HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Nagy szü­ne­tek­kel hár­mat csön­get­tem. A va­sár­na­pi ha­rangzú­gás hang­zott bele el­len­szó­lam­nak. Mrs. Ben­ning vég­re aj­tót nyi­tott. Dur­va, bar­na gyap­jú für­dő­kön­tö­sét össze­von­ta a nya­ka alatt. Ar­cán pár­na­gyű­rő­dé­sek nyo­mát lát­tam. Mint­ha li­dér­ces ál­mok­kal ví­vó­dott vol­na egész dél­előtt.

– Már megint maga.

– Megint én. A dok­tor úr itt­hon van?

– Temp­lom­ban van. – Meg­pró­bál­ta be­csuk­ni az aj­tót. Lá­bam be­csúsz­tat­tam a rés­be. – No nem baj. Ak­kor ma­gá­val be­szél­nék.

– Föl sem öl­töz­tem még.

– Majd ké­sőbb föl­öl­tö­zik. Újabb gyil­kos­ság tör­tént. Megint egy ba­rát­ja.

– Megint egy? – Ke­zét az ar­cá­hoz kap­ta, mint­ha po­fon vág­tam vol­na.

Be­nyo­mul­tam a fo­lyo­só­ra, és be­csuk­tam az aj­tót. Most, hogy a déli ra­gyo­gást és a las­sú va­sár­na­pi za­jo­kat ki­re­kesz­tet­tem, szem­től szem­ben áll­tunk egy­más­sal. Mint­ha va­la­mi tá­vo­li egyet­ér­tés­ben vol­nánk, úgy érez­tem. Az­tán im­boly­gó fel­ső­test­tel el­for­dult. Fé­ken kel­lett tar­ta­nom a ke­ze­met, ne­hogy utá­na­nyúl­jak. A tü­kör­től kér­dez­te: – Kit öl­tek meg?

– Azt hi­szem, tud­ja.

– A fér­je­met? – Fes­tett ál­arc volt az arca a tü­kör­ben.

– At­tól függ, ki a fér­je.

– Sa­met öl­ték meg? – Tán­co­san meg­pör­dült, és der­med­ten állt.

– Nem hi­szem.

– Meg­for­dult a fe­jem­ben az a le­he­tő­ség is, hogy Char­les Sing­le­ton a fér­je.

Vá­rat­la­nul fel­ne­ve­tett. Nem volt kel­le­mes a ne­ve­té­se, örül­tem, mi­kor el­halt.

– So­sem hal­lot­tam Sing­le­ton­ról. Így mond­ta… Sing­le­ton? Több mint nyolc éve va­gyok Sam Ben­ning fe­le­sé­ge.

– At­tól még is­mer­het­te Sing­le­tont, akár bi­zal­ma­san is. Bi­zo­nyít­ha­tom, hogy is­mer­te, és ma reg­gel meg­öl­ték.

Zi­hál­va hát­ra­lé­pett. Két ne­héz lég­zés közt kér­dez­te: – Ho­gyan?

– Va­la­ki ka­la­páccsal vagy más ne­héz tárggyal le­ütöt­te. A ko­po­nyá­ja be­tört, de nem halt bele. Az­tán a ko­csi­ján föl­vit­ték a he­gyek­be, meg­ön­töz­ték ben­zin­nel, és fel­gyúj­tot­ták. A ko­csit az­tán le­gu­rí­tot­ták egy száz­mé­te­res me­re­dé­lyen, ott égett el, Sing­le­ton ben­ne.

– Hon­nan tud­ja, hogy az ő ko­csi­ja volt?

– 1948-as gyárt­má­nyú két­aj­tós Bu­ick volt, sö­tét­zöld tör­zsű, vi­lá­gos­zöld te­te­jű.

– Biz­tos, hogy ő volt ben­ne?

– Azo­no­sí­tot­ták. A ruha le­égett róla, de az öv­csat­ján meg­ma­radt a név­je­le. Akár le is jö­het­ne a hul­la­ház­ba, hogy maga is meg­ál­la­pít­sa a sze­mély­azo­nos­sá­got.

– Mond­tam már, hogy nem is­mer­tem.

– Ah­hoz ké­pest, hogy ide­gen, ér­dek­lő­dő­nek lát­szik.

– Per­sze, ha ide­jön és szin­te az­zal vá­dol, hogy meg­öl­tem Mi­kor tör­tént a gyil­kos­ság, úgy még­is?

– Ma haj­nal­ban.

– Egész éj­jel, egész dél­előtt ágy­ban vol­tam. Két al­ta­tót vet­tem be, még most is szé­del­gek. Mi­ért ép­pen hoz­zám for­dul?

