NYOLCADIK FEJEZET

A Mis­si­on Szál­lo­da volt a leg­je­len­té­ke­nyebb épü­let a Fő ut­cán: be­ton­koc­ká­ja négy sor ab­lak­rés­sel né­zett az ut­cá­ra, és a te­te­jé­ről adó­ál­lo­más an­ten­ná­ja ka­csin­ga­tott vö­rö­sen a csil­la­gok­ra. Sima fe­hér hom­lok­za­tát a be­já­rat fö­lött füg­gő­le­ge­sen hú­zó­dó ne­on­fel­irat fes­tet­te vö­rös­re.

Ko­mo­ran tá­ton­gó hall­ját kord­bár­sony hu­za­tú ka­ros­szé­kek­kel bú­to­roz­ták. A fé­lig el­füg­göny­zött ab­la­kok kö­ze­lé­ben ál­ló­kat ha­nyag hely­zet­be me­re­ve­dett öreg­urak fog­lal­ták el, mint­ha va­la­mi ár­víz haj­tot­ta vol­na be őket ide évek­kel ez­előtt, és az­óta is vá­ra­ko­zó ál­lás­pon­ton vol­ná­nak. Fe­jük fö­lött hal­vány fal­fest­mény áb­rá­zol­ta az Egye­sült Ál­la­mok lo­vas­had­se­re­gét, amint ke­hes lo­va­kon ro­ham­ra in­dul gör­hes in­di­á­nok el­len.

A szür­ke kis egér por­tás­nak ne­héz mun­ká­já­ba ke­rült, hogy elő­ke­lő fénnyel von­ja be ma­gát s kör­nye­ze­tét. Akár De­bus­sy sze­rez­het­te vol­na orr­hang­ra, ahogy ott állt gon­do­san ápolt haj­jal, ce­ru­za ba­jusz­ká­já­val, fla­nell öl­tö­nye haj­tó­ká­já­ban bú­za­vi­rág­gal, amely­ből volt még egy vá­zá­val a pul­ton a hang­súly ked­vé­ért. Pal­lé­ro­zott han­gon vá­lá­szolt kér­dé­se­im­re, érez­tet­vén, hogy nem szo­kott ezek­hez a vad­nyu­ga­ti ál­la­po­tok­hoz:

– Mrs. Lar­kin fel­té­te­lez­he­tő­leg a lak­osz­tá­lyán tar­tóz­ko­dik. Nem lát­tam, hogy el­tá­vo­zott vol­na, ké­rem. Kit je­lent­he­tek be?

– Ar­chert. Nem is kell a be­je­len­té­sem­mel fá­rad­nia. Há­nyas szo­bá­ban la­kik?

– A száz­ket­tes­ben, Mr. Ar­cher. Úgy tu­dom, vár­ja is önt.

A fel­vo­nó­val szem­ben nyílt a szo­bá­ja a má­so­dik eme­le­ten. A fo­lyo­só vé­gén el­füg­göny­zött szár­nyas er­kély­aj­tók fö­lött ott lát­tam a vö­rö­sen vi­lá­gí­tó fel­írást: VÉSZ­KI­JÁ­RAT. Be­ko­pog­tam a száz­ket­tes aj­tón. A fel­vo­nó nyög­ve ka­lim­pált mö­göt­tem, mint az el­kín­zott szív.

Nyaf­ka han­got hal­lot­tam az aj­tón túl­ról: – Ki az úgy még­is?

– Ar­cher!

– Tes­sék!

Az ajtó zár­va volt. Kö­zöl­tem is mind­járt.

– Jól van, me­gyek, nyi­tom. – S már tár­ta.

Una mint­ha rosszul lett vol­na. Az olaj­zöld ujj­nyo­ma­tok a sze­me alatt ter­jed­tek, és to­vább sö­té­ted­tek. Vö­rös ja­pán pi­zsa­má­já­ban in­kább lát­szott po­kol­ban meg­vé­nült he­rélt tün­dér­nek, mint nő­nek.

