*

Amint azt a Reichsführer bejelentette, két nappal később meglátogatott Obersturmbannführer Wulfslang. Kövér, vörös, kerek képű, jókedvű ember volt, jóízűen fogyasztotta el mindazt, amit Elsie feltálalt neki.

Étkezés után szivarral kínáltam meg, majd átvezettem a parancsnokságra. Bezárkóztunk az irodámba. Wulfslang az asztalra tette sapkáját, leült, kinyújtotta lábát, és kerek, nevető arca elkomolyodott.

– Sturmbannführer – mondta hivatalos hangon –, vegye tudomásul: szerepem csupán arra korlátozódik, hogy maga és a Reichsführer között a szóbeli összeköttetést biztosítsam.

Szünetet tartott.

– Jelenleg nincs sok mondanivalóm. A Reichsführer különösképpen két dolgot tart fontosnak. Először: úgy kell elkészítenie a terveit, hogy az első hat hónapban körülbelül ötszázezer fő érkezésére számíthat.

Szólásra nyitottam a szám, de ő szivarjával hallgatásra intett, és elvágta a szavam:

– Einen Moment, bitte. Az érkezők közül minden egyes transzportból kiválogatja a munkaképeseket, s azokat a birkenau-auschwitzi ipari és mezőgazdasági munkálatok szolgálatába állítja.

Jeleztem, hogy beszélni szeretnék, de szivarjával ismét parancsolóan hallgatásra intett.

– Másodszor: minden egyes transzportról statisztikai kimutatást juttat el hozzám – folytatta –, s abban feltünteti, hány munkaképtelent részesített különleges kezelésben. Ezekből a kimutatásokból azonban nem szabad másodpéldányt megőriznie. Más szóval: nem szabad tudnia, hogy parancsnoksága alatt hány embert részesít különleges kezelésben.

– Nem látom – szólaltam meg –, hogyan volna ez lehetséges. Hisz épp az imént említette, hogy az első hat hónapban ötszázezer fő érkezik.

Türelmetlenül felém bökött szivarjával.

– Bitte, bitte! Az általam említett ötszázezres szám mind a munkaképeseket, mind a munkaképteleneket magában foglalja. Magának minden szerelvényt két részre kell osztania. Tehát, amint látja, nem tudhatja előre a különleges kezelésben részesített munkaképtelenek teljes számát. És most róluk beszélünk.

– Ha jól értem – mondtam rövid gondolkodás után –, minden egyes transzport után tudomására kell hoznom, hány munkaképtelent részesítettem különleges kezelésben, de a számokról nem szabad semmilyen nyomot megőriznem, tehát nem szabad tudnom a kezelésben részesített munkaképtelenek összlétszámát.

Szivarjával mintegy rábólintott.

– Tökéletesen megértett. A Reichsführer parancsa értelmében a teljes számot egyedül nekem szabad ismernem. Más szóval: rám, egyedül rám tartozik, hogy jelentései alapján a részszámokat összeadjam, és a Reichsführernek összesítő statisztikát készítsek.

Megtoldotta:

– Pillanatnyilag mindössze ennyi a közölnivalóm.

Rövid szünet után megkérdeztem:

– Szabad megjegyeznem valamit az első pontot illetően?

Szájába dugta szivarját, és kurtán azt mondta:

– Bitte.

– Ha az első hat hónapban kerek ötszázezres számot veszek alapul, oda lyukadok ki, hogy havonta körülbelül nyolcvannégyezer főt, illetőleg huszonnégy óra alatt kétezernyolcszáz főt kell különleges kezelésben részesítenem. Ez óriási szám!

Kivette szájából a szivart, és felemelte kezét.

– Tévedés. Elfelejti, hogy az ötszázezer főből valószínűleg elég nagy lesz a munkaképesek száma, s azokat nem kell különleges kezelésben részesítenie.

Ezen eltűnődtem, majd azt mondtam:

– Véleményem szerint ez csak elodázza a probléma megoldását. Lagerkommandanti tapasztalatomból tudom, hogy egy foglyot átlagosan három hónapig lehet dolgoztatni. Ezután munkaképtelenné válik. Ha tehát azt tételezzük fel, hogy egy ötezres transzportból kétezret munkába állítunk, az is nyilvánvaló, hogy három hónap után visszakerülnek, s ekkor kell kezelésben részesíteni őket.

– Gewiss. Közben azonban időt nyer. És addig, amíg a berendezés tökéletesen nem működik, ez is értékes haladék.

Szájába dugta a szivart, és keresztbe rakta a lábát.

– Számítani kell rá, hogy az első hat hónap után jelentősen meggyorsul a transzportok üteme.

Hitetlenül bámultam rá. Elmosolyodott, arca ismét vidáman kigömbölyödött.

– De hisz ez tisztára lehetetlen! – kiáltottam fel. Még szélesebben elhúzta a száját. Majd felkelt, és vette kesztyűjét.

– Mein Lieber – közölte derűs, fontoskodó arccal –, Napóleon azt mondta: "A lehetetlen nem francia szó." 34 óta azt igyekszünk bebizonyítani a világnak, hogy nem német szó.

Órájára pillantott.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy kikísérjen az állomásra.

Felvette a sapkáját. Én is felálltam.

– Herr-Obersturmbannführer, bitte.

Rám nézett.

– Ja?

– Csak azt akartam mondani, hogy ez technikailag keresztülvihetetlen.

Arca megdermedt.

– Bocsásson meg – mondta fagyosan –, magára, kizárólag magára hárul a feladat technikai megoldása. A kérdésnek ez az oldala nem érdekel.

Felemelte a fejét, összecsippentette a szemét, végigmért, és zárkózottan azt mondta:

– Vegye tudomásul, semmi közöm a dolog gyakorlati részéhez. Kérem tehát, hogy a jövőben erre még csak célzást se tegyen előttem. Az én hatáskörömbe csupán a számok tartoznak.

Sarkon fordult, kezét a kilincsre tette, félig visszafordult, és fölényesen megtoldotta:

– Kizárólag a statisztikus szerepét töltöm be.

Másnap elindultam Obersturmführer Setzlerrel a treblinkai táborba. A tábor északkeletre volt Varsótól, nem messze a Búg folyótól, s Hauptsturmführer Schmolde századparancsnoksága alatt állt. Mivel Schmoldénak nem volt szabad az Auschwitzra vonatkozó tervekről tudnia, Wulfslang azt közölte vele, hogy küldetésem célja tájékozódni, és vizsgálatot tartani a táborban. Autóval jött értem az állomásra. Javakorabeli, őszes, sovány férfi volt. Különös, üres nézéssel bámult maga elé.

Az ebédet az SS-tiszti kantin egyik különtermében szolgáltatta fel, s mentegetőzött, hogy nem láthat bennünket vendégül odahaza, de sajnos felesége beteg. Kitűnő ételeket tálaltak fel, Schmolde azonban alig nyúlt hozzájuk, s nekem úgy tetszett, hogy csak udvariasságból eszik. Hangja bágyadtan és színtelenül kongott, mint akinek minden alkalommal megerőltetésbe kerül megszólalnia. Beszéd közben egyre az ajkát nyaldosta.

Ebéd után feketét hoztak be. Néhány másodperc múlva Schmolde az órájára nézett, üres tekintettel rám bámult, és azt mondta:

– Hosszadalmas magyarázatra volna szükség, hogy a különleges műveletet körülírjam. Épp ezért inkább megmutatom, milyen eljárással dolgozunk. Azt hiszem, így szemléltetőbb lesz.

Setzler megmerevedett, és hevesen felém fordította fejét.

– Helyes – feleltem –, kitűnő ötlet!

Schmolde megnyalta a szája szélét, és folytatta:

– Két órakor kezdődik.

Néhány percig még beszélgettünk, aztán Schmolde az órájára nézett, s én is az órámra pillantottam. Öt perc híján két óra volt. Felkeltem. Schmolde is felállt, lassan, mintha valamiért sajnálkoznék. Setzler csak félig emelkedett fel, és azt mondta:

– Elnézést kérek, még nem ittam meg a kávémat.

A csészéjére néztem. Még hozzá sem nyúlt a kávéhoz. Szárazon közöltem vele:

– Ha befejezte, utánunk jön.

Setzler bólintott és leült. Kopasz feje lassan elvörösödött, kerülte a tekintetemet.

Schmolde félrehúzódott, hogy utat engedjen.

– Nem volna kedve gyalog nekivágni? Nincs messze.

– Mehetünk.

Szép, napos idő volt. Elindultunk egy sétányon, közepén cementezett szalag kígyózott. Két ember kényelmesen elfért rajta.

A tábort üresen találtuk, de ahogy a barakkok előtt elhaladtunk, belülről emberi hangokat hallottam. Az ablakokon keresztül néhány arcot is kivettem, s ebből megértettem, hogy a foglyokat lakat alatt tartják.

Azt is megállapítottam, hogy a táborban, noha jóval kisebb, mint Auschwitz, kétszer annyi az őrtorony, és megjegyeztem magamnak, hogy a szögesdrót sövényben villanyáram kering. A drótokat súlyos betonoszlopok tartották, végük befelé görbült, így a felső drótok legalább hatvan centiméterrel beljebb estek a kerítés függőleges részénél. Ilyen akadályt szemmel láthatóan még egy akrobata sem ugorhatott át érintés nélkül.

Schmoldéhoz fordultam:

– Állandóan kering áram a vezetékben?

– Csak éjszaka. De ha a foglyok nyugtalankodnak, néha napközben is.

– Akadnak kellemetlenségeik?

– Gyakran.

Schmolde megnyalta a szája szélét, és szenvtelen hangján lassan hozzátette:

– Meg kell értenie: tudják, mi vár rájuk.

Ezen elgondolkodtam, majd azt mondtam:

– Nem értem, hogyan tudhatják meg.

Schmolde elfintorodott.

– Elvben ez a legszigorúbb titok. De a táborban levő foglyok mindent pontosan tudnak. És néha azok is tájékozottak, akik épp csak megérkeznek.

– Honnan érkeznek?

– A varsói gettóból.

– Mind?

Schmolde bólintott:

– Mind. Véleményem szerint egyesek már a gettóban is tudják. Túlságosan közel van a tábor Varsóhoz.

Az utolsó barakk mögött nagy üres térség nyílt, majd egy fegyveres Posten fasorompót húzott fel előttünk.

Kavicsozott, jobbról-balról kétsoros drótsövénnyel biztosított úton haladtunk tovább. Ezután újabb, tucatnyi SS-től őrzött kapu következett. Ezt sűrű élősövény fogta körül. Megkerültük, és valamivel lejjebb egy igen hosszú barakk ötlött a szemünkbe. Ablakai légmentesen be voltak zárva. Vagy harminc géppisztolyos, kutyás SS vette körül.

