*

Amikor már alig volt néhány pfennigünk, Schrader mindkettőnk számára munkát talált egy páncélszekrényüzemben. Ő a festőműhelybe került, és így naponta fél liter lefölözött tejhez jutott.

A rám osztott munka könnyű volt. Az egymás után érkező szekrényajtók forgópántjaiba kalapáccsal kis acélhengert vertem be, hogy a sarokvasak méretére formázzam. Egyet a henger fejére ütöttem, hogy beszaladjon, két apró oldalütéssel biztosítottam, hogy játéka legyen, aztán bal kézzel kihúztam. Négy ajtót helyeztem egymásra egy munkapadon. Amikor egy-egy ajtóval elkészültem, leemeltem s egy oszlopnak támasztottam. Mihelyt mind a négy ajtóval végeztem, valamennyit odavittem egy másik oszlophoz, amely a szerelő bal oldalán állt. A szerelő akasztotta be az ajtókat a szekrények vasalásába.

Mivel az ajtók meglehetősen nehezek voltak, eleinte egyenként cipeltem őket. De egy óra elteltével a Meister rám parancsolt, vigyek két ajtót egyszerre, takarékoskodjam az idővel. Engedelmeskedtem, és itt kezdődtek a bajok. A szerelő – bizonyos Karl nevű öregember – sokkal lassabban boldogult a munkájával, mint én, neki ugyanis azután, hogy az ajtókat beszerelte, fel kellett még rakni a kényelmetlen fogású szekrényeket egy targoncára, hogy a festőműhelybe kerüljenek. Az történt tehát, hogy az én munkaütemem meggyorsult, és az ajtók gyűlni kezdtek Karl oszlopánál. A Meister észrevette ezt, és rászólt, dolgozzék gyorsabban. Karl erőlködött, de így sem volt képes idejében felrakni, és valahányszor újabb ajtókat tettem elébe, azt dünnyögte: “Langsam, Mensch, langsam!" Én azonban nem tudtam, hogyan mozoghatnék lassabban, amikor egyszerre két ajtót kell vinnem. Az öreg Karl melletti ajtóhalom egyre nőtt, és amikor a Meister visszajött, újabb, ezúttal nyersebb megjegyzést tett. Karl gyorsított munkája ritmusán, kipirult és verítékezett, de hasztalan: amikor a sziréna felbúgott, elmaradása semmivel sem csökkent.

Kezet és arcot mostam az öltöző mosdójánál. Az öreg Karl mellettem állt. Nagydarab, sovány, megfontolt mozgású, barna porosz volt. Ötven körül lehetett. Azt mondta:

– Várj meg a kapunál. Beszédem van veled.

Bólintottam, felvettem a kabátom, blokkoltam, és kiléptem a kapun. Az öreg Karl már várt. Intett, hogy kövessem, két-három percig csendben baktattunk, majd Karl felém fordult, és megálltunk.

– Ide hallgass, Junge, semmi bajom veled, de így nem mehet tovább. Ha így hajszolsz, nem győzöm a munkát. – Rám nézett és megismételte: – Ha így hajszolsz, nem győzöm a munkát. És ha nem győzöm a munkát, a szakszervezet nem tud megvédeni.

Nem válaszoltam, mire folytatta:

– Úgy látom, nem értjük egymást. Tudod, mi történik, ha a munkában lemaradok?

– Nem.

– Előbb figyelmeztetnek, aztán megbírságolnak, végül..

Csettintett az ujjával:

– Kirakják a szűröm!

Egy darabig csend volt, majd azt mondtam:

– Én nem tehetek semmiről. Azt csinálom, amit a Meister mondott.

Hosszasan rám nézett.

– Először dolgozol üzemben?

– Igen.

– Ezelőtt hol voltál?

– A hadseregnél.

– Önként jelentkeztél?

– Igen.

Csóválta a fejét, majd folytatta:

– Ide figyelj, lassabban kell mozognod.

– De én nem tudok lassabban mozogni. Ön is jól láthatta...

– Először is – vágott a szavamba – ne önözzél engem. Miféle úri módi ez? Folytatta:

– Azzal a szaktárssal, aki előtted itt volt, minden simán ment. Pedig ő is azt az utasítást kapta, hozzon két ajtót egyszerre.

