1934

Júniusban parancsot kaptam, hogy menjek lovasszázadommal S.-be, és vegyek részt egy SS-lovasparádén. A horogkeresztes zászlódíszbe öltözött utcákon pompás rendben, lelkes hangulatban zajlott le a felvonulás. Himmler, miután megszemlélt bennünket, beszédet intézett hozzánk, s szavai mély hatást gyakoroltak rám. Őszintén szólva, gondolataiban semmi újat nem találtam, de az a tény, hogy ezen a fényes ünnepségen közvetlenül a Reichsführer szájából hallottam őket, kétségbevonhatatlanul bizonyította igazukat.

Elöljáróban a Reichsführer a hatalomra jutást megelőző súlyos hónapokról emlékezett meg. Az emberek hátat fordítottak nekünk, mondta, s jó néhányan börtönben sínylődtünk. De hála istennek, a mozgalom és az SS kiállta a próbát. És most Németország megajándékozott bennünket a győzelemmel.

Ez a győzelem, jelentette ki ünnepélyesen a Reichsführer, nem változtat, nem változtathat semmit a Halálfejes Hadtest szellemén. Az SS-eknek a verőfényes napokban éppúgy, mint a vihar idején, rettenthetetlen katonáknak kell maradniuk, akiket a becsület hevít. Minden időben – folytatta –, a régi teuton lovagok kora óta, a becsületet tekintették a katona legmagasztosabb eszményének. De akkoriban még nem voltak tisztában vele, mi is a becsület. S így nemegyszer az a nehézség állt elő, hogy a katonáknak több út közül saját belátásuk szerint kellett választaniuk. Ezek a nehézségek, állapította meg örömmel a Reichsführer, megszűntek az SS-ek számára. A Führer, Adolf Hitler, egyszer s mindenkorra meghatározta, mi az SS becsülete, s meghatározását elitcsapatai jelmondatává tette. "Becsületed – mondta – a hűség." Azóta minden tökéletesen egyszerű és világos. A katonának nem kell többé lelkiismereti kérdésekkel bajlódnia. Elég, hogy hűséges, egyszóval engedelmeskedik a parancsnak. A mi kötelességünk, egyetlen kötelességünk az, hogy engedelmeskedjünk. S hála e feltétlen engedelmességnek, a Halálfejes Hadtest valódi szellemének megfelelően, bizonyosak lehetünk benne, hogy sohasem tévedünk, mindig az igazi utat járjuk, s a jó és rossz napokban egyaránt ren-díthetetlenül szolgáljuk az örök elvet: “Deutschland, Deutschland über alles!"

Beszéde végeztével Himmler fogadta a párt és az SS vezetőit. Szerény rangom tudatában meglepődtem, amikor azzal tüntetett ki, hogy magához hívatott.

A városháza egyik termében várt rám. Egy nagy, üres asztal mögött állt.

– Oberscharführer Lang, ugye maga részt vett Kadow kivégzésében?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Ugye, öt évet ült a dachaui börtönben?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– És azelőtt Törökországban volt?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Altisztként?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Szülei meghaltak?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

Csalódást és megdöbbenést éreztem. Himmler pontosan emlékezett személyi adataimra, de azt elfelejtette, hogy ugyanezeket a kérdéseket egyszer már feltette.

Egy darabig csend volt, szemügyre vett, majd folytatta:

– Ugye, két éve találkoztunk von Jeseritz ezredesnél?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Ugye, maga von Jeseritz ezredes bérlője?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

Cvikkere hirtelen megvillant. Hidegen megkérdezte:

– Ugye, egyszer már feltettem magának ezeket a kérdéseket?

Dadogva feleltem:

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– És ugye maga azt hitte, hogy erről megfeledkeztem?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Tévedett.

Szívem hangosan vert, olyan szigorú vigyázzállásba merevedtem, hogy lábamba beleállt a görcs. Minden szótagot hangsúlyozva, hangosan mondtam:

– Tévedtem, Herr Reichsführer.

Jóindulattal jegyezte meg:

– Egy katonának sohasem szabad kételkednie a parancsnokában.

