*

Az első év súlyos megpróbáltatások közepette telt el a tanyán. Elsie kisebb összeget örökölt a nagynénjétől, ha ez nincs, berendezkedni sem tudtunk volna. Mindamellett alig múlt el hat hónap, fel kellett áldoznom a fenyőerdőt. Az, hogy a fákat ilyen hamar ki kellett vágnunk, mindkettőnknek nagy fájdalmat okozott, hiszen ezzel utolsó tartalékunk fogyott el.

Ám legnagyobb gondunk mégsem a pénztelenség, hanem a gát volt. Ettől függött a tanya, mindkettőnk élete, s szakadatlan harcot kellett vívnunk, hogy az árral szemben megvédjük. Mihelyt kissé bőségesebben esett, ijedten pillantottunk egymásra, ha az éjszaka kellős közepén heves vihar támadt, máris felrántottam a csizmám, vettem a lámpásom, és indultam megnézni, mi történt. Előfordult, hogy utolsó pillanatban érkeztem, két-három órán át tapicskoltam a sárban, és azon igyekeztem, hogy a kezem ügyében levő alkalmatossággal a rést betömjem. Egy vagy két ízben, mivel képtelen voltam egyedül eltömni az egyre szélesedő repedést, vissza kellett térnem Elsie-ért, aki, noha áldott állapotban volt, egyetlen zokszó nélkül felkelt ágyából, és reggelig velem dolgozott. Végül megvirradt, az eső elállt, s nekünk alig maradt erőnk, hogy a sárban hazavánszorogjunk, tüzet gyújtsunk és megszárítkozzunk.

Tavasszal látogatóba jött hozzánk von Jeseritz, semmi kifogásolnivalót nem talált a lovak állapotát és a tanyát illetően, és miután beleegyezett, hogy iszik velünk egy pohár sört, megkérdezte, hajlandó volnék-e a Bund der Artamanenhez csatlakozni.

Elmagyarázta, hogy ez egy politikai mozgalom, s ő is tevékenyen részt vesz benne. Célkitűzése, hogy elősegítse a német parasztság megújhodását. Valójában én is hallottam már harangozni a Bundról, és jelszava – Blut, Boden und Schwert – megragadott, mert én is ebben láttam Németország szebb jövőjének zálogát. Mindamellett azt válaszoltam von Jeseritznek, hogy mint a nemzetiszocialista párt tagja, nem tudom, beiratkozhatom-e egyidejűleg a Bundba is. Erre nevetni kezdett. Jól ismert minden SA-vezetőt a vidéken, s így biztosíthatott róla, hogy a párt engedélyezi a kettős tagságot. Egyébként ő maga – s ez előttem sem volt ismeretlen – szintén tagja volt a pártnak, de úgy találta, hogy előnyösebb a Bund leple alatt dolgozni, mint nyílt nemzetiszocialista jelszavakkal, mert a parasztok húzódoztak a pártoktól, ám szívesen fogadtak olyan hagyományos szövetségeket, amilyen a Bund is volt.

Ezek után én is beléptem a mozgalomba, és von Jeseritz rögtön felkért, vállaljam el a falusi gazdaegylet titkári tisztét, mert fontos, hogy ezt az állást Bund-tag töltse be. Nem utasíthattam vissza, mert von Jeseritz biztosított róla, hogy politikai befolyásra tehetek szert a fiatalok között; a szabadcsapatok kiszolgált altisztjének személyi hatása – mondotta – többet jelenthet bármilyen beszédnél.

Eljött a nyár, a barométer állandóan szép időt mutatott, a gát nem nyugtalanított többé, és új feladataimnak szentelhettem magam. A faluban akadt egy kisebb csoport, amelyik szembehelyezkedett velünk, eleinte sok borsot törve az orrom alá, de később, amikor magam köré gyűjtöttem néhány elszánt fiatalembert, és a pártnak a szabadcsapatoktól átvett rajtaütési taktikáját alkalmaztam – néhány hepciáskodót elpáholtunk –, az ellenzék megszűnt. Ezek után kedvem szerint irányíthattam a rám bízott ifjak politikai és katonai kiképzését. Az eredmények kiválóak voltak, és én rövidesen a legjobbakból lovasmilícia jellegű alakulatot szerveztem. Ezzel az alakulattal gyors rajtaütéseket hajthattam végre, ha a szomszéd falvakban a Bund vagy a párt szorult helyzetbe került. És a szakasz nemsokára olyan harcedzetté vált, mint egy valódi katonai alakulat – csak a fegyver hiányzott. De én biztos voltam benne: ezek a fegyverek megvannak valahol...

