ÖTÖDIK FEJEZET

Egy sa­rok­kal nyu­gat­ra jár­tunk a Fő ut­cá­tól, pár­hu­za­mo­san vele. Ká­tyús asz­falt­ja men­tén a Fő ut­cá­ból ki­szo­rult üz­le­tek so­ra­koz­tak: rá­di­ó­ja­ví­tás, fol­to­zó ci­pész, kár­pi­tos, fé­reg­ir­tó, légy­pisz­kos fa­la­to­zó. Né­hány régi ház ott ra­gadt köz­tük la­kás­nak, ven­dég­ház­nak.

A má­so­dik sar­kon túl Lucy meg­állt va­la­mi ilyen ba­goly­vár előtt, és vé­gig­né­zett az utca hosszán. Vagy száz mé­ter­rel mö­göt­te be­áll­tam egy busz­meg­ál­ló­ba, Lucy ne­ki­ló­dult, fel­sza­ladt a si­vár elő­ker­ten át a ve­ran­da lép­cső­jén. Foly­tat­tam uta­mat.

A régi vi­lág­be­li ház mat­racf­ris­sí­tő üzem s egy­szé­kes kis bor­bély­mű­hely közt állt kö­zö­nyö­sen. Még a ka­li­for­ni­ai épí­té­szet föl­ta­lá­lá­sa előtt épít­het­ték orom­za­tos te­te­jű két­eme­le­tes­re. Az év­ti­ze­des eső­víz pász­má­san mos­ta vé­gig ge­ren­da­vá­zas szür­ke fa­la­it. A föld­szint négy­sze­mes alsó ab­la­ka­it be­lül­ről fe­hér­re fes­tet­ték – úgy néz­tek a nap­ba, akár a va­kok. A két­szár­nyú be­já­ra­ti aj­tón nagy­be­tűs név­táb­la hir­det­te: DR. MED. UNIV. SA­MU­EL BEN­NING. A csen­gő­gomb fe­lett an­go­lul és spa­nyo­lul ol­vas­hat­tam: „Nyom­ja meg, és vár­jon a búgó jel­re.” Az uta­sí­tás sze­rint jár­tam el.

A fo­lyo­són főtt étel és fer­tőt­le­ní­tő bo­ron­gó kór­há­zil­la­tai fo­gad­tak. Nagy­da­rab em­ber éles met­szé­sű, tá­ma­dó ked­vű arca úszott el előt­tem. Ön­kén­te­le­nül meg­ve­tet­tem a lá­ba­mat, ak­kor vet­tem ész­re, hogy tu­laj­don ar­com néz rám in­dák­kal kö­rül­fo­nott fali tü­kör­ből.

A fo­lyo­sót a túl­só vé­gé­ből nyí­ló ajtó vi­lá­gí­tot­ta.meg. Fe­ke­te hajú asszony jött ki szür­ke csí­kos se­gé­dápo­ló­női egyen­ru­há­ban. Va­la­hogy meg­tet­szett vas­kos fe­gyenc­kül­se­je. Fe­ke­te sze­me mint­ha nyug­táz­ta vol­na a tet­szést úgy né­zett vé­gig raj­tam. – A dok­tor urat tet­szik ke­res­ni?

– Ha itt­hon van.

– Tes­sék be­fá­rad­ni a vá­ró­ba. Rög­tön sor­ra is ke­rül. Erre bal­ra.

A vá­ró­szo­ba üres volt. Tá­gas­sá­ga, sok ab­la­ka sej­tet­te, hogy va­la­mi­kor a ház fo­ga­dó­szo­bá­já­ul szol­gált. Je­len ál­la­po­tá­ban, fosz­ló sző­nye­gé­től ma­gas, tás­ká­so­dó mennye­ze­té­ig re­mény­te­le­nül küz­dött a tisz­tes­ség lát­sza­tá­ért. A fal men­tén álló min­den­fé­le fo­nott szé­ke­ket va­la­ki nem­ré­gi­ben bú­tor­szö­vet­tel pró­bál­ta fel­vi­dí­ta­ni. A fal meg a pad­ló tisz­tá­nak lát­szott, a sze­gény­ség még­is itt­hagy­ta szá­mos bűn­je­lét.

