TIZENHATODIK FEJEZET

A he­gyi ke­resz­tút­nál álló jel­zőt visz­ke­teg ujjú va­dá­szok szi­tá­vá lőt­ték. Négy fe­hér táb­la ága­zott ki be­lő­le. Az egyik vissza­fe­lé mu­ta­tott, amer­ről jöt­tem: AR­ROYO BEACH 7 MÉR­FÖLD. A má­sik elő­re: BEL­LA CITY 34 MÉR­FÖLD. A jobb­ra mu­ta­tó öt mér­föld­re je­lez­te a Sas Ki­lá­tót, a bal­ra szó­ló a Sky Rou­te-ot. A jel­zet­len ötö­dik irány föl­fe­lé le­he­tett vol­na, amer­re a ke­se­lyű ke­rin­gett kék pá­lyá­ján. Ra­gyo­gó reg­gel volt.

Vissza­ül­tem a ko­csim­ba, és rá­for­dul­tam a Sky Rou­te-ra. Tört kö­ves szer­pen­tin­je a he­gyet ka­nya­rog­ta kö­rül. Bal fe­lől ka­nyon­ba sza­kadt a hegy, szét­szórt, apró ház­fö­de­lek lát­szot­tak az al­ján. A ka­nyon túl­só vé­gén a ten­ger állt csön­de­sen, akár a bor a te­ás­csé­szé­ben, fe­hér pe­re­mén Ar­royo Beach vé­kony csík­ja.

Cö­löp­re sze­relt vi­dé­ki pos­ta­lá­dák mel­lett ha­lad­tam el, me­re­dek ös­vény in­dult tő­lük a há­zak felé. A 2712 szá­mú pos­ta­lá­dán a ki­hí­vó vö­rös nagy­be­tűs HIGH­HOL­ME dű­lő­ne­vet és a tu­laj­do­nos ne­vét, H. WIL­DING-et ol­vas­tam. Wil­ding ös­vé­nye tisz­tás­sá tá­gult a ka­nyon mé­lye felé. A tisz­tá­son fe­hér­töl­gyek kö­zött kis kő­ház állt.

Ja­pán­csir­kék ka­pir­gál­tak az ud­va­ron. Vén kopó sze­gez­te fe­lém cser­zett or­rát, és fél szem­öl­dö­két is meg­eme­lin­tet­te, de a ko­csi elől nem akart fel­kel­ni. Be­húz­tam a ké­zi­fé­ket, és ki­száll­tam. A dög kö­zö­nyö­sen mor­gott rám, nem moz­dult. Szür­ke gú­nár ro­hant fe­lém szi­szeg­ve-csat­tog­va, s az utol­só pil­la­nat­ban be­ron­tott a fák közé. Va­la­hon­nan lent­ről, az er­dős ka­nyon ol­da­lá­ból gye­rek­csa­pa­tok vál­tot­tak in­di­án csa­ta­ki­ál­tá­so­kat.

Aki a ház­ból ki­jött fér­fi, az is be­áll­ha­tott vol­na in­di­án­nak. Ko­szos, vá­szon rö­vid­nad­rág volt raj­ta, s az egész tes­tét szin­te fe­ke­té­re éget­te a nap. Pasz­ták­ban őszü­lő, szá­las fe­ke­te haja a fü­lé­re ló­gott.

– Hahó – üd­vö­zölt, és vé­gig­fut­tat­ta ke­zét bor­dái mán­gor­ló-la­poc­ká­ján. – Ra­gyo­gó nap, igaz? Ve­szi ész­re, mi­lyen a fény? Nem min­den­na­pi. Whist­ler ta­lán ecset­vég­re kap­ta vol­na. Én nem tu­dom.

– Mr. Wil­ding?

– Per­sze. – Fe­lém nyúj­tot­ta fes­ték­mocs­kos ke­zét. – örü­lök, hogy lá­tom, örü­lök, igen, ha akár­kit lá­tok vagy akár­mit. Meg­for­dult már a fe­jé­ben, hogy a táj a fény va­rázs­la­ta, s eb­ben az ér­te­lem­ben a vi­lág na­pon­ta új­já­te­rem­tő­dik? Az én ér­tel­me­zé­sem­ben leg­alább.