A terhesség nagyon kimerítette Elsie-t. Munka közben csak vonszolta magát, vonásai megnyúltak, kapkodva szedte a levegőt. Egyik este, vacsora után, amikor éppen a konyha tűzhelye előtt ültem, és azzal foglalatoskodtam, hogy megtömjem a pipám (egy idő óta rászoktam), s Elsie mellettem ült egy hokedlin és kötött, hirtelen tenyerébe rejtette az arcát, és zokogásban tört ki.

Szelíden megkérdeztem:

– Mi az, Elsie?

Még hangosabban zokogott. Felkeltem, fogtam a piszkavasat, kikotortam a kályhából egy darabka parazsat, és a dohányra tettem. Amikor meggyulladt, könnyedén megráztam a pipát a tűz fölött, hogy a parázs lehulljon róla.

A zokogás félbeszakadt, visszaültem, és Elsie-re pillantottam. Zsebkendőjével arcát törölgette. Amikor befejezte, összegöngyölte zsebkendőjét, köténye zsebébe dugta, és tovább kötött.

Csendesen megszólítottam:

– Elsie.

Rám emelte a szemét, s én folytattam:

– Meg tudnád magyarázni, mi bajod?

Azt mondta:

– Ó, semmi.

Ránéztem, de nem szóltam semmit, mire ő megismételte:

– Semmi.

És én azt hittem, rögtön újra sírásban tör ki. Ránéztem. Megérthette, hogy csakugyan magyarázatot kívánok tőle, mert néhány másodperc múlva, anélkül, hogy a tekintetét felemelte és a kötést abbahagyta volna, azt mondta:

– Csak az az érzésem, hogy nem vagy velem megelégedve.

Sietve feleltem:

– Honnan veszed ezt, Elsie? Te is jól tudod, nincs okom, hogy bármit is a szemedre hányjak.

Elpityeredett, mint egy kislány, ismét kivette köténye zsebéből a zsebkendőjét, és kifújta az orrát.

– Ó! Azzal tisztában vagyok, hogy dolgozni úgy dolgozom, ahogy csak kitelik tőlem. De nem ezt akartam mondani.

Vártam, és néhány másodperc múlva, anélkül, hogy a szemét rám emelte volna, azt mondta:

– Olyan távol vagy.

Ránéztem, mire ő felemelte a fejét, és tekintetünk találkozott.

– Mit akarsz ezzel mondani, Elsie?

– Olyan szótlan vagy, Rudolf.

Ezen eltűnődtem, majd azt mondtam:

– Te se vagy bőbeszédű, Elsie.

Kötését a térdére fektette, hátát a szék támlájához támasztotta, és úgy előrecsúszott, mintha a hasa feszélyezné.

– Az én esetem más. Én azért hallgatok, mert arra várok, hogy te beszélj.

Csendesen feleltem:

– Nem vagyok bőbeszédű, ennyi az egész.

Egy darabig csend volt, majd folytatta:

– Ach, Rudolf! Ne hidd, hogy szemrehányásokkal akarlak illetni, csak próbálok magyarázatot találni.

– Nahát, csak magyarázd meg, Elsie.

Folytatta:

– Nem annyira az fáj, hogy nem beszélsz, Rudolf... – Elhallgatott, hallottam ziháló lélegzetét, majd szenvedélyesen azt mondta: – Olyan távol vagy, Rudolf! Időnként, ha asztalnál ülsz, és hideg szemeddel magad elé nézel, az az érzésem, hogy én semmit se számítok.