Valaki elkiáltotta magát: “Achtung!" Az SS-ek vigyázzba vágták magukat; egy Untersturmführer clébünk jött és jelentkezett. Szőke volt, szögletes arcú, szeme mámorosan csillogott.

Körülnéztem. A barakkot árammal telített, kettős szögesdrót kerítés fogta körül, s a Láger zárt övezetén belül második övezetet létesített. A szögesdrót túlsó oldalán bokrok és fenyőfák fedték el a kilátást.

– Kívánja megtekinteni? – kérdezte Schmolde.

Az SS-ek félrehúzódtak, és mi elindultunk a barakk felé. Tömör, vasalt tölgyfából készült ajtaját súlyos fémrúd zárta. Felső részét rendkívül vastag üvegű kémlelőlyukkal látták el. Schmolde megcsavart egy falba ágyazott kapcsolórudat, és azon iparkodott, hogy a rudat kiemelje. Mivel kísérlete hiábavalónak bizonyult, az Untersturmführer sietett segítségére.

Az ajtó kinyílt. Amikor beléptem, az az érzésem támadt, hogy fejemre zuhan a mennyezet: tenyeremmel érinthettem volne. Három erős fényű, rácsos lámpa világította meg az üres helyiséget. A padlót cement borította. A másik oldalon újabb ajtó nyílt, de ezt nem látták el kémlelőlyukkal.

– Az ablakokba – mondta Schmolde – természetesen nem táblaüveget vágattunk. Amint láthatja, kívülről... – Megnyalta a szája szélét. – ..légmentesen záródnak.

Az egyik rácsos lámpa mellett mintegy öt centiméter átmérőjű, kis kerek nyílást fedeztem fel.

Lábdobogás, éles kiáltások, rekedt parancsszavak ütötték meg a fülem. Kutyák kezdtek el ugatni.

– Ők azok – mondta Schmolde. Előttem ment. Jóllehet sapkáját még néhány centiméter választotta el a mennyezettől, úgy haladt át a helyiségen, hogy behúzta a nyakát.

Kiléptünkkor a foglyok csapata futólépésben épp feltűnt az élősövény mögül. SS-ek és kutyák kísérték. Ugatással vegyes ordítás hasított a levegőbe.. Porfelhő kavargott, és az SS-ek működésbe léptek.

Amikor a rend helyreállt, és a por leszállt, jobban szemügyre vehettem a foglyokat. Néhány felnőtt férfitól eltekintve a csapat többsége asszonyokból és gyerekekből tevődött össze. Több zsidó nő csecsemőt tartott a karján. Valamennyi fogoly saját ruhájában volt, s egyet sem kopaszítottak meg.

– Elvben – mondta halkan Schmolde – ezekkel mindennek simán kellene mennie. Percekkel ezelőtt érkeztek.

Az SS-ek ötös sorokba sorakoztatták a foglyokat. Schmolde kezével felém intett:

– Bitte, Herr Sturmbannführer...

Elértük a sövényt. Innen, kissé oldalról, egy enyhe hajlatról áttekinthettük az egész oszlopot.

Két Hauptscharführer és egy Scharführer számolni kezdte a foglyokat. A szőke Untersturmführer mozdulatlanul állt előttünk. Jobbján, kissé hátrább, egy csíkos rabruhás, beretvált koponyájú zsidó fogoly tartózkodott. Bal karján vörös karszalagot viselt.

Az egyik Hauptscharführer felénk szaladt, vigyázzba vágta magát az Untersturmführer előtt, és felkiáltott:

– Kettőszáznégy!

Az Untersturmführer azt mondta:

– Az utolsó sorból négyet leléptet, és visszakísérteti a barakkokba.

– Miért rendelkezik így? – fordultam Schmoldéhoz. Megnyalta a szája szélét.

– Hogy eloszlassam a többiek bizalmatlanságát.

– Dolmetscher – szólt az Untersturmführer.

A vörös karszalagos fogoly előlépett, vigyázzba vágta magát, majd szembefordult az oszloppal, és lengyelül odakiáltott valamit.

Az utolsó három fogoly (két asszony és egy fekete keménykalapos férfi) levált az oszlopról. A negyedik egy tíz év körüli kislány volt. Valamelyik Scharführer megragadta a karját. Erre egy női fogoly nyomban kiugrott a sorból, kitépte kezéből a kislányt, vadul magához szorította, és sikoltozni kezdett. Két SS lépett előre, mire az egész oszlop felmordult.

Az Untersturmführer tétovázott.

– Hagyja nála a gyereket! – kiáltotta oda neki Schmolde.

A két SS visszalépett a sorba. A zsidó nő értetlenül nézte, hogyan távolodnak. Még egyre magához szorította a kislányt.

– Dolmetscher – mondta Schmolde –, adja tudtára, a Kommandant megengedi, hogy a lánya vele maradjon.

A vörös karszalagos fogoly egy hosszú lengyel körmondatot kiabált. A zsidó nő földre tette a lányát, rám nézett, majd Schmoldéra emelte szemét. Aztán komor arca felragyogott, és valamit felénk kiáltott.

– Mit fecseg? – kérdezte türelmetlenül Schmolde. A tolmács szabályszerűen hátraarcot csinált, szembefordult velünk, és tökéletes németséggel közölte:

– Azt mondja, hogy ön jó, és köszöni szépen.

Schmolde vállat vont. A három fogoly egy Scharführer kíséretében elhaladt előttünk. A két asszony még csak egy pillantást se vetett ránk. A férfi ránk nézett, tétovázott, majd nagy, széles mozdulattal lekapta fekete keménykalapját. Két-három fogoly elnevette magát, s az SS-ek harsányan felkacagtak.

– Azt hiszem, minden simán fog menni – hajolt hozzám Schmolde. Az Untersturmführer a Dolmetscherhez fordult.

– Szokás szerint – mondta unottan. A Dolmetscher egy lépést előrelépett, vigyázzba vágta magát, és hosszú lengyel beszédet tartott. Schmolde még közelebb hajolt hozzám.

– Azt mondja nekik, vetkőzzenek le, és csomagolják össze holmijukat. A csomagokat fertőtlenítőbe küldik. Amíg visszaérnek, várniuk kell, s addig rájuk zárják a barakkot.

Alighogy a Dolmetscher beszédét befejezte, az oszlop minden pontján kiáltozás és zajongás tört ki.

Schmoldéra néztem. Csóválta a fejét.

– Természetes reakció. Akkor kell tartani tőlük, ha semmit se szólnak.

Az Untersturmführer intett a Dolmetschernek. Az újabb beszédet intézett a foglyokhoz. Nemsokára egy-két asszony vetkezni kezdett. Majd lassanként a többiek is követték példájukat. Eltelt néhány perc, és a férfiak vontatottan és szégyenkezve szintén levetették ruhájukat. Három-négy SS kivált a sorból, és segített a gyerekeknek.

Az órámra néztem. Fél három volt. Schmoldéhoz fordultam.

– Volna szíves elküldeni valakit megkerestetni Obersturmführer Setzlert? – s hozzátettem: – Bizonyára eltévedt.

Schmolde magához intett egy Scharführert, és leírta Setzler külsejét. A Scharführer futva távozott.

Nehéz és kellemetlen izzadságszag áradt szét az udvaron. A félszeg és feszélyezett foglyok mozdulatlanul álltak a napon. Egy-két lány, fajtájához képest, elég szép volt.

Az Untersturmführer parancsot adott a foglyoknak, menjenek be a barakkba, és megígérte, hogy ha valamennyien bent lesznek, kinyittatja az ablakokat. A foglyok lassan, rendben vonultak be. Amikor az utolsó is belépett, az Untersturmführer saját kezűleg csukta be a tölgyfa ajtót, és tette helyére a keresztrudat. Egy pillanattal később néhány fej jelent meg a kémlelőlyuk üvege mögött.

Setzler kivörösödve és izzadtan érkezett meg. Vigyázzba vágta magát:

– Herr Sturmbannführer, parancsára megjelentem!

– Miért jött ilyen későn? – kérdeztem tőle szárazon. Majd Schmoldéra való tekintettel hozzátettem: – Eltévedt?

– Eltévedtem, Herr Sturmbannführer.

Intettem neki, és Setzler a bal oldalamra állt. Az Untersturmführer sípot vett elő a zsebéből, és kétszer belefújt. Csend támadt, majd valahol felberregett egy autómotor. Az SS-ek hanyag mozdulattal vállukra vetették géppisztolyukat.

– Bitte, Herr Sturmbannführer – mondta Schmolde.

Előrelépett, az SS-ek félrehúzódtak, és megkerültük az épületet. Setzler mögöttem jött.

Hátul, közvetlen a barakk közelében, hatalmas teherautó állt. Kipufogójához csövet illesztettek, a cső függőlegesen felemelkedett, majd meggörbült, és a mennyezet magasságában a barakkba torkollott. A motor simán járt.

– A kipufogógáz – mondta Schmolde – a középső lámpa mellett vágott nyíláson szivárog a terembe.

Egy darabig figyelte a motort, ráncolta a szemöldökét, majd a gépkocsivezető fülkéje felé indult. Követtem.

A kormány mellett, ajkához tapadó cigarettával, egy SS ült. Amikor Schmoldét megpillantotta, kivette szájából a cigarettát, és kihajolt a kocsiajtón.

– Ne tapossa úgy a gázpedált! – kiáltott rá Schmolde. A motor járása lassúbbodott. Schmolde felém fordult.

– Alaposan rátaposnak, hogy mielőbb végezzenek. Az eredmény pedig; ahelyett, hogy elaltatnák a pácienseket, megfojtják őket.

Súlyos és orrfacsaró szag terjengett a levegőben. Körülnéztem. Nem láttam egyebet, csak vagy húsz, csíkos ruhás foglyot. Néhány méterre a teherautótól, kettős sorokban álltak. Fiatalok és jól beretváltak voltak, s úgy tetszett, jó erőben vannak.

– A Sonderkommando – világosított fel Schmolde. – Az a feladata, hogy a halottakat eltemesse.

Néhányan közülük szőkék, atlétatermetűek voltak. Kifogástalanul álltak vigyázzban.

– Ezek is zsidók?

– Természetesen.

Setzler előrehajolt.

– És ezek segítenek, hogy... Szinte hihetetlen!

– Itt minden lehetséges – felelte hanyagul Schmolde. Közelebb hajolt.

– Bitte, Herr Sturmbannführer... – mondta.

