HARMINCADIK FEJEZET

Csil­la­gos ég kris­tály­bol­to­za­ta bo­rult a vá­ros­ra. Mint­ha bar­lang alja lett vol­na a völgy mé­lye, a he­gyek csepp­kő­osz­lo­pok mód­ján tor­nyo­sul­tak fé­nyes fa­lai fölé. Ami­kor az or­szág­út­ról le­tér­tem, Bel­la City ut­cái már ki­ürül­tek. Éj­fé­li épü­le­te­it a hold sző­kí­tet­te, és ham­vas ár­nya­ik­ba der­med­ten áll­tak.

Ben­ning háza előtt ki­száll­tam. Meg­nyom­tam a csen­gőt, és pa­na­szos ci­ri­pe­lé­sét hal­lot­tam bent­ről. Ajtó nyi­kor­dult a fo­lyo­só mé­lyén. Ben­nin­get szé­le­se­dő fény­sáv vi­lá­gí­tot­ta meg há­tul­ról, az­tán be­csuk­ta az aj­tót maga mö­gött. Ott pil­lan­tott ki a kar­ton­nal meg­fol­to­zott ab­lak­szem ré­sén. Az arca gyű­rött volt, és ár­nyé­kok szab­dal­ták, mint­ha ön­arc­ké­pé­nek szén­váz­la­tát mu­tat­ta vol­na ki­fe­lé. Az­tán aj­tót nyi­tott – Mi az? Mit ke­res itt?

– Mu­tas­sa a ke­zét, dok­tor úr. – Én is meg­mu­tat­tam a ke­ze­met, ben­ne a pisz­tolyt.

Ki­lé­pett az ajtó elé, ahogy volt, hú­zó­zá­ras kék mun­kás­ru­há­já­ban, ki­tö­möt­ten, és elé­bem tar­tot­ta az üres ke­zét.

– Pisz­kos – men­te­ge­tő­dzött. – Ta­ka­rí­tok a ház­ban.

– A fe­le­sé­ge meg­halt.

– Tu­dom. Los An­ge­les­ből meg­te­le­fo­nál­ták. Ép­pen ké­szü­lök el. – Úgy pil­lan­tott le a pisz­to­lyom­ra, mint va­la­mi szó­ra sem mél­tó trá­gár­ság­ra. – Küld­ték ta­lán ér­tem?

– A ma­gam jó­ked­vé­ből jöt­tem.

– Hogy a gyá­szo­mat ki­kém­lel­je? – kér­dez­te ke­se­rű­en. – Csa­ló­dást kell okoz­nom. Nem ér­zek gyászt. Annyit szen­ved­tem már mi­at­ta, hogy min­dent ki­ad­tam ma­gam­ból. – Föl­fe­lé for­dí­tot­ta két mocs­kos te­nye­rét és be­lé­jük né­zett.

– Sem­mim nem ma­radt. – A keze las­san rá­csu­kó­dott a hold­fény­re. – Ki ez a nő, aki meg­öl­te?

– Una Du­ra­no. Ő is meg­halt. Agyon­lőt­tem.

– Há­lás va­gyok érte. – Sza­vai üre­sek vol­tak, akár a hold­fény­re rá­zá­ru­ló két mar­ka. – Mi­ért ölte meg Besst?

– Volt oka több is. Meg­bol­do­gult fe­le­sé­ge elő­ször is ta­nú­ja volt, hogy Sing­le­tont meg­lőt­ték.

– Bess? A ta­nú­ja?

– Ott volt, ami­kor Sing­le­tont meg­lőt­ték.

– Ki a fene ez a Sing­le­ton?

– Maga épp­olyan jól tud­ja, mint én, dok­tor úr. A fe­le­sé­ge sze­re­tő­je volt, ami­óta csak há­za­sok.

Ben­ning jobb­ra s bal­ra né­zett az üres ut­cán. – Jöj­jön be – mond­ta ide­ge­sen. – Nem sok időm van, de ad­dig ide­benn is be­szél­get­he­tünk.

Fél­re­állt, és en­ge­dett vol­na elő­re, va­la­mi olyan ré­mült ud­va­ri­as­ság­gal, mint a kö­tél­tán­cos, ame­lyik le­néz­ni fél. A pisz­to­lyom­mal tes­sé­kel­tem be és meg­ma­rad­tam a nyo­má­ban a vá­ró­szo­bán át. A hű­vös éj­je­li le­ve­gő után a ház­ban ful­lasz­tó volt a me­leg.