Lap­já­val állt az elő­szo­bá­ban, amíg az aj­tót csön­de­sen be­csuk­ta mö­göt­tem, majd a lak­osz­tály kor­mány­zói vagy meny­asszo­nyi fo­ga­dó­szo­bá­já­ba lép­tünk, ha ugyan meny­asszo­nyok vagy kor­mány­zók lép­tek be ide va­la­ha is. Ut­cá­ra nyí­ló két nagy ab­la­kát mély­vö­rös bár­sony­füg­göny ta­kar­ta. A vi­lá­gos­ság a szo­bá­ból ve­tő­dött rá­juk – vö­rös neon iz­zás ver­sen­gett a haj­lí­tott idom­vas ál­ló­lám­pa per­ga­men er­nyős fé­nyé­vel. A ma­gas­há­tú fa­ra­gott spa­nyol szé­kek nem ígér­tek és nem is nyúj­tot­tak sem­mi ké­nyel­met.

Una itt­lé­té­nek egyet­len jele az egyik szék há­tá­ra ve­tett le­o­párd­ka­bát­ja volt.

– Mi a baj? – ér­dek­lőd­tem.

Mint­ha a ki­lincs gomb­já­ba ka­pasz­ko­dott vol­na. – Sem­mi kü­lö­nös. Csak ez a ron­da me­leg, meg a vá­ra­ko­zás, meg a bi­zony­ta­lan­ság. – Meg­sejt­het­te, hogy az ilyen nyi­lat­ko­zat vé­gül őszin­te­ség­hez ve­zet, ezért a kis­lá­nyos nya­fo­gás­ra kap­csolt. – Megint raj­tam ez a mig­rén! Min­dig ki­fo­gom!

– Ej­nye. – Szán­dé­kos ta­pin­tat­lan­ság­gal hoz­zá­fűz­tem: – Ne­kem is fáj a fe­jem.

A kép­zelt be­te­gek ver­sen­gő ked­ve de­ren­gett fel az ar­cán, amint hoz­zám for­dult. – Az még nem mig­rén. Ha mig­rén­je nem volt, nem is tud­ja, mi a fej­fá­jás. Leg­szí­ve­seb­ben am­pu­tál­tat­nám a fe­je­met. Ta­lán fel is kap­ná a di­vat, olyan jól mu­tat­nék az ut­cán fe­jet­len tor­zó­nak. – Igye­ke­zett tré­fá­ba foj­ta­ni ön­saj­ná­la­tát. – A fér­fi­ak per­sze ész­re sem ven­nék!

Una már megint ma­gá­nak hí­zel­gett. Tor­zó­ja még len­ge pi­zsa­má­já­ban sem volt iz­ga­tóbb egy tég­lá­nál. Be­le­hát­rál­tam az egyik til­ta­ko­zó szék­be, és meg­je­gyez­tem: – Ke­gyed nagy cso­dá­ló­ja a fér­fi­ak­nak.

– Cso­dá­lat­ra mél­tó faj­zat. Nos? – Meg­állt fö­löt­tem, és hang­ja je­lez­te, hogy mó­ká­zás­ra nincs idő.

– Je­len­te­ni­va­lóm vol­na. Mi­ért nem ül le?

– Ha már hellyel kí­nál. – El­ve­szett a szék­ben, a lába se érte a föl­det. – Hall­juk.

– Mi­előtt je­len­te­nék, vol­na né­hány tisz­tá­zás­ra szo­ru­ló kér­dé­sem.

– Hogy­hogy? – Szá­raz tor­ka go­no­szul meg­csör­get­te a szót.

– Egy­szer már ha­zu­dott ma reg­gel, az­zal az ék­szer­lo­pás­sal. Le­het, hogy má­sod­szor is ha­zu­dik?

– Bele akar­ja ver­ni az or­ro­mat?

– Csak kér­de­zek.