Követtem. Távolabb kerültünk az épülettől. Minél messzebb mentünk, annál áthatóbb lett a bűz. Körülbelül száz métert tehettünk meg, amikor széles, nagyon mély gödör bukkant fel előttünk. Hármas, párhuzamos sorokban hullák töltötték meg. Setzler megtántorodott, és elfordult a hullagödörtől.

– A legnagyobb problémánk – mondta szenvtelen hangján Schmolde – a hullák problémája. Rövidesen nem lesz hová elkaparni őket. Épp ezért kénytelenek vagyunk nagyon mély gödröket ásni, és csak akkor betemetni, amikor megtelnek. De nemsokára így is szűkiben leszek a helynek.

Üres tekintetét körül járatta, elfintorodott, és csüggedten folytatta:

– A hullák sok bajt okoznak.

Egy darabig mindhárman hallgattunk.

– Bitte, Herr Sturmbannführer... – szólalt meg végül Schmolde.

Megfordultam, hagytam, hogy Schmolde kissé előremenjen, és Setzler mellé léptem. Arca fakó volt. Szárazon, halkan rászóltam:

– Kérem, uralkodjék magán.

Utolértem Schmoldét. A teherautó motorja csendesen berregett. Amikor a barakk közelébe értünk, Schmolde a vezető fülkéje mellé lépett, s az SS kihajolt a kocsiajtón.

– Most taposson bele – adta ki az utasítást Schmolde.

A motor berregése megélénkült, és az autó fedele megremegett.

Megkerültük az épületet. Az udvaron mindössze vagy tíz SS tartózkodott. Schmolde megkérdezte:

– Kívánja megtekinteni?

– Természetesen.

Az ajtóhoz mentünk, és benéztem a kémlelőlyukon.

A foglyok fürtökben hevertek a cementen. Arcuk nyugodt volt. Ha a szemük nincs tágra nyitva, úgy látszott volna, mintha aludnának. Megnéztem az órám. Három óra tíz percet mutatott. Visszafordultam Schmoldéhoz.

– Mikor nyitják ki az ajtókat?

– Az változik. Minden a hőmérséklettől függ. Ha olyan az időjárás, mint ma, az akció elég gyorsan lebonyolódik.

Schmolde is benézett az ablakon.

– Végük van.

– Miből látja?

– A bőrük elszíneződéséből: arcuk fakó, a pofacsontoknál rózsaszín.

– Előfordult már, hogy tévedett?

– Első időkben igen. Amikor az ablakokat kinyitották, néhányan eszméletre tértek. Elölről kellett kezdeni.

– Miért nyitják ki az ablakokat?

– Hogy szellőztessünk, és hogy a Sonderkommando bemehessen.

Cigarettára gyújtottam és megkérdeztem:

– És mi történik azután?

– A Sonderkommando az épület mögé szállítja a hullákat. Egy csapat teherautóra rakja őket. A teherautó elviszi és bedönti őket a gödörbe. Egy másik csapat a holttesteket a gödör mélyén sorba rakja. Rendkívüli gondossággal kell őket sorba rakni, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak el. – Fáradtan megtoldotta: – Rövidesen nem lesz elég helyem.

Setzlerhez fordult:

– Kívánja megtekinteni?

Setzler habozott, pillantása rám tévedt.

– Természetesen – mondta elhaló hangon. Benézett a kémlelőlyukon, és felkiáltott:

– De hisz ezek mind meztelenek!

– Parancs szerint a ruhákat vissza kell tartani – felelte Schmolde szenvtelenül. Hozzátette: – Ha felöltözve ölnénk meg őket, sok idő kárba veszne a vetkőztetésükkel.

Setzler benézett a kémlelőlyukon. Jobb kezét szemellenzőként felemelte, hogy jobban lásson.

– Egyébként – folytatta Schmolde – ha a gépkocsivezetők túlságosan erősen taposnak a gázpedálra, a foglyok sokat szenvednek, megfúlnak és összerondítják magukat. Tehát bepiszkítanák a ruhájukat.

– Olyan békés arcuk van – mondta Setzler, és homlokát a kémlelőlyuk ablakához nyomta.

– Kívánja megtekinteni, mi következik ezután? – fordult felém Schmolde.

– Felesleges, úgyis leírta.

Sarkon fordultam, és Schmolde utánam jött. Néhány lépés után visszafordultam.

– Jön, Setzler?

Setzler otthagyta a kémlelőlyukat, és nyomunkba szegődött. Schmolde az órájára pillantott.

– Egy óra múlva indul a vonatjuk. Addig megihatnánk valami frissítőt.

Bólintottam. Az út hátralevő részét szótlanul tettük meg. Egy üveg rajnai bor és egy tál száraz sütemény várt ránk a kantin kis szobájában. Nem volt étvágyam, de a bor jólesett.

Néhány másodperc múlva megkérdeztem:

– Miért nem lehet agyonlőni őket?

– Az költséges – felelte Schmolde –, aztán meg ahhoz sok idő és sok ember kell. – Hozzátette: – Mindamellett, ha a gépkocsik bedöglenek, ezt tesszük.

– Előfordul ilyesmi?

– Gyakran. Oroszoktól zsákmányolt ócska teherautóink vannak. Le vannak strapálva, és nincsenek pótalkatrészeink. Aztán időnként nincs benzin, vagy rossz, és a gáz nem elég mérgező.

Eljátszadoztam a poharammal.

– Véleménye szerint tehát az eljárás nem biztonságos? – kérdeztem.

– Nem – mondta Schmolde –, nem biztonságos.

Csend volt, majd Setzler azt mondta:

– Mindenesetre emberséges. Az emberek elalszanak, ennyi az egész. Szépen beleringanak a halálba. Látta? Olyan békés az arcuk.

Schmolde vállat vont.

– Amikor ott vagyok.

Setzler zavartan rám nézett, Schmolde pedig folytatta:

– Ha ott vagyok, a gépkocsivezető nem tapos bele a gázpedálba.

Megkérdeztem:

– Nem lehetne egy autó helyett kettőt gázosításra beállítani? Így gyorsabban haladna a dolog.

– Nem – mondta Schmolde. – Tíz kétszáz személyes gázkamrám van, de soha négy használható autónál nem áll több rendelkezésemre. Ha termenként egy-egy teherautót állítok be, félóra alatt nyolcszáz személyt gázosítok el. Ha termenként két teherautót, talán negyedóra alatt négyszáz embert. De időt tulajdonképpen ezzel sem nyerek. Mert négyszáz személyt még mindig el kell gázosítanom.

Megtoldotta:

– Mondanom sem kell, hogy új kocsikat sose fogok kapni.

Néhány másodpercig ismét hallgattunk.

– Biztosabb és egyszerűbb módszerre volna szükség – mondtam aztán. – Olyasmire, mint a tizenhétben használt fojtógázok.

– Nem tudom, hogy gyártanak-e még ilyet – felelte Schmolde. – A mostani háborúban ilyen gázt nem használtak.

Egy hajtásra kiürítette poharát, az asztalhoz ment, és újra megtöltötte.

– Valójában a legnagyobb probléma nem a gázosítás, hanem az elföldelés. Nem tudok gyorsabb ütemben gázosítani, mint amilyen gyorsan földelek. És az elföldelés időbe kerül.

Ivott egy keveset, és folytatta:

– Még sohasem értem el huszonnégy óra alatt ötszáz főt.

Megcsóválta a fejét.

– Természetesen a Reichsführer ezt az eredményt közepesnek tartja. Másrészt azonban, és ez tény, sohasem sikerült még új teherautókat kapnom.

Üres tekintetét körülsétáltatta a szobában, és szenvtelen hangján hozzáfűzte:

– Lázadások is voltak. Kérem, értse meg: tudják, hogy mi vár rájuk. Néha egyszerűen nem hajlandók a barakkba bemenni. Néha az embereinkre vetik magukat. Persze, az ilyesmivel meg tudunk birkózni. De ezzel is időt vesztünk.

Egy darabig csend volt, majd azt mondtam:

– Véleményem szerint azért lázadnak fel, mert a lélektani előkészítés nem jó. Maga azt mondja nekik: “Most fertőtleníteni fogják a ruháikat, s addig ebben a teremben várnak." De ők nagyon jól tudják, hogy a valóságban sehol sem történnek így a dolgok. Általában amíg a fertőtlenítést elvégzik, zuhanyozni szokás. Képzelje magát a helyükbe. Nagyon is tisztában vannak vele, hogy a fertőtlenített ruhákat addig nem vehetik fel, amíg tele vannak tetűvel. Ennek így semmi értelme. Még egy tízéves gyerek is rájönne, hogy valami itt nincs rendjén.

– Természetesen, Herr Sturmbannführer – mondta Schmolde –, ez figyelemre méltó észrevétel... de a legnagyobb problémát...

Egy hajtásra kiürítette poharát, az asztalra tette és hozzáfűzte:

– ... a legnagyobb problémát a hullák okozzák.– Sokatmondó pillantást vetett rám, és megtoldotta: – Majd meglátja.

– Nem értem, mire céloz a megjegyzésével – feleltem szárazon. – Csupán tájékozódás céljából vagyok itt.

Schmolde elfordította fejét.

– Természetesen, Herr Sturmbannführer – mondta semleges hangon. – így értettem én is. Bizonyára rosszul fejeztem ki magam.

Ezután hosszú csend következett, majd Setzler hirtelen megkérdezte:

– Nem lehetne legalább az asszonyokat megkímélni?

Schmolde a fejét ingatta.

– Nyilvánvaló, hogy őket kell elsősorban megsemmisíteni. Hogyan lehetne egy fajt kiirtani, ha a nőstényeket életben hagynék?

– Richtig, richtig – mondta Setzler. Majd bizonytalan, halk hangon hozzáfűzte: – Mindamellett elég borzasztó...

Ránéztem. Nagy, hajlott teste kétrét görnyedt. Cigarettája jobb kezében parázslott. Nem emelte a szájához.

Schmolde merev léptekkel az asztalhoz ment, és töltött magának egy pohárral.

Az ezt követő hetet borzasztó szorongásban töltöttem: Treblinka teljesítménye alig érte el huszonnégy óra alatt az ötszáz főt. Auschwitznak pedig az előirányzat szerint háromezret kellett teljesítenie; alig négy héten belül átfogó tervet kellett a kérdésről a Reichsführernek benyújtanom, és nekem semmilyen elképzelésem nem volt.

Már megkíséreltem a problémát minden oldalról megközelíteni, de a megoldás még csak nem is sejlett előttem. Úgy féltem a biztos kudarctól, hogy naponta számtalanszor elszorult a torkom, s rettegve egyre azt ismételgettem: kudarcot vallók már az elején. Azzal tisztában voltam, hogy a treblinkainál hatszorta magasabb teljesítményt kell elérnem, de a célhoz vezető utat képtelen voltam felfedezni. Mert könnyű lett volna hatszorta annyi barakkot építtetni, mint Treblinkában, de ez mit sem használt volna ehhez hatszorta annyi teherautóra lett volna szükség, s e tekintetben nem ringattam magam ábrándokba. Ha Schmolde hiába kért, nem kapott pótellátmányt, nyilvánvaló, hogy én is visszautasításra találok.