A “hideg szemem". Schrader is arról beszélt, hogy hideg szemem van.

Erőlködve mondtam:

– Ilyen a természetem.

– Ach – folytatta, mintha nem is hallotta volna. – Ha tudnád, milyen borzasztó nekem azt érezni, hogy másodrendű vagyok. Neked ott vannak a lovaid, a gát, a Bund. És amikor néha kint maradsz az istállóban, és a lovakat ápolod, olyan gyöngéden nézel rájuk, hogy nekem az az érzésem, azokat szereted...

Erőltetetten felnevettem:

– Nocsak, miféle butaság ez, Elsie! Természetes, hogy szeretlek. A feleségem vagy.

Rám nézett, és szeme megtelt könnyel.

– Igazán szeretsz?

– Persze, Elsie, természetesen.

Hosszasan rám tekintett, majd hirtelen a nyakamba borult, és csókokkal borította el az arcom. Türelmesen hagytam, hogy összecsókoljon, majd fejét két kezembe fogtam, magamhoz vontam, és megsimogattam a haját. Mozdulatlanul hozzám simult, és néhány másodperccel később azon kaptam magam, hogy már nem is gondolok rá.

Nem sokkal fiam születése után von Jeseritz egyik lovásza értem nyargalt azzal, hogy gazdája sürgősen hívat. Felkantároztam a kancát, és útnak indultam. A kanca jó iramban ügetett, s az uradalomba vezető tíz kilométeres utat gyorsan megtettem. Kopogtattam az iroda ajtaján, von Jeseritz kikiáltott: “Tessék!", és én beléptem a szobába.

Fanyar cigarettafüst marta a torkom, csak homályosan tudtam kivenni, hogy von Jeseritz íróasztala előtt öt-hat úr egy SS-egyenruhás férfit vesz körül.

Behúztam az ajtót, vigyázzba vágtam magam, és köszöntem.

– Ülj ide – mondta von Jeseritz.

És egy székre mutatott a háta mögött. Leültem, az urak folytatták a beszélgetést, és én megállapítottam, hogy mindannyiukat ismerem. Környékbeli nagybirtokosok voltak, valamennyien Bund-tagok, Az SS-t von Jeseritz háta eltakarta előlem, és én nem mertem oldalt hajolni, hogy az arcába nézzek. Csak a kezét láttam; kis párnás kezét szakadatlanul és gépiesen hol összekulcsolta, hol szétnyitotta az asztal fölött.

Az egyik birtokos a Bund környékbeli fejlődéséről tett jelentést, és beszámolt a taglétszámról. Amikor befejezte, néhány meglehetősen élénk hozzászólás hangzott el, majd a kis párnás kéz az asztalra ütött, csend támadt, s tudtam, hogy most az SS beszél. Hangja fakó volt és színtelen, mintha könyvből olvasna. Felvázolta az ország politikai helyzetképét, elemezte a párt hatalmi esélyeit, szintén beszámolt a taglétszámról, és felszólította a Bund híveit, feledjék a helyi ellentéteket és személyi torzsalkodásokat, s dolgozzanak minél szorosabb együttműködésben a vidék nemzetiszocialista vezetőivel. Ezután rövid vita következett, majd az urak megbeszélése véget ért, s egyszerre úgy rémlett, mintha a szobában rengetegen tartózkodnának és zajonganának.

– Maradj itt. Szükségem van rád – szólt von Jeseritz.

Tekintetemmel az SS-t kerestem. Néhány birtokos kíséretében az ajtó felé tartott. Aztán megfordult, s láttam, hogy cvikkert visel.

Von Jeseritz azt mondta, hogy vessek egy hasáb fát a tűzre, s én engedelmeskedtem. Az ajtó csattanva bezárult, a szobára csend borult, s amikor a fejem felemeltem, láttam, hogy az SS-egyenruhás férfi felénk indul. Gallérján megpillantottam a tölgyfaleveleket, és vonásait is felismertem: Himmler volt.

Összecsaptam a bokám, és jobb karom fellendítettem. Szívem hevesen vert.

– Ez itt Lang – mutatott be von Jeseritz.