Ezután hosszú szünet következett. Úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől. Igaz, hogy jelentéktelen dologban kételkedtem, de kételkedtem. A kritizáló és rágalmazó zsidó szellem megfertőzött: odáig merészkedtem, hogy bíráltam a parancsnokomat.

A Reichsführer figyelmesen rám nézett, majd folytatta:

– Ennek többé nem szabad előfordulnia.

– Nein, Herr Reichsführer.

Újra csend támadt, majd nyájasan és egyszerűen mondta:

– Erről tehát nem beszélünk többé.

És én megrendültén értettem meg, hogy ismét a bizalmába fogadott. A Reichsführerre néztem. Néztem szigorú, merev arcvonásait, és a biztonság érzése töltött el.

A Reichsführer merev tekintetét fejem fölé szegezte, s úgy folytatta, mintha könyvből olvasná:

– Oberscharführer, figyelemmel kísértem SS-tevékenységét, és alkalmam nyílt véleményt alkotnom magáról. Örömmel közölhetem, hogy véleményem kedvező. Maga higgadt, szerény, magabiztos. Nem tolja magát előtérbe, hagyja, hogy eredményei beszéljenek maga helyett. Pontosan teljesíti a parancsot, és a kijelölt területen kezdeményező és szervezői tehetségről tesz tanúságot. E tekintetben különösen nagyra becsülöm azokat az iratokat, amelyeket embereiről küldött. Ezek igazi német alaposságra vallanak.

Nyomatékkal jelentette ki:

– Ihre besondere Stärke ist die Praxis. – Rám vetette tekintetét, és így folytatta: – Örömmel közölhetem, hogy a börtönéletben szerzett tapasztalatait az SS hasznosíthatja.

Szemét ismét a fejem fölé szegezte, és habozás vagy megtorpanás nélkül, zavartalanul folytatta:

– A párt úgy határozott, hogy Németország különböző részein koncentrációs táborokat állít fel azzal a célzattal, hogy a bűnözőket munkára fogjuk, s ezáltal megjavítsuk. A nemzetiszocialista állam ellenségeit is kénytelenek leszünk ezekbe a táborokba bezárni, hogy megvédjük őket polgártársaik felháborodásától. Célunk ez esetben is mindenekelőtt nevelő lesz. Arról van szó, hogy egyszerű, dolgos és fegyelmezett életmód révén újjáteremtsük a lelkeket.

– Az az elgondolásom – folytatta – , hogy magát kezdetben a dachaui Konzentrationslager parancsnokságához osztom be. Rangjának megfelelő zsoldot és illetményeket fog kapni. Ezenfelül szállást, fűtést és élelmezést. A családját magával viheti. – Szünetet tartott.

– Azt hiszem, mindazoknak az SS-eknek, akik KL-ben teljesítenek szolgálatot, példás német családi életet kell élniük. Enélkül elveszítik erkölcsi szilárdságukat.

Rám nézett:

– Amit mondtam, nem kell parancsnak tekintenie, csupán javaslatnak. Magán áll, hogy elfogadja-e vagy sem. Én, személy szerint, azt hiszem, hogy a börtönben szerzett tapasztalatai és sajátos képességei ilyenfajta munkakörben lehetnek leghasznosabbak a pártnak. Mégis, szolgálataira való tekintettel, módot adok, hogy egyéb kívánságait is előterjessze.

Rövid ideig tétováztam, majd azt mondtam:

– Herr Reichsführer, szeretném bejelenteni, hogy szerződést írtam alá von Jeseritz ezredesnek: tíz évig nála maradok.

– Kétoldalú a szerződés?

– Nein, Herr Reichsführer.

– Tehát semmilyen biztosítéka nincs, hogy a bérletében megmarad?

– Nincs, Herr Reichsführer.

– Ez esetben, azt hiszem, nincs mit vesztenie, ha a birtokot otthagyja.

– Nincs, Herr Reichsführer... feltéve ha Herr von Jeseritz elenged.

Lebiggyesztette szája szélét.

– Legyen nyugodt, el fogja engedni. – Folytatta: – Gondolkozzék, és nyolc napon belül írja meg, mit határozott. – Ujja hegyével az asztalra koppintott. – Végeztem.