– Nem, még nem for­dult meg.

– Hát gon­dol­koz­zék csak el raj­ta – in­tett. – Fény te­rem­ti a tá­jat az ősi zűr­za­var­ból. Majd mi, fes­tők, új­ra­te­remt­jük. Va­la­hány­szor ki­lé­pek reg­gel a ház­ból, olyan ér­zés jár át, mint Is­tent a má­so­dik na­pon. Vagy a har­ma­di­kon? Mind­egy is. Én ki­lép­tem az idő­ből. Én csu­pán tér­ben élek.

– Ar­cher a ne­vem – ve­tet­tem elé­be a sza­vak gör­ge­te­gé­nek. – Két hét­tel ez­előtt…

– Bo­csás­sa meg az ud­va­ri­at­lan­sá­go­mat. Olyan rit­kán ta­lál­ko­zom em­be­rek­kel, hogy ilyen­kor a fel­hú­zott gra­mo­fo­nom szól­ni akar. Ar­chert mon­dott? Nem vé­let­le­nül a Nyi­las je­gyé­ben szü­le­tett? Mert az Ar­cher­hez (Ar­cher an­go­lul: nyi­las) ez il­le­ne – fe­jez­te be té­to­ván.

– A ke­reszt­ne­vem csak­ugyan Sa­git­ta­ri­us. (A „Nyi­las” csil­lag­kép la­tin neve.) Az össz­hang tel­jes. Wil­ding­ből fej­han­gú vi­ho­gás tört ki, mint­ha szaj­kó utá­noz­ta vol­na a csú­nya em­be­ri örö­met. Az er­dő­ből csú­fo­ló gyer­mek­han­gok vá­la­szol­tak rá.

– Úgy kü­lön­ben ki­cso­da? – kér­dez­te. – De jöj­jön be, és igyon meg ve­lem egy csé­sze teát. Most főtt.

– Nyo­mo­zó va­gyok.

– A Sing­le­ton-ügy­ben?

– Ab­ban.

– Ja? – A te­a­meg­hí­vást nem újí­tot­ta meg. – Sem­mit nem tu­dok mon­da­ni, amit má­sok­nak el nem mond­tam vol­na már.

– Én ma­gam dol­go­zom, má­sok­kal nem be­szél­tem, azért nem tu­dom, mit tud­nak vagy mit gya­ní­ta­nak. Az én gya­núm az, hogy Sing­le­ton meg­halt.

– Char­les meg­halt? – Meg­le­pe­tés vagy va­la­mi más ér­zés vo­nult át arca kor­do­ván bő­rén, és meg­gyűr­te. – Kár vol­na érte. Össze­vissza hu­szon­ki­lenc éves volt. Mi­ből gya­nít­ja, hogy meg­halt, Mr. Ar­cher?

– Pár­hu­za­mot vo­nok. Teg­nap egy nőt öl­tek meg, nyil­ván azért, mert tud­ta, mi tör­tént Sing­le­ton­nal.

– Azt a sző­ke nőt öl­ték meg?

– Nem. Egy né­ger nőt. – El­mond­tam neki Lu­cyt.

In­di­án mód­ra le­gug­golt, fél kö­nyö­két a mez­te­len tér­dé­re tá­masz­tot­ta, és mu­ta­tó­uj­já­val nyúlt for­má­jú ál­ar­cot kez­dett raj­zol­ni a por­ba – ko­por­só­ra is em­lé­kez­te­tett meg a mes­te­re ar­cá­ra is. Ja­pán­ka­kas jött oda, és be­le­csí­pett a ke­zé­be.