– Úgy ve­szem ész­re, be­szélt Lu­cy­val.

– Nem ép­pen. Mi­ért, újabb ha­zug­sá­go­kon kap­tam vol­na, ha be­szé­lek?

– Ne akar­jon he­lyet­tem mind­járt fe­lel­ni is. Meg­mond­tam, mi­ért ké­rem, hogy fi­gyel­je.

– Má­so­dik ne­ki­fu­tás­ra.

– Mind­egy. Má­so­dik ne­ki­fu­tás­ra.

– Rész­le­tes in­dok­lás­ba ak­kor sem bo­csát­ko­zott.

– Mi­nek bo­csát­koz­tam vol­na? Ne­kem is le­het­nek tit­ka­im.

– Reg­gel még le­het­tek.

– Hal­lot­tak ilyet? – kér­dez­te szó­no­ki­an az egész szo­bá­tól. Keze meg­vo­nag­lott, gyé­mánt­jai fel­fog­ták és meg­csil­lan­tot­ták az ab­lak fe­lől de­ren­gő vö­rös fényt. – Ki­fi­ze­tek száz dol­lárt egy mun­ká­ért, és aki fel­vál­lal­ja, az örega­pám má­so­dik-ke­reszt­ne­vé­re kí­ván­csi. Ma­ri­á­nak hív­ták, fura mó­don.

– Lé­nyeg­te­len rész­le­te­ket őszin­tén meg­vall. A ne­vét vi­szont még nem tu­dom. Azt sem, hol la­kik.

– Ha ma­gá­ra tar­toz­na, meg­mon­da­nám. Mit kép­zel, ki maga?

– Volt rend­őr, aki a más nyo­mát üti bot­tal. Tud­ni aka­rom, ki­nek adom el a szol­gá­la­ta­i­mat.

– A fa­ka­bát­nak nagy a mel­lé­nye. Csak­hogy én hússzor ki­fi­ze­tem ma­gát a mel­lé­nyem zse­bé­ből…

– Azt ne higgye. In­kább fo­gad­ta vol­na meg ta­ná­cso­mat, és az ap­ró­hir­de­té­sek kö­zül vá­lasz­tott vol­na. Van­nak csa­var­gók, akik napi ti­zen­öt dol­lá­rért a gyil­kos­sá­gon kí­vül min­den­re vál­lal­koz­nak. A gyil­kos­ság va­la­mi­vel drá­gább.

– Mi­fé­le gyil­kos­ság? Ki be­szél itt gyil­kos­ság­ról? – Hang­ja tes­tet­le­nül zön­gi­csélt, s el-el­halt, akár a légy dön­gé­se.

– Én. Azt ál­lí­tot­tam, hogy a gyil­kos­sá­got drá­gán kell meg­fi­zet­ni, több­fé­le­kép­pen is.

– Mit ho­za­ko­dik elő ez­zel? Hova akar ki­lyu­kad­ni? Csak nem azok­kal a csa­var­gók­kal tár­gyal­ta meg a dol­got, akik­ről be­szél?

Max­fi­eld Heiss jár­ha­tott az eszé­ben. A fe­jem ráz­tam.

– Lu­cy­val be­szélt?

– Nem.

– A nyo­má­ban ma­radt?

– Amennyi­re csak te­het­tem.

– Ak­kor most hol van? Hova lett?

– Nem tu­dom.

– Nem tud­ja! Tisz­tes­sé­ge­sen meg­fi­zet­tem, hogy a nyo­má­ban ma­rad­jon! Így szólt a meg­bí­za­tás.

Le­csusszant a szék­ről, és ök­lét emel­ve elém lé­pett. Ké­szül­tem, hogy el­ka­pom, ha rám ug­rik. Ehe­lyett ma­gát kezd­te ver­ni, a desz­ka­mel­lén dü­bör­gött. – Hát min­den­ki meg­bo­lon­dult? – or­dí­tot­ta a mennye­zet­nek.