Rágyújtott egy ócska, kicsorbult pipára.

– Hány olyan forgópánt van, amelyből csak nagy nehezen húzod ki a hengert?

Elgondolkodtam.

– Minden tizenötödik vagy huszadik.

– És akkor időt vesztesz, ugye?

– Igen.

– De ide figyelj, vannak olyan forgópántok is, amelyekbe úgy szalad bele a henger, mint a vajba?

– Vannak.

– És akkor időt nyersz.

– Igen.

– Jól van. Most jól figyelj rám, Junge. Holnap minden tizedik forgópánttal meggyűlik a bajod.

Ámultan néztem rá. Azt mondta:

– Nem érted? Bizonytalanul kérdeztem:

– Azt akarja mondani, tegyek úgy, mintha minden tizedikből nehéz volna a hengert kihúzni?

– No végre, hogy megértetted! – mondta elégedetten. – De ez még nem minden. Ha tág forgópántokra bukkannál, azokba is kalapáccsal üsd be, verd ki a hengert. Érted? Még ha úgy szaladna is beléjük a henger, mint a vajba. Meglásd, minden rendben lesz. De már holnap el kell kezdened, ma úgyis öt szekrénnyel többet szereltem össze. Ez egyszer még elmegy valahogy. A festőműhelybeli szaktársaknak sikerült a szekrényeket elrejteniük. De ez így nem mehet tovább, érted? A Meister felfigyel, és ha felfigyel, akkor nekem lőttek! Majd mindennap öt szekrénnyel többet akar! És mivel nem fogom bírni, kiteszi a szűröm. – Újra rágyújtott a pipájára. – Szóval megértettük egymást? Holnap elkezded.

Egy ideig csend volt, majd azt mondtam:

– Nem tehetek ilyet.

Vállat vont.

– Nem kell félned a Meistertől, Junge. Az elődöd öt éven át ugyanezt csinálta, anélkül, hogy valaki is rájött volna.

– Én nem félek a Meistertől.

Az öreg Karl meghökkenve rám nézett.

– Akkor hát miért nem akarod?

Egyenesen a szemébe néztem, és azt mondtam:

– Mert ez szabotázs.

Az öreg Karl elvörösödött, szeme haragosan megcsillant.

– Ide hallgass, Junge, nem a hadseregnél vagy! Még hogy szabotázs! Szabotázs a nyavalyát! Én becsületes munkásember vagyok, én soha semmit se szabotáltam!

Megállt, képtelen volt tovább beszélni. Jobb keze olyan erősen szorította pipáját, hogy ujjai elfehéredtek. Néhány másodperc múlva rám nézett, és csendesen azt mondta:

– Ez nem szabotázs, Junge; ez szolidaritás. – Semmit sem feleltem, ő folytatta: – Gondolkozz. A hadseregnél felettesek vannak, parancsok vannak, ezenkívül semmi sincs. De itt, itt szaktársak is vannak. És ha nem leszel tekintettel a szaktársakra, sosem lesz belőled munkásember.

Egy pillanatig még rám meredt. Majd megcsóválta a fejét, és azt mondta:

– Gondolkozz, Junge. Holnap meglátom, megértettél-e?

Sarkon fordult és elment. Én visszatértem Prau Lipman lakására. Schradert a szobájában találtam, épp borotválkozott.

Esténként borotválkozott.

Amint beléptem, az asztalon megpillantottam egy félliteres üveget, ebben kapta Schrader az üzemi lefölözött tejet. Még félig volt.

– Idd meg – mondta Schrader hátrafordulva, és borotvájával az üveg felé bökött. – Neked hagytam.

Megnéztem az üveget: kékes tej volt benne, de mégiscsak tej. Elfordítottam a fejem.

– Nem, Schrader, köszönöm.

Ismét hátrafordult.

– Nekem nem kell több

Kivettem zsebemből egy fél cigarettát, és rágyújtottam.

– Nem, Schrader. Ez a tej a tiéd. Neked ez orvosság.