Wil­ding fel­állt, és raj­zos ke­zé­vel a hom­lo­ká­ra csa­pott. – Tes­sék, dol­go­zik a jel­rend­szer. Néha el­töp­ren­gek, bol­dog em­lé­ke­ze­tű anyám nem csal­ta-e meg az apá­mat egy na­va­jó­val. – Szan­dál­ja el­ta­pos­ta a por­ba raj­zolt mű­vet. Ő köz­ben mond­ta to­vább a ma­gá­ét: – A fes­tő tár­gya­kat te­remt ese­mé­nyek­ből, a köl­tő sza­va­kat te­remt ese­mé­nyek­ből. Mit te­remt a gya­kor­la­ti em­ber, Mr. Ar­cher? Vagy el­szen­ve­di csak az ese­mé­nye­ket?

– Sing­le­ton ba­rát­ja alig­ha­nem el­szen­ved­te. Úgy tu­dom leg­alább, hogy ba­rát­ja volt.

– De mennyi­re! Is­mer­tem Char­lest is­ko­lás­ko­ra óta. Az ar­royói ele­mi­ben ta­ní­tot­tam, amíg nem akadt vevő a ké­pe­im­re. Az­tán meg fel­járt nya­ran­ta vagy tíz éven át. In­nen lát­ni a kuny­hó­ját.

Észa­ki irány­ba mu­ta­tott a szur­dok men­tén. A túl­só vé­gé­ben, fél mér­föld­nyi­re, vagy még messzebb, ola­jo­zott tön­kök­ből épült töm­zsi bo­ro­na­ház csil­lo­gott az élő töl­gyes­ben. – 1941 nya­rán épí­tet­te, én is se­gí­tet­tem. Egy­szo­bás az egész, Char­les még­is a mű­ter­mé­nek ne­vez­te. Gó­lya-éve vé­gez­té­vel az­zal jött haza a Har­vard­ról, hogy be­lő­le köl­tő lesz. Any­ja háza oda­lenn gör­csös­sé tet­te, meg­nyo­mo­rí­tot­ta. Any­ja is, a háza is… Nem tu­dom, is­me­ri-e a csa­lá­dot… Ha­gyo­má­nyok­ba me­re­ved­tek. S az ilyen ha­gyo­má­nyok ép­pen nem vál­nak a ki­bon­ta­ko­zó köl­tő hasz­ná­ra. Char­les ide me­ne­kült fel a csa­lá­di ha­gyo­má­nyok elől. Ezt a szur­do­kot ön­kén­tes ár­va­sá­ga völ­gyé­nek ne­vez­te.

– Sze­ret­ném meg­néz­ni a kuny­hó­ját.

– Le­me­he­tünk.

Wil­ding gon­dol­ko­dás nél­kül a ko­csim felé in­dult, és én meg­ma­rad­tam a nyo­má­ban. Egyes fo­ko­zat­ban fel­ka­pasz­kod­tunk az emel­ke­dőn, az­tán rá­ka­nya­rod­tam a szur­dok pe­re­mét sze­gő útra. A má­so­dik pos­ta­lá­dá­ról Sing­le­ton ne­vét ol­vas­tam le. Is­mét bal­ra ka­nya­rod­tam, a szur­dok ol­da­lá­ban eresz­ke­dő dű­lő­út­ra. Egy­be­tar­tó fa­lai közt fél­úton egy ter­mé­szet ala­kí­tot­ta pol­con, fel­tűnt a bo­ro­na­ház. Mi­kor meg­áll­tam és ki­száll­tam, lát­tam, hogy az aj­ta­ját hi­va­ta­lo­san le­pe­csé­tel­ték.

Wil­ding­hez for­dul­tam. – Nem mond­ta, hogy a ház zár alatt van. Ta­lán a rend­őr­bí­ró még­is erő­sza­kot szi­ma­tol?

– Ő sem mond­ta ne­kem – je­gyez­te meg Wil­ding. – Pe­dig ami­kor azt a lö­vést em­lí­tet­tem, mint­ha meg sem hal­lot­ta vol­na.

– Hát lö­vést is hal­lott?

– Bo­csá­nat, azt hit­tem, tud­ja. Eb­ből az irány­ból hal­lot­tam egy lö­vést azon a szom­bat éj­jel. Ak­kor nem tu­laj­do­ní­tot­tam neki je­len­tő­sé­get. Sok lö­vés el­hang­zik itt va­dász­idény ide­jén meg egyéb­kor is. Mi­kor az­tán a rá­kö­vet­ke­ző hé­ten fag­gat­tak, per­sze, eszem­be ju­tott. Gon­do­lom, tűvé is te­het­ték a há­zat. Go­lyót, ilyes­mit nem ta­lál­tak.