Le­ül­tem az egyik szék­re, hát­tal a vi­lá­gos­ság­nak, és ke­zem­be vet­tem egy ké­pes­új­sá­got a ro­zo­ga asz­tal­ról. Az új­ság le­he­tett vagy két­éves, de az ar­com el­er­nyő­zé­sé­re meg­fe­lelt. Az új­ság mö­gül zárt aj­tót lát­tam. Kis­vár­tat­va ma­gas, fe­ke­te hajú asszony nyi­tot­ta ki. Rosszul sza­bott fe­hér egyen­ru­hát vi­selt. Né­hány szo­bá­val bel­jebb mint­ha Lucy be­szélt vol­na, ért­he­tet­le­nül és szen­ve­dé­lye­sen. Az asszony mind­járt be is csap­ta maga mö­gött az aj­tót, és hoz­zám lé­pett.

– A dok­tor urat ke­re­si?

Ége­tett zo­mánc­kék volt a sze­me. Szép­sé­ge kö­rül el­tűnt a szo­ba.

Azon töp­reng­tem ép­pen, mi­vel ér­dem­li meg ez a ház, mi­kor újabb kér­dé­se ri­asz­tott fel: – Nem a dok­tor urat ke­re­si?

– De­hogy­nem.

– Vizs­gál.

– So­ká­ig vizs­gál? Mert én si­e­tek.

– Nem tud­nám meg­mon­da­ni.

– Hát egy da­ra­big vá­rok.

– Tes­sék.

Nyu­gal­ma­san áll­ta a te­kin­te­te­met – mint­ha vizs­ga te­kin­te­tek közt érez­te vol­na ott­hon ma­gát. Nem az a faj­ta szép­ség volt, amely­nek moz­gás­ra vagy ér­te­lem­re van szük­sé­ge. Szo­bor­sze­rű­en messze vi­lá­gí­tott, nem volt mé­lye a sze­me kék­sé­gé­nek sem. Ar­cát mint­ha no­vo­ka­in fa­gyasz­tot­ta vol­na meg.

– Ben­ning dok­tor be­te­ge?

– Még nem.

– Meg­tud­hat­nám a ne­vét?

– Lar­kin – vág­tam rá ta­lá­lom­ra. – Ho­race Lar­kin.

Fa­gyott arca fa­gyos ma­radt. Oda­lé­pett az író­asz­tal­hoz, és va­la­mit jegy­zett egy kar­ton­ra. Fe­szes, rosszul sza­bott egyen­ru­há­ja nyug­ta­la­ní­tó volt. Meg­je­le­né­se min­de­nes­tül in­ge­rült­té tett.

Fe­hér kö­pe­nyes ko­pasz fér­fi tép­te fel az aj­tót. Ma­gam elé emel­tem a ké­pes új­sá­got, és a szé­le fö­lött vet­tem szem­ügy­re. Tar ko­po­nyá­ja, nagy füle mint­ha arra val­lott vol­na, hogy meg­ko­pasz­tot­ták. Hosszú ar­cá­ból alig pis­log­tak ki vi­ze­nyős, gond­ter­helt sze­mei. A ke­se­rű­ség mély ár­ko­kat vont hú­sos orr­cim­pá­já­tól a szá­ja szé­lé­ig.

– Gye­re be – mond­ta az ápo­ló­nő­nek. – Pró­báld te, az ég áld­jon meg. A fe­lét sem ér­tem, mit mond. – Gyor­san, fej­han­gon be­szélt, ide­ges­sé­gé­ben vagy ré­mü­le­té­ben.

Az asszony hű­vö­sen vé­gig­mér­te, rám pil­lan­tott, és nem vá­la­szolt.

– Gye­re már – kér­lel­te az or­vos, és cson­tos, vö­rös ke­zét esen­gőn nyúj­tot­ta felé. – Én nem bí­rok vele.

Az asszony vál­lat vont, és be­ment előt­te az aj­tón. Az or­vos véz­na tes­te el­hő­költ, mint­ha per­zse­lő hőt árasz­tott vol­na rá. Ki­men­tem.