A ren­de­lő­ben ki­húz­tam for­gó­szé­két a szo­ba kö­ze­pé­re. – Itt ül­jön le, tá­vol az író­asz­tal­tól.

– Iga­zán ven­dég­sze­re­tő – mond­ta meg­tört mo­sollyal. – Bess sem volt kü­lönb. Nem ta­ga­dom, tud­tam a kap­cso­la­tá­ról Sing­le­ton­nal, és örül­tem, hogy a vé­gén le­lőt­te. Il­lő­nek lát­szott, hogy ép­pen ő vé­gez­zen a pi­masszal.

– Bess nem vég­zett vele.

– Té­ved, at­tól tar­tok. Most, hogy Bess nincs töb­bé, akár meg is mond­ha­tom az iga­zat. Ne­kem meg­val­lot­ta, hogy ő lőt­te le.

– Ha­zu­dott ma­gá­nak.

Ma­ka­csul meg­állt ter­pesz­ben a lám­pa­fény alatt, és a hosszú fe­jét in­gat­ta. – Nem ha­zud­ha­tott. Ilyes­mit sen­ki nem ha­zu­dik.

– Bess pe­dig más­ként nem ve­het­te vol­na rá ma­gát, hogy pró­bál­ja meg­men­te­ni. A bűn va­ló­já­ban Una Du­ra­not ter­hel­te. Bess csak a szem­ta­nú volt, mint mond­tam.

Le­zöttyent a szék­re. – Biz­to­san tud­ja?

– Bí­ró­ság előtt nem bi­zo­nyít­hat­nám. De nem is szük­sé­ges. Una meg­halt, akár a szem­ta­núk, Sing­le­ton, Lucy és Bess.

-Ez az asszony vég­zett mind­del? Mi­fé­le nő az ilyen?

– Ke­mény és meg­átal­ko­dott, mint né­me­lyik­je. Azért az egész tár­sa­sá­got nem ő ölte meg. Egye­dül Besst. Azt hit­te róla, hogy áru­ló­ja lett.

– Hi­szen azt mond­ja, meg­öl­te Sing­le­tont is.

– Nem ép­pen.

– Nem azt mond­ta, hogy őt ter­hel­te a bűn­cse­lek­mény? – erős­kö­dött.

– Csu­pán gyil­kos­ság­ra buj­tás. Vé­gez­ni a dok­tor úr vég­zett Sing­le­ton­nal. Máig is él­het­ne, ha nem a maga kése alá ke­rül.

Ben­ning tör­zse elő­re­zök­kent. Két nagy ko­szos keze vá­szon­ru­há­ba búj­ta­tott ha­sán ta­lál­ko­zott össze. Mu­ta­tó­uj­ja és hü­velyk­je a hú­zó­zárt bi­riz­gál­ta, mint va­la­mi seb­var­ra­tot.

– Le­he­tet­len vád – ta­lált a hang­já­ra. – Sem a cse­lek­ményt, sem a szán­dé­kát nem bi­zo­nyít­hat­ja. Sing­le­ton ha­lá­lá­nak köz­vet­len oka sze­ren­csét­len­ség. Bel­ső vér­zé­sét nem ál­lít­hat­tam meg.

– Maga el­len vall, hogy a holt­tes­tet el­tün­tet­te.

– Ha bi­zo­nyít­hat­ná. Csak­hogy holt­tes­te nin­csen. Sem­mi­je nin­csen. – Azt vissz­han­goz­ta, amit az előbb ma­gá­ról mon­dott.

– Bi­zo­nyí­ték­nak Sing­le­ton csont­jai is meg­te­szik.

– Csont­jai?

– Az a csont­váz, amit Bess ket­re­cé­nek szer­kesz­tett. Vé­gül ma­gát zár­ta bele.

– Ért­he­tőb­ben be­szél­jen.

Meg­emel­tem a pisz­to­lyo­mat. – Nyis­sa ki a szek­rényt a vizs­gá­ló­szo­bá­ban.

Fel­kelt. A hasa tá­ját szo­ron­gat­ta, mint­ha a vád ott ha­sí­tott vol­na az ele­ve­né­be. Nem tet­szett, hogy ilyen kész­sé­ges. Üres is volt a szek­rény. Ben­ning be­csuk­ta az aj­ta­ját, és ne­ki­dőlt. Ló­fo­gú, bá­na­tos mo­so­lyá­val az el­tűnt ko­po­nya vi­gyo­rát mí­mel­te.

