1918

Németországban egyik hadkiegészítőtől a másikhoz küldözgettek bennünket, de senki sem tudta, kinek kell dolgunkban intézkednie.

– Senkinek se kellünk. Elveszett alakulat vagyunk – mondta Schrader.

Végül visszaérkeztünk kiindulási pontunkra, B. városkába. Itt, hogy ne bajlódjanak az élelmezésünkkel, sietve leszereltek bennünket, visszaszolgáltatták civil holminkat, adtak egy kevés pénzt és egy hazafelé szóló menetlevelet.

Vonatra ültem, hogy H.-ba utazzam. Kinőtt nadrágomban és kabátomban nevetségesnek éreztem magam a fülkében, és kimentem a folyosóra. Néhány perc múlva egy háttal álló, magas, sovány, borotvált koponyájú barna fickót vettem észre, kopott kabátja megfeszült széles vállán. Hátrafordult, és felismertem Schradert. Rám nézett, keze fejével megdörzsölte betört orrát, és nevetésben tört ki.

– Nahát, te vagy az? Miféle maskarába bújtál? Kisfiúnak öltöztél?

– Te is.

A ruhájára pillantott.

– Én is.

Fekete szemöldöke egyetlen vékony vonalként szemére ereszkedett, rám nézett, és arca elkomorodott.

– Olyanok vagyunk, mint két sovány bohóc.

Ujjaival a vagon ablakán dobolt, úgy folytatta:

– Hová mégy?

– H.-ba.

Füttyentett.

– Én is. Ott élnek a szüleid?

– Meghaltak, de ott lakik a két húgom meg a gyámom.

– És mit fogsz csinálni?

– Nem tudom.

Újra dobolni kezdett az ablakon, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Majd zsebéből cigarettát kotort elő, kettétörte, és felét nekem adta.

– Bizony – mondta keserűen –, feleslegesek vagyunk itt. Nem lett volna szabad visszatérni.

Rövid hallgatás után azt mondta:

– Látod, van itt bent például egy kis szőke. – Hüvelykujjával a fülke felé bökött. – Helyes kis baba. Szemben velem. Na, ez a kis baba úgy nézett rám, mintha én egy rakás szar volnék! – Dühös mozdulattal földre rázta cigarettájáról a hamut. – Egy rakás szar! Vaskeresztestül, mindenestül! Egy rakás szar!

Megtoldotta:

– Ezért jöttem ki.

Megszívta cigarettáját, felém hajolt, és azt mondta:

– Tudod, mit csinálnak Berlinben a civilek azokkal a tisztekkel, akik egyenruhában sétálnak az utcán?

Rám nézett, és visszafojtott haraggal mondta:

– Letépik a rangjelzéseiket!

Elfulladva kérdeztem:

– Biztos vagy benne?

A fejét csóválta, és egy ideig hallgatott.

– Na és mit fogsz most csinálni?

– Nem tudom. – Folytatta: – Mihez értesz?

Anélkül, hogy szóhoz hagyott volna jutni, kifakadt:

– Ne fáraszd magad, én majd felelek helyetted: semmihez se értesz. Miért, én talán értek valamihez? Semmihez. Tudunk harcolni, de harcosokra, úgy látszik, nincs már szükség. Ha éppen tudni akarod: munkanélküliek vagyunk.

Káromkodott.

– Annál jobb! Herrgott, inkább leszek egész életemben munkanélküli, semhogy ennek az istenverte köztársaságnak dolgozzam.

Nagy kezét leejtette, nézte az elsuhanó tájat. Néhány perc múlva papírdarabot és ceruzát húzott elő a zsebéből, az ablaknak támaszkodva felírt néhány szót, és a papírt felém nyújtotta.

– Itt a címem. Ha nem lenne hol meghúznod magad, gyere fel hozzám. Igaz, csak egy szobám van, de egy Günther-alakulatbeli fickó mindig talál nálam helyet.

– Biztos vagy benne, hogy megvan a szobád?

Felnevetett.

– Ó, afelől biztos vagyok. – Hozzátette: – A főbérlőm özvegyasszony!

H.-ban első utam Franz bácsiékhoz vezetett. Sötét volt, finom, apró szemű eső hullt, nekem nem volt nagy-kabátom, és bőrig áztam.

Franz bácsi felesége nyitott ajtót.