Tisztelegtem, fogadta tisztelgésemet, s ezután távoztam.

Csak másnap este tértem vissza a lápra. A gyerekek már lefeküdtek. Kettesben vacsoráztam Elsie-vel. Vacsora után megtömtem a pipámat, rágyújtottam, kimentem és leültem a kerti padra.

Enyhe idő volt, különlegesen világos éjszaka.

Elsie nemsokára utánam jött, s én közöltem vele Himmler ajánlatát. Amikor befejeztem, ránéztem. Két tenyere a térdén pihent, feje mozdulatlan volt. Néhány másodperc múlva folytattam:

– Kezdetben nem élnénk sokkal jobb anyagi körülmények között, de neked nem kellene ennyit gürcölnöd.

– Nem rólam van szó – mondta mereven. Folytattam:

– Ha tiszt leszek, a helyzet megjavul.

– Van rá kilátás, hogy kinevezzenek?

– Igen. Régi párttag vagyok, és a háborúban eltöltött szolgálati időmet is beszámítják.

Elsie csodálkozva fordult felém.

– Ugye, mindig arra vágytál, hogy tiszt légy?

– Igen.

– Akkor mit tétovázol?

Újra meggyújtottam a pipám.

– Nincs ínyemre – dünnyögtem.

– Micsoda nincs ínyedre?

– A börtön mindig csak börtön marad. Még az őrszemélyzet számára is.

Egymásra rakta a kezét.

– Akkor hát világos a dolog: vissza kell utasítani.

Nem feleltem.

– Ha nemet mondanál – kérdezte néhány másodperc múlva Elsie –, megharagudna rád a Reichsführer?

– Nem hiszem. Ha egy parancsnok megengedi az alárendeltjének, hogy válasszon, nem haragudhat meg.

Magamon éreztem Elsie pillantását, és megkérdeztem:

– És neked hogy tetszene?

Habozás nélkül rávágta:

– Sehogy. Nekem nem tetszene. Egyáltalán nem tetszene. – Rögtön hozzátette: – De az, hogy én mit gondolok, ne befolyásoljon.

Pöfékeltem néhányat, majd előrehajoltam, felvettem egy marék kavicsot, és táncoltatni kezdtem a tenyeremen.

– A Reichsführer azt hiszi, hogy egy KL-ben volnék a leghasznosabb a párt számára.

– Egy KL-ben?

– Konzentrationslagerben.

– Miért hiszi ezt?

– Mert öt évig raboskodtam.

Elsie a pad támlájára dőlt, és maga elé meredt.

– Itt is hasznos vagy.

Lassan feleltem:

– Persze. Itt is hasznos vagyok.

– És ezt a munkát szereted.

Ezen egy pillanatig elgondolkoztam, majd azt mondtam:

– Az nem számít. Ha a KL-ben vagyok leghasznosabb a pártnak, KL-be kell mennem.

– De hátha itt hasznosabb vagy?

Felkeltem.

– A Reichsführernek más a véleménye erről.

Egyenként a kútkávához dobáltam a kavicsokat, majd, hogy a hamut kirázzam, csizmámhoz vertem a pipám, és visszamentem a házba. Vetkőzni kezdtem. Rövidesen Elsie is utánam jött. Későre járt. Fáradt voltam, de nem tudtam elaludni.

Másnap ebéd után, mielőtt Elsie mosogatáshoz látott volna, lefektette a gyerekeket. Én leültem egy székre a félig nyitott ablakkal szemben, és pipára gyújtottam. Elsie háttal állt, és hallottam, hogy a mosogatódézsában a tányérok halkan egymáshoz koccannak. Szemközt egy-egy nyárfa ragyogott a sorompó mindkét oldalán.

Hallottam Elsie hangját:

– Mit határoztál?

Felé fordultam. Csak a hátát láttam, a lefolyó fölé hajolt.

– Nem tudom.

Észrevettem, hogy háta enyhén meggörnyedt. A tányérok halkan összekoccantak, és azt gondoltam: "Túlságosan töri magát. Kifáradt." Elfordítottam a fejem, és néztem tovább a nyárfákat.

Elsie folytatta:

– Miért nem lépsz be a hadseregbe?