– Lucy Cham­pi­on is, Char­les Sing­le­ton is a ba­rát­ja volt, nem igaz, Bess?

– De­hogy­is. – Az­tán ész­be ka­pott. – Mi­ért szó­lít Bess-nek? Eli­za­beth a ne­vem.

– Ho­race Wil­ding Bess­nek em­le­ge­ti.

– Fe­lő­le sem hal­lot­tam.

– A Sky Rou­te-on la­kik, Sing­le­ton mű­ter­mé­től nem messze. Azt mond­ja, Sing­le­ton 1943-ban mu­tat­ta be ma­gá­nak.

– Wil­ding ha­zu­dik, most és min­dig. – Az­tán ke­mé­nyen be­le­ha­ra­pott az alsó aj­ká­ba.

– Hi­szen azt mond­ta, nem is­me­ri.

– Be­le­ma­gya­ráz a sza­vam­ba. Be­szél­jen csak, amíg ki nem hűl a gyom­ra.

– Így járt Lucy is a vé­gén.

– Nem tu­dom, Lucy mi­ért járt úgy, ahogy járt.

– Pe­dig ba­rát­koz­tak. Itt is meg­ke­res­te a ren­de­lő­ben.

– Lucy Cham­pi­on a fér­jem be­te­ge volt – is­mé­tel­te sem­mit­mon­dó­an. – Azt hit­tem, meg­ér­tett ennyit teg­nap este.

– Ak­kor is ha­zu­dott. Ma reg­gel pe­dig a fér­je ha­zu­dott, hogy a maga ha­zug­sá­gát fe­dez­ze. Hosszas ma­gya­rá­zat­ba bo­csát­ko­zott, mi­ért nem ve­ze­tett Lu­cy­ról kar­tont, majd azt kel­lett el­ma­gya­ráz­nia, mi­fé­le ba­ját ke­zel­te. Ha va­ló­sá­gos bajt mond, arra per­sze rá­cá­fol­hat a bon­co­lás, ezért kel­lett Lu­cy­ból kép­zelt be­te­get csi­nál­nia, mond­ván, hogy a pa­na­sza­it szo­ron­gás okoz­ta. A káp­rá­za­tok ugyan­is nem tűn­nek ki a bon­co­lás­nál.

– Kép­zelt be­teg volt pe­dig. Sam ne­kem már ré­geb­ben el­mond­ta.

– Olyan kép­zelt be­te­get én még nem lát­tam, aki a lá­zát leg­alább egy­szer meg ne mér­te vol­na. Lucy a hő­mé­rő­jé­hez két hé­tig hoz­zá sem nyúlt.

– Bí­ró­sá­gon az ilyen föl­te­vés­re nem so­kat ad­ná­nak, ha egy or­vos meg a fe­le­sé­ge mást mond.

– Ne­kem bi­zo­nyí­ték. Szá­mol­hat vele a bí­ró­ság előtt is.

– Ér­tem. Maga te­hát bíró és es­küdt­szék egy sze­mély­ben. Mire nem fut­ja egy ek­kor­ka em­ber­ből!

– Ne bíz­zék a tü­rel­mem­ben, mert ha el­ve­szí­tem, a sze­ren­csé­jé­ben kell bíz­nia, mi­fé­le bíró tár­gyal­ja az ügyet. Él­jen a le­he­tő­ség­gel, amit nyúj­tok, mi­előtt a rend­őr­ség­hez jut­tat­nám bi­zo­nyí­té­ka­i­mat.

– Mi­ért ilyen jó hoz­zám? – Szán­dé­ko­san fel­hív­ta ma­gá­ra a fi­gyel­me­met. Fél­re­for­dult, és egyik ke­zét a ha­já­hoz emel­te, hogy a fél mel­le meg­emel­ked­jen gyap­jú­kön­tö­se alatt. A ja­pán ujj vissza­csú­szott fe­hér alsó kar­já­ról. Sá­padt arca el­áb­rán­do­zott. – Egy ége­tő bo­szor­kány­hoz?

– Sem­mi jó­ság nin­csen ben­nem – biz­to­sí­tot­tam. Hű­vös ke­zét az ar­com­ra tet­te, és le­sik­lat­ta egé­szen a vál­la­mig. – Jöj­jön ki a kony­há­ba. Ká­vét fő­zök. Ott is be­szél­get­he­tünk.