– Hallottak még egy ilyen hülyét! – kiáltott fel Schrader, és égnek emelte borotváját. – Ha egyszer azt mondom, hogy nem kell több! No, vedd el, Dummkopf!

– Szó se lehet róla.

Azt dünnyögte: "Átkozott keményfejű bajorja!", majd derékig levetkőzött, és prüszkölve mosakodni kezdett a mosdónál. Leültem, és tovább cigarettáztam. Az üveg tej ott állt az orrom előtt. Néhány másodperc múlva oldalt fordultam, hogy ne lássam.

– Mit mondott az öreg Karl? – kérdezte Schrader, és a törülközővel felsőtestét dörzsölte.

Mindent elmeséltem neki. Amikor befejeztem, hátraszegte fejét, csontos állkapcsa kidudorodott. Felkacagott.

– Ó! – kiáltotta. – Szóval így történt! Az egész festőműhely dühöngött, hogy az öreg Karl elhalmozza őket szekrényekkel! És nem is az öreg Karl tehetett róla, hanem te! A kis Rudolf! – Felvette az ingét, de nem tűrte be a nadrágjába, hanem leült. – Most majd persze úgy teszel, ahogy az öreg Karl mondta.

– Szó sincs róla.

Rám nézett, összevonta fekete szemöldökét.

– És miért nem?

– Azért fizetnek, hogy a munkám elvégezzem, és nekem az a kötelességem, hogy jól végezzem el.

– Ejha! – mondta Schrader. – Te jól végzed el a munkád, de téged rosszul fizetnek! Arra nem gondolsz, hogy emiatt kidobhatják az öreg Karlt?

Ujja hegyével az asztalon dobolt, úgy folytatta:

– Mert természetesen az öreg Karl nem mehet oda a Meisterhez, nem mondhatja neki: “Nézze, azzal a fickóval, aki Rudolf előtt itt volt, öt éven át csaltunk, azért ment minden simán!"

Rám nézett, és mivel semmit sem szóltam, folytatta:

– Cudar helyzetben van az öreg Karl! Ha nem segítesz rajta, kihajítják.

– Nem tehetek róla.

Keze fejével megdörgölte betört orrát.

– És ha kihajítják, magadra haragítod a többi szaktársat.

– Nem tehetek róla.

– De igen, tehetsz!

Egy darabig csend volt, majd azt mondtam:

– A kötelességemet teljesítem.

– A kötelességedet! – kiáltotta Schrader, és olyan hevesen ugrott fel, hogy inge fellibbent. – Akarod tudni, hova vezet a "kötelességed"? Naponta öt szekrénnyel többet csinálsz, hogy Säcke papának több pénz dagassza a zsebét, pedig így is úgy teli van, hogy majd kireped! Láttad ma, amikor a Mercedesén bejött? Az átkozott rózsaszín malacpofájával? És a pocakjával?! Mérget vehetsz rá, hogy ő nem matracon alszik, és a reggeli kávéjában nem lefölözött tej van! Megmondom én neked, Rudolf, hova lyukadsz te ki a kötelességeddel! Az öreg Karl az utcára kerül, Säcke papa pedig tovább gyarapodik!

Megvártam, amíg kissé lecsillapodik, és azt mondtam:

– Erre nem lehetek tekintettel. Számomra a kérdés világos. Rám bíztak egy feladatot, és nekem az a kötelességem, hogy jól és alaposan oldjam meg.

Schrader tétován néhány lépést tett a szobában, majd visszatért az asztalhoz.

– Az öreg Karlnak öt gyereke van.

Csend támadt, aztán nagyon gyorsan, szárazon, anélkül, hogy Schraderra néztem volna, azt mondtam:

– Ez nem rám tartozik.

– Donnerwetter! – kiáltott fel Schrader, és öklével az asztalra csapott. – Az idegeimre mégy!

Felkeltem, remegő kezem a zsebembe dugtam, és azt mondtam:

– Ha az idegeidre megyek, elmehetek.

Schrader rám nézett, és haragja azonnal alábbhagyott.

– Szavamra, Rudolf – mondta megszokott hangján –, néha kételkedem, épeszű vagy-e?