– Hova lett, dok­tor úr?

– Bess nyil­ván el­vit­te ma­gá­val. Illő lett vol­na ez is.

A szek­rény előtt vas­rács négy­szö­gét vet­tem ész­re a ha­jó­pad­ló­ban. Ben­ning pil­lan­tá­sa aka­rat­la­nul meg­állt raj­ta. Kis­sé hosszan. A rács ré­gi­mó­di lég­fű­té­ses rend­szer nyí­lá­sát ta­kar­ta. Ben­nin­gen tar­tot­tam a pisz­tolyt, és le­ha­jol­va rá­tet­tem a ke­zem a rács­ra. Me­leg volt. Alat­ta hő­hul­lá­mok apró rez­gé­se­it érez­tem.

– Lás­suk a ka­zánt.

Ben­ning ne­ki­la­pult az aj­tó­nak, s a sze­me bá­gyad­tan fény­lett, mint­ha va­la­mi el­kín­zott ál­lat kus­hadt vol­na ben­ne. Egy­szer­re el­lan­kadt. Nem hit­tem, hogy vég­leg meg­ju­há­szo­dik. Za­va­ros alak, ve­sze­del­mes. A há­tá­ba nyom­tam a pisz­tolyt, úgy men­tünk át a há­zon, le a pin­ce­lép­csőn.

A vil­lany még égett oda­lenn. Egyet­len csu­pasz kör­te szór­ta nyo­mo­rú­sá­gos sár­ga fé­nyét üres be­főt­tes üve­gek pol­ca­i­ra, roz­zant bú­to­rok­ra, új­sá­gok­ra és ké­pes­la­pok­ra, szám­ta­lan pók­nem­ze­dék há­ló­já­ra. Rozs­dás, há­rom­lán­gú gáz­fő­ző állt egy pa­don a gá­dor al­já­ban s fö­löt­te a mennye­zet­ről hor­padt, zöl­dü­lő réz­üst ló­gott. Ben­ning nagy ív­ben el­ke­rül­te.

A túl­só sa­rok­ban pal­ló­val el­re­kesz­tett régi ön­tött­vas ka­zán li­he­gett, akár a bika. Ci­pőm he­gyé­vel nyi­tot­tam ki az aj­ta­ját és lát­tam, hogy a tűz a csont­mág­lyá­ra ra­kott ko­po­nyát emész­ti ép­pen.

Ben­ning úgy állt mel­let­tem, mint aki el­me­rült a töp­ren­gés­be. A sár­ga láng fé­nye a szá­ja kö­rül ját­szott. Egy pil­la­nat­ra fi­a­ta­lo­san mo­soly­gós­nak lát­szott.

– Olt­sa el.

Össze­rez­zent. – Nem tu­dom. Nem tu­dom ho­gyan.

– Ta­lál­ja ki, de gyor­san. Ne­kem pénzt ér­nek ezek a cson­tok.

Ker­ti töm­lőt csa­tolt a me­leg­víz-tar­tály csap­já­hoz, és a su­ga­rát a tűz­re irá­nyí­tot­ta. A gőz sis­te­reg­ve tört ki a ka­zán aj­ta­ján. Ben­ning kö­hög­ve egye­ne­se­dett fel, majd le­ült a pal­ló­nak ne­ki­tor­nyo­zott gyúj­tós­ha­lom­ra. Néz­tem a tűz­tér­ben sze­ne­se­dő öt­ezer dol­lár ára cson­tot, ami az arany­if­jú­ból meg­ma­radt. Bo­lond pénz­ke­re­set, gon­dol­tam, és be­rúg­tam a ka­zán aj­ta­ját.

Ahogy a feje hát­ra­nyak­lott a pal­ló­nak, s a sze­me le­zá­rult, Ben­ning lát­szott a leg­fris­sebb ha­lot­tunk­nak.

– Haj­lan­dó be­is­me­rő val­lo­má­sát meg­ten­ni?

– Soha – mond­ta. – En­gem bű­nös­nek ki nem mon­da­nak.

– Há­rom út­tal pró­bál­koz­hat­nak, ne fe­led­je.