– Csil­la­pod­jon. A kér­dés ma­gá­nak szól­hat­na. Ahogy el­né­zem, az ámok­fu­tás is ki­tel­ne ma­gá­tól…

– Ámok­fu­tás! – Hang­ja a mennye­ze­tig csa­pott s ott szét­pat­tant. – Mit akar az ámok­fu­tás­tól? Maga igen­is be­szélt Lu­cy­val!

– Nem. Bár a dél­utá­ni be­szél­ge­té­sük­nek fül­ta­nú­ja vol­tam. Egy­ál­ta­lán nem örül­tem neki. Az erő­szak nem is­me­ret­len a mes­ter­sé­gem­ben, de a ki­szá­mí­tott erő­sza­kot nem sze­re­tem, sem az olya­no­kat, akik ré­miszt­get­nek vele.

– Ennyi az egész? – Meg­könnyeb­bült­nek lát­szott. – Ka­pott egy fü­lest. Nem is na­gyot. Már rég­óta ki­né­zett neki.

– Me­sél­jen mást.

– Most már el­me­het a bús­ba!

– Ké­sőbb, eset­leg. Ha­nem mi­előtt bú­csú­csó­ko­mat a hom­lo­ká­ra nyom­nám, némi fel­vi­lá­go­sí­tást kér­nék. Ki­cso­da ke­gyed, hon­nan ke­rült elő, mit akart Lu­cy­tól? Tud­ni sze­ret­ném to­váb­bá, mi­vel fog­lal­ko­zott ma dél­után öt óra­kor? Akár itt is kezd­het­jük.

– Öt óra­kor? Itt vol­tam, eb­ben a szo­bá­ban. Olyan fon­tos? – Kér­dé­se szó­no­ki­an sem hang­zott, da­co­san sem, mint kér­dé­sei több­nyi­re. Tud­ta vagy sej­tet­te, mi kö­vet­ke­zik.

– Az­zal ne tö­rőd­jön. Bi­zo­nyí­ta­ni tud­ja?

– Ha kell. Öt óra táj­ban te­le­fo­non hív­tam va­la­kit. – Ke­zei egy­mást ta­kar­gat­ták, mint­ha a gyé­mán­tok hi­deg tü­zé­nél akar­tak vol­na meg­me­le­ged­ni. – Csak ak­kor hasz­nál­nám bi­zo­nyí­ték­nak, ha fel­tét­le­nül kel­le­ne. De még nem mond­ta el, mi szük­sé­gem ne­kem ali­bi­re.

– Kit hí­vott?

– Úgy­sem ér­de­kel­né. Le­gyen elég, hogy a hí­vást bi­zo­nyí­ta­ni tu­dom, ha kell. Tá­vol­sá­gi be­szél­ge­tés volt, a szál­lo­da köz­pont­já­ban jegy­zik. – Vissza­vo­nult egy bőr­zsá­molyig, és le­ku­co­ro­dott a szé­lé­re.

– En­gem min­den ér­de­kel, ami csak ke­gyed­del kap­cso­la­tos, Una. Ke­vés­sel ez­előtt val­lo­mást tet­tem a rend­őr­ség­nek, és nem hagy­hat­tam ki be­lő­le.

– Be­fújt a rend­őr­sé­gen? – A hang­ja hi­tet­le­nül csen­gett, mint­ha leg­alább a Go­nosszal szö­vet­kez­tem vol­na össze.

– Meg­kér­dez­tek. Lu­cyt el­met­szett to­rok­kal ta­lál­tam rö­vid­del öt után.

– El­met­szett to­rok­kal, azt mond­ja?

– Azt. Hol­tan ta­lál­tam a mo­tel­szo­bá­já­ban. Ma­gya­rá­zat­tal kel­lett szol­gál­nom, mit ke­res­tem nála. A ke­gyed neve per­sze elő­ke­rült… már­mint az előt­tem is­me­re­tes neve.