Betűrte ingét nadrágjába, a szekrényéhez lépett, kenyérrel, zsírral, sörrel tért vissza. Mindent az asztalra rakott:

– Zu Tisch! Zu Tisch! – mondta színlelt vidámsággal.

Visszaültem. Megkent egy szelet kenyeret, és átnyújtotta. Aztán kent egyet magának is, és enni kezdett. Amikor végzett, felhajtott egy pohár sört, rágyújtott egy fél cigarettára, bekattintotta kése pengéjét, és a kést visszatette zsebébe. Arca szomorú volt és fáradt.

– Tessék – mondta néhány másodperc múlva –, ilyen a híres civil élet! Nyakig benne ülsz a szarban, és senki sincs, aki parancsot adna! Senki, aki megmondaná, mit kell tenned! Örökké mindenben neked kell döntened!

Ezen egy percig elgondolkoztam, és úgy találtam, hogy Schradernak igaza van.

Másnap munkába menet, amikor az öreg Karl előtt elhaladtam, rám mosolygott, és barátságosan megkérdezte:

– Na, Junge?

Jó napot kívántam, és mentem a munkapadomhoz. Térdeim erőtlenek voltak, hátamról csörgött a veríték. Egymásra raktam négy ajtót. A műhely a darabológépek kattogásától remegni kezdett, én fogtam a kis acélhengert meg a kalapácsot, és munkához láttam.

Nehéz járású forgópántokra bukkantam, időt vesztettem, s amikor az első négy ajtót Karlhoz vittem, az öreg ismét rám mosolygott, és felém súgta:

– Így nagyon jó lesz, Junge!

Elvörösödtem, és semmit sem feleltem.

A következő forgópántok szintén nehéz járásúak voltak, és én már-már reménykedni kezdtem, hogy mind ilyenek lesznek, ma, holnap és holnapután, és a probléma így önmagától megoldódik. De egy óra múlva az akadályok megszűntek, a forgópántok olyan tágak lettek, hogy a hengerek beillesztéséhez nem kellett többé kalapácsot használnom. Ismét éreztem, hogy izzadság folyik végig a hátamon. Igyekeztem semmire sem gondolni. Néhány perc múlva mintha valami megszakadt volna bennem, és én vakon, gépiesen dolgozni kezdtem.

Egy óra elteltével valaki felbukkant a munkapadom előtt, de én nem emeltem rá a tekintetem. Egy kezet láttam. Megérintette az ajtókat. A kézben fekete, kicsorbult pipa volt, a pipa kétszer a fémhez koppant. Hallottam, amint Karl azt mondja:

– Mi lelt?

Odaillesztettem a hengert egy forgópánt nyílásához, benyomtam, simán beleszaladt. Rögtön visszahúztam, és odaillesztettem a második forgópánthoz. Ebbe is könnyen belement. Sietve kiszedtem a hengert, és anélkül, hogy felpillantottam volna, lecsúsztattam az ajtót, és nekitámasztottam az oszlopnak. A pipát tartó kéz még mindig ott volt előttem. Enyhén remegett. Aztán egyszerre eltűnt, és csak távolodó léptek zaját hallottam.

A hatalmas műhely remegett a gépek dübörgésétől, én megállás nélkül, serényen dolgoztam, lélektelenül, vakon, mindenről megfeledkezve. A festőműhely targoncája csikorogva megérkezett, kerekei visítottak a cementen, és hallottam, hogy a targoncás dühösen rászól Karlra: "Téged meg mi lelt? Részt kapsz az öreg Säcke hasznából?" Rövid csend támadt, én lesütöttem a szemem, csak Karl pipáját láttam: a levegőbe emelkedett, és rám mutatott.

Néhány másodperc múlva a targonca ismét megcsikordult, munkapadom felett árnyék suhant el, és a Meister határozott, rekedt hangja túlnőtt a gépek dübörgésén: “Semmit se értek. Mi van magával? Alszik?" “Csak maradjon mellettem tíz percig – mondta Karl hangja –, majd meglátja, alszom-e?" Csend támadt, az árnyék újra elsuhant munkapadom felett, az öreg Karl halkan káromkodott. Fél órával később a Meister visszajött, de ez alkalommal sikerült másra terelnem a figyelmemet. Oda se hallgattam.