Bezárkóztam irodámba, hosszú délutánokon át azon igyekeztem, hogy összpontosítsam figyelmemet, de erőlködésem hiábavalónak bizonyult, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy felkeljek és távozzam ebből a fojtogató szobából; kényszerítettem magam, hogy ismét leüljek. Agyam teljesen üres volt. Mélységes szégyen és tehetetlenségérzés töltött el arra a gondolatra, hogy alatta maradok a feladatnak, amelyet a Reichsführer rám bízott.

Végül egy délelőtt ráeszméltem, hogy soha semmire sem juthatok, ha továbbra is légüres térben mozgok, és nem jegecesítem ki gondolataimat valamilyen szilárd pont köré. Ekkor elhatároztam, hogy a táborban, mintegy kísérleti állomásként, létrehozom a treblinkai berendezés mását; itt majd lehetőségem nyílik, hogy új módszereket fedezzek fel. Attól kezdve, hogy a “kísérleti állomás" gondolatát megfogalmaztam, mintha fátyol szakadt volna szét előttem, nem féltem többé a kudarctól. Szívemet sebes nyílként tetterő, a magam hasznosságának tudata járta át.

Felkeltem, vettem a sapkám, kiléptem az irodámból, viharsebesen berontottam Setzlerhez, és rákiáltottam:

– Jöjjön, Setzler, szükségem van magára!

Válaszát be se várva, kisiettem, lerohantam a feljáró lépcsőjén, és bevágtam magam az autóba. A gépkocsivezető gyorsan elhelyezkedett a kormány mögött, de én várakozásra intettem. Feltűnt Setzler, mellém ült, kiadtam a parancsot:

– Birkenau, kisajátított birtokok.

– Herr Sturmbannführer – mondta a gépkocsivezető –, az ott valóságos sártenger.

– Tegye, amit parancsoltam – feleltem szárazon. A gépkocsivezető elindította az autót, én előrehajoltam és rákiáltottam:

– Gyorsabban!

Az autó megugrott. Az az érzésem támadt, hogy olyan gyorsan és eredményesen intézkedem, mint egy gép.

Az erdő közepén, kétszáz méternyire a tanyáktól, elakadtunk a sárban. Cédulát írtam a szolgálatos Lagerführernek, és parancsot adtam a gépkocsivezetőnek, vigye el a táborba. Futva távozott. Megpróbáltam a tanyákig eljutni. Palatetőket láttam homályosan a fák mögött. Néhány méter után meg kellett álmom. Csizmám bokán felül merült a sárba.

Húsz perccel később két, foglyokkal és SS-ekkel megrakott teherautó érkezett, parancsszavak röpködtek, a foglyok földre ugrottak, s elkezdtek ágakat vagdosni: rőzseutat építettek a tanyákig. Kocsimat kiszabadították, és a sofőr visszament a táborba, hogy másik két teherautót kerítsen. Parancsot adtam Setzlernek, hogy siettesse a munkát. Az SS-ek működésbe léptek, tompa ütések puffantak, s a foglyok egyszeribe eszeveszetten nekidurálták magukat.

A rőzseút éjszakára elérte a tanyákat. Setzler azzal foglalatoskodott, hogy fényszórókat állítson fel, s a vezetéket a legközelebbi villanyoszlophoz kellett bekötni. Tüzetesen szemügyre vettem a két tanyát. Amikor az épületből kiléptem, hívattam Setzlert; egy Scharführer futva távozott, s Setzler két perc múlva megjelent. Végigjártam vele a tanyákat, és elmagyaráztam, mi a teendő. Amikor befejeztem, ránéztem és azt mondtam:

– Három nap.

Rám meredt, kitátotta a száját, mire nyomatékkal megismételtem:

– Három nap!

Csak annyi időre távoztam a munkahelyről, hogy épp egyem és aludjam; ilyenkor Setzler váltott fel. Hihetetlen iramban dolgoztattunk, és a harmadik nap estéjén készen állt két kis, kétszáz személyes terem.

Az igazat megvallva még semmit sem határoztam. De már nekiláttam, hogy a feladatot végrehajtsam, felépítettem egy kísérleti állomást, s naponta a gyakorlatban ellenőrizhettem, beválnak-e elképzeléseim.

Már kezdetben jelentős újítást vezettem be a treblinkai rendszerhez képest. A két épületen feliratot helyeztem el: “Fertőtlenítő", és belül szemfényvesztésül vízcsaprózsákat és csőrendszert szereltettem fel; így azt hihették, hogy fürödni viszik őket. Ugyanez a meggondolás vezetett, amikor utasítást adtam a szolgálattevő Untersturmführernek: közölje a foglyokkal, hogy zuhanyozás után forró feketekávét kapnak. Ezenkívül menjen be ő is a “fertőtlenítő"-be, járjon egyik csoporttól a másikig, tréfálkozzék (s közben kérje elnézésüket, hogy nem oszthat ki szappant közöttük) mindaddig, amíg valamennyien be nem jönnek a terembe.

Mihelyt a berendezés elkészült, azonnal kipróbáltam, és a gyakorlat azt bizonyította, hogy elgondolásaim helyesek. A foglyok nem tanúsítottak ellenállást, gyanútlanul léptek a terembe. A lázongások okozta időkiesést és kellemetlenségeket kiküszöböltem.

Az elgázosítás kérdése azonban még mindig megoldatlan maradt. A teherautók alkalmazását kezdettől fogva kényszermegoldásnak találtam, és a következő héten lázas sietséggel gyorsabb és biztosabb eljárás után kutattam. Visszatérve arra a javaslatra, amelyet Schmoldénak tettem, Wulfslang közvetítésével megkérdeztem a Reichsführert, nem bocsáthatna-e rendelkezésemre bizonyos mennyiségű fojtógázt. Azt a választ kaptam, hogy bár a Wehrmacht tárol raktáraiban gázkészleteket (hogy megtorló intézkedéseket foganatosíthasson, ha az ellenség elsőnek gázt használna), az SS nem kérhet ilyen ellátmányt, mert felkeltené a Wehrmacht többé-kevésbé rosszindulatú kíváncsiságát az SS tevékenységét illetően.

Már-már feladtam a reményt, hogy a fogas kérdésre megoldást találjak, amikor a gondviselésszerű véletlen segítségemre sietett. Egy héttel a határidő lejárta előtt hivatalos értesítést kaptam, hogy Gruppenführer Goertz táborfelügyelő meglátogat. Alapos takarítást rendeltem el a KL valamennyi helyiségében, és a látogatás előestéjén mindent tüzetesen felülvizsgáltam. Ez alkalommal egy kis helyiségre bukkantam, ahol egy halom kis, henger alakú dobozt zsúfoltak össze. A dobozokon felirat: “Giftgas" és alatta Cyclon B. Annak az anyagnak maradványa volt, amelyet egy évvel azelőtt a Weerle & Frischler cég hozott Hamburgból, hogy a lengyel tüzérségi laktanyákat féregtelenítse. A légmentesen elzárt dobozok egy-egy kilót nyomtak. Emlékeztem még rá, hogy zöld kristályokat tartalmaztak, s oxigénnel való érintkezés esetén azonnal gázt fejlesztettek. Az is eszembe jutott, hogy Weerle & Frischler két műszaki segéderőt küldött, s azok gázálarcban, alapos óvintézkedések után nyitották ki a dobozokat. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy a gáz emberre, állatra egyaránt halálos lehet.

Nyomban elhatároztam, hogy a gáz tulajdonságait kipróbálom. A két birkenaui ideiglenes berendezés falába megfelelő átmérőjű, külső szeleppel ellátott lyukakat fúrattam. Kétszáz munkaképtelent tereitettem a terembe, és a nyíláson beszórattam egy doboz Cyclon B.-t. Egy pillanattal később állati üvöltés csapott a magasba, s az ajtókat és a falakat vad dörömbölés remegtette meg. Majd az ordítás elcsitult, az ökölcsapások vesztettek erejükből, s öt perc múlva teljes csend honolt. Felvétettem az SS-ekkel a gázálarcokat, és parancsot adtam, nyissanak ki minden szellőzőnyílást. Még néhány percet vártam, azután elsőként mentem be a helyiségbe. A halál dúsan aratott.

A kísérlet eredménye minden reményemet felülmúlta: egy doboz egykilós Cyclon B. elegendő volt, hogy tíz perc alatt kétszáz munkaképtelennel végezzen. Figyelemre méltó időnyereségnek számított ez, hiszen a treblinkai módszerrel ugyanehhez az eredményhez fél óra vagy még több kellett. Ezenfelül így nem korlátozta tevékenységünket a tehergépkocsik száma, motorhiba vagy benzinhiány. S legvégül: az eljárás olcsó volt, mivel egy kiló Giftgas – ahogy rögtön ellenőriztem – mindössze három és fél márkába került.

Igen, megtaláltam a megoldást. Megértettem, hogy felfedezésem beláthatatlan következményeket von maga után. Bebizonyosodott, hogy a Treblinkából átvett kis, kétszáz személyes termek rendszerével fel kell hagyni. A közepes nagyságú gázkamrák jobb híján csak azért működhettek idáig, mert egy teherautómotor csupán csekély mennyiségű gázt volt képes fejleszteni; hisz egy kétezres munkaképtelen transzportot kétszázas csoportokba osztani és különböző termekbe irányítani sok nehézséget okozott. Ez az eljárás hosszú ideig tartott, bonyolult felügyeleti rendszert kívánt, és egyidejű lázongások esetén súlyos gondokat is okozhatott.

Ezzel szemben a Cyclon B., minden jel szerint, az összes nehézségeket kiküszöbölte. Nem kellett többé a tehergépkocsik alacsony gáztermelékenységével számolni, hiszen egyetlen teremben a Cyclon B. kellő felhasználásával egy egész transzportot el lehet gázosítani.

Mialatt egy ilyen hatalmas méretű terem felépítését elterveltem, ráeszméltem, hogy először fogant meg agyamban olyan gondolat, amely méltó a rám bízott történelmi szerephez.