Lucy tíz perc­cel ké­sőbb ke­rült elő a ház­ból. Benn ül­tem a bor­bély­nál, Ben­ning dok­tor szom­széd­já­nál. Ket­ten vol­tak előt­tem, egyik a bor­bély­szék­ben ült, és ép­pen a nya­kát bo­rot­vál­ták, a má­sik az ab­lak­ban új­sá­got ol­va­sott. Az új­ság­ol­va­só köp­cös em­ber volt, di­vat­ja­múlt te­ve­szőr ka­bát­ban. Or­rát-or­cá­it bí­bor erek ba­ráz­dál­ták. Ami­kor Lucy el­jött az ab­lak alatt, si­et­ve fel­kelt, fe­jé­be csap­ta ko­szos pa­na­ma ka­lap­ját, és ki­for­dult az üz­let­ből.

Egy pil­la­na­tig vár­tam, majd kö­vet­tem.

– Az úr kö­vet­ke­zik! – ki­ál­tott utá­nam a bor­bély. Mi­kor a túl­só ol­dal­ról vissza­néz­tem, még min­dig ott állt az ab­la­ká­ban, és mint va­la­mi kan szi­rén, a bo­rot­vá­já­val in­te­ge­tett.

A vi­rá­gos orrú pa­na­ma ka­la­pos már a kö­vet­ke­ző sa­rok felé járt, ta­lán meg is előz­te Lu­cyt. Lucy pe­dig mind­ket­tőn­ket a vas­út­ál­lo­más felé ve­ze­tett. Már csak­nem oda­ért, ami­kor sze­mély­vo­nat gör­dült ki észak felé, Lucy me­red­ten állt, amíg a vo­nat füst­jét el nem nyel­te a he­gyek lába kö­rül sű­rű­sö­dő pára. A te­ve­szőr ka­bá­tos ott ült az exp­ressz jel­ze­tű lá­dák mö­gött, mint az una­lom fél­ál­la­ti képe, és Lu­cyt fi­gyel­te.

Lucy sar­kon for­dult, és be­lé­pett az ál­lo­más épü­le­té­be. A pe­ron ívei alól kes­keny ab­la­kon át nyí­lott be­lá­tá­som a vá­ró­te­rem­be. A má­sik ab­la­ká­hoz sé­tál­tam oda, rá sem néz­tem az exp­ressz lá­dá­kon kor­nya­do­zó alak­ra, de meg­pró­bál­tam meg­ke­res­ni he­lyét az em­lé­ke­ze­tem­ben. Lucy a pénz­tár­nál állt, zöld hasú pénz­zel. Az alak meg­in­dult fe­lém, vas­kos tes­te úgy te­ker­gett a fal men­té­ben, mint­ha ke­resz­tül kel­le­ne tör­tet­nie az ár­nyék­kül­lős le­ve­gőn. Két puha, fe­hér uj­ját rá­tet­te a ka­rom­ra.

– Lew Ar­cher, n’est-ce pas?* (Ugye?) – fran­ci­a­sá­gát nyil­ván tré­fá­nak szán­ta, mert vi­gyor­gott hoz­zá.

– Az egyik az fran­cia, a má­sik az an­gol. – Az­zal le­sö­pör­tem az uj­ja­it.

– En­ge­met nem le­het le­ráz­ni, pa­pu­li. Na­gyon élén­ken em­lék­szem én ma­gá­ra. A vád ta­nú­ja volt a Sadd­ler-ügy­ben, még­hoz­zá per­dön­tő. Föl kel­lett vol­na so­ra­koz­tat­nom az egész es­küdt­szé­ket maga. el­len. Max Heiss ne­vé­re nem em­lék­szik?

Le­vet­te pa­na­ma ka­lap­ját, és rőt sö­ré­nye le­dőlt a hom­lo­ká­ra. Sö­ré­nye alól pisz­kos ra­vasz sze­mek csil­lan­tak elő, és szeszt pá­ro­log­tak, mint fel­tört ru­mos­hor­dók a fél­ho­má­lyos rak­tár­ban. Vi­gyor­gó pici szá­ja szé­gyen­lős báj­jal is­mer­te be, hogy fér­fi­ko­rá­nak ugyan ne­ki­fu­tott, de negy­ven vagy negy­ven­öt éves ko­rá­ra sem érte még el. Ha ugyan van fér­fi­kor, tű­nő­dött to­vább a mo­so­lya.