– Á, te vagy – mondta, mintha csak tegnap látott volna utoljára. – Gyere be hát!

Magas, szikár, komor asszony volt, orra alatt bajusz-pelyhek, állán fekete szőrszálak. Az előszoba világánál úgy láttam, alaposan megöregedett.

– Itt vannak a húgaid.

Megkérdeztem:

– És Franz bácsi?

Tetőtől talpig végmért, és szárazon azt mondta:

– Elesett Franciaországban. – Majd hozzátette: – Vedd fel ezt a papucsot. Még mindent bepiszkítasz.

Előrement, és kinyitotta a konyha ajtaját. Bent két lány varrt. Tudtam, hogy a húgaim, de csak nehezen ismertem rájuk.

– Gyere be hát – mondta a néni.

A két lány felállt, és mozdulatlanul rám bámult.

– Ez itt a bátyátok, Rudolf – mondta a néni. A lányok egymás után hozzám léptek, egyetlen szó nélkül kezet fogtak velem, és visszaültek helyükre,

– Na, ülj le – mondta a néni –, az nem kerül semmibe.

Leültem, néztem húgaimat. Mindig is hasonlítottak egymáshoz, de most meg se tudtam különböztetni őket. Mindketten ismét varrásba merültek, és időnként, lopva, egy-egy pillantást vetettek rám.

– Éhes vagy? – kérdezte a néni.

Hangja hamisan csengett, és én azt feleltem:

– Nem, néni.

– Mi már végeztünk ugyan a vacsorával, de ha éhes vagy...

– Köszönöm, néni.

Egy darabig újra csend támadt, aztán a néni azt mondta:

– Milyen rossz ruhád van, Rudolf!

Húgaim felemelték a fejüket, és rám néztek.

– Ebben vonultam be.

Erre a néni szemrehányóan megcsóválta fejét, és folytatta munkáját. Megtoldottam:

– Nem hagyták meg az egyenruhánkat, mert trópusi felszerelésünk volt.

Egy darabig újra csend volt. Végül a néni azt mondta:

– Szóval megjöttél!

– Igen, néni.

– A húgaid megnőttek.

– Igen, néni.

– Majd meglátod, sok minden megváltozott. Nagyon nehéz időket élünk. Már semmi ennivalónk sincs.

– Tudom.

Felsóhajtott, és folytatta munkáját. A húgaim fejüket lehajtva varrtak, anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna. Néhány hosszú perc telt el. Majd hirtelen mintha a csend megalvadt volna. A levegő teli lett feszültséggel, és én megértettem, mi történt. A néni azt várta, beszéljek a Mamáról, kérdezősködjem, hogyan folyt le a betegsége, hogyan halt meg. Ez alkalmat adott volna rá, hogy húgaim sirhassanak, a néni előadhasson egy megható mesét, és anélkül, hogy a vádat a szemembe mondják, kitűnjék, hogy én okoztam a Mama halálát.

– Nahát – mondta néhány másodperc múltán a néni –, nem vagy valami közlékeny, Rudolf.

– Nem, néni.

– Senki se mondaná, hogy két évet távol töltöttél hazulról.

– Igen, néni, két évet.

– Úgy látszik, nem nagyon érdeklünk téged.

– De igen, néni.

Elszorult a torkom, arra gondoltam: "Itt a pillanat", a székem alatt összeszorítottam az öklöm, és azt mondtam:

– Épp meg akartam kérdezni...

Mindhárman felemelték fejüket, rámnéztek. Énfélbe-szakitottam a mondatot. Várakozásukban volt valami iszonyatos is és vidám is, és engem ez úgy megdermesztett, hogy magam sem tudom, hogyan, bár azt akartam kérdezni: "Hogyan halt meg a Mama?", azt kérdeztem:

– Hogyan halt meg Franz bácsi?

Nehéz csend támadt, húgaim a nénire pillantottak.

– Ne beszélj arról a semmirekellőről – mondta fagyosan a néni. Majd hozzátette:

– Neki is mindig csak egy járt a fejében, mint minden férfinak. Harcolni, harcolni, örökké harcolni... és lányok után futni!

Ezután felálltam. A néni rám nézett.

– Mégy?

– Igen.

– Találtál már szállást?

Hazudtam:

– Igen.

Felkelt.