Nemcsak gyorsan, de kezdettől fogva nagyvonalúan is kellett cselekedni. Hosszú töprengés után arra a belátásra jutottam, hogy a teremnek a föld alatt, betonból kell megépülnie: egyrészt hogy ellenálljon a sok száz áldozat rohamának, másrészt hogy kiáltásaikat elfojtsa. Ebből újabb következmények származtak. Ha a teremnek nem lesz ablaka, tehát gázosítás után nem lehet szellőztetni, szellőzőberendezést kell felszereltetni. Rövid latolgatás után azt is elhatároztam, hogy a terem elé vetkőzőhelyiséget építtetek padokkal, fogasokkal vagy ruhaakasztókkal, s így kiegészítem az áldozatok megnyugtatására szánt díszletet.

Ezután figyelmemet a személyzet kérdésére fordítottam, s rájöttem, hogy Schmolde súlyosan hibázott, amikor nem kellő gonddal különítette el az SS-Kommandót és a foglyok alkotta Sonderkommandót a tábor többi részétől. Pedig csak így nyerhetünk időt, és biztosíthatjuk, hogy az egész kényes eljárás titokban marad.

Arra is rájöttem, hogy a gázkamrákat össze kell kötni a vasútállomással, s egy sínpár segítségével a transzportokat "háztól házig" kell szállítani; így egyrészt kiküszöböljük az időveszteséget, másrészt nem az auschwitzi lakosság szeme előtt bonyolítjuk le a szállításokat.

Ekképpen fokról fokra, mámorító pontossággal testet öltött bennem egy olyan óriási, föld alatt épülő ipartelep gondolata, amelyet egyenesen a vasútvonal szolgálna ki, s ahol személyzeti kantinok, konyhák, hálótermek, Beutekammerok, valamint a nemzetiszocialista tudósok számára berendezett bonctermek és kísérleti helyiségek foglalnának helyet.

Negyvennyolc órával a Himmler megszabta határidő előtt telefonon közöltem Obersturmbannführer Wulfslanggaí, hogy a Reichsführernek szánt terv adott napra elkészül, s elejétől végig magam gépelem le. A gépelés sok időmbe került. Este nyolc órakor telefonáltam Elsie-nek, ne várjon rám, azután a kantinba szóltam át, hozzanak fel hideg élelmet, sietve bekaptam, és tovább dolgoztam. Tizenegy órakor gondosan átolvastam a legépelt oldalakat, aláírtam, beraktam egy borítékba, és öt viaszpecséttel lezártam. A borítékot zubbonyom belső zsebébe tettem, majd a kocsit kérettem.

A hátsó ülésen foglaltam helyet, a gépkocsivezető begyújtotta a motort. Fejem az ülés támlájára hajtottam, és behunytam a szemem.

A kocsi zökkenve lefékezett. Felriadtam, arcomra villanylámpa fénye hullt. Az autót SS-ek vették körül. A Láger bejárati tornya előtt álltunk.

– Elnézést kérek, Herr Sturmbannführer – mondta egy hang –, de máskor rendszerint felgyújtja a mennyezetvilágítást.

– Macht nichts, Hauptscharführer.

– Az autó belseje sötét volt, és meg akartam nézni, ki ül bent. Még egyszer elnézést kérek, Herr Sturmbannführer.

– Schön gut... Mindig jobb bizalmatlannak lenni.

Intettem, a Hauptscharführer összecsapta bokáját, a dupla szögesdrót kapu csikorogva kinyílt, és az autó továbbgördült. Tudtam, hogy az úton valahol még egy SS-járőr cirkál, és ezért meggyújtottam a mennyezetvilágítást.

Ötszáz méternyire a villától megállítottam a kocsit, és visszaküldtem a sofőrt a táborba. Féltem, hogy a motor-berregés felébreszti a gyerekeket.

Menet közben észrevettem, hogy az út gidres-gödrös, s előjegyzésbe vettem, hogy megjavítására másnap kiküldetek egy csapat foglyot. Alig álltam a lábamon, de ez a néhány lépés jólesett. Szép, langyos, világos augusztusi éjszaka volt.

Kinyitottam kulcsommal a kaput, halkan becsuktam, sapkám és kesztyűm az előszoba tükrös asztalára helyeztem, és bementem irodámba. Így hívtam az ebédlővel szemközti kis szobát; ebben aludtam, ha a táborból későn érkeztem haza. A helyiségbe mindössze egy asztal, egy fonott szék, egy apró mosdó és egy tábori ágy fért be; az ágy fölötti puhafa polcon néhány kötött könyv sorakozott. Elsie azt mondta, olyan ez a szoba, mint egy szerzetesi cella, de nekem éppen ezért tetszett.

Leültem, gépies mozdulattal megtapogattam zubbonyom bal oldalát. Miután meggyőződtem róla, hogy a jelentésem megvan, levetettem a csizmám, és nesztelenül, zokniban fel-alá kezdtem járni. Noha nagyon kimerült voltam, már nem éreztem álmosságot.

Valaki kopogtatott.

– Tessék – mondtam.

Elsie jelent meg. Két pongyolája közül a szebbiket vette fel. Csodálkozva vettem észre, hogy még be is szagosította magát.

– Nem zavarlak?

– Dehogy, csak gyere be.

Becsukta az ajtót maga mögött, és én megcsókoltam az arcát. Feszélyezve éreztem magam, mivel csizma nélkül alacsonyabb voltam, mint ő.

Hűvösen hellyel kínáltam:

– Ülj le, Elsie.

Leült a tábori ágyra, és zavartan mondta:

– Hallottam, amikor megjöttél.

– Pedig halkan jöttem.

– Igen, igen – mondta –, te mindig nagyon halkan jössz.

Egy darabig csend volt, aztán folytatta:

– Beszélni szeretnék veled.

– Most?

– Ha nem volna ellenedre – felelte bizonytalanul. Megtoldotta: – Hisz úgyis olyan ritkán látlak az utóbbi időben.

– Nem azt teszem, amit akarok.

Rám emelte a szemét, majd folytatta:

– Nagyon fáradtnak látszol. Túlságosan sokat dolgozol.

– Ja, ja.

Ezután megkérdeztem:

– Mondani akartál valamit, Elsie?

Kissé elpirult, és fátyolos hangon felelte:

– A gyerekekről van szó.

– Ja?

– A tanulásukról. Mire Németországba hazamegyünk, visszamaradnak.

Bólintottam, ő pedig folytatta:

– Beszéltem Frau Bethmannal és Frau Pickkel. Az ő gyerekeik is hasonló helyzetben vannak, és ez nekik is gondot okoz...

– Ja?

– Tehát arra gondoltam...

– Ja?

–. ..hogy hozathatnánk egy német tanítónőt a tisztek gyermekeinek.

Ránéztem.

– De hisz ez pompás ötlet, Elsie! Azonnal hozass. Már hamarabb kellett volna erre gondolnom.

– Csakhogy – mondta tétován Elsie – nem tudom, hol szállásoljuk el.

– De hát természetesen nálunk. – Gépiesen megtapogattam a zubbonyom bal oldalát, és azt mondtam: – No, akkor ezt az ügyet lezártuk.

Elsie ülve maradt. Szemét lesütötte, tenyerét szétterpesztette térdén. Egy darabig csend volt, majd felemelte a fejét, és dadogva megkérdezte:

– Nem akarsz mellém ülni, Rudolf? Ránéztem.

– De, természetesen.

Melléültem, és ismét éreztem parfümje illatát. Olyan kevéssé illett Elsie-hez, hogy illatosítsa magát.

– Akarsz még mondani valamit, Elsie?

– Nem – mondta tétován. – Csak beszélgetni szerettem volna.

Megfogta a kezem, én kissé oldalt fordultam.

– Ritkán látlak az utóbbi időben, Rudolf.

– Sok a dolgom.

– Igen – mondta szomorúan –, de a lápon te is sokat dolgoztál, én se ültem ölbe tett kézzel, mégis más volt.

Csend támadt, majd folytatta:

– A lápon nem volt se pénzünk, se kényelmes otthonunk, se szobalányunk, se autónk, és mégis...

– Ne emlegesd ezt, Elsie!

Hirtelen felugrottam, és hevesen kifakadtam:

– Azt hiszed, hogy én magam is nem... – Elhallgattam, néhány lépést tettem a szobában, és nyugodtabb hangon folytattam: – Azért vagyok itt, mert itt vagyok a leghasznosabb.

Néhány másodperc telt el, majd Elsie megkérdezte:

– Nem akarsz újra leülni, Rudolf?

Helyet foglaltam a tábori ágyon, ő kissé közelebb húzódott, és ismét megfogta a kezem.

– Rudolf – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna –, okvetlenül szükséges, hogy minden este itt feküdj le?

Elfordítottam a fejem.

– Hisz jól tudod, lehetetlen időkben járok haza. Nem akarom a gyerekeket felébreszteni.

Halkan felelte:

– Olyan zajtalanul jársz. És a mamuszodat is kikészíthetném az előszobába.

Nem néztem rá.

– Nemcsak erről van szó – mondtam. – Mostanában nagyon nyugtalanul alszom, ide-oda forgolódom. És időnként felkelek, hogy elszívjak egy cigarettát, vagy igyam egy pohár vizet. Nem akarlak zavarni.

Erősebben éreztem parfümjét, és megéreztem, hogy hozzám hajolt.

– Engem nem zavarnál.

Vállamra tette a kezét.

– Rudolf – mondta halkan –, soha ennyi ideig nem maradtál el tőlem...

Hevesen a szavába vágtam:

– Ne beszélj ezekről a dolgokról, Elsie. Tudod, hogy zavarba jövök.

Hosszú csend támadt, a semmibe bámultam.

– Jól tudod, nem vagyok érzéki természetű.

Megszorította a kezem.

– Nem erről beszélek. Csak azt látom, hogy egy idő óta megváltoztál. Amióta Berlinbe utaztál, azóta változtál meg.

Élesen rákiáltottam:

– Bolond vagy, Elsie!

Felkeltem, az asztalhoz léptem, és rágyújtottam egy cigarettára. Hallottam, amint a hátam mögött félénken megszólal:

– Sokat dohányzol.

– Ja, ja...

Számhoz emeltem a cigarettát, és végigsimítottam a könyvek gerincén.

– De hát mi bajod van, Rudolf?

– Semmi! Igazán semmi! – Feléje fordultam: – Mi szükség van rá, hogy még te is gyötörj?

Felkelt, szeme teli volt könnyel, karomba vetette magát.

– Nem akarlak gyötörni, Rudolf. Ez mind csak azért van, mert az az érzésem, hogy már nem szeretsz.

Megsimogattam a haját, és erőlködve mondtam:

– Persze hogy szeretlek.

Eltelt néhány másodperc.

– A lápon igazán boldogok voltunk – szólalt meg. – Emlékszel, Rudolf, pénzt raktunk félre, hogy tanyát vásároljunk, az volt a szép idő...

Még jobban hozzám simult. Elhúzódtam, és megcsókoltam az arcát.