– Nem ám, ha Sing­le­ton­ban ál­la­po­dott meg.

– Is­ten ments – fo­hász­ko­dott. – Csak nem hi­szi, hogy Char­lest itt lőt­ték le a tu­laj­don kuny­hó­já­ban?

– Ilyes­mit hi­het a ha­tó­ság is, kü­lön­ben le nem pe­csé­tel­te vol­na. Mást hal­lott azon a szom­bat éj­jel?

– Sem­mit, a vi­lá­gon sem­mit. Egyet­len lö­vést ti­zen­egy táj­ban, sem­mi mást. Né­hány ko­csi el­ment előt­tem, de éj­je­li for­ga­lom min­dig van az úton.

Wil­ding oda­lé­pett az aj­tó­val egy szem­öl­dök alatt nyí­ló nagy ab­lak­hoz. Láb­ujj­hegy­re emel­ke­dett, úgy kan­dí­tott be az ab­lak­ra fé­lig rá­hú­zott da­róc füg­gö­nyön át a kuny­hó bel­se­jé­be. A háta mö­gül én is be­néz­tem az őse­ink fény­űzé­sé­vel, nyers­fá­val, szőt­tes­sel, réz­zel la­ká­lyos mes­ter­ge­ren­dás szo­bá­ba. A he­lyén volt min­den, tö­ké­le­tes rend­ben. Szem­ben az ab­lak­kal a réz­kür­tős kan­dal­ló fe­lett szem­re­va­ló fiú arc­má­sa te­kin­tett ki mész­tej­jel meg­ita­tott fa­ke­re-té­ből vé­gig a nap­sü­töt­te szur­dok öt­mér­föl­des hosszán.

– Ez Char­les – sut­tog­ta Wil­ding, mint­ha a kép meg­hall­hat­ná. – Én fes­tet­tem és neki ad­tam. Az ifjú Shel­ley­re ha­son­lí­tott húsz­éves ko­rá­ban. Ma már nem­igen. Lé­gi­es kül­se­jét még a há­bo­rú­ban le­vet­kez­te, ami­kor az­zal az asszonnyal össze­ke­rült. Vagy a há­bo­rú mar­ta le róla? Le­het, hogy nő­gyű­lö­lő va­gyok. Be­le­cson­to­sod­tam az agg­le­gény­sor­ba.

– Ar­ról a sző­ke nő­ről van szó, akit már em­lí­tett? – Em­lí­tet­tem? Pe­dig nem akar­tam. – Meg­for­dult, és bar­na ke­zét a vál­lam­ra tet­te. – Mond­ja, cim­bo­rám, maga is az öreg­lány meg­bí­zá­sá­ból nyo­moz? Mert ha igen, én töb­bet nem szó­lok. Hi­szen már úgy­is el­mond­tam min­dent a rend­őr­bí­ró­nak.

– Akár­mit mond, köz­tünk ma­rad.

Fe­ke­te sze­mei iz­ga­tott bo­ga­rak mód­ján ma­tat­tak az ar­co­mon. – Mi­ért ér­dek­li ma­gát Char­les ennyi­re, ha már er­ről van szó?

– Mrs. Sing­le­ton tár­sal­ko­dó­nő­je a meg­bí­zóm.

– Syl­via Tre­en? Bá­jos gyer­mek, fü­lig sze­rel­mes Char­les-ba, azt hi­szem. Nem gon­dol­tam vol­na…

– Tud a sző­ké­ről?

– Tud, fel­vi­lá­go­sí­tot­tam. Úgy lát­tam, hogy vég­ered­mény­ben jobb, ha meg­tud­ja. Akár­mi lett Char­les sor­sa, annyi biz­tos, hogy Syl­vi­át fe­le­sé­gül nem ve­szi. Nem nő­sü­lős faj­ta. Azt már nem is tu­dat­tam Syl­vi­á­val, mennyi ide­je tart ez a vi­szony.