Himmler fogadta tisztelgésemet. Majd egy szék támlájáról fekete bőrkabátot emelt le, belebújt, módszeresen minden gombját begombolta, megigazította derékszíját, és fekete bőrkesztyűt húzott. Amikor befejezte, hozzám fordult és végigmért. Arca kifejezéstelen volt.

– Maga, ugye, részt vett Kadow kivégzésében?

– Jawohl, Herr....

Sietve közbeszólt:

– Ne szólítson a rangomon. – Majd folytatta:

– Ugye, öt évet töltött a dachaui börtönben?

– Ja.

– És azelőtt Törökországban volt?

– Ja.

– Dragonyos altisztként.

– Ja.

– Szülei, ugye, meghaltak?

– Ja.

– És két asszonyhúga van?

Egy pillanatig tétováztam, majd azt mondtam:

– Nem tudtam, hogy a húgaim férjhez mentek.

– Haa! – kacagott fel von Jeseritz. – A pártnak jó értesülései vannak!

Anélkül, hogy arcán mosoly suhant volna át, anélkül, hogy akár csak egy milliméterrel is arrább fordította volna fejét, Himmler folytatta:

– Örülök, hogy két húga férjhezmeneteléről értesíthetem.

Majd azt mondta:

– Ugye, maga szervezte meg körzetében a Bund milicista szakaszát?

– Jawohl.

– Ez...

Minden látható ok nélkül szünetet tartott.

– Ez pompás gondolat. Ajánlom, hogy ez irányú tevékenységét fejlessze tovább, és felhatalmazom, hogy a mai naptól kezdve a Bund és a párt vezetőivel karöltve lovasszázadot szervezzen.

Beszéd közben állandóan egy bizonyos pontra meredt a fejem fölött, s nekem az a különös érzésem támadt, hogy onnan olvassa, amit mond.

Szünetet tartott, csak annyit feleltem: "Jawohl!", s máris folytatta:

– Jó volna, ha a milicistáit felkészítené rá, hogy adott esetben lovas SS-ekké váljanak. Mindamellett tartózkodjék attól, hogy látogatásomról említést tegyen. Erről csak maga és a Bund vezetői tudhatnak.

Tenyerét bőrkabátjára helyezte, és két hüvelykujját beakasztotta derékszíjába.

– Fontosnak tartom, hogy lovasait megrostálja. Jelentést kell hozzám eljuttatnia fizikumukról, fajtisztaságukról és vallásos meggyőződésükről. Ajánlatos, hogy már eleve kizárjuk azokat, akik a vallást túlságosan komolyan veszik. Nincs szükségünk lelki válságokkal nyavalygó SS-ekre.

Von Jeseritz harsogva felkacagott. Himmler szenvtelen maradt. Feje kissé jobb oldalra billent, szeme még egyre ugyanarra a levegőben levő pontra meredt. Türelmesen megvárta, amíg von Jeseritz nevetése elcsitul, és pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta:

– Nein! Nein! – harsogta kacagva von Jeseritz. – Nincs szükségünk lelki válságokkal nyavalygó SS-ekre! – Majd elhallgatott.

– Fontosnak tartom – folytatta rögtön Himmler –, hogy a lehető legnagyobb gondot fordítsa emberei erkölcsi nevelésére. Meg kell érteniük, hogy egy SS-nek készen kell állnia arra, hogy tulajdon anyját is megölje, ha ilyen parancsot kap.

Szünetet tartott, és begombolta fekete kesztyűjét. Kesztyűjén három-három gomb volt, s mind a hatot begombolta. Majd felemelte fejét, és cvikkere rám villant.

– Figyelmeztetem, hogy mindaz, amiről beszéltünk, titok. – Újabb szünetet tartott, aztán kijelentette: – Végeztem.

Tisztelegtem, ő kifogástalanul fogadta, aztán elhagytam a szobát.

