HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A klasszi­kus gö­rög vil­la ab­la­kai úgy vil­log­tak, mint egy fő­ran­gú hölgy szi­por­kái. Pá­zsit­já­nak és fá­i­nak zöld ka­ré­ja mély ár­nyék­ba bo­rul­va fog­ta kö­rül. A ka­pu­sá­tor alatt ál­lí­tot­tam le a ko­csi­mat, és meg­rán­tot­tam a ré­gi­mó­di csen­gő­zsi­nórt.

Kö­té­nyes, töm­zsi asszony­ság nyi­tott aj­tót. A keze fe­hér liszt­nyo­mot ha­gyott a ki­lincs gomb­ján. – Mi tet­szik?

– Miss Tre­en itt­hon van?

– Nem ér rá, azt hi­szem. Kit je­lent­sek be?

– Ar­chert.

Be­en­ge­dett a fo­lyo­só­ra. Le­te­le­ped­tem vol­na az egyik elő­ke­lő­en ka­ri­ka­lá­bú szék­re, de az asszony­ság rosszal­ló­an vissza­pil­lan­tott. Meg­ma­rad­tam áll­va. A bölcs kí­nai az­óta is ván­do­rolt a fa­lon, vit­te a fül­cim­pá­ját sí­kon át, fo­lyón át, völ­gyön át, föl a he­gyek közé, hó­vi­lá­gi sír­já­hoz. Hét pél­dány­ban lát­hat­tam, ván­dor­út­já­nak egy-egy sza­ka­szán. Én egy­ma­gam vol­tam csak, és a böl­cses­ség­hez sem nö­vesz­tet­tem még fü­let.

Syl­via je­lent meg a fo­lyo­só vé­gén, sá­pad­tan és szó­ra­ko­zot­tan, fe­ke­te egyen­ru­ha­for­ma szok­nya­öl­tö­nyé­ben. – Annyi­ra meg­könnyeb­bü­lök, hogy lá­tom – üd­vö­zölt.

– Hogy van Mrs. Sing­le­ton?

– Nem va­la­mi jól. Ne­héz dél­után­ja volt. A rend­őr­ség fel­hív­ta Bel­la City­ből, hogy meg­ta­lál­ták Char­les ko­csi­ját és a holt­tes­tét ben­ne. Kér­ték, hogy sze­mély­azo­no­sí­tás­ra men­jen le. Már ép­pen in­dult vol­na, ami­kor újra hív­ták. Va­la­ki mást is­mer­tek fel a hul­lá­ban, va­la­mi de­tek­tí­vet. Örü­lök, hogy nem ma­gát.

– Én is. Max Heiss volt.

– Hal­lom. Mi­ért öl­ték meg, nem tud­ja? És mi­ért öl­töz­tet­ték Char­les ru­há­i­ba?

– Va­la­ki azt a lát­sza­tot akar­ta kel­te­ni, hogy Char­les ma reg­gel sze­ren­csét­len­ség ál­do­za­ta lett. Meg is éget­ték a hul­lát, hogy az azo­no­sí­tás ne­he­zebb le­gyen.

A szá­ja meg­fe­szült ré­mü­le­té­ben. – Mi­cso­da ször­nyű dol­gok van­nak a vi­lá­gon! Mi­ért?

– A ször­nyű dol­gok em­be­rek fe­jé­ben szü­let­nek. Ezt azon­ban nem ne­héz meg­fej­te­ni. Ha Char­les ma reg­gel lett vol­na sze­ren­csét­len­ség ál­do­za­ta, nem lő­het­tek vol­na agyon két hét­tel ez­előtt.

– Két hete halt meg, azt mond­ja? Csak nem! – Til­ta­ko­zott a vál­toz­ha­tat­lan el­len.

– Char­les alig­ha­nem meg­halt, Syl­via. Annyit tu­dok, hogy meg­lőt­ték. Be­le­hal­ha­tott a se­bé­be.

– Ki lőt­te vol­na meg Char­lest?