– Heiss? – né­zett rám hí­zel­gőn. – Max­fi­eld Heiss neve nem is­me­rős?

Em­lé­kez­tem rá is, a Sadd­ler-ügy­re is. Arra ugyan­csak, hogy a mű­kö­dé­si en­ge­dé­lyét meg­von­ták, ami­kor ki­de­rült, hogy tár­gya­lás előtt ken­ni pró­bál­ta a le­en­dő es­küd­te­ket.

– S ha em­lék­szem ma­gá­ra, Max, ak­kor mi van?

– Hát ak­kor szé­pen át­sé­tá­lunk az úton, fi­ze­tek ma­gá­nak va­la­mi szí­ve­rő­sí­tőt, és meg­hány­juk-vet­jük a régi jó idő­ket. – Lá­gyan dör­gö­lő­dző volt a be­szé­de, a sza­vak úgy pat­tan­tak szét ró­zsa­szín aj­kán, akár a bu­bo­ré­kok. A le­he­le­té­re rá­tá­masz­kod­hat­tam vol­na.

Lu­cy­ra san­dí­tot­tam. A vá­ró­te­rem túl­só vé­gé­ben, a te­le­fon­fül­ké­ben állt. Nem ol­vas­hat­tam a szá­já­ról, be­le­be­szélt a kagy­ló­ba.

– Kö­szö­nöm, majd más­kor. El kell csíp­nem a vo­na­tot.

– Ne csi­nál­junk Krisz­tus­ból bo­hó­cot! A kö­vet­ke­ző két órá­ban se­mer­re se megy vo­nat. Te­hát at­tól sem kell tar­ta­nia, hogy a le­ány meg­lóg, n’est-ce pas? An­nak a jegy­nek se ve­szi hasz­nát, amit már két órá­ja meg­vett. – Tré­fa­mes­te­ri öröm ra­gyo­gott az ar­cán, mint­ha rob­ba­nó szi­vart si­ke­rült vol­na a szám­ba nyom­nia.

Ma­gam is úgy érez­tem, mint­ha si­ke­rült vol­na neki.

– Nincs ked­vem a hu­mo­ri­zá­lás­hoz.

– Ne va­ca­kol­jon már. Nem mu­száj mind­járt meg­sér­tőd­ni.

– Kop­jon le, Max.

– Így nem üt­jük nyél­be a vá­sárt, lát­ja, ha annyi­ra be­gom­bol­ko­zik.

– Tűn­jön el. El­fog­ja a vi­lá­gos­sá­got.

Apró lép­tek­kel kör­be­tán­colt, és rám ra­gyog­tat­ta a vi­gyo­rát. – Ave at­que vale, pa­pu­li, ami la­ti­nul annyit tesz, hogy avi­szon­lá­tás. Köz­te­rü­le­ten tar­tóz­ko­dom, in­nen nem va­gyok ki­uta­sít­ha­tó. Ma­gá­nak meg nincs sza­ba­dal­ma erre az ügy­re. Ha az iga­zat sej­te­né, el­mond­hat­ná, hogy azt sem tud­ja, mi­lyen ügyet kép­vi­sel. Ne­kem itt el­sőbb­sé­gem van.

Ér­de­kelt, amit hal­lot­tam, hi­á­ba. Tud­ta ő is. Uj­jai vissza­mász­tak a ka­rom­ra, mint az ido­mí­tott mez­te­len csi­gák.

– Lucy az én ká­posz­tám. A bát­rak tom­bo­lá­ján nyer­tem. Hét­éves szer­ző­dést kö­töt­tem rája. És ép­pen, ami­kor kész­pénzt lát­nék az üz­let­ből, ak­kor bot­lok bele ma­gá­ba! Ilyen a bor­kö­zi sze­ren­cse.

– A szó­no­kot szá­mo­san üd­vöz­lik. Hát igaz szó volt.

– Csak­is szín­igaz­ság. Is­ten en­gem úgy se­gél­jen. – Gú­nyos ün­ne­pé­lyes­ség­gel emel­te ko­szos te­nye­rét. – Nem a tel­jes igaz­ság, per­sze. A tel­jes iga­zat nem tu­dom. Vi­szont maga se. Ki kel­le­ne cse­rél­ni né­ze­te­in­ket.