Fiam után két leányom született, és éreztem, hogy felelősségem megnőtt. Elsie is, én is rendkívül keményen dolgoztunk, de végül be kellett látnom, hogy a láp, ha szűkös megélhetésünket biztosítja is, nem ígér nagy jövőt se nekünk, se gyerekeinknek. Ha a lovak a mieink lettek volna, vagy ha von Jeseritz bármilyen csekély mértékben részeltetett volna bennünket az állattenyésztés hasznából, talán zöld ágra vergődünk. De sem a disznóhizlalás, sem az aprójószágtartás, sem a mezei munka nem tudta volna a későbbiek folyamán cseperedő gyermekeink tisztességes neveltetését biztosítani.

Mindebből azonban nem azt a következtetést vontam le, hogy a földtől meg kell válnom. Ellenkezőleg, abban a tényben, hogy bérlő vagyok, valami csodálatos megnyugvást leltem: biztos voltam, hogy bármikor jóllakhatom.

Olyan érzés volt ez, amelyet Elsie, aki örök életében tanyán élt, nem érthetett meg. De én egy másik életet is megismertem, és éjszakánként nemegyszer szorongva azt álmodtam, hogy von Jeseritz elbocsátott (mint ahogy egy ízben már ezzel fenyegetett, amikor házassági ajánlatát visszautasítottam), és hogy ismét munka nélkül, fedél nélkül, remegő lábbal és korgó gyomorral M. utcáin kószálok. Reszketve, verítékben úszva ébredtem, és még jó néhány perc telt el, amíg megértettem: a lápon vagyok, saját házamban, és mellettem Elsie fekszik. Felkelt a nap, gondoztam a jószágokat, de álmaim kínos emlékei csak nem hagytak nyugton. Azon töprengtem, hogy von Jeseritz nem volt hajlandó bérleti szerződést kötni, következésképpen egyik napról a másikra kiteheti a szűrömet. Erről gyakran beszéltem Elsie-nek, és ő eleinte azzal nyugtatott, nem valószínű, hogy von Jeseritz elbocsásson, mert még egy olyanra nem lel, aki úgy ápolj a a lovait, mint én, és azt is vállalja, hogy ilyen nehéz körülmények között dolgozzék. De végül úgy telebeszéltem a fejét, hogy félelmem őt is megbabonázta, s így elhatároztuk, pénzt rakunk félre, hogy egyszer majd egy kis tanyát vásárolhassunk, és teljes biztonsággal nézhessünk a jövő elé.

Abból a kevésből, amit kerestünk, “félretenni" azt jelentette, hogy fogunkhoz kellett verni minden garast, és megvonni magunktól a legszükségesebbet. Mindamellett ezt a megoldást választottuk, és ettől a naptól kezdve magunk és gyermekeink számára rendkívül szigorú, szűkre szabott életrendet vezettünk be. Három esztendőn keresztül elhatározásunkat egyetlenegyszer sem szegtük meg.

Kétségtelenül roppant rideg volt az életünk, de nekem igaz gyönyörűséget okozott minden újabb nélkülözés (még az is, amikor például a dohányzásról lemondtam), mert arra gondoltam, hogy lépésről lépésre közeledünk célunkhoz, és eljön a nap, amikor meglesz saját kis földem, és végre teljes biztonsággal tudhatom, hogy soha többé nem kell éheznem.

Elsie úgy találta, hogy a gazdaegylet és a Bund túlságosan sok időmet rabolja el, és végül, mivel a tanyát sem akartam elhanyagolni, arról kezdett panaszkodni, hogy évről évre jobban túlterhelem magam. Egyébként nemegyszer magam is éreztem, hogy nagy teher nehezedik rám, és furdalt a lelkiismeret, hogy már nem találok annyi örömet a harcos tevékenységben, mint azelőtt. Nem mintha hazafias buzgalmam vagy a Führer iránti odaadásom akár valamelyest is csökkent volna. De az a vágy, hogy egy kis tanyát vásároljak, ott gyökeret eresszek, és családomat biztonságba helyezzem, oly erőssé vált bennem, hogy néha szinte már kárhoztattam azokat a körülményeket, amelyek politikai múltamnál fogva életemet irányították. Például nyilvánvalónak látszott előttem, hogy ha nem vettem volna részt a szabadcsapatok és az SA harcaiban, ha nem végeztem volna ki Kadow-t, soha von Jeseritznek vagy Himmlernek eszébe nem jutott volna, hogy a Bund számára megnyerjen, vagy egy SS-lovasszázad szervezésével bízzon meg. Néha az is megfordult a fejemben, hogy a múltbeli áldozataim elköteleztek, egyre többet kell vállalnom, nincs többé kiút, kockára tettem a magam és az enyéim nyugodt életét.

