lehetek a leghasznosabb.
Elsie kihúzta az asztalfiókot, és rendezgetni kezdte a villákat. Gondosan egymásra rakta őket. Egy pillanatig csendben nézegettem, mit csinál, majd felvettem székem támlájáról a törlőrongyot, és letöröltem kezem nyomát az ablakról.
Három nap telt el így, s egyik nap ebéd után megírtam a Reichsführernek, hogy ajánlatát elfogadom. Mielőtt levelem leragasztottam volna, odaadtam Elsie-nek, olvassa el. Lassan betűzte, majd visszatette a borítékba, és a borítékot az asztalra tette.
Aztán figyelmeztetett, hogy Marienthalba kell mennem a kancát megpatkoltatni.