– Most aztán eredj lefeküdni, Elsie.

Kisvártatva megkérdezte:

– Nem akarsz ma éjszaka fent aludni?

– Ma éjszaka nem – válaszoltam ingerülten. – Most nem lehet.

Hosszasan rám nézett, elvörösödött, ajka szólásra nyílt, de egyetlen szót sem szólt. Arcon csókolt és kiment.

Becsuktam utána az ajtót, és figyeltem, hogyan recscsennek meg léptei alatt a lépcsőfokok. Amikor már semmit sem hallottam, lassan bereteszeltem az ajtót.

Levetettem a zubbonyom, egy szék támlájára helyeztem, és kezem a belső zsebbe csúsztattam, hogy ellenőrizzem, vajon a boríték megvan-e. Majd felemeltem a csizmám, gondosan megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy jobb sarokvasa kopott. Előjegyzésbe vettem, hogy még a holnapi nap folyamán kicseréltetem. Végighúztam kezem a csizmaszáron. Bőre finom és puha volt. Soha senkinek sem engedtem meg, hogy helyettem tisztítsa a csizmám.

Előszedtem az asztalfiókból a tisztítókészletet, egy kevés pasztát kentem a csizmámra, gondosan szétmázoltam rajta, majd dörzsölni kezdtem. Sokáig gyöngéden dörzsöltem, a csizma ragyogni kezdett, kezem lassan és gépiesen fel-alá járt. Így telt el néhány másodperc. A megelégedettség meleg hulláma öntött el.

Harmadnap – egy csütörtökön – autóval megérkezett Obersturmbannführer Wulfslang. Átadtam neki a jelentésem, ő meglehetősen nyersen visszautasította, hogy velem ebédeljen, és nyomban távozott.

Kevéssel ebéd után Setzler kért kihallgatást. Parancsot adtam a szolgálatosnak, vezesse be. Setzler belépett, összecsapta bokáját, és tisztelgett. Feszesen fogadtam tisztelgését, majd megkértem, üljön le. Levette sapkáját, a közelében álló székre tette, és hosszú, sovány kezével végigsimított kopasz feje búbján. Gondterheltnek és fáradtnak látszott.

– Herr Sturmbannführer, a kísérleti állomás miatt jöttem. Van néhány dolog, ami nem hagy nyugton... Különösen egy.

– Ja?

– Szabad átfogó jelentést adnom az állomás működéséről?

– Természetesen.

Hosszú kezével ismét végigsimított a fején.

– A lélektani előkészítést illetően alig van jelentenivalóm. Csupán annyi: mivel a “zuhanyozás" után feketekávét ígérünk, intézkedtem, vigyenek a helyszínre egy kiöregedett tábori konyhát... – Elmosolyodott. – ...hogy úgy mondjam, a díszlet kiegészítése céljából.

Bólintottam, mire folytatta:

– Ami az elgázosítást illeti, bátorkodom tudomására hozni, hogy az néha tíz percnél is több időt vesz igénybe. Két okból: a levegő nedvessége és a terem nedvessége miatt.

– A terem nedvessége miatt?

– Parancsot adtam a Sonderkommandónak, hogy elgázosítás után locsolja le a holttesteket. Minden fogoly összerondítja magát. Magától értetődően a vizet később kiengedjük, de egy kevés így is mindig bent marad.

Papírlapot húztam magam elé, kicsavartam a töltőtollam, és megkérdeztem: – Mit javasol?

– A cementet lejtősen kiképezni, és több levezetőcsatornát készíttetni.

Ezen egy pillanatig elgondolkodtam, majd azt mondtam:

– Ja, de ez még nem elég. Fűtőtesteket s ezenkívül egy nagy teljesítményű ventillátort kell felszereltetni. A ventillátor egyúttal a gázt is kihajtaná. Mennyi ideig szellőzteti a termet elgázosítás után?

– Ez az, épp erről szerettem volna beszélni, Herr Sturmbannführer. Ön tízpercnyi szellőztetést irányzott elő. De ez nem elég. A Sonderkommando beosztottjai, akik azért járnak be a terembe, hogy a hullákat kivigyék, fejgörcsökről és rosszullétről panaszkodnak, s ezáltal a teljesítmény csökken.

– Egyelőre annyi időt adjon nekik, amennyi szükséges. A szellőzőberendezés majd lehetővé teszi, hogy szűkebbre szabja az időt.

Setzler köhentett.

– Még egy kérdés, Herr Sturmbannführer. A kristályokat egyenesen a terem padlójára hajítják, az áldozatok persze rájuk rogynak, s mivel igen sokan vannak, akadályozzák, hogy a gáz egy része kifejlődjék.

Felkeltem, levertem cigarettámról a hamut, és kinéztem az ablakon.

– Mit javasol?

– Egyelőre semmit, Herr Sturmbannführer.

Anélkül, hogy újra leültem volna, jegyzeteket készítettem, és intettem Setzlernek, hogy folytassa.

– A Sonderkommando beosztottjainak a holttestek kirakodásánál is sok nehézséggel kell megbirkózniuk. A locsolás következtében a holttestek síkosak, és nincs jó fogásuk.

Ezt is feljegyeztem, aztán Setzlerre néztem. Az volt az érzésem, hogy valami sokkal fontosabb mondanivalója is van, és húzza-halasztja az időt. Türelmetlenül rászóltam:

– Folytassa.

Setzler köhentett és félrenézett.

– Még... egy apró részletkérdés... Herr Sturmbannführer. Egyik bajtársunk feljelentése alapján megmotoztattam egy Sonderkommandóbeli embert. Vagy húsz jegygyűrűt találtak nála, a hullákról lopta.

– Mit akart csinálni velük?

– Azt mondta, hogy ital nélkül képtelen volt ilyen munkát végezni. El akarta cserélni az ékszereket snapszért.

– Kivel?

– Az SS-ekkel. Megmotoztattam az SS-eket is, de semmit sem találtam náluk. Ami a zsidót illeti, természetesen főbe lőtték.

Ezen eltűnődtem, majd azt mondtam:

– Mától fogva elgázosítás után minden jegygyűrűt összegyűjtet. Magától értetődik, hogy az áldozatok vagyontárgyai a Reich tulajdonát képezik.

Egy darabig hallgattunk, Setzlert néztem. Kopasz feje lassan elvörösödött, elfordította tekintetét. Fel s alá kezdtem járkálni, és megkérdeztem:. – Ennyi az egész?

– Nein, Herr Sturmbannführer – mondta Setzler.

Köhentett. Rá sem nézve, tovább sétáltam. Eltelt néhány másodperc, Setzler alatt megreccsent a szék, ismét köhentett, s ekkor megkérdeztem:

– Nos?

És hirtelen nyugtalanság fogott el. Sohasem bántam gorombán Setzlerrel: tehát nem tőlem félt.

Szemem sarkából rápillantottam. Előrenyújtotta a nyakát, és egy szuszra ledarálta:

– Ami az összteljesítményt illeti, Herr Sturmbannführer, sajnos, meg kell mondanom, az nem magasabb, mint Treblinkában.

Megtorpantam és rámeredtem. Hosszú, sovány kezével végigsimított feje búbján.

– Magától értetődik – folytatta –, sok tekintetben túlhaladtuk Treblinkát. Úgyszólván teljesen kiküszöböltük a lázadásokat, az elgázosítás gyors és biztos. Már most ötezer főt tudunk elgázosítani huszonnégy óra alatt a két kis teremben.

– Akkor hát? – kérdeztem szárazon.

– De ötszáznál többet nem tudunk elföldelni.

– Tulajdonképpen – folytatta – ölni az semmi. Az elföldelés, az vesz sok időt igénybe.

Azon kaptam magam, hogy remeg a kezem. Hátam mögé rejtettem, és azt mondtam:

– Emelje kétszeresére a Sonderkommando létszámát.

– Elnézését kérem, Herr Sturmbannführer, ez semmit sem használna. Az ajtókon nem lehet két-három hullánál többet egyszerre kivinni. És ami a gödrökben levő hullaátvevőket illeti; az ő létszámukat sem lehet bizonyos fokon túl emelni. Ezzel csak akadályoznánk mozgásukat.

– Miért rendelt ki embereket a gödrökbe?

– A holttesteket rendkívül gondosan kell sorba rakni, hogy ezzel is teret nyerjünk. Pick Untersturmführer szavaival, úgy kell egymás mellé préselni őket, “mint a szardíniákat a szardíniásdobozba".

– Ásasson mélyebb gödröket.

– Ezt is megpróbáltam, Herr Sturmbannführer, de akkor az ásatás sokkal több időt vesz igénybe, és a térnyereség nincs arányban az időveszteséggel. Véleményem szerint a legmegfelelőbb mélység három méter.

Setzler kissé oldalt fordította fejét, úgy folytatta:

– Másik probléma: a gödrök rengeteg helyet rabolnak el.

Szárazon feleltem:

– Nem vagyunk Treblinkában, itt elég nagy a terület.

– Nein, Herr Sturmbannführer, én főként egy másik veszélyt látok: abban a mértékben, ahogy új gödröket ásunk, szükségképpen eltávolodunk a gázkamráktól; így végül nehéz lesz a holttesteket a gázkamráktól a gödrökig szállítani, s a teljesítmény még inkább csökken.

Jó darabig csend volt. Feszesen kihúztam magam, majd minden szavamra ügyelve, nyomatékkal megkérdeztem:

– Van valamilyen javaslata?

– Sajnos nincs, Herr Sturmbannführer.

Szaporán, anélkül, hogy ránéztem volna, azt mondtam:

– Jól van, Setzler, távozhat.

Hangom akaratom ellenére remegett. Setzler vette a sapkáját, felkelt, és tétován azt mondta:

– Természetesen törni fogom még a fejem, Herr Sturmbannführer. Valójában három nap óta egyre ezekkel az átkozott gödrökkel gyötröm magam. Azért tettem most jelentést, mert nem látok más megoldást.

– Majd találunk, Setzler. Nem a maga hibája, hogy eddig nem jött rá. – Erőlködve összeszedtem magam, és megtoldottam: – Örömmel közölhetem: egészben véve nagyra értékelem buzgalmát.

Tisztelgett, fogadtam tisztelgését, aztán kiment. Leültem, néztem a jegyzeteimmel teleírt papirost, két tenyerem közé fogtam a fejem, és próbáltam feljegyzéseimet újra elolvasni. Néhány másodperc múlva torkom elszorult. Felkeltem, és az ablakhoz léptem. A Reichsführernek küldött nagyszerű terv egy fabatkát sem ért. A probléma változatlanul fennállt. Semmit sem oldottam meg. Minden igyekezetem csődöt mondott, egy lépéssel sem jutottam előbbre.