– Annál jobb. Úgyis szűken vagyunk. Aztán meg itt vannak már a húgaid. De azért egy vagy két éjszakára meghúzhattad volna magad.

– Köszönöm, néni.

Végigmért, és szemügyre vette a ruhám.

– Nincs nagykabátod?

– Nincs, néni.

Gondolkodott.

– Várj. Talán megvan a bácsid régi nagykabátja.

Kiment, és én egyedül maradtam húgaimmal. Varrtak tovább, még csak fejüket sem emelték fel. Előbb az egyikre, majd a másikra néztem:

– Melyikőtök Bertha?

– Én.

Az, aki megszólalt, hátraszegte a fejét, pillantásunk találkozott, erre rögtön elfordította a fejét. Nem sok jót mondhattak rólam a családban.

– Nézd csak – mondta a néni, amikor visszatért. – Próbáld ezt fel.

Zöld, elnyűtt, molyrágta, kifeslett raglánt hozott be, jóval nagyobbat, mint amilyen termetemhez illett. Nem emlékeztem, hogy ezt valaha is Franz bácsin láttam volna. Franz bácsi civilben mindig nagyon elegánsan öltözködött.

– Köszönöm, néni.

Belebújtam.

– Fel kell majd hajtani.

– Igen, néni.

– Még jó állapotban van. Ha vigyázol rá, sokáig kitart.

– Igen, néni.

Mosolygott. Arca büszke volt és elérzékenyült. Adott nekem egy nagykabátot. Én nem beszéltem Mamáról, és ő mégis adott nekem egy nagykabátot. Pedig én voltam a gonosz fiú.

– Meg vagy elégedve?

– Igen, néni.

– Csakugyan nem akarsz egy csésze kávét?

– Nem, néni.

– Ha akarsz, maradhatsz még egy keveset, Rudolf.

– Köszönöm, néni. Mennem kell.

– Nahát, akkor nem tartalak vissza.

Bertha és Gerda felállt, odajött hozzám, és kezet fogott velem.

Mind a ketten, valamivel magasabbak voltak nálam.

– Ha kedved tartja, bármikor feljöhetsz – mondta a néni.

Ott álltam a konyha küszöbén, a három nő közrefogott. A nagykabát válla lecsüngött, két kezem eltűnt az ujjak-ban. A három nő hirtelen rendkívül nagy lett, egyikük oldalt fordította a fejét, majd valami csattant, és nekem úgy rémlett, egyiknek sem ér már földre a lába, s akárcsak Es-Saltban a felakasztott arabok, mindhárman a levegőben táncolnak. Majd arcuk elmosódott, a konyha falai leomlottak, mozdulatlan jeges sivatag tárult elém, és az óriási síkságon, mindaddig, amíg a szem ellátott, csupáncsak felakasztott, ütemesen himbálózó bábuk lógtak a levegőben...

– No, mi az, nem figyelsz rám? Azt mondtam, ha kedved tartja, bármikor feljöhetsz.

Azt feleltem: "köszönöm", és elindultam a bejárati ajtó felé. A nagykabát alja kis híján a bokámat verte.

Húgaim kint maradtak a konyhában. A néni kísért ki.

– Holnap reggel – mondta – el kellene menned Vogel doktorhoz. Okvetlenül, még holnap. Ne feledd el.

– Nem felejtem el, néni.

– Nahát a viszontlátásra, Rudolf. Kinyitotta az ajtót.

Amikor kezet fogott velem, éreztem, hogy keze száraz és hideg.

– Szóval meg vagy elégedve a kabáttal?

– Nagyon, néni. Köszönöm.

Újra kint találtam magam az utcán. A néni becsukta utánam az ajtót, s hallottam, amint belülről elreteszeli. Ott maradtam az ajtó előtt, hallgattam, mint távolodnak léptei, és úgy éreztem magam, mintha még bent volnék a lakásban. Láttam a nénit, amint kinyitja a konyha ajtaját, leül, folytatja a kézimunkáját, hallottam a csendben az óra száraz és kemény ketyegését. Rövid idő múltán a néni majd ránéz két húgomra, csóválja a fejét, és azt mondja: "Még csak nem is beszélt az édesanyjáról!" Akkor húgaim sírásban törnek ki, a néni letöröl néhány könnyet, és mindhárman boldogok lesznek.