– Hogy­hogy még nin­cse­nek itt?

– Nem kö­zöl­tem ve­lük, hogy a vá­ros­ban van. Úgy gon­dol­tam, mi­előtt ke­gyed­re uszí­ta­nám őket, le­he­tő­sé­get nyúj­tok, hogy ki­mo­sa­kod­jon. Kí­ván­csi vol­nék, ki­ért és mi­vég­re vi­szem a bő­röm a vá­sár­ra.

– Hó­lyag! Idá­ig kö­vet­het­ték!

– Rá­ta­lált a szó­ra, lát­ja. – Fel­kel­tem. – Én még ké­sek a jel­lem­zés­sel, de gon­dol­ko­dom.

– Most hova megy?

– Le az őr­szo­bá­ra, hogy a val­lo­má­so­mat ki­egé­szít­sem. Nem odáz­ha­tom so­ká­ig, mert ma­ga­mat rán­tom a baj­ba.

– Ezt nem te­he­ti ve­lem! – Talp­ra ug­rott, és iz­ga­tot­tan ro­hant az aj­tó­hoz, s szét­tár­ta a kar­ját, mint egy ke­reszt­re fe­szí­tett bábu. – Maga az én al­kal­ma­zot­tam! Nem je­lent­het fel!

Ki­húz­tam a szá­zast a le­vél tár­cám­ból, és a lába elé lök­tem. Le­ha­jolt érte, köz­ben ag­go­don fi­gyel­te, nem sur­ra­nok-e ki.

– Nem! Ve­gye vissza, le­gyen szí­ves! Töb­bet is adok!

– Nem elég gaz­dag. A gyil­kos­ság az én ár­sza­bá­som sze­rint meg­fi­zet­he­tet­len.

– Nem én öl­tem meg, hall­ja… Mr. Ar­cher. Mond­tam, hogy van ali­bim.

– Te­le­fo­na­li­bi­ket könnyű meg­ren­dez­ni.

– Ez nem meg­ren­de­zett ali­bi. Kü­lön­ben ho­gyan ren­dez­het­tem vol­na meg? Itt vol­tam a szo­bá­ban. Kér­dez­ze meg a köz­pont­tól. Kora dél­után óta ki sem tet­tem a lá­bam.

– Azért olyan nyu­godt, mi? – A ki­lincs­re tet­tem a ke­zem.

– Mit akar?

Hi­deg keze a ke­zem­re zá­rult. A szá­zas, mint va­la­mi fonnyadt zöld le­vél, úgy hullt a pad­ló­ra. Una ne­ki­fe­szült az aj­tó­nak. Agár mód­já­ra li­he­gett, és a pénzt ész­re sem vet­te.

– Be­szé­lek a köz­pon­tos kis­asszonnyal, ha ugyan még a dél­utá­ni van szol­gá­lat­ban.

– A por­tás in­téz­te a hí­vást. Meg­is­mer­tem a hang­ját.

– He­lyes, ak­kor a por­tás­sal be­szé­lek. Utá­na meg­tár­gyal­juk a rész­le­te­ket.

– De nem a rend­őr­ség be­vo­ná­sá­val?

– Ke­gye­den áll. Meg­lát­juk, mennyi­re vág­nak egy­be a rész­le­tek.

– Nem. Ma­rad­jon itt. Nem te­het ilyet ve­lem. – Sza­va­it meg­szag­gat­ta a zi­há­ló lé­leg­zés.

Csa­var­tam a ki­lincs­gom­bon, és meg­húz­tam az aj­tót. Una ült előt­te, és hang­ta­lan si­koly­ra nyi­tot­ta szá­ját. Az aj­tó­val fél­re­tol­tam az út­ból. Ter­pesz­ből száj­tát­va né­zett fel rám a gyil­kos-vö­rös fény­ben. Va­la­mi olyan han­got adott ki ma­gá­ból, mint­ha üve­get fém­mel si­ká­ról­nak. Be­csuk­tam ma­gam mö­gött a tö­mör aj­tót, és el­vág­tam a han­got.