Ezután jó darabig az volt az érzésem, hogy az öreg Karl nem veszi le rólam a szemét. Gyors pillantást vetettem rá: tévedtem. Háttal állt nekem, tarkója vörös volt, haja az izzadságtól összetapadt, úgy dolgozott, mint egy őrült. Már annyi ajtó gyűlt össze az oszlopa mellett, hogy a mozgásban is akadályozta.

A sziréna delet jelzett, a gépek megálltak, emberi hangok moraja töltötte meg a termet. Kimentem megmosni a kezem, megvártam Schradert, és kettesben elindultunk a kantin felé. Schradernak olyan volt az arca, mintha fából faragták volna. Anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta:

– A festőműhelyben dühöngenek a szaktársak.

Amint a kantin ajtaját kinyitottam, a beszélgetés hirtelen félbeszakadt, és éreztem, hogy minden szem felém fordul. Nem néztem senkire, egyenesen odamentem egy asztalhoz, Schrader követett, és a beszélgetés lassacskán ismét felélénkült.

A kantin tágas, világos és tiszta helyiség volt, pirosra mázolt asztalkákkal, és minden asztalkán egy-egy csokor műszegfűvel. Schrader mellém ült, és néhány másodperc múlva egy sovány, szikár munkás, akit, mint hallottam, "Cigarettapapír"-nak neveztek, felállt a szomszéd asztal mellől, és velünk szemben leült. Schrader ráemelte a szemét, és fürkészőn végigmérte. Cigarettapapír rövid kézmozdulattal üdvözölte, és egyetlen szó nélkül, anélkül, hogy ránk nézett volna, enni kezdett. A kiszolgálónő két csészét rakott elénk, és herbateát töltött beléjük. Cigarettapapír a kiszolgálónő felé fordult, és ekkor megértettem, miért hívják így. Magas volt és széles, de ha valaki profilból nézte, rendkívül vékonynak látszott: feje fölé szegeztem a tekintetem, és ettem. A velem szemben levő rőt színű falon sötétebb, négyszögletes folt éktelenkedett, azt néztem. Időnként egy-egy pillantást vetettem Schraderra. Lesunyt fejjel evett, szemöldökének fekete vonala eltakarta a szemét.

– Junge – szólalt meg Cigarettapapír. Ránéztem. Színtelen szeme volt. Mosolygott.

– Most dolgozol először üzemben?

– Igen.

– Ezelőtt mit csináltál?

Hangjából érződött, hogy tisztában van vele.

– Dragonyos altiszt voltam.

– Altiszt? – kérdezte Cigarettapapír, és fogai között füttyentett.

Schrader felkapta fejét, és szárazon azt mondta:

– Én is altiszt voltam.

Cigarettapapír tovább mosolygott, és két kezével megmarkolta csészéjét. Én felemeltem a fejem, és a falon levő nagy, négyszögletes foltot nézegettem. Hallottam, hogy Schrader bicskája kattan, s könyöke csípőmet súroló mozdulatából megértettem, hogy vissza is tette a zsebébe.

– Junge! – mondta "Cigarettapapír". – Az öreg Karl jó szaktárs, senki se szeretné, ha kidobnák.

Ránéztem. Arcán újra megjelent jellegzetes, dühítő mosolya, és engem hirtelen elfogott a vágy, hogy arcába vágjam a teáscsészém.

– És ha kidobnák – mondta Cigarettapapír tovább mosolyogva –, te lennél az oka.

Néztem a falon levő négyszögletes foltot, rájöttem, hogy valaha itt kép függhetett, és azon tűnődtem, vajon miért akasztották le. Schrader megbökött könyökével, és én akaratlanul válaszoltam:

– Akkor hát?

– Egyszerű az egész – mondta Cigarettapapír –, tégy úgy, ahogy az öreg Karl mondta.

Schrader ujja hegyével az asztalon zongorázott, én meg azt mondtam:

– Nem teszek úgy.

Schrader abbahagyta a zongorázást, és két tenyerét az asztalra helyezte. Nem néztem Cigarettapapírra, de éreztem, hogy mosolyog.

– Te kis gazember! – mondta csendesen.