Az éjszaka hideg volt, apró szemű eső szitáit, nem ismertem jól az utat, és negyedóráig barangoltam, amíg Schrader lakását megleltem.

Kopogtattam, és néhány perc múlva egy asszony nyitott ajtót. Magas volt, szőke, erős keblekkel.

– Frau Lipman?

– Én vagyok.

– Unteroffizier Schraderral szeretnék beszélni.

Szemügyre vette a kabátom, és szárazon kérdezte:

– Milyen ügyben?

– Barátja vagyok.

Még egyszer végigmért, majd azt mondta:

– Jöjjön be.

Beléptem, ő újra megnézte a kabátom.

– Jöjjön utánam.

Hosszú folyosón követtem. Bekopogott egy ajtón, és anélkül, hogy választ várt volna, benyitott, s ajkbiggyesztve azt mondta:

– Egy barátja van itt, Schrader úr.

Schrader ingujjban volt. Álmélkodó arccal fordult hátra.

– Te vagy az?! Ilyen hamar! Na, gyere beljebb! Mit vágsz ilyen pofát? És micsoda kabátod van! Hol szerezted ezt a szörnyűséget? Gyere hát beljebb! Frau Lipman, bemutatom magának Unteroffizier Langot, a Günther-alakulatból. Egy német hős, Frau Lipman!

Lipmanné felém biccentett, de nem fogott velem kezet.

– No, gyere már! – mondta Schrader hirtelen felvidulva. – Gyere beljebb! És maga is jöjjön beljebb, Frau Lipman. Te meg legelőször is vedd le ezt a szörnyűséget! No, így mégis csinosabb vagy. Frau Lipman! Frau Lipman!

– Ja, Herr Schrader? – turbékolta Frau Lipman.

– Frau Lipman, szeret maga engem?

– Ach! – mondta Frau Lipman, és elragadtatott pillantást vetett rá. – Hogy beszélhet így, Herr Schrader? Méghozzá a barátja előtt!

– Mert ha szeret, rögtön behoz egy kis sört, vajas kenyeret, süte... amit épp talál... ennek a fiúnak, nekem, mindhármunknak! Persze csak ha megtisztel bennünket, és velünk vacsorázik.

Felvonta sűrű szemöldökét, huncutul Frau Lipmánra kacsintott, átölelte, és fütyörészve néhány keringőlépést lejtett vele.

– Ach! Herr Schrader! – mondta Frau Lipman, és turbékolva kacagott. – Túl öreg vagyok én a keringőzéshez. Öregasszonynak nem való a május!

– Micsoda? Még hogy öregasszonynak? – mondta Schrader. – Nem ismeri a francia közmondást?

Fülébe súgott valamit, mire Frau Lipman viháncolva nevetni kezdett. Schrader eleresztette.

– Aztán megkérem, Frau Lipman, hozzon be egy matracot ennek a fiúnak. Ma este itt fog aludni.

Frau Lipman abbahagyta a kacagást, ajka lebiggyedt.

– Itt?

– No, rajta, rajta! – mondta Schrader. – Csak nem fog ez az árva az utcán hálni? Herrgott! Egy német hős! Frau Lipman, egy német hős megérdemli, hogy áldozatot hozzanak érte!

Frau Lipman fintorgott, erre Schrader kiabálni kezdett:

– Frau Lipman! Frau Lipman! Ha visszautasít, nem tudom, mit csinálok magával!

Felemelte, mint egy pelyhet, ide-oda szaladgált vele, és azt kiabálta: – Csípi csóka! Csípi csóka!

– Ach! Ach! De hisz maga megbolondult, Herr Schrader! – és kacagott, mint egy kislány.

– Los, mein Schatz! – mondta Schrader, és letette a földre (nekem úgy tetszett, elég durván). – Los, meine Liebe! Los!

– Ach! De csak azért, hogy örömet szerezzek magának, Herr Schrader.

És ahogy az ajtó felé indult, Schrader jót húzott a fenekére. – Ach, Herr Schrader! – mondta az asszony, és behallatszott turbékoló nevetése a folyosóról.