A por­tás ra­gyo­gott a vi­szont­lá­tás bol­dog­sá­gá­tól. Sze­mé­ben én vol­tam a sze­ren­csés utas, ki­nek hölgy­is­me­rő­se drá­ga lak­osz­tály­ban la­kik, va­ló­di le­o­párd­ka­bá­tot hord, és min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint va­ló­di gyé­mán­to­kat.

– Mrs. Lar­kin ügye­it in­té­zem – mond­tam neki. – Lát­hat­nám a kar­ton­ját?

– Hogy­ne, ké­rem. – A mel­let­te álló köny­ve­lé­si do­boz­ból ha­tal­mas la­pot len­dí­tett elő, és a pul­ton át­ha­jol­va bi­zal­ma­san oda­nyúj­tot­ta. – Me­rem re­mél­ni, hogy Mrs. Lar­kin még nem tá­vo­zik. Uras bor­ra­va­ló­kat osz­to­gat. A sze­mély­zet­re igen jó­té­kony ha­tá­sú az ilyes­mi. Ta­lán csak nem holly­woo­di ne­ve­ze­tes­ség? – du­ru­zsol­ta to­vább.

– Fur­csál­lom, hogy itt a por­tán szó­vá tesz ilyes­mit.

– Ó, nem tet­te ép­pen szó­vá. Ma­gam kö­vet­kez­tet­tem. Meg­is­me­rem a ne­ve­ze­tes­sé­ge­ket. Ilyes­mi per­sze nyom­ra ve­zet.

To­jás­dad­ra re­szelt kör­me a kar­ton fel­ze­tén ál­la­po­dott meg. Una a Holly­wood-Ro­o­sevelt Szál­lót je­löl­te meg, mint ál­lan­dó lak­he­lyét. Alább há­rom té­telt lát­tam a szám­adás­ban: ti­zen­két dol­lárt a lak­osz­tályért, amit elő­re ki­fi­ze­tett, há­rom dol­lár har­minc­öt cent te­le­fon­költ­sé­get, és két dol­lár hu­szon­öt cent szo­ba­pinc­éri dí­jat.

– Egy tel­jes na­pot sem töl­tött még itt – pa­na­szol­tam ga­ra­sos­ko­dó­an –, és már­is há­rom dol­lár hu­szon­öt cen­tet el­te­le­fo­nál­ga­tott.

A por­tás ce­ru­za­baj­sza meg­in­dult az orr­lyu­ka felé, mint­ha be akar­ta vol­na szip­pan­ta­ni. – Nem, ké­rem, köl­te­ke­zés­sel nem vá­dol­ha­tó a hölgy. Egyet­len hosszú be­szél­ge­tést foly­ta­tott. Név­re szó­ló tá­vol­sá­gi hí­vás volt. Én kap­csol­tam.

– Nem szo­kat­lan do­log ez?

– Saj­nos, nem. A te­le­fo­no­sok öt­kor vál­ta­nak, és az éj­je­li mű­sza­kos megint ké­sett. Ne­kem kel­lett át­ven­nem a köz­pon­tot, ami­kor Mrs. Lar­kin le­szólt.

– Öt­kor?

– Ta­lán egy-két perc­cel ké­sőbb. Ép­pen ab­ban a pil­la­nat­ban ül­tem a köz­pont­hoz. A te­le­fon-kap­cso­ló­táb­lák min­dig szó­ra­koz­tat­tak.

– Biz­tos, hogy Mrs. Lar­kin hív­ta?

– Sem­mi két­sé­gem, ké­rem. Mrs. Lar­kin hang­ja rend­kí­vül egyé­ni csen­gé­sű. Gya­nít­ha­tó­lag jel­lem­szí­nész­nő?