Küzdöttem az effajta gondolatok ellen, világosan megértettem, hogy önzésem sugallta őket, és az a törekvésem, hogy helyzetemen javítsak, Németország felvirágoztatásához képest nem egyéb kicsinyes becsvágynál. Ekkor, bármilyen furcsa, Apa példájából merítettem erőt, hogy gyöngeségemen úrrá legyek. Azt mondtam magamban, ha Apának elég ereje volt hozzá, hogy naponta hihetetlen áldozatokat hozzon egy nem létező istennek, akkor nekem, aki egy látható emberben megtestesült, hús-vér eszményben hiszek, minden okom megvan rá, hogy tekintet nélkül érdekeimre, s ha kell, életemet sem kímélve, testestül-lelkestül meggyőződésemet szolgáljam.

Mégis, valami rossz érzés maradt bennem, és ez még csak tápot kapott egy ostoba, 1932 áprilisában közbejött véletlen révén.

Egy idő óta a szomszéd falubeli Bund fejlődését egy Herzfeld nevű patkolókovács ellenpropagandája akadályozta. Ez a Herzfeld erejével, tréfáival és jó beszélőképességével nagy tekintélyre tett szert a parasztok körében. Most a Bundot választotta céltáblául, nyíltan gúnyolta vezetőit, és általában felforgató és nemzetellenes tevékenységet fejtett ki. A helyi Bund képtelen volt rá, hogy elhallgattassa, és engem hívott segítségül. Jelentést tettem feletteseimnek, és szabad kezet kaptam. Ezek után csapdát állítottam Herzfeldnek, ő beleesett, s ekkor egy tucatnyi, fütykössel felszerelt emberem rávetette magát. Oroszlán módjára küzdött, két emberemet harcképtelenné tette, de a többi, látván, hogy két társa elesett, őrült módjára ütni-verni kezdte. Mire közbeléptem, már késő volt: Herzfeld betört koponyával, holtan hevert a földön.

Ilyen körülmények között lehetetlen volt elkerülni a vizsgálatot. De a párt és a Bund vezetői erélyesen közbeléptek, a rendőrség csak szőrmentén foglalkozott az ügygyei; akadt néhány tanú, aki azt bizonyította, hogy néhány részeg ember verekedett csupán össze egy lány miatt – és ezzel az ügyet elsüllyesztették.

Két hónappal korábban a rendőrség igen szigorú magatartást tanúsított egy hasonló körülmények között megvádolt SA-bajtárssal szemben, és az, hogy velünk enyhén járt el, kétségtelenül kapcsolatban állt azzal a diadallal, amit a Führer tizenöt nappal azelőtt az elnökválasztáson aratott, amikor is tizennégy milliós nagyszerű szavazatszámmal közvetlenül Hindenburg marsall mögött futott be. Én eltűnődtem, hogy ha Herzfeld halála a választások előtt következett volna be, a rendőrség nyilván nem zárta volna le az ügyet, bizonyára tárgyalásra is sor került volna, és én már rég börtönben ülnék. Ami engem illet, kész voltam az igaz ügyért bármilyen újabb megpróbáltatást vállalni, de aggodalommal gondoltam arra, hogy vajon mihez kezdene a feleségem egymaga három apró gyerekkel a tanyán. Bizonyos, hogy az öreg Wilhelmtől semmit sem várhatott, ami pedig von Jeseritzet illeti, őt nagyon is jól ismertem, hogy tudjam, nem másítja meg elhatározását: egy vasat sem adna, nem segítene egy fillérrel sem, “történjék bármi".