Néhány perc múlva visszajött. Sört ittunk, és zsíros kenyeret ettünk, aztán Schrader rávette Frau Lipmant, hogy snapszot és újabb sört hozzon be. Ismét ittunk, Schrader szünet nélkül beszélt, az özvegy pedig egyre vörösebb lett, és egyre többet turbékolt. Tizenegy óra tájban Schrader az özveggyel együtt eltűnt, és amikor félórával később visszatért, egy marék cigarettát hozott be.

– Nesze – mondta komoran, és fele cigarettát a matracomra dobta. – Tudni kell áldozatot hozni egy német hősért!

Másnap délután elmentem dr. Vogelhez. Megmondtam a nevem a szobalánynak, az rövidesen visszajött, és közölte, hogy a doktor úr nemsokára fogad. Körülbelül háromnegyed órát várakoztam a szalonban. Dr. Vogel a háború óta megtollasodott, mert a szoba olyan fényűző volt, hogy rá sem ismertem.

Végül a szobalány ismét megjelent, és bevezetett az irodába. Dr. Vogel hatalmas, üres íróasztal mögött ült. Meghízott, megöszült, de arca még mindig szép volt.

Rápillantott a kabátomra, intett, hogy lépjek közelebb, hűvösen megszorította a kezem, és egy fotelre mutatott.

– Nos, Rudolf – mondta, és két tenyerét az asztalra tette –, tehát megjöttél!

– Ja, Herr doktor Vogel.

Néhány pillanatig nézegetett. Teste és két keze tökéletesen mozdulatlan volt. Jellegzetes, keményvágású arca, "római császár-arca", ahogy Apa nevezte, szép, merev álarcnak látszott, melynek védelme alatt szünet nélkül mozoghatott, kémlelhetett két apró, szürkéskék szeme.

– Rudolf – mondta mély, érces hangon –, nem illetlek szemrehányással.

Szünetet tartott, rám nézett.

– Nem, Rudolf – folytatta és megnyomta szavait –, nem illetlek szemrehányással. Azt, amit tettél, senki se képes megmásítani. A felelősséged úgyis súlyos, felesleges, hogy én is tetézzem. Egyébként megírtam, miként vélekedem szökésedről és annak helyrehozhatatlan következményeiről.

Fájdalmas arckifejezéssel emelte fel a fejét.

– Azt hiszem, erről elég ennyit – tette hozzá. Jobbját könnyedén felemelte:

– Ami elmúlt, elmúlt. Most a jövődről van szó.

Komolyan rám pillantott, mintha feleletet várna, de én semmit sem szóltam.

Könnyedén előrebillentette fejét, úgy tetszett, összeszedi gondolatait.

– Ismered apád végakaratát. Most én vagyok a letéteményese. Megígértem az apádnak, hogy mind az erkölcsiek, mint az anyagiak terén minden tőlem telhetőt megteszek, hogy végakarata teljesedjék.

Felemelte a fejét, és szemembe nézett.

– Ezúttal kérdést kell intéznem hozzád, Rudolf. Szándékodban áll-e tiszteletben tartani apád végakaratát?

Rövid csend támadt, dr. Vogel ujjai az asztalon doboltak, és én azt mondtam:

– Nem.

Vogel doktor egy pillanatig behunyta a szemét, de egyetlen arcizma se rándult.

– Rudolf – mondta komolyan –, egy halott végakarata szent.

Erre nem válaszoltam.

– Bizonyára tudod – folytatta –, hogy végakaratát illetően apádat is fogadalom kötötte.

Amikor semmit sem szóltam, megtoldotta:

– Szent fogadalom kötötte.

Még mindig hallgattam, mire ő néhány másodperc múlva folytatta:

– Megkérgesedett a lelked, Rudolf, és ez kétségtelenül bűnöd következménye. De látni fogod, Rudolf, a Gondviselés valóban jól irányítja a dolgokat. Mert amikor büntetésképpen sivataggá változtatta a szíved, odahelyezte, hogy úgy mondjam, a rossz mellé a gyógyírt is, és megteremtette megváltásod kegyes feltételeit.

– Rudolf – folytatta néhány másodperc múlva –, amikor édesanyádat elhagytad, az üzlet jól ment, anyagi helyzetetek jó volt...

–. ..vagy legalábbis – folytatta fensőbbséges arckifejezéssel – kielégítő. Anyád halálakor bérbe kellett adnom az üzletet. A bérlő dolgos ember és jó katolikus. Minden gyanú fölött áll. De az üzlet rosszul megy, és amit jelenleg jövedelmez, épp csak arra elegendő, hogy két nővéred ellátását fedezze.