Lucy ki­lé­pett a te­le­fon­fül­ké­ből. Va­la­hány­szor zárt tér­ből ke­rült elő, mint­ha vé­dőn be­bur­ko­ló­zott vol­na. Le­ült az egyik pad­ra, ke­reszt­be ve­tet­te a lá­bát, és elő­re­dőlt, mint­ha a gyom­ra kí­noz­ná.

Heiss gyen­gé­den meg­bö­kött. Rum­ban ázó sze­me meg­csil­lant. Mint­ha a sze­re­tő­je ne­vét akar­ta vol­na meg­súg­ni. – Annyit tu­dok, hogy ren­ge­teg pénz néz ki be­lő­le.

– Mennyi az a ren­ge­teg?

– Öt rongy. Akár mu­tyiz­ha­tunk.

– Mi­ért?

– A maj­ré, pa­pu­li. – Ha­tá­so­sab­ban élt az igaz­ság­gal, mint a szü­le­tett ha­zu­do­zók. – Ha ál­lón vág­nak, el­te­rü­lök. Ha ke­resz­tül­lő­nek, vér­zek. De ha meg­ijesz­te­nek, föl­do­bom a ba­kan­csot. En­gem nem hős­nek szán­tak. Olyan tár­sat ven­nék be az üz­let­be, aki sem­mi­be nem ránt bele.

– Vagy in­kább pa­rasz­tot ál­doz­na.

– Tá­vol áll­jon! Eb­ben az ügy­ben nincs sem­mi tör­vény­te­len­ség, higgye el. Már pe­dig ket­tő­ezer-öt­szá­zat tör­vé­nyes úton nem­igen nyal föl ma­nap­ság.

– Foly­tas­sa csak.

– Egy pil­la­nat. Né­ze­tek cse­ré­jé­ről volt szó. Ma­gá­tól még egy szót sem hal­lot­tam. Mi­lyen me­sé­vel etet­te meg a hölgy, pél­dá­nak oká­ért?

– Hölgy?

– Asszony­ság, daj­na, ahogy tet­szik. A bu­bi­frizu­rás a gyé­mán­tok­kal. Nem ő fo­gad­ta fel?

– Mond­hat­nék én olyat, Max, amit ne tud­na?

– Meg­pró­bál­hat­ja. Mit adott be ma­gá­nak?

– El­lo­pott gyé­mán­tok­ról me­sélt. Már ak­kor sem hang­zott meg­győ­ző­en.

– Ne­kem még na­gyobb masz­lag­gal jött. Kép­zel­je el. Hogy ez a lány az ő meg­bol­do­gult fér­je szol­gá­ló­ja volt, és az meg­bol­do­gul­tá­ban rá­ha­gyott va­la­mit, ő meg, az öz­vegy, a ha­gya­ték gond­no­ka. És is­ten­kém, az én bol­dog em­lé­kű fér­jem­nek tar­to­zom annyi­val, hogy fel­ku­tas­sam, és ki­fi­zes­sem Lu­cyt. – Go­no­szul maj­mol­ta Una hang­sú­lya­it és ha­mis ér­zel­mes­sé­gét. – Hü­lyé­nek néz­he­tett, vagy én nem is tu­dom..

– Mi­kor tör­tént ez?

– Egy hete. Egy tel­jes he­tet el­töl­töt­tem, amíg elő­ke­rí­tet­tem ezt a fe­ke­te lányt. – Ha­ra­gos pil­lan­tást ve­tett az ab­la­kon át Lucy ta­lá­nyos há­tá­ra. – A vé­gén, ami­kor meg­ke­rült, tud­ja, mi tör­tént? Fel­hív­tam te­le­fo­non az arany­szí­vű öz­ve­gyet, és újabb uta­sí­tá­so­kat kér­tem tőle. Erre ki­rú­gott.

– Mit akar­hat?

– Áll az alku?

– At­tól függ.

– Frászt. Fel­aján­lom a mu­tyit egy nagy üz­let­ben, és erre az a vá­lasz, hogy at­tól függ. At­tól függ! Én ki­ön­töm a szí­ve­met, maga meg be­gom­bol­ko­zik. Ez nem be­csü­let.

– Hát az öt rongy, az be­csü­le­tes?