– Egy Bess nevű nő­vel ve­tet­te össze a sor­sa. A nő több sze­re­tőt tar­tott. Az egyik meg­lep­te Char­lesszal a mű­ter­mé­ben, és rá­lőtt. Bess­nek már volt baja a rend­őr­ség­gel, ezért in­kább tit­kol­ta vol­na az ese­tet. Le­vit­te Char­lest a fér­jé­hez, aki or­vos Bel­la City­ben. Char­les nyil­ván meg­halt, mert az­óta sem lát­ta sen­ki.

– Ő lát­ta – sut­tog­ta Syl­via.

– Ki­cso­da?

– A nő. Bess. Egy kis ide­je ide­te­le­fo­nált. Csak ő le­he­tett.

– Maga be­szélt vele?

– Én. Min­den­áron Mrs. Sing­le­ton­nal akart be­szél­ni, ő azon­ban nem volt olyan ál­la­pot­ban. A nő nem fed­te fel a ki­lé­tét. Nem is kel­lett. Tud­tam mind­járt, amit mon­dott, ab­ból, hogy… Char­les sze­re­tő­je.

– Mit mon­dott?

– Hogy ő szol­gál­hat fel­vi­lá­go­sí­tás­sal.

– Öt­ezer dol­lá­rért?

– Igen. Azt mond­ta, tud­ja, hol van Char­les.

– Ta­lál­ko­zót meg­be­szél­tek?

– Hív­tam vol­na ide, de nem akart jön­ni. Azt mond­ta, hét­kor újra je­lent­ke­zik, hogy a ta­lál­ko­zó he­lyé­ben meg­ál­la­pod­junk. Ad­dig a pénzt ké­szít­sük elő, je­lö­let­len cím­le­tek­ben. Sze­ren­csé­re Mrs. Sing­le­ton­nak van kéz­nél. Ennyit ké­szen­lét­ben tar­tott, mi­óta a dí­jat ki­tűz­te.

– Mrs. Sing­le­ton te­hát fi­zet.

– Fi­zet. Én ta­ná­csol­tam neki. Ta­lán nem he­lye­sen, de nem volt ki­hez for­dul­nom. A nő nyo­ma­té­ko­san fi­gyel­mez­te­tett, hogy se a rend­őr­sé­get, se Mrs. Sing­le­ton nyo­mo­zó­it, se az ügy­vé­de­ket ne mer­jem ér­te­sí­te­ni, mert el­te­kint az üz­let­től.

– En­gem nem em­lí­tett.

– Ha most a se­gít­sé­gem­re len­ne, Mr. Ar­cher! Hogy tud­nám én le­bo­nyo­lí­ta­ni ezt a vá­sárt? Azt sem tu­dom, mi­lyen bi­zo­nyí­té­kot kér­he­tek.

– A nő mi­fé­le bi­zo­nyí­té­kot ígért?

– Annyit mon­dott csak, hogy tud­ja, Char­les hol van. Bi­zo­nyí­té­kot nem em­lí­tett, ne­kem meg volt annyi eszem, hogy ne is fir­tas­sam. Meg­le­pett a hí­vá­sa. Annyi lé­lek­je­len­lé­tem sem volt, hogy meg­kér­dez­zem, él-e Char­les. – Egy pil­la­na­tig té­to­vá­zott, az­tán fe­lül­ke­re­ked­tek az ér­zel­mei. – Per­sze meg akar­tam kér­dez­ni. Csak ta­lán fél­tem. Ha­lo­gat­tam. Az­tán a te­le­fo­nos be­le­szólt, hogy dob­jon be még pénzt, erre le­tet­te.

– Szó­val tá­vol­sá­gi be­szél­ge­tés volt?

– Az a gya­núm, Los An­ge­les­ből hí­vott.

– Mennyit kért a te­le­fo­nos?

– Negy­ven cen­tet.

– Los An­ge­les-i hí­vás volt va­ló­szí­nű­leg. A ke­reszt­ne­vét sem mond­ta?