És én hirtelen megértettem: a falról nem egyszerűen egy képet akasztottak le, hanem a császár arcképét. Egy másodperccel később valami csattant, majd a teremben halálos csend lett, Schrader felugrott, és megragadta a karom.

– Megőrültél? – ordította.

Cigarettapapír előttem állt, ruhája ujjával arcát törölgette. Képébe vágtam a csészém.

Cigarettapapír rám nézett, szeme csillogott, félretolt egy széket és hozzám lépett. Meg se moccantam. Schrader karja kétszer gyorsan elcikázott előttem, két tompa ütést hallottam, és Cigarettapapír lerogyott a földre. Mindenki felállt, moraj támadt, és nekem úgy rémlett, a terem ránk zárul. Aztán láttam, Schrader keze a széket markolja. Az öreg Karl hangja harsant fel: “Eresszétek ki őket!" És egyszerre út nyílt az ajtóig. Schrader karon fogott és kicipelt.

Schrader kiment a mosdóba kezet mosni. Ujjai véreztek. Én rágyújtottam egy csikkre. Amikor Schrader a mosdással végzett, odanyújtottam neki a csikket, ő szippantott néhányat, és visszaadta. Megszólalt az üzem szirénája, de mi még vártunk két-három percet, mielőtt a mosdóból kiléptünk volna.

Schrader kerülőt tett, és a műhelyig kísért. Belöktem az ajtót, és döbbenten megtorpantam. A műhely teljesen üres volt. Schrader rám nézett, a fejét csóválta. Én visszamentem a helyemre, és néhány másodperccel később Schrader magamra hagyott.

Négy ajtót tettem a padomra, és tágítani kezdtem a forgópántokat. Majd az ajtókat kettesével az öreg Karl oszlopához vittem. Órámra pillantottam. Tíz perce múlt, hogy a sziréna felharsant. A hatalmas csarnok tátongott az ürességtől.

Az üvegezett hátsó ajtó kinyílt, és feltűnt a Meister feje. Felém kiáltott: "Az igazgatóságra!" A kis acélhengert és a kalapácsot a padra raktam, és kimentem.

Az igazgatóság kapuja előtt Schraderral találkoztam. Kissé megtaszított, és én kinyitottam az ajtót. Kis patkányarcú aktatologató állt a pénztár előtt. Ránk nézett, s közben kezét dörzsölte.

– El vannak bocsátva – mondta, és halkan nevetett.

– Miért? – kérdezte Schrader.

– Tettlegesen bántalmazták egy szaktársukat. Schrader szempillái a szemére hulltak.

– Ilyen hirtelen?

– Munkástanács – mondta a patkányarcú, és elfintorodott. – Azonnal elbocsátás vagy sztrájk.

– És Säcke beleegyezett?

– Ja, ja, Säcke beleegyezett. – Két borítékot lökött az asztalra. – Itt a bérük. Másfél nap. – Majd megismételte: – Ja, ja, Säcke úr beleegyezett.

Körülpillantott, és valamivel halkabban hozzáfűzte:

– Azt hiszed, még mindig a régi jó világban élsz?

Majd ugyanabban a hangnemben folytatta:

– Szóval behúztál egyet Cigarettapapírnak?

– Kettőt – mondta Schrader.

A patkányarcú még egyszer körülpislogott, majd egy szuszra azt mondta:

– Megérdemelte az a büdös spartakista!

És Schraderra hunyorított.

– Nyakig ülünk a szarban! – mondta. – Idáig jutottunk! Nyakig ülünk a szarban!

– így van – hagyta rá Schrader.

– De várj csak, várj egy kicsit – mondta a patkányarcú, és újra ránk hunyorított. – Ez se tarthat örökké, hogy ők legyenek felül, mi meg alul!

– Jó napot – mondta Schrader.

Egy hete szakadatlanul zuhogott, az utcára érve apró szemű, ólmos eső hullt a nyakunkba. Egy darabig szótlanul mendegéltünk, majd azt mondtam:

– Nem kellett volna beavatkoznod.

– Hagyd a fenébe – mondta Schrader. Keze fejével megdörzsölte betört orrát. – Azt hiszem, így sokkal jobb.