Keresztbe fonta karját a mellén.

– Mind ez ideig fájlaltam ezt a keserves helyzetet, de ma látom, hogy a balsors, amely osztályrészetekül jutott, nem egyéb leplezett jótettnél. Igen, Rudolf, a Gondviselés jól irányítja a dolgokat, és én tisztán látom, mi a célja veled: kijelöli az utad.

Szünetet tartott, és rám nézett.

– Rudolf – folytatta hangosabban –, tudnod kell, hogy egyetemi tanulmányaid elvégzéséhez egyetlen lehetőséged van: teológusként ösztöndíjat és internátusi bentlakást kell szerezned a püspökségtől. Amire ezenfelül szükséged lesz, én személyesen előlegezem.

Kék szeme egyszerre akaratlanul felragyogott, mire lecsukta szemhéját. Majd az íróasztalra tette ápolt kezét, és várt. Én elnéztem szép, szenvtelen arcát, s egész lelkemből meggyűlöltem.

Folytatta:

– Nos, Rudolf?

Nagyot nyeltem, és azt mondtam:

– Csak akkor segíthet, ha teológiát tanulok?

– Rudolf! Rudolf! – mondta, és nehezen állta meg, hogy el ne mosolyodjék. – Hogyan fordulhatsz hozzám ilyen kérdéssel? Azt képzeled, támogatom engedetlenségedet apáddal szemben, amikor én vagyok végakaratának letéteményese?

Erre nem lehetett mit felelni. Felkeltem. Ő csöndesen azt mondta:

– Ülj le, Rudolf, még nem fejeztem be.

Visszaültem.

– Te nyíltan lázadozol, Rudolf – mondta, és szép, mély hangjában szomorúság rezgett –, és nem akarod tudomásul venni a Gondviselés intését. Pedig azzal, hogy a Gondviselés tönkretett és szegénységbe taszított, megmutatta neked az egyedüli utat, amelyet számodra kijelölt, és amelyet apád választott...

Erre ugyancsak nem lehetett mit felelni. Dr. Vogel keresztbe fonta a karját, kissé előrehajolt, átható tekintettel végigmért, és azt mondta:

– Bizonyos vagy benne, hogy nem ez az utad, Rudolf? – Lehalkította hangját, és lágyan, szinte gyöngéden mondta: – Bizonyos vagy benne, hogy nem arra születtél, hogy pap légy? Tarts lelkiismeret-vizsgálatot. Nincs benned semmi, ami a papi életre szólítana?

Felém fordította szép, ősz hajú fejét.

– Semmi sem csábít a papi életre? Nos, Rudolf, te nem válaszolsz – mondta néhány másodperc múlva. – Tudom, régebben arról álmodoztál, hogy tiszt légy. De te is tudod, Rudolf, hogy német hadsereg nincs többé. Gondold meg, mi az, amit most tehetsz? Nem értelek.

Szünetet tartott, és mivel én még mindig nem válaszoltam, hangjában árnyalatnyi türelmetlenséggel, megismételte:

– Nem értelek. Mi akadályoz benne, hogy pap légy?

– Az apám – válaszoltam.

Dr. Vogel mélyen elvörösödött, szeme megvillant.

Talpra ugrott és rám kiáltott:

– Rudolf!

Én szintén felálltam.

– Távozhatsz! – mondta fojtott hangon.

Hosszú kabátomban esetlenül mentem át a szobán. Amikor az ajtóhoz értem, hallottam, hogy dr. Vogel utánam szól:

– Rudolf!

Hátrafordultam. Dr. Vogel kezével az íróasztalra támaszkodva ült. Szép arcvonásai újra kisimultak.

– Jól fontold meg, Rudolf. Ha meggondoltad magad, bármikor visszajöhetsz. Én változatlanul fenntartom az ajánlatomat.

– Köszönöm, Herr doktor Vogel – válaszoltam és távoztam. Az utcán apró szemű, jeges eső hullt, feltűrtem kabátom gallérját, és azt gondoltam: "Jól van! Végeztem. Minden hidat felégettem."