– Nem, de Char­lie-nak em­le­get­te Char­lest. Nem so­kan szó­lí­tot­ták így. Is­mer­te az én ne­ve­met is. Char­les em­lít­he­tett neki. – Aj­ká­ba ha­ra­pott. – Ami­kor rá­esz­mél­tem, úgy érez­tem, mint­ha el­árult vol­na. Nem­csak azért, mert ez a nő a ke­reszt­ne­ve­men szó­lí­tott. Le­eresz­ke­dő­en be­szélt ve­lem, mint­ha tud­ta vol­na ró­lam… hogy vol­tam Char­les-szal.

– Maga lesz le­eresz­ke­dő, ha min­dent meg­tud róla.

– Mi­ért, is­me­ri?

– Is­mer­ni iga­zán nem is­me­ri sen­ki. Hu­szon­öt évé­be hét éle­tet be­le­szo­rí­tott.

– Hu­szon­öt éves csak? Sok­kal idő­sebb­nek kép­zel­tem. Char­les­nál idő­sebb­nek.

– Bess ko­rán fel­nőtt. Hoz­zá­ment egy nála két­szer idő­sebb fér­fi­hoz. Az köl­töz­tet­te ide még a há­bo­rú ide­jén. Char­lesszal 1943-ban ta­lál­ko­zott.

– Olyan ré­gen! – me­ren­gett re­mény­te­le­nül. Most döb­bent csak rá, hogy Char­lest vég­képp el­ve­szí­tet­te. – Még sok­kal az­előtt, hogy én meg­is­mer­tem.

– Wil­ding­nak már 1943-ban be­mu­tat­ta.

– Wil­ding nem mond­ta ne­kem.

– Nem akar­ta. Az­óta össze­csa­va­rog­ta az or­szá­got, meg­jár­ta a bör­tö­nö­ket…

– Hi­szen azt mond­ja, van fér­je. Vele mi lett?

– Őt már meg­tör­te évek­kel ez­előtt. Csak ak­kor for­dul hoz­zá, ha szük­sé­ge van rá, vagy ha vég­képp nem tud mi­hez kez­de­ni.

– Nem aka­rom… nem tu­dom meg­ér­te­ni, mit akart Char­les egy ilyen nő­től!

– For­más nős­tény. És a há­zas­sá­ga biz­ton­sá­gá­ból cse­le­ke­dett, mert a fér­je el nem vált vol­na tőle.

– De Char­les olyan át­szel­le­mült! Oly fenn­költ bí­rá­ja min­den­nek! Char­les­nak nem elég jó ez a vi­lág!

– Mert a lá­bán nem bírt meg­áll­ni. Nem ta­lál­koz­tam Char­lesszal, még­is úgy ve­szem ész­re, gyen­ge jel­lem le­he­tett. Egyet­len cél­ja az volt, hogy a lá­bát meg­ves­se, és az sem si­ke­rült. – Ma­gam sem tud­tam, hogy az élő irán­ti ér­dek­lő­dés vagy a ha­lott irán­ti fél­té­keny­ség szól be­lő­lem ilyen nyer­sen. – A va­ló­ság az­zal a go­lyó­val ha­tolt elő­ször belé.

Syl­via man­du­la­sze­me el­bo­rult, még­is úgy át­lát­tam raj­ta, mint a for­rás­ví­zen. – Ne be­szél­jen így róla.

– Ha­lot­tak­ról vagy jót…?

– Nem is tud­ja, hogy meg­halt-e! – Szi­go­rú­an fog­ta jobb kéz­re a bal mel­lét. – Itt ér­zem, hogy él.

– Teg­nap val­lat­tam egy szem­ta­nút, aki lát­ta, hogy meg­öl­ték.

– Mi­ért ér­zem ak­kor ilyen ha­tá­ro­zot­tan?

– Fe­lő­lem él­het – mond­tam meg­győ­ző­dés nél­kül. – Bi­zo­nyí­té­ka­im va­ló­ban nem zár­ják ki a két­sé­get.