Keserves két nap következett. Majd elérkezett a vasárnap, és Hauptsturmführer Hageman meghívott egy zenés teadélutánra. Udvariasságból el kellett mennem. A tábor tisztjeinek jó része feleségével együtt jelent meg, de szerencsére csak keveset kellett beszélnem. Frau Hageman rögtön zongorához ült, és leszámítva a rövid szünetet, amikor frissítőket szolgáltak fel, a muzsikusok egyfolytában játszottak. Eltelt egy kevés idő, és azt tapasztaltam, hogy valóban figyelek a zenére, sőt még élvezem is. Setzler hegedűszólót adott elő. Széles, hajlott háta a vonóra görnyedt, őszes halántéka csillogott a lámpafényben, és én tudtam előre, melyik részeket érzi át a legjobban, mert kopasz feje búbja már néhány pillanattal előbb kivörösödött.

A szóló után Hageman behozott, és az asztalra terített egy hatalmas, a keleti frontot ábrázoló térképet. Mindnyájan köré gyűltünk, és bekapcsoltuk a rádiót. A hírek pompásak voltak, a Panzerek mindenütt előrenyomultak. Hageman szünet nélkül tűzdelte előbbre kis horogkeresztes zászlait, s amikor a hadijelentés véget ért, a szobában boldog, megnyugtató csend támadt.

Visszaküldtem a kocsit, és Elsie-vel együtt gyalog tettem meg az utat hazáig. A városra sötétség borult, az auschwitzi templom két sudár tornya feketén meredt elő, és én lesújtva éreztem, hogy vereségem tudata ismét erőt vesz rajtam.

Másnap telefonértesítést kaptam Berlinből, hogy Obersturmbannführer Wulfslang meglátogat. Délfelé érkezett, újra visszautasította, hogy velem ebédeljen, és mindössze néhány percig maradt. Látható volt, hogy szerepkörét szigorúan futárszolgálatra kívánja korlátozni.

Wulfslang távoztával kétszer ráfordítottam a kulcsot irodám ajtajára, leültem, és reszkető kézzel felbontottam a Reichsführer levelét.

Fogalmazása olyan elővigyázatos volt, hogy rajtam és Setzleren kívül senki sem érthette volna meg, miről van szó benne. A Reichsführer lelkesen helyeselte azt az elképzelésemet, hogy hatalmas létesítményt kell tető alá hozni, “ahol a különleges akció minden szolgáltatási ágát egyesítjük", és forrón üdvözölte "néhány részletkérdés" megoldása közben kifejtett leleményességemet. Ám ugyanakkor azt is közölte, hogy még mindig nem voltam elég nagyvonalú, és legalább négy hasonló épülettel kell számolni, “mivel a csúcsteljesítménynek 1942-ben el kell érnie a napi tízezer főt". “Ami jelentésem V. pontját illeti", megoldási javaslatomat teljes egészében elvetette, és parancsot adott, hogy késedelem nélkül induljak el a kulmhofi kísérleti központba, ahol is Standartenführer Kellner majd megadja a szükséges eligazítást.

Amikor ezt az utolsó mondatot elolvastam, örömömben majd kiugrottam a bőrömből: “jelentésem V. pontja" a hullák elföldelését tárgyalta. Világos volt, hogy a Reichsführer zseniális éleslátásával azonnal felismerte, mi foglalkoztat a legjobban, s azért irányított Kulmhofba, hogy egy szolgálatában álló másik kutató felfedezését hasznosíttassa velem.

A parancs értelmében elégettem a Reichsführer levelét, majd telefonáltam Kulmhofba, hogy másnap odamegyek.

Setzlerrel együtt autóba vágtam magam. Nem akartam, hogy sofőr is jöjjön velünk, s így Setzler maga vezette a kocsit. Nagyon szép reggel volt, és néhány perc múlva úgy határoztunk, hogy megállunk, és leeresztjük a tetőt. Gyönyörűség volt érezni, hogyan csapkodja arcunkat a sebesség támasztotta szél a meleg nyári napfényben. Ennyi átkínlódott, agyondolgozott hét után boldog voltam, hogy egy kevés időre megszabadulhattam a tábortól, szívhatom a szabad, friss levegőt, s ráadásul szinte bizonyos lehetek benne, hogy megpróbáltatásaim végéhez közeledtem. Tájékoztattam Setzlert a Reichsführer közleményéről, és elmagyaráztam neki utunk célját. Arca felragyogott, egyszerre olyan gyorsan kezdett hajtani, hogy mértékletességre kellett intenem, amikor a városokon haladtunk át.

Egy nagyobbacska községben megálltunk reggelizni, s itt meglehetősen mulatságos eset történt: alighogy az autóból kiszálltunk, és a lengyel parasztok megpillantották egyenruhánkat, elszaladtak és bezárták ablakaikat. Mindössze ketten voltunk, de a falusiak, úgy látszik, előzőleg már megismerkedtek az SS-ekkel.

A kísérleti központba érkezvén, kellemetlenül lepett meg az ott terjengő undorító szag: még az őrtoronyig sem értünk, s a büdösség máris megcsapta az orrunkat, s ahogy a táborban előrehaladtunk, egyre áthatóbb lett, sőt még akkor sem szűnt meg, amikor a Kommandatur ajtaja becsukódott mögöttünk. Az embernek az az érzése támadt, hogy a szag beivódott a falakba, a bútorokba, a ruhájába. Kesernyés, zsíros szag volt ez, soha sehol hasonlót nem éreztem, nem hasonlított sem a döglött lovak nehéz bűzéhez, sem az emberi hullagödrök szagához.

Néhány perc múlva egy Hauptscharführer bevezetett bennünket a Kommandant irodájába. Az ablak tárva-nyitva volt, beléptünkkor a már ismert zsíros bűzhullámtól felkavarodott a gyomrom. Vigyázzba vágtam magam, és tisztelegtem.

A Standartenführer íróasztala mögött ült. Hanyagul viszonozta tisztelgésem, és intett, foglaljak helyet egy fotelben. Bemutatkoztam, bemutattam Setzlert, majd leültem. Setzler kissé hátrább, jobb oldalamon egy székre telepedett le.

– Sturmbamnführer – mondta udvariasan Kellner –, örülök, hogy fogadhatom.

Az ablak felé fordította fejét, és egy pillanatig mozdulatlanul maradt.

Szőke volt, markáns arcélű, monoklis. Ahhoz képest, hogy Standartenführeri rangban volt, rendkívül fiatalnak látszott.

– Néhány szóval vázolnom kell feladatkörömet – mondta, arccal az ablak felé fordulva.

Ránéztem, felemelt íróasztaláról egy arany cigarettatárcát, kinyitotta, és felém nyújtotta. Kivettem egy cigarettát, ő öngyújtóval tüzet adott. Előrehajoltam. Kellner keze fehér és ápolt volt.

– Azt a parancsot kaptam a Reichsführertől – folytatta udvariasan –, kutassam fel az Ostraumban levő összes hullagödröt. Magától értetődik, civil hullagödrökről van szó...

Elhallgatott.

– Bocsásson meg – mondta, és Setzlerhez fordult –, elfelejtettem cigarettával kínálni.

Újra kinyitotta cigarettatárcáját, az íróasztal fölé hajolt, és a tárcát Setzler felé nyújtotta, Setzler megköszönte, Kellner pedig tüzet adott neki.

– Tehát az a feladatom – folytatta Kellner, és újra az ablakra nézett –, hogy kutassam fel az Ostraumban levő valamennyi hullagödröt, egyszóval nemcsak azokat, amelyek a lengyel hadjáratban...

Legyintett.

– ...és annak következtében keletkeztek... hanem azokat is, amelyek csapataink oroszországi előrenyomulása során maradtak hátra. Érti? Zsidók, civilek, partizánok, különleges akciók...

– Ismét hanyagul legyintett:

–. ..és hasonló ügyek.

Szünetet tartott, még egyre az ablakot nézte.

– Tehát fel kell lelnem ezeket a hullagödröket, fel kell bontanom őket... és el kell tüntetnem a holttesteket...

Rám tekintett, és jobbját könnyedén felemelte.

– ...és el kell tüntetnem őket – a Reichsführer kifejezésével élve – olyan totális módon, hogy a későbbiek folyamán soha senki ne jöhessen rá, hány embert semmisítettünk meg.

Barátságosan elmosolyodott.

– Ez a parancs... hogy is mondjam?... meglehetősen nehéz feladat elé állított. Szerencsére haladékot kaptam a Reichsführertől... hogy tanulmányozzam a kérdést. Így született meg...

Keze megmozdult:

– ...a kísérleti központ.

Az ablakra nézett, és tökéletes profilja újra kirajzolódott.

– Érti? Itt semmi sem hasonlít Treblinkához... vagy a hasonló szörnyű kis táborokhoz... Természetesen én is gázosítok el embereket, de csak azért, hogy a holttestükhöz jussak.

Szünetet tartott.

– Különböző kísérleteket végeztem. Például próbálkoztam robbanóanyagokkal.

Kinézett az ablakon, és összeráncolta szemöldökét.

– Du lieber Hímmel! – mondta halkan. – Micsoda szag!

Felkelt, szaporán egy-két lépést tett, és bezárta az ablakot.

– Megbocsátanak – mondta udvariasan. Visszaült. A kesernyés, zsíros, émelyítő szag ott terjengett körülöttünk. Folytatta:

– A robbanóanyagok hatása kiábrándító volt, Sturmbannführer. A robbanás szétmarcangolta a holttesteket, ennyi volt az egész. De hogyan tüntethetők el a maradványok? Nem, ez nem totális eltüntetés volt, amelyet a Reichsführer kívánt.

Könnyedén felemelte jobbját.

– Egyszóval egyetlen megoldás maradt: elégetni a holttesteket...

A kemencék. Hogyan is nem jutottak eszembe a kemencék? Fennhangon kérdeztem:

– A kemencék, Herr Standartenführer?

– Természetesen. De jól jegyezze meg, Sturmbannführer, ez a módszer nem mindig alkalmazható. Ha innen ötven kilométerre egy erdőben felfedezek egy hullagödröt, magától értetődően nem szállíthatom oda a kemencéket. Más megoldást kellett tehát találnom.

Felkelt, és barátságosan rám mosolygott.

– És találtam.

Zsebre tette arany cigarettatárcáját, vette sapkáját, és azt mondta:

– Bitte.

Felkeltem, s nyomban Setzler is felemelkedett. Kellner kinyitotta az ajtót, előrebocsátott bennünket, majd becsukta az ajtót. Aztán újra azt mondta: “Bitte", elibénk lépett, és intett egy Hauptscharführernek, jöjjön velünk. Amikor szabad levegőre értünk, Kellner elfmtorodott, körülszimatolt, és rám pillantott.