Találomra elindultam, egy autó majdnem elütött, a sofőr elkáromkodta magát, és én azon kaptam magam, hogy mint őrjárat idején, az úttesten haladok. Felléptem a járdára, és folytattam utam.

Forgalmas városnegyedbe értem, kacagó leánycsapat haladt el mellettem, s fordult vissza a kabátom után. Nyitott teherautó száguldott el. Katonák és kék kezeslábasba öltözött munkások töltötték meg. Puska volt a vállukon, vörös szalag a karjukon. Az Internacionálét énekelték. A tömeg kórusa átvette a dallamot. Csenevész, dagadt képű ember haladt el mellettem. Nem volt sapka a fején. Feldgrau egyenruhát viselt, két vállán a szövet sötétebb színű volt, és én megértettem, hogy rangjelzéseit leszakították. Újabb, munkásokkal teli teherautó viharzott el, valamennyien fegyverüket lóbálták, és hangosan kiáltoztak: "Éljen Liebknecht!" A tömeg kórusa átvette: "Liebknecht! Liebknecht!" Az embergomolyag már olyan sűrű volt, hogy nem tudtam továbbmenni. Valaki meglökött, én majd elestem, megkapaszkodtam jobb oldali szomszédom karjában, és azt mondtam: “Bocsásson meg, kérem." Szomszédom, öregedő, jól öltözött férfi, felemelte a fejét, szeme szomorú volt. Azt mondta: “Keine Ursache." A tömeg előrelódult, én megint szomszédomnak estem, és megkérdeztem: “Kicsoda ez a Liebknecht?" Bizalmatlan pillantást vetett rám, körülnézett, és anélkül, hogy válaszolt volna, lesütötte a szemét. Majd puskalövések hallatszottak, minden ablak bezárult, és a tömeg futásnak eredt. Engem a rohanó áradat előresodort, jobboldalt egy mellékutcát vettem észre, kiváltam a tömegből, elértem az utcát, és ott futni kezdtem. Azután ismeretlen utcák sűrűjébe tévedtem. Találomra elindultam az egyiken. Az eső elállt. Valaki rám kiáltott:

– Ha, te! Te, ott, te kis zsidó!

Hátrafordultam. Tízméternyire, egy keresztutcában katonai járőrt pillantottam meg, élén egy altiszttel.

– Hé, te ott!

– Én?

– Igen, te!

Dühösen kifakadtam:

– Én nem vagyok zsidó!

– Ach was! – mondta az Unteroffizier. – Csak egy zsidó hordhat ilyen köpenyt!

A katonák rám néztek és felnevettek. Reszkettem a dühtől.

– Megtiltom, hogy zsidónak nevezzen!

– No, no, csendesebben, Kerl! – mondta az altiszt. – Mit gondolsz, kivel pofázol? Gyere csak közelebb. Majd megnézzük a papírjaidat!

Közelebb menteni, szabályszerűen megálltam előtte, vigyázzba vágtam magam, és azt mondtam:

– Unteroffizier Lang, 23-33 B.-i dragonyosezred, Asienkorps.

Az altiszt felrántotta szemöldökét, és kurtán azt mondta:

– A papírjaidat!

Átnyújtottam őket. Egyenként, hosszasan és gyanakodva tanulmányozta, arca felderült, nanyot csapott a hátamra.

– Ne haragudj, dragonyos bajtárs! A kabátod mindennek az oka. Olyan fura vagy benne, úgy nézel ki, mint egy spartakista.

– Nem számít.

– Mi dolgod van errefelé?

– Sétálok.

A katonák felkacagtak, és egyikük elkiáltotta magát:

– Nem alkalmas idő ez sétára!

– Igaza van – mondta az altiszt –, eredj haza. Itt nemsokára nagy grimbusz lesz.

Rátekintettem. Alig két napja még én is egyenruhát viseltem, beosztottjaim voltak, akiket vezényeltem, elöljáróim, akiktől parancsokat kaptam.

Eszembe jutott, mi mindent kiabált a tömeg, és megkérdeztem:

– Meg tudnád mondani, ki az a Liebknecht?

A katonák hahotázva kacagni kezdtek, az altiszt pedig elmosolyodott.

– Hogyan – kérdezte –, ezt se tudod? Honnan szalajtottak téged?

– Törökországból.

– Persze, igaz! – mondta az altiszt.