– Há­rom­mal?

– Ha csak Sing­le­ton­ról vol­na szó, még szá­mít­hat­na két­ség­re, sőt ro­kon­szenv­re is. Hi­szen el­vet­te ma­gá­tól Besst. Némi jog­gal nyom­ta meg job­ban azt a szi­két.

– Ke­zem­be ada­tott az én el­len­sé­gem – mond­ta meg­győ­ző­dé­ses mell­han­gon, az­tán esz­mélt, és ki­nyi­tot­ta a sze­mét. Mint­ha ál­má­ban be­szélt vol­na, és most éb­red­ne rém­lá­to­má­sá­ból.

– Lu­cy­ra ez nem vo­nat­ko­zik. Hi­szen se­gí­te­ni pró­bált.

Ben­ning fel­ne­ve­tett, majd kí­nos igye­ke­zet­tel foj­tot­ta el a ne­ve­tést. Lát­szott raj­ta, hogy most hall­ga­tást fo­gad.

– Mi­előtt meg­öl­ték vol­na, Bess ma éj­jel el­mond­ta ne­kem, hogy Lucy se­géd­ke­zett a mű­tét­nél. Lucy te­hát tud­ta, ki vagy mi ölte meg Sing­le­tont. Ami­kor szo­rult hely­zet­be ju­tott, össze­kü­lön­bö­zött a há­zi­asszo­nyá­val, nem volt mun­ká­ja, a nyo­má­ban szag­lász­tak, ak­kor ju­tott eszé­be, hogy a tu­do­má­sát el­ad­hat­ná a Sing­le­ton csa­lád­nak. Csak el­kö­vet­te azt a hi­bát, hogy ide­jött teg­nap, mi­előtt a vég­ső lé­pést meg­tet­te vol­na. Ha ma­gá­tól pénzt kap, eszé­be sem jut az áru­lás. Ő sem akart vol­na gyil­kos­sá­gi ügy­be ke­ve­red­ni. Maga ki­fi­zet­te mel­lény­zseb­ből. Annyit adott ép­pen, hogy vo­nat­je­gyet ve­hes­sen raj­ta, és el­tűn­hes­sen a vá­ros­ból. De arra a le­he­tő­ség­re is fel­ké­szült, hogy hát­ha nem uta­zik el, és ki­csen­te a mo­tel­szo­ba kul­csát a tás­ká­já­ból. Majd ami­kor Lucy vissza­ment a mo­tel­ba, már ott le­sett rá a szo­bá­já­ban. Lucy kés­sel pró­bált vé­de­kez­ni. De maga erő­sebb­nek bi­zo­nyult.

– Bi­zo­nyí­ta­ni nem tud­ja – mond­ta Ben­ning. Elő­re­dőlt, és a ned­ves ce­ment­pad­lót bá­mul­ta.

– Csak ke­rül tanú. Va­la­ki­nek lát­nia kel­lett, hogy el­megy itt­hon­ról, ha Fl­orie nem is vet­te ész­re. A Pa­no­rá­ma Mo­te­lig va­la­ki mel­lett csak el­ment, oda vagy vissza, aki leg­alább lá­tás­ból is­me­ri. Ha szük­sé­ges, akár vé­gig­kér­de­zem a vá­ros la­kos­sá­gát az utol­só em­be­rig.

A fe­jét úgy szeg­te fel, mint­ha az álla alatt cso­mót kö­töt­tek vol­na. Tud­ta, per­sze, hogy lát­ták. – Mi­ért vál­lal­na ek­ko­ra mun­kát? Mi­ért gyű­löl ennyi­re? – Nem­csak en­gem kér­de­zett. Min­den­ki­nek ne­ki­sze­gez­te a kér­dést, aki éle­té­ben is­mer­te és nem áll­hat­ta.

– Lucy fi­a­tal volt. A ba­rát­ja fe­le­sé­gül akar­ta ven­ni. A hul­la­kam­rá­ban telt a nász­éj­sza­ká­juk, és Alex még most is a bör­tön­ben van. Ennyi szen­ve­dést meg­ér maga, mit gon­dol?

Nem fe­lelt.