– Az bizonyos – mondta, és kissé elmosolyodott –, hogy ez nem gyógykúrára alkalmas levegő.

Megvonta vállát, és franciául kérdezte:

– Que voulez-vous?

Jobb oldalán mentem. A nap megvilágította arcát. Csupa ránc volt. Kellner legalább ötvenéves lehetett.

Megállt egy garázs előtt, és kinyittatta a Hauptscharführerrel.

– Az elgázosító teherautó – mondta, és kesztyűs kezét a hátsó sárhányóra helyezte.

– Amint látja – folytatta –, a kipufogógázt cső fogja fel és vezeti a kocsi belsejébe. Tételezzük most fel, hogy a Gestapo elfog harminc partizánt, és szívélyesen rendelkezésemre bocsátja őket. A teherautó értük megy, és mire ideér velük, mind a harminc halott.

Elmosolyodott.

– Érti? Ezzel, hogy úgy mondjam, egy csapásra két legyet ütünk agyon: a benzint egyszerre szállítási és elgázosítási célokra használjuk fel, és ez... – intett a kezével – ...megtakarítás.

Jelt adott a Hauptscharführernek, az bezárta a garázst, és továbbindultunk.

– Jól jegyezze meg – folytatta Kellner –, ezt a módszert senkinek sem ajánlom. Nem biztos. Eleinte, amikor kinyitottuk a teherautók ajtaját, azt hittük, hullákat találunk, de az emberek csak elájultak, és amikor tűzbe vetettük őket, jajgatni kezdtek.

Setzler megmozdult mellettem, én pedig azt mondtam:

– Herr Standartenführer, a bőr elszíneződéséről megismerni, mikor van végük, arcuk fakó, a pofacspntoknál rózsaszínű.

– Az elgázosítás – folytatta Kellner, és tekintetében alig észrevehető megvetés bujkált – nem érdekel. Ahogy már mondtam, én csak azért gázosítom el az embereket, hogy a holttestükhöz jussak. Egyedül a holttestek érdekelnek.

Hosszú műkő épület bukkant fel, mellette magas, vörös téglából épült gyárkémény emelkedett.

– Ez az – mondta Kellner.

Az ajtó előtt udvariasan félrehúzódott. Az épület üres volt. – A kemencék – folytatta – párosak.

Saját kezűleg felnyitotta az egyik kemence súlyos fémajtaját, és megmutatta belsejét.

– A belső térfogat három holttestre méretezett, a tüzelés pedig kokszra jár. Óriás ventillátorok rövid idő alatt a szükséges hőmérsékletre szítják a tüzet.

Becsukta az ajtót, és én megkérdeztem:

– Bitte, Herr Standartenführer, hány kemencére volna szükség ahhoz, hogy huszonnégy óra alatt kétezer holttestet lehessen elégetni?

– Kétezret! Mein lieber Mann, micsoda nagyvonalúság!

Zsebéből noteszt és egy arany csavarirónt vett elő, s szaporán néhány számot vetett a papírra.

– Nyolc páros kemence kellene.

Setzlerre pillantottam. Kellner folytatta:

– Jómagamnak mindössze két páros kemencém van.

Magasba ránjotta jobb szemöldökét, monoklija aláhullt. Mintha csak bűvész volna, gyorsan elkapta, majd hozzátette:

– De én a kemencéket csak segédeszközöknek tekintem.

– Bitte – mondotta aztán.

Visszaillesztette monokliját, és elindult előttünk. Hagytam, hogy Setzler elébem kerüljön, és meglegyintettem a vállát.

A Standartenführer kocsija a kapu előtt várt ránk. Setzler beült a sofőr mellé, én Kellner bal oldalán, a hátsó ülésen foglaltam helyet.

A zsíros, kesernyés szag egyre áthatóbb lett. Autónk egy liget felé gördült; mögötte fekete füstgomolyagok emelkedtek a magasba.

Kellner megállította a kocsit. Kedves tisztás tárult elénk. Mélyen, körülbelül ötvenméternyire, sűrű füst szállt fel. A füstben SS-ek és foglyok bizonytalan árnyai mozogtak. Néha lángnyelvek csaptak fel a földből, és vörös fényt vetettek az árnyakra. A bűz elviselhetetlen volt.

Közelebb mentünk. A füst és a lángnyelvek széles gödörből lövelltek elő, ahol is mindkét nemhez tartozó hullákat halmoztak egymásra. A lángok hatása alatt a holttestek, mintha csak élnének, hirtelen felpattantak, s hol összecsavarodtak, hol szétváltak. A levegő tele volt a sercegve pörkölődő hús szakadatlan harsány pattogásával. A magas fekete lángok időnként, mint valami bengálitűz, vörös, vakító, éles és földöntúli világosságot sugároztak. A gödör partján szabályos távközökben meztelen hullahalmok emelkedtek, a Sonderhez tartozó foglyok ezek körül sürgölődtek. A füst részben eltakarta mozdulataikat, de időnként mindkét parton, a gödör teljes hosszában, mezítelen hullák repültek a levegőbe, villantak meg, hulltak vissza a tűzbe.

Láttam, hogy tőlem tízméternyire egy Kapo hátrafordul, nagyra tatja a száját; bizonyára valamilyen parancsot ordíthatott, de semmit sem hallottam, a pörkölt hús sercegése minden zajt elnyomott.

Kellner arcát vörösre festette a fény. Zsebkendőt szorított az orra elé.

– Jöjjön! – ordította, és száját szinte a fülemhez tapasztotta.

Követtem. A gödör szélére vezetett. Alattam, körülbelül háromméternyi mélységben, a gödör falai közé illesztett tartályban, bűzös massza fortyogott. Teteje egyfolytában bugyborékolt, és bűzös füstöt árasztott. Egy fogoly kötélen vedret eresztett le, megmerítette a masszában, majd felhúzta.

– Zsír! – ordította a fülembe Kellner.

Onnan, ahol álltunk, teljes hosszában áttekinthettem a gödröt. Körülöttünk tébolyodottak módjára rohangáltak a foglyok. Szemük alá zsebkendőt kötöttek, a zsebkendő elfedte orrukat és szájukat – úgy rémlett, hiányzik az arcuk. Valamivel odább eltűntek a vastag füstgomolyagok mögött, és a gödörbe hajított meztelen holttestek mintha a semmiből bukkantak volna fel. A hullák szünet nélkül, hol jobbról, hol balról repültek a magasba, mint a paprikajancsik, megperdültek a levegőben, alulról egy-egy pillanatra erős fény világította meg őket, majd visszahulltak, s a lángok elnyelték őket.

Vödörrel a kezében fogoly közeledett felénk, letekerte a kötelet, s a vödör újból megmerült a masszában. A sercegés siketítő volt.

– Jöjjön! – ordította a fülembe Kellner.

Visszatértünk az autóhoz. Setzler a kocsinak támaszkodva várt bennünket. Mihelyt meglátott, kihúzta magát.

– Elnézést kérek – mondta –, de a füstben nyomukat vesztettem.

Helyet foglaltunk a kocsiban. Egyetlen szót sem váltottunk. Kellner mozdulatlanul ült. Roppant egyenesen tartotta magát, markáns arcéle visszatükröződött az autó ablaküvegén.

– Amint látják – mondta, amikor ismét íróasztala mögé ült-, az eljárás egyszerű... de amíg tökéletesítettük, sokat kellett bajlódnunk... Elsősorban a gödörnek... hogy is mondjam... el kell találni a méretét.

Felvonta jobb szemöldökét, monoklija aláhullt, röptében elkapta, játszadozni kezdett vele.

– Rájöttem, hogy egy jó gödörnek ötven méter hosszúnak, hat méter szélesnek és három méter mélynek kell lennie.

Felemelte monoklit tartó kezét.

– Másodsorban, és ez sok fejtörésembe került: a rőzsecsomók és a holttestek elosztása. Ugye megérti, ezt nem szabad a véletlenre bízni. Nos, én a következőképpen járok el: először egy réteg rőzsét rakok a földre. Erre a rétegre vagy száz holttestet helyezek, és ez rendkívül fontos, Sturmbannführer! A holttestek közé újabb rőzsecsomókat teszek. Aztán a máglyát petróleumos rongyokkal meggyújtom, és amikor a tűz már lángra kapott, de csak akkor, újabb rőzsét és újabb holttesteket vetek rá...

Intett:

– És így tovább...

Felemelte monokliját:

– Harmadsorban: a zsír.

Rám nézett.

– Tudnia kell – folytatta –, hogy kezdetben a hullákból kiolvadó nagy mennyiségű zsír akadályozta az égést. Kerestem a megoldást...

Barátságosan elmosolyodott:

– ...és megtaláltam. A gödröt lejtősen képezem ki, levezető csatornákat ások, és a zsírt egy tartályban fogom fel.

Közbeszóltam:

– Herr Standartenführer, azok a foglyok, akik vedrekkel merítettek ebből a zsírból...

– Pontosan.

Két tenyerét az asztalra helyezte, és ravaszul rám nézett:

– Locsolják a holttesteket. Ennyiből áll az egész fortély. Annak a zsírnak egy részével locsoltatom a holttesteket, ami belőlük olvad ki. Hogy miért?

Jobb kezét felemelte:

– Sok zsír akadályozza az égést, de egy kevés zsír élénkíti. Példának okáért esős időben a locsolás hasznos.

Kinyitotta arany cigarettatárcáját, megkínált, majd Setzlert is megkínálta, és mindkettőnknek tüzet adott. Aztán maga is kivett egy cigarettát, eloltotta öngyújtóját, ismét tüzet csiholt, s szintén rágyújtott.

Megkérdeztem:

– Herr Standartenführer, mekkora huszonnégy óra alatt egy ilyen gödör teljesítménye?

Halkan elnevette magát.

– Huszonnégy óra alatt! Maga csakugyan nagyvonalú!

Szeme sarkából egy pillantást vetett rám, arca ismét elkomolyodott. Folytatta:

– Értse meg, nem számolok huszonnégy órás teljesítménnyel. Ilyen nagy mennyiségekkel soha sincs dolgom. De azt megmondhatom, mennyi az óránkénti teljesítmény. Körülbelül háromszáz-háromszáznegyven fő; háromszáznegyven száraz időben, háromszáz esős időben.

Gyors számítást végeztem, és azt mondtam:

– Huszonnégy óra alatt nyolcezer holttest!

– Azt hiszem.

– Természetesen – kérdeztem kisvártatva – egy gödör korlátlan ideig használható?

– Természetesen.

Hallgattunk. Összenéztem Setzlerrel.