– Liebknecht – mondta egy kis barna katona – az új Kaiser!

Erre mindnyájan felkacagtak. Aztán egy nagy, komoly arcú, szőke ember erős bajoros kiejtéssel azt mondta lassan:

– Liebknecht egy disznó, miatta jutottunk idáig.

Az altiszt mosolyogva rám nézett:

– No – mondta –, eredj haza.

– És ha találkozol Liebknechttel – kiáltotta a kis barna katona –, mondd meg neki, hogy várjuk!

És meglóbálta puskáját. Bajtársai nevettek. Nevetésük őszinte, vidám katonanevetés volt.

Távoztomban hallottam, amint nevetésük elcsöndese-dik, és elszorult a szivem. Civil voltam, Schradernál volt egy matracom, nem volt mesterségem, és a zsebemben csupán annyi pénz csörgött, amennyiből nyolc napig kosztolhattam.

Ismét a belvárosban találtam magam, és meglepődtem élénkségén. Az üzletek ugyan zárva voltak, de az utca nyüzsgött, nagy volt a forgalom, senki sem gondolhatta volna, hogy tíz perccel ezelőtt itt puskalövések dördültek el. Egyenesen, gépiesen mentem előre, és egyszer csak újra megleptek a látomások. Közvetlen mellettem egy asszony ment el. Nevetett... Szája roppant szélesre nyílt, láttam rózsaszín ínyét, villogó fogait, úgy rémlett, óriásiak, félelem markolt belém, a járókelők arca egymás után bukkant fel, szünet nélkül nagyobbodott és tűnt el, majd hirtelen valamennyi arc kör alakúvá vált: szem, száj, orr, szín egybemosódott, már minden csak egy-egy fehér kör volt, akár a vakok szeme, a körök megvastagodtak, és remegő kocsonyaként felém tartottak, még mindig nőttek, csaknem az arcom súrolták, én remegtem a rémülettől és az undortól, valami szárazon reccsent, minden eltűnt előlem, majd tőlem tíz méterre lágy, tej szerű kör merült fel, gyarapodott és közeledett. Lehunytam a szemem, megálltam, félelem bénított meg, jeges kéz szorította össze a torkom, mintha meg akarna fojtani.

Ellepett a veríték, mély lélegzetet vettem, lassacskán megnyugodtam. Céltalanul továbbindultam. Az utca bizonytalanul ködlött előttem.

Hirtelen, akaratom ellenére, mintha valaki "állj"-t kiáltott volna, megtorpantam. Szemközt kőből épült kapubejárat tűnt fel, gyönyörű, kovácsolt rácsos kapuja nyitva volt.

Átvágtam az utcán, beléptem a kapun, és elindultam a lépcsőkön felfelé. Durva, ismerős arc tűnt fel előttem, és egy hang megkérdezte:

– Mit kíván?

Megálltam, körülnéztem, körülöttem minden olyan szürke és szétfolyó volt, mintha álmodnék. Szórakozott hangon mondtam:

– Thaler atyával szeretnék beszélni.

– Nincs már itt.

Utánamondtam:

– Nincs itt?

– Nincs.

Folytattam:

– Egy régi tanítványa vagyok.

– Nekem is ismerős – mondta a hang. – Várjon csak, nem maga az a fiú, aki tizenhat éves korában önként jelentkezett?

– De igen.

– Tizenhat éves korában! – mondta a hang.

Rövid csend támadt. Minden szürke volt és alaktalan. Az ember arca úgy lebegett fölöttem, mint egy léggömb. Újra elfogott a félelem, elkaptam a tekintetem, és azt mondtam:

– Bemehetek egy kicsit körülnézni?

– Persze. A diákok az osztályban vannak.

– Köszönöm – mondtam és beléptem. Áthaladtam az elemisták udvarán, aztán az alsósokén, végül megpillantottam az én udvaromat. Átvágtam rajta keresztben. Egy kőpadot láttam magam előtt. Ez volt az a pad, amelyre Wernert fektették. ívben megkerültem, aztán folytattam utam, elértem a kápolna falát, félfordulatot csináltam, sarkam a fal tövéhez illesztettem, és lépteim számolva elindultam.

Néhány perc telt el, és nekem úgy tetszett, mintha valami gyöngéd, de hatalmas erő a karjába emelne és elringatna.