– Az SS-ek nem lépnek be a hadseregbe.

– Nem kaphatsz más beosztást az SS-ben?

– Nem tudom. Erről nem beszélt a Reichsführer.

Ezután egy darabig csend volt, majd azt mondtam:

– A hadseregben sokat számít a tanultság az előléptetésnél.

– És az SS-ben?

– Ott főként a csapatszellem számít. És a gyakorlatiasság. – Félig feléje fordultam és hozzátettem: – Meine besondere Stärke ist die Praxis.

Elsie leakasztott egy törlőrongyot, és törölgetni kezdte az edényeket. Mindig a tányérokkal kezdte, aztán szép sorjában egymás mellé rakosgatta az edényeket a kredencben.

– Miért nincs ínyedre a KL-be menni?

Levetette a cipőjét. Hallottam, amint puha léptekkel jön-megy a hátam mögött. Anélkül, hogy hátrafordultam volna, azt mondtam:

– Az amolyan zsaru-beosztás.

Néhány másodperc múlva hozzátettem:

– Aztán ott lovak se lesznek...

– Ach! – sóhajtott Elsie. – A lovak!

Tányér került a helyére, a polchoz koccant, a padlón halkan siklott Elsie papucsa. Lába hirtelen megtorpant.

– Lakást is adnak?

– Igen. Meg fűtést. Meg kosztot. Legalábbis nekem. Ezenfelül ott vannak még az illetmények. És neked se kellene dolgoznod.

– Ó, az nem érdekes! – mondta Elsie. Megfordultam. A kredenc előtt állt, csak a hátát láttam.

– Mintha fáradt volnál, Elsie.

Szembefordult, és kihúzta a derekát.

– Nagyon jól érzem magam.

Újra kinéztem az ablakon. A keret félig eltakarta előlem a jobb oldali nyárfát. Úgy találtam, ideje volna a kerítést újrafesteni.

– Verik a KL-ben a foglyokat? – kérdezte kisvártatva Elsie.

Szárazon feleltem:

– Dehogyis, a nemzetiszocialista államban ez nem lehetséges. – Hozzátettem: – A KL-eknek az a céljuk, hogy munkára neveljék a foglyokat.

Szarka telepedett a jobb oldali nyárfa csúcsára. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban szemügyre vegyem, s eközben kezem nyomot hagyott az üvegen. Rossz érzésem támadt. Hangosan mondtam:

– Apa is tiszt akart lenni, de nem vették be. Valami baja volt a tüdejével.

...És egyszerre mintha újra tizenkét éves lettem volna: a szalon nagy ablakait tisztítottam, és időnként pillantást vetettem a tisztek arcképeire. Egy sem hiányzott. Rangfokozatok szerint, balról jobbra sorakoztak. Franz bácsi nem volt köztük. Franz bácsi is tiszt akart lenni, de nem volt eléggé tanult...

– Rudolf Stárke szólalt meg Elsie.

Hallottam, hogy a kredenc két ajtószárnya egymás után becsapódik.

– Mindig arról álmodtál, hogy tiszt légy, nicht wahr?

– De nem így – válaszoltam ingerülten. – Nem koncentrációs táborban.

– Akkor hát ne fogadd el!

Székem támlájára tette a törlőrongyot. Félig hátrafordultam. Rám nézett, és amikor nem feleltem, megismételte:

– Akkor hát ne fogadd el.

Felkeltem.

– A Reichsführernek az a véleménye, hogy egy KL-ben lehetek a leghasznosabb.

Elsie kihúzta az asztalfiókot, és rendezgetni kezdte a villákat. Gondosan egymásra rakta őket. Egy pillanatig csendben nézegettem, mit csinál, majd felvettem székem támlájáról a törlőrongyot, és letöröltem kezem nyomát az ablakról.

Három nap telt el így, s egyik nap ebéd után megírtam a Reichsführernek, hogy ajánlatát elfogadom. Mielőtt levelem leragasztottam volna, odaadtam Elsie-nek, olvassa el. Lassan betűzte, majd visszatette a borítékba, és a borítékot az asztalra tette.

Aztán figyelmeztetett, hogy Marienthalba kell mennem a kancát megpatkoltatni.