– Még­sem akar­ja meg­hagy­ni ne­kem a re­ményt. Mint­ha a ha­lá­lát kí­ván­ná.

Meg­érin­tet­tem a mel­lén nyug­vó keze fe­jét. – Soha jobb szí­vű lánnyal nem ta­lál­koz­tam. El­ke­se­rí­te­ne, ha a jó­sá­gát olyan alak em­lé­ké­re fe­csé­rel­né, aki a tu­laj­don sze­mé­lyén kí­vül más­sal nem tö­rő­dött.

– Nem volt önző! – Fel­há­bo­ro­dás su­gár­zott az ar­cá­ról. – Bá­mu­la­tos volt!

– Bo­csá­nat – mond­tam. – Fá­radt va­gyok. Nem kel­le­ne min­den­ki éle­tét egyen­get­nem. So­sincs jó vége. – Le­eresz­ked­tem a ka­ri­ka­lá­bú szék­re, és gon­do­la­ta­im közé ve­tet­tem a gyep­lőt, hadd ro­han­ja­nak a sö­tét­ség­be.

Arra esz­mél­tem, hogy vál­lam­ra te­szi a ke­zét. Böl­csen ár­tat­lan mo­sollyal né­zett le rám.

– Ne men­te­ge­tőz­zön, és ne ha­ra­gud­jon.

Az órám­ra néz­tem, és meg­je­gyez­tem: – Mind­járt hét. Mit akar neki mon­da­ni?

– Amit jó­nak lát. Nem be­szél­ne in­kább maga vele?

– Is­me­ri a han­go­mat. Be­szél­jen csak maga. Mond­ja meg neki, hogy együtt a pénz, és kész a hí­re­it meg­vá­sá­rol­ni, ha biz­to­sí­té­kot kap. Ha Bess Los An­ge­les­ben van, vagy ahon­nan ko­csi­val ide­jut­hat, tíz órá­ra tűz­ze ki a ta­lál­ko­zót ma éj­jel. Ha Bess ra­gasz­ko­dik hoz­zá, akár ké­sőbb­re. Úgy iga­zít­sa útba, hogy a Nyu­ga­ti Holly­wood-i Sun­set Bou­le­vard 8411 l/a előtt áll­jon meg, maga ott vár­ja.

– Én?

– Mi ket­ten majd. – Nyom­ta­tott be­tűk­kel fel­ír­tam a cí­met a jegy­ző­köny­vem­be, és ki­tép­tem neki a la­pot. – Akár­hogy eről­tet­né, ne en­ged­je neki meg­vá­lasz­ta­ni a ta­lál­ko­zás he­lyét.

– Mi­ért ne?

– Min­den­képp ma­gá­val me­gyek. Bess ta­lán egy­ma­gá­ban ár­tal­mat­lan, de a ba­rá­tai ve­sze­del­me­sek.

El­ol­vas­ta a cí­met. – Mi­fé­le hely ez?

– Az iro­dám. Biz­ton­sá­go­san tár­gyal­ha­tunk, be­épí­tett mik­ro­fon­ja­im is van­nak. Gyors­ír­ni biz­to­san nem tud.

– Pas trop (Nem mond­hat­nám.) Majd jegy­ze­te­ket ké­szí­tek.

– Szá­mít­ha­tok az em­lé­ke­ze­té­re? Is­mé­tel­je el az uta­sí­tá­sa­i­mat.

El­is­mé­tel­te hiba nél­kül, az­tán mint egy gye­rek, aki­nek eszé­be jut az il­lem, azt mond­ta: – Fá­rad­jon be a könyv­tár­ba, Mr. Ar­cher. Hadd hoz­zak egy teát, amíg vá­ra­ko­zik. Vagy in­kább inna va­la­mit?

A te­á­nál ma­rad­tam. Alig kós­tol­tam bele, csen­gett a te­le­fon, Bess je­lent­ke­zett Los An­ge­les­ből.