– Ne­kem azt mond­ta, nyár óta.

– Meg­hagy­tam a hi­té­ben. Va­ló­já­ban tart hét vagy nyolc éve. Char­les ab­ban az év­ben mu­tat­ta be ne­kem a nőt, ami­kor be­vo­nult a Lé­gi­erők­höz. Bess­nek hív­ják. A ve­ze­ték­ne­vé­re nem em­lék­szem. Még fi­a­tal volt ak­ko­ri­ban és iz­ga­tó szín­vi­lá­ga. Tö­ké­le­tes­nek lát­szott, amíg a szá­ját ki nem nyi­tot­ta… nem il­le­ne ki­locs­kol­nom. – Azért lo­cso­gott to­vább. – Char­les­nak tud­ni­il­lik a kö­zön­sé­ges­ség volt a gyen­gé­je. Még­is, vagy ép­pen ezért, sze­re­lem szö­vő­dött kö­zöt­tük. Imád­ták egy­mást a gye­re­kek! A „gye­re­kek” ta­lán nem he­lyén­va­ló, mert a nő túl volt az in­ne­nen. Úgy hal­lom, fér­jes asszony volt már ak­kor. Ami Char­lest nyil­ván nem za­var­ta. – Tű­nő­dő­en tet­te hoz­zá: – Job­ban tet­te vol­na ta­lán, ha el­ve­szi.

– Gon­dol­ja, hogy az asszony lőt­te le?

– Sem­mi okom fel­ten­ni. Per­sze, le­het. Hét év hosszú vá­ra­ko­zás egy nő­nek, amíg az ilyen úri­fiú vég­re bűt vagy bát mon­da­na.

– Itt volt a nő az­nap éj­jel is, hogy Char­les el­tűnt?

– Sej­tel­mem sincs. Nem lát­tam vi­lá­gos­sá­got a kuny­hó­ban. Már én a nőt he­tek óta nem lát­tam. Csak gon­do­lom, hogy nyá­ron gyak­ran jár­tak fel, ta­lán min­den hét­vé­gén.

– Hát a nyár előtt?

Ne­ki­dőlt a le­pe­csé­telt aj­tó­nak, és inas, bar­na kar­ját mel­lén össze­fon­va, el­gon­dol­ko­dott. – Lá­to­ga­tá­sa­ik nem vol­tak rend­sze­re­sek, annyit tu­dok. Bess 1943 nya­rán je­lent meg, ak­kor ta­lál­koz­tam vele. Meg akar­tam fes­te­ni. Ha­nem Char­les annyi­ra fél­té­keny volt, hogy nem is hí­vott ez­u­tán, ami­kor a nő fenn volt. Ez a nyár el­múlt. 1945 vé­gé­ig nem ta­lál­koz­tunk. Char­les ak­kor sze­relt le a Lé­gi­erők­től. A rá­kö­vet­ke­ző két-há­rom év­ben is csak messzi­ről lát­tam a nőt. Az­tán Char­les 1948 őszén vissza­ment a Har­vard­ra jo­got hall­gat­ni, s ak­kor­tól őszig megint nem ke­rül­tek elő. A nő ta­lán utá­na­ment Cam­bridge-be. Sose kér­dez­tem Char­lest fe­lő­le.

– Mi­ért nem?

– A fél­té­keny ter­mé­sze­te mi­att. Meg mert a ma­gán­ügye­it annyi­ra ta­kar­gat­ta. Fő­leg az any­ját oko­lom érte. Mrs. Sing­le­ton, eny­hén szól­va, kö­nyör­te­le­nül te­kint a test kí­ván­sá­ga­i­ra.

– Te­hát nem tud­ja, hon­nan ke­rült ide a sző­ke, hová lett, mit ke­re­sett Ar­royo Beach­ben, ki volt a fér­je?

– Mind­ezek­re nem­mel kell vá­la­szol­nom.

– Jel­le­mez­ni tud­ná?