– Pom­pás meg­fi­gye­lő – hagy­tam rá. – Nem­csak szí­nész­nő, ha­nem jel­lem is a maga mód­ján. Alig hi­szem, hogy egyet­len te­le­fon­be­szél­ge­tés­be ennyi pénzt be­le­ga­zol­na.

– Hát kér­dez­ze meg! – Gya­núm ér­zé­ke­nyen érint­het­te. – Men­jen csak, kér­dez­ze meg.

– Mrs. Lar­kin nem szí­ve­sen fog­lal­ko­zik ef­fé­le pró­zai rész­le­tek­kel. Ezért tart en­gem. Lás­suk csak. Ha a hí­vás Det­ro­it­ba szólt vol­na, azt még meg­ér­te­ném.

– Ypsi­lan­ti­ba – egé­szí­tet­te ki kész­sé­ge­sen. – Ypsi­lan­ti­ba, a Te­cum­seh Ta­ver­ná­ba. Ugye, az va­la­hol Det­ro­it kül­vá­ro­sá­ban van?

Töp­ren­gő ké­pet vág­tam. – Ugyan kit is­mer­het Mrs. Lar­kin Ypsi­lan­ti­ban?

– A hí­vott fél neve Gar­bold. Név­re szó­ló be­szél­ge­tést kért, Mrs. Gar­bold­dal. – Buz­gal­ma mint­ha alább­ha­gyott vol­na. Úgy te­kin­tett a vá­zá­ba, bú­za­vi­rág­jai közé, mint­ha utá­la­tos ro­va­ro­kat ne­vel­né­nek.

– Per­sze! Gar­bold. Mi­ért nem mond­ja mind­járt? Ak­kor sem­mi baj, Mrs. Lar­kin majd ren­de­zi a szám­lát. – Oda­fir­kan­tot­tam név­je­le­met a kar­ton al­já­ra, és si­et­ve odébb áll­tam.

Una meg­elő­zött. Ko­pog­tam az aj­ta­ján, vá­laszt nem kap­tam. Olyan ér­zés kör­nyé­ke­zett, mint­ha fá­rad­sá­gos mun­ka árán vég­re ki­ta­nul­tam vol­na, ho­gyan vág­jam ma­ga­mat tar­kón gu­mi­ka­la­páccsal.

Az ajtó nem volt be­zár­va. A le­o­párd­ka­bát el­tűnt a szék há­tá­ról. Mint­ha szél ta­ka­rí­tot­ta vol­na ki a há­ló­szo­bát, für­dő­szo­bát. A tűz­le­já­rón tá­voz­tam, akár Una.

A szál­ló mö­gött a rak­te­rü­le­ten ken­dős, lógó fe­ke­te­szok­nyás asszony gör­bedt bele egy nyi­tott ku­ká­ba. Szám­ta­lan rán­ca há­ló­ján át né­zett fel rám.

– Jött le erre egy hölgy? Pöttyös ka­bát­ban?

A vén­asszony va­la­mit ki­ko­tort szá­ja be­om­lott bar­lang­já­ból. Vö­rös bor­da­cson­ton rá­gó­dott. – Sí – fe­lel­te.

A bor­da­csont­tal a rak­te­rü­let vége felé mu­ta­tott. Ap­ró­pénzt ej­tet­tem meg­zsu­go­ro­dott te­nye­ré­be.

– Mu­chas gra­ci­as, se­nor. – Sö­tét in­di­án­te­kin­te­te mint­ha a tör­té­ne­lem túl­só part­já­ról ért vol­na, ezer fény­év messzi­ség­ből.

A szál­ló ga­rá­zsá­hoz ju­tot­tam. Va­ló­ban, Mrs. Lar­kin öt per­ce sincs, hogy el­vit­te a ko­csi­ját. Új Ply­mouth kom­bi. Nem, rend­szá­mo­kat nem je­gyez­nek. Cí­mét biz­to­san le­ad­ta a por­tán. Ott tes­sék ér­dek­lőd­ni.