Elsie megérezte, hogy valami forrong bennem, és örökösen kérdésekkel ostromolt, de én óvakodtam kérdéseire felelni.

Valójában azonban mindez erősen nyugtalanított. Néha már-már annyira elfogott a gyengeség, hogy elképzeltem, milyen megkönnyebbülést jelentene számomra, ha olyan vidéken találnék állást, ahol senki sem ismeri múltbeli politikai tevékenységemet, és ahol következésképpen a párt vezetői is békén hagynának. Ám gyorsan beláttam, hogy ilyesmin töprengeni merő gyerekség. Az akkori Németországban szinte lehetetlen volt munkát találni, és én világosan megértettem, hogy ha nem álltam volna hűséges pártmunkás hírében, soha a párt nem ajánlott volna von Jeseritznek, soha von Jeseritz nem alkalmazott volna, s később nem bízta volna rám a tanyát.

Nem kis nehézség árán végre sikerült felállítanom azt a milicista lovasszázadot, amelyet Himmler parancsa értelmében meg kellett alakítanom. Embereim beleegyezésével dossziékat állítottam össze SS-jelölti kérelmeikről, és az iratokat elküldtem Himmlernek. Ezek az iratok sok időmet vették igénybe, különösen a jelöltek származásának megállapítása került sok fáradságomba, ugyanis az anyakönyvi hivatalban személyesen, aprólékosan, a lehető legtávolabbi ősig felmenőén tanulmányoztam az adatokat, tudva, hogy az SS-ek kiválogatásában a párt milyen nagy jelentőséget tulajdonít a faji tisztaságnak. Jelentésem függelékében pedig megjegyeztem, hogy nem tartottam helyénvalónak saját dossziémat embereim irataihoz csatolni, mivel tudtam, hogy testi adottságaim, sajnos, nem ütik meg a kívánt mértéket: az SS ugyanis megkövetelte, hogy jelöltjei legkevesebb 1,80 méter magasak legyenek, és én, legalábbis ebből a szempontból, távolról sem feleltem meg a követelményeknek.

Himmler válaszát pontosan december 12-én kaptam meg. Elfogadta javasolt jelöltjeimet, megdicsérte gondosságomat, amelyet a dossziék összeállítására fordítottam – és bejelentette, hogy szolgálataimra való tekintettel úgy határozott, hogy rám kivételesen nem alkalmazza a testmérték kötelező szabályait, és Oberscharführeri rangban felvesz a Führer elitcsapatába.

A konyhaasztal előtt álltam, Himmler levelének betűi táncoltak szemem előtt, egész életem új értelmet kapott.

Sok nehézségembe került, amíg Elsie-vel megértettem, milyen nem remélt boldogság ért, amikor az SS-be felvettek.

Ebből kifolyólag, első ízben házaséletünkben, néhány elég éles összetűzésünk támadt, különösen akkor, amikor hozzá kellett nyúlnom a tanyára oly keservesen összekuporgatott pénzhez, hogy egyenruhát csináltassak. Türelmesen megmagyaráztam Elsie-nek, hogy a földvásárlás gondolata most már túlhaladott, hogy őszintén szólva engem a fegyverforgatáson kívül soha más pálya nem vonzott, és meg kell ragadnom az alkalmat, hogy folytassam, amit abbahagytam. Ő azt vetette ellenem, hogy az SS és a hadsereg nem ugyanaz, hogy például zsoldot sem fogok kapni, és legfőképpen, senki sem kezeskedhetik róla, hogy a párt győzelme bizonyos, hisz én magam is beismertem, hogy az elnökválasztást követő választásokon a párt sok szavazatot veszített. De erre már szigorúan letorkoltam, mert nem tűrhettem, hogy akár egy pillanatra is kétségbe vonja a mozgalom győzelmét.

A győzelem, amelyről ekkor inkább hűségből, mint meggyőződésből nyilatkoztam, hamarabb következett be, semmint remélni mertem volna. Alig egy hónappal e vita után a Führer a Reich kancellárja lett, majd néhány héttel később a párt megtörte és szétzúzta az ellenzéket, és magához ragadta a hatalmat.