– Nem­csak ar­ról van szó, ki­ket ölt meg. Ha em­ber­ség szem­pont­já­ból né­zem, maga ki­cson­to­zott, ki­fő­zött, ége­tett. Ma­gá­val az em­ber­ség nem fér­het össze. Una Du­ra­no-val együtt nem mér­he­tők em­be­ri mér­ték­kel, ahogy tud­ja is. Azt is tud­ja, hogy et­től utá­la­tos a má­sok sze­mé­ben. Még az ilyen dol­lár­haj­hász is, mint Max Heiss, messzi­ről le­néz­he­ti ma­gát. Ezért kel­lett az ar­cát for­rasz­tó­pisz­tollyal le­éget­ni. Vagy nem?

– Nem igaz. Pénzt kö­ve­telt. Én­ne­kem nincs pén­zem.

– Az or­vos­sá­ga­i­ból be­szed­he­tett vol­na. De ez soha meg nem for­dult a fe­jé­ben. Max az el­len­sé­gé­vé lett, mi­kor a Bu­ic­kot meg­ta­lál­ta itt a fé­szer­ben. Már ak­kor meg­je­löl­te. Majd ami­kor ide­ál­lí­tott pén­zért, ké­szen vár­ta, Sing­le­ton ru­há­i­val, a for­rasz­tó­lám­pá­val és egy kan­na ben­zin­nel. Nyil­ván na­gyon tet­szett a terv, hogy egy csa­pás­ra vé­gez Heiss-szel, és utó­lag bal­ese­tet ren­dez Sing­le­ton­nak. Pe­dig csak annyit ért vele, hogy Bess is meg­tud­ta, ki Max Heiss gyil­ko­sa, amint a ko­csit és a Sing­le­ton ru­há­i­ba öl­töz­te­tett ha­lot­tat el­mond­tam neki. Így az­tán el­hagy­ta.

– El­ha­gyott, igen. Hi­á­ba tet­tem érte annyi min­dent.

– Nem őér­te. Ma­gá­ért tet­te. Két fér­fit meg egy nőt ölt, mert a biz­ton­sá­gát fe­nye­get­ték. Meg­öl­te vol­na Besst is, ha nem me­ne­kül. Én­ne­kem nem mond­ta, de tud­hat­ta, gon­do­lom. Bess lett vol­na mind­járt az első ál­do­zat, ha maga nem fél tőle annyi­ra.

Meg­bor­zon­gott, és uj­ja­i­val el­rá­csoz­ta a sze­mét. – Mi­ért kí­noz?

– Val­lo­mást aka­rok. – Né­hány perc­be tel­lett, amíg ész­hez tért. Ami­kor a ke­zét le­eresz­tet­te, az arca si­mább volt és véz­nább. Ki­sebb­nek, sö­té­tebb­nek lát­szott a sze­me is. Már nem buj­kált mö­göt­te vad­ál­lat.

Fel­tá­pász­ko­dott a gyúj­tós­ha­lom­ról, és té­to­va lé­pést tett fe­lém.

– Meg­lesz a val­lo­má­sa, Mr. Ar­cher. Csak en­ged­je, hogy egy pil­la­nat­ra hoz­zá­fér­jek a gyógy­sze­res szek­ré­nyem­hez.

– Nem le­het.

– Időt és baj­ló­dást ta­ka­rí­ta­nánk meg mind­nyá­jan.

– Késő. Egy elég­té­telt ígér­tem ma­gam­nak eb­ben az ügy­ben. Hogy vé­gig­né­zem, ami­kor maga be­megy és Alex Nor­ris ki­jön.

– Ku­tya­ke­mény em­ber maga.

– Re­mé­lem is. A sely­me­sek mi­att, a sor­su­kon saj­nál­ko­zók mi­att ál­mo­dok néha rossza­kat. – Ele­gem volt eb­ből a pin­cé­ből, a szét­szórt va­ca­kok­ból, a me­leg­ben pá­ro­ló­dó tört re­mé­nyek­ből. – In­du­lunk, Ben­ning.

Az el­ké­nyez­te­tett hold oda­kinn ma­ga­san sé­tált a csil­la­gok fö­lött. Ben­ning úgy né­zett fel rá­juk, mint­ha az éj­sza­ka csak­ugyan bar­lang fa­lán len­ne árny­já­ték.

– Gyá­szo­lom még­is. Sze­ret­tem. Bár­mit meg­tet­tem vol­na érte.

Le­fe­lé in­dult a tor­nác lép­cső­jén, rö­vid fe­ke­te ár­nya vo­na­kod­va kö­vet­te.