Visszatértünk a szobájába. Néhány másodperc múlva a folyosón felhangzottak Lipmanné léptei. Schrader kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

Kezdetben nevetgélő, trillázó, turbékoló hangok hallatszottak. Majd hirtelen Lipmanné hangja a magasba csapott. Hangja rikácsoló lett és átható.

– Nein! Nein! Nein! Elegem volt! Ha nyolc napon belül nem találnak munkát, a barátjának mennie kell.

Hallottam, hogy Schrader szitkozódik, majd az ő mély hangja is magasba emelkedett:

– Akkor én is megyek!

Egy darabig csend volt. Lipmanné jó ideig valamit suttogott, aztán hisztérikusan felkacagott, és sivító hangon felkiáltott:

– Jól van! Rendben van, Herr Schrader! Maga is mehet!

Schrader visszatért a szobába, és becsapta az ajtót. Vörös volt, szeme villogott a haragtól. Leült az ágyra, és rám nézett.

– Tudod, mit mondott az imént ez az átkozott boszorkány?

– Hallottam.

Felkelt.

– Tisztára meghibbant! – mondta, és karját az égnek emelte. – Tisztára meghibbant! Még az altest hálája sincs meg benne!

Megütődtem ezen a szellemességen, és éreztem, hogy elvörösödöm. Schrader szeme sarkából rám pillantott, ismét felderült, levette az ingét, előszedte a pamacsát, és fütyörészve szappanozni kezdte a képét. Aztán fogta a borotváját, könyökét lassan felemelte, abbahagyta a fütyülést, s én hallottam, ahogy pengéje csendesen és makacsul a bőrét kaparássza.

Néhány másodperc múlva, pamaccsal a kezében, hátrafordult. Arcát hab borította, csak orra és szeme látszott ki.

– Mondd csak – kérdezte –, téged ugye nem nagyon izgatnak a nők?

Nem számítottam erre a kérdésre, és megfontolatlanul rávágtam:

– Nem.

Rögtön ezután rémülten eszembe villant: "Most biztosan faggatni kezd."

– Miért? – kérdezte Schrader. Elfordítottam a fejem.

– Nem tudom.

Tovább szappanozta az arcát.

– Ja, ja – mondta. És megtoldotta: – De ugye kipróbáltad már, milyen a szerelem, nicht wahr?

– Igen, egyszer Damaszkuszban.

– No és? – kérdezte Schrader. És amikor nem feleltem, folytatta: – No, ne ülj ilyen bambán ezen a széken! Mint egy döglött hering! Éppen úgy bámulsz a semmibe! Felelj hát! Legalább ez egyszer beszélj! Örömöd telt benne, igen vagy nem?

– Igen.

– Akkor hát?

Erőlködve mondtam:

– Nem volt olyan érdekes, hogy újrakezdjem.

Schrader, pamaccsal a kezében, megmerevedett.

– De hát miért? Ellenszenves volt a kisasszony?

– Ó, nem.

– Szaga volt?

– Nem.

– Beszélj hát! Talán nem volt csinos?

– De igen... legalábbis azt hiszem.

– Azt hiszed! – kacagta Schrader.

Majd folytatta: – Akkor hát mi volt a hézag?

Hallgattam, mire Schrader megismételte:

– Beszélj hát! Beszélj!

– Az volt a baj – mondtam zavartan –, hogy örökké beszélgetnem kellett vele. És engem ez fárasztott.

Schrader rám nézett, szava elállt a csodálkozástól. Hirtelen nevetésben tört ki.

– Herrgott! – mondta. – Hogy te micsoda csodabogár vagy, Rudolf!

Bennem egyszerre fellángolt a harag.

– Fogd be a szád! – kiáltottam.

– Ach! Igazán fura vagy, Rudolf! – kiáltotta Schrader, és mind jobban kacagott. – Mondjak valamit? Néha már-már azt hiszem, jobb lett volna, ha papnak mégy.

Öklömmel az asztalra vágtam, és felordítottam:

– Fogd be a szád!

Egy pillanattal később Schrader megfordult, jobb könyöke lassan felemelkedett. A csendben borotvája úgy sercegett, mintha bogár kapirgálna.