– Ha sza­vak­kal le­het­ne! Fi­a­tal Af­ro­di­té volt, Ve­laz­qu­ez észa­ki fejű Vé­nu­sza.

– Még egy­szer, Mr. Wil­ding. Az én kép­ze­le­tem gya­lo­gos.

– A Bal­ti-ten­ger­ből ki­buk­kant észa­ki Af­ro­di­té volt. – Ré­ve­te­gen el­mo­so­lyo­dott. – Tö­ké­le­tes, amíg a szá­ját ki nem nyi­tot­ta. Mert ab­ban a pil­la­nat­ban szá­nal­ma­san vi­lá­gos­sá vált, hogy bar­bár kör­nye­zet­ben ta­nult an­go­lul, ha ugyan az an­gol ne­vet meg­ér­dem­li a be­szé­de.

– Szó­val kék sze­mű sző­ke­ség. A höl­gyet el­hagy­hat­juk.

– Bal­ti-kék volt a sze­me – han­goz­tat­ta. – S a haja sző­ke, mint a zsen­ge ku­ko­ri­ca­ba­jusz. Szin­te giccs­pan­cser ecse­té­re kí­ván­ko­zott, bár ma­gam is so­kat ad­tam vol­na, ha akt­nak meg­fest­he­tem. – A sze­me ké­pet ége­tett a le­ve­gő­be. – Char­les hal­la­ni sem akart róla.

– Meg tud­ná raj­zol­ni em­lé­ke­zet­ből? – kér­dez­tem.

– Ha akar­nám. – Úgy rú­gott bele a por­ba, mint egy da­cos gye­rek. – Évek óta nem fog­lal­koz­tat em­ber­hús. Csak a ter­mé­szet fé­nyé­ben für­dő tisz­ta tér ér­de­kel, ha ugyan meg­ér­ti.

– Nem.

– Mind­egy. Sem ma­gam fel nem hasz­ná­lom, sem más hasz­ná­ra nem bo­csá­tom a mű­vé­sze­te­met.

– Uhum. Fenn­költ elv. Per­sze, ki­lé­pett az idő­ből. A ba­rát­ja ha­son­ló­kép­pen, csak ő az ár­nyé­kos ol­da­lon, ha nem té­ve­dek. Jobb ér­zé­sű­ek ilyen­kor le­száll­nak a ma­gas ló­ról, és azt né­zik, hol se­gít­het­nek.

Arca kor­do­ván­ját rán­col­ta, és rám né­zett. Azt hit­tem, sír­va fa­kad. Megint csak a fej­han­gú ne­ve­tés tört ki be­lő­le, és olyan vissz­han­got vert a szur­dok­ban, akár az el­té­vedt si­rály si­ko­lya. – Iga­za lesz, Mr. Sag­git­ta­ri­us. Ha ha­za­visz, meg­lá­tom, mit te­he­tek az ér­de­ké­ben.

Fél­óra múl­tán ki­jött a há­zá­ból, és rajz­la­pot lo­bog­ta­tott.

– Tes­sék. Ki­fe­je­zőb­bet nem tu­dok. Pasz­tell­kré­ta, le­fúj­tam fi­xá­ló­val. Össze ne haj­to­gas­sa.

Ki­vet­tem a raj­zot a ke­zé­ből. Fi­a­tal nőt áb­rá­zolt. Kese haj­fo­na­ta­it ko­szo­rú­ba fon­va vi­sel­te a fe­jén. Sze­me tom­pán csem­pe­ké­ken csil­lant. A szép­sé­gét si­ke­rült Wil­ding­nek meg­fog­nia. Csak ki­csit ki­öre­ge­dett a kép­ből.

Wil­ding mint­ha meg­sej­tet­te vol­na, mit gon­do­lok. – Olyan­nak kel­lett meg­raj­zol­nom, ami­lyen­nek elő­ször lát­tam. Ma­gam­ban ezt a ké­pet őr­zöm róla. Hét vagy nyolc év­vel idő­sebb le­het most.

– A ha­ját is meg­fes­tet­te.

– Szó­val is­me­ri.

– Nem elég­gé. Még mé­lyí­tek az is­me­ret­sé­gen.