Kö­vet­tem, bár nem tud­tam, me­lyi­künk aka­ra­ta ér­vé­nyes itt. A tá­gas kony­hát ho­má­lyo­san vi­lá­gí­tot­ta meg egyet­len ab­la­ka a mo­so­ga­tó fe­lől. Mo­sat­la­nok tor­nyo­sul­tak ben­ne. Le­te­le­ped­tem a zo­mánc­la­pos asz­tal­nál, és ki­vár­tam, amíg két csé­szé­re való ki­fo­lyik az üveg ká­vé­fő­ző­ből. Utá­na oda­tol­tam elé­be a csé­szé­met, s az övét vet­tem el.

– A kü­szö­big meg vissza nem bí­zik ben­nem, Sas­szem úr. Hogy is hív­ják?

– Ar­cher­nak. Nem sze­ret­ném, ha az Ar­cher csa­lád ezen ágá­nak utol­só sar­ja gyor­san ölő mé­reg ál­tal szá­rad­na le.

– Se gye­rek? Se fe­le­ség?

– Sem­mi ilyes­mi. Meg­pá­lyáz?

– Le­het róla szó. – Szép íve­lé­sű, ki­telt aj­kát biggyesz­tet­te a vá­lasz­hoz. – Az a baj, hogy már föl­sze­rel­tem ma­gam egy min­den te­kin­tet­ben ki­elé­gí­tő férj­jel.

– Ennyi­re elé­ge­dett csak­ugyan?

Sze­me nem lá­gyult el arc­vo­ná­sa­i­val, ha­nem össze­hú­zód­va te­kin­tett rám. – A fér­je­met hagy­juk ki az ügy­ből.

– Mert már enél­kül is elég­gé pa­li­ra fog­ta?

– Jót mon­dok, hagy­ja, ha nem akar for­ró ká­vét a ké­pé­be. – S már nyúlt a csé­szé­jé­ért.

– For­ró ben­zin nem vol­na jobb?

Csé­szé­je meg­csör­rent az asz­ta­lon, s egy ke­vés kávé ki­lottyant. – Gyil­kost lát ben­nem?

– Lát­tam én már szép gyil­ko­so­kat. S hogy a bá­tor­sá­ga meg­vol­na, azt nem is ta­gad­ja, ugye?

– A bát­rak is­ko­lá­ját jár­tam – fe­lel­te. – Is­me­ri az in­di­a­nai Gary gyár­vá­ro­sát?

– Utaz­tam ke­resz­tül raj­ta.

– Azt jár­tam ki én ki­tün­te­tés­sel. – Fur­csa büsz­ke­ség vil­lant a mo­so­lyá­ban. – A bű­nö­zé­sig azért nem ju­tot­tam el. Nem sok hi­ány­zott. Re­fes vol­tam, ami­kor Sam ki­vett ab­ból az is­ko­lá­ból.

– Hát a re­fet mi­ért vág­ták ma­gá­ra?

– Sem­mi kü­lö­nös nem ter­helt. Fi­a­tal­ko­rú bű­nö­ző­nek in­dul­tam, bár nem sok­ra vit­tem. Az apám iga­zi fe­dél­kö­zi be­ván­dor­ló volt, a fe­gyel­mi rend­sza­bá­lya­it is Kö­zép-Eu­ró­pá­ból men­tet­te át a fe­dél­kö­zön. Szom­bat esti mu­lat­sá­ga az volt, hogy vé­gig­ver­te a ház nőit. El­un­tam a buj­dok­lást az ágy alatt, szárny­ra kel­tem. Ki a nagy­vi­lág­ba. Hő. Pin­cér­ked­tem egy da­ra­big, az­tán fölcs­íp­tem egy ha­lat. A hal be­szer­zett egy ru­ha­tár­ba, va­la­me­lyik úri klub­ba. Nem volt osz­tá­lyon fe­lü­li hely, az­zal együtt ti­zen­hat éves ko­rom­ra töb­bet meg­ke­res­tem jatt­ból, mint amennyit a fa­ter a gyár­ba össze bírt hoz­ni. Csak az­tán be­csú­szott a ma­dzag. A klub­ban pénz­re ment a já­ték, va­la­ki el­fúj­ta a gyer­tyát, en­ge­met meg el­mart a rasz­kó. A bí­rót fej­re ál­lí­tot­tam, úgy­hogy csak ref alá tett. Ha­nem a fa­tö­kű azt el­in­téz­te, hogy töb­bet klu­bok­ba ne dol­goz­has­sak. A leg­ro­had­tabb az volt, hogy vissza kel­le­tett men­ni a csa­lád­ba.

A li­dér­ces ál­mai, úgy lát­szik, el­kí­sér­ték éb­ren­lé­té­ben is. Nem szól­tam sem­mit.