– Sza­va­mat ad­tam. Néz­ze, én már egy­szer meg­éget­tem a ke­zem, meg­von­ták a mű­kö­dé­si­met…

– Nincs itt sem­mi zsa­ro­lás?

– A vi­lá­gon sem­mi. Ha a szín­tisz­ta iga­zat akar­ja hal­la­ni, az egész ügy annyi­ra tör­vé­nyes, hogy már fé­lek tőle.

– He­lyes. Meg­mon­dom, mit gon­do­lok. Sze­rin­tem nem Lucy kell neki. Lucy csak a csa­li­ma­da­ra va­la­ki más­nak.

– Kap­csol a gye­rek. Hát azt tud­ja-e, ki az a va­la­ki?

– A nő ki­lé­tét még nem si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­nom.

– Aha. A nőét. – Tu­dó­san mo­soly­gott. – A fér­fi­ét akar­ja mon­da­ni. Én pe­dig tu­dom a ne­vét, a sze­mély­le­írá­sát, és min­den mást. A fe­ke­te nője, meg­lás­sa, el­ve­zet hoz­zá.

Heis­st el­ra­gad­ta a hév. Rum­ban ázó sze­me kö­rül­jár­ta med­rét, s egyik keze sze­ren­csét kí­ván­va ráz­ta a má­si­kat. Olyan, szép hogy igaz sem le­het, gon­dol­tam a tör­té­net­ről. Nem is volt.

Lucy hir­te­len fel­egye­ne­se­dett, majd fel­ug­rott a pad­ról, és fut­va igye­ke­zett ki­fe­lé a vá­ró­te­rem hát­só aj­ta­ján. Ott hagy­tam Heis­st. Mire az ál­lo­más­épü­let vé­gé­be ér­tem, Lucy ép­pen ült be egy zöld Ford fur­gon­ba. Alex Nor­ris ve­zet­te. A Ford már el­in­dult, mire az aj­ta­ja be­csa­pó­dott.

Egyet­len taxi állt benn az ál­lo­más előtt. Ve­ze­tő­je vé­gig­dőlt az első ülé­se­ken, el­len­zős sap­ká­ja az or­rá­ra esett, tá­tott száj­jal hor­kolt. Sze­mem sar­ká­ból lát­tam, hogy a Ford észak­nak for­dul az ál­la­mi úton.

Föl­tá­masz­tot­tam a so­főrt. Ősz­be bo­ru­ló em­ber­ke volt, kis hí­ján ne­kem ug­rott. – Mit akar tő­lem! Mi gyul­ladt ki? – Pénzt tol­tam az orra alá. – Kö­ves­se azt a Ford fur­gont.

– Jól van már. Csi­ga­vér.

Max Heiss meg­pró­bált vol­na mel­lém pré­se­lőd­ni. Az orra előtt vág­tam be az aj­tót, és a taxi ki­gör­dült az ál­lo­más­ról. Még lát­tuk a For­dot bal­ra for­dul­ni Los An­ge­les irá­nyá­ban. Min­ket vil­lany­rend­őr ál­lí­tott meg a ke­resz­te­ző­dés­nél. Hosszú idő­be telt, amíg zöld­re vál­tott. Tép­tünk ki­fe­lé a vá­ros­ból, előz­tünk min­den­kit. Zöld Ford se­hol.

Öt mér­föld­del a vá­ros ha­tá­rán túl szól­tam a ve­ze­tő­nek, hogy for­dul­jon vissza.

– Hát hi­á­ba – men­te­ge­tő­zött –, nem me­het­tem bele a for­ga­lom­ba. Csak nem va­la­mi baja akadt ezek­kel?

– Ezek­kel? Nem.

Mire vissza­ér­tünk az ál­lo­más­ra, Max Heiss el­tűnt. Nem vol­tam vi­gasz­ta­lan. Reg­ge­lit ren­del­tem, res­tik­ben min­dig az a leg­biz­to­sabb, s mi­kor enni kezd­tem, ak­kor vet­tem ész­re, hogy éhes va­gyok.

Né­hány perc­cel el­múlt öt óra, mire a sza­lon­nás rán­tot­tam­mal vé­gez­tem. Gya­log in­dul­tam vissza a Pa­no­rá­ma Mo­tel­ba.