– Per­sze kap­tam az első al­kal­mon, hogy ab­ból a ro­hadt la­kás­ból sza­ba­dul­jak, ahol csak a pa­rá­dét ver­ték éj­jel­nap­pal. De a ref­től nem lé­te­zett ki­men­ni éj­jel, a fa­ter meg el­bír­ta kap­ni a frak­ko­mat. Sam az éle­te­met men­tet­te meg. A mo­zi­ban sze­dett föl. Azt hit­tem, csak gyuk­ni akar, de neki mind­járt ko­moly volt a szán­dé­ka. Én még ilyen or­vost nem lát­tam. A ten­ge­ré­szet­nél szol­gált ak­kor, a Nagy Ta­vak­nál. Ad­dig sen­ki nem kér­te meg a ke­ze­met, úgy­hogy gon­dol­tam, mi­ért ne. Át­ve­zé­nyel­ték Ka­li­for­ni­á­ba, az­u­tán való hé­ten kel­lett neki utaz­ni. Már együtt jöt­tünk le ide.

– Tud­ta a fér­je, mit fo­gott?

– Lát­hat­ta raj­tam – fe­lel­te egy­ked­vű­en. – Igaz, nem mond­tam meg neki, hogy a ref elől ló­gok. De egyet ért­sen meg, mi­előtt a tárgy­ról vég­képp le­száll­nánk: Én tet­tem neki a szí­ves­sé­get. Ak­kor is, az­óta is.

Ahogy vé­gig­néz­tem raj­ta, és a fér­jét mel­lékép­zel­tem, ezt az egyet el­hit­tem neki. – Kis­vá­ro­si or­vos mel­lé fe­le­ség­nek elég­gé so­kat pró­bált. Pe­dig ta­lán a fe­lét sem mond­ta el.

– A ne­gye­dét se. Ká­vét kér még?

– Vá­la­szo­kat ké­rek. Mi­kor ke­rül­tek ide?

– 1943 ta­va­szán. Port Hu­e­ne­me-be he­lyez­ték, kö­zel ide, mert te­kin­tet­tel vol­tak rá, hogy nős. Kis há­zat bé­rel­tünk ki Ar­royo Beach­ben hat hó­nap­ra. Egy szép na­pon ha­jó­ra tet­ték és vit­ték. Két évig or­vos­ko­dott csa­pat­szál­lí­tó ha­jó­kon. Pár­szor ta­lál­koz­tunk, ami­kor vissza­jött San Fran­cis­có­ba.

– Ki más­sal járt köz­ben?

– Nagy a kér­dés.

– Csat­ta­nós a vá­lasz. Mi­ért hagy­ta el Ben­nin­get két éve?

– Szi­ma­tol­gat­tunk, mi? Meg­vol­tak a sze­mé­lyes oka­im.

– Sing­le­ton­nal szö­kött, igaz?

Már kelt vol­na föl az asz­tal­tól, de egy pil­la­nat­ra meg­der­medt, rá kel­lett te­nye­rel­nie a lap­já­ra. A fe­jét fél­re­for­dí­tot­ta. – Mi­ért nem megy a dol­gá­ra?

– Sing­le­tont sa­lak­ká éget­ték ma reg­gel. Ne­kem az a dol­gom, hogy ki­de­rít­sem, ki tar­tott alá­ja gyu­fát. Fur­csa, hogy ma­gát nem ér­dek­li.

– Fur­csáll­ja?

Még egy csé­sze ká­vét töl­tött ma­gá­nak. A keze már nem rez­dült. Ta­lán a chi­ca­gói va­don­ban, ta­lán or­szá­gos kó­szá­lá­sa so­rán há­bo­rú­ban és bé­ké­ben sze­dett össze ennyi erőt, ek­ko­ra biz­ton­sá­got. Le­néz­tem inas, fe­hér lába szá­rá­ra. El­kap­ta pil­lan­tá­so­mat, és szé­pen ível­ve tet­te vissza. Ha va­la­ki az ab­la­kon be­les, va­sár­nap dél­előt­ti házi enyel­gést lát a je­le­net­ben. Ma­gam sem bán­tam vol­na.

Föl­kel­tem, és ki­néz­tem az ab­la­kon. Az ud­vart bar­na gaz és évek avar­ja bo­rí­tot­ta. A vé­gé­ben roz­zant fé­szer állt egy bors­fa ár­nyé­ká­ban.

Bess mö­gém lé­pett. Nya­ka­mon érez­tem a le­he­le­tét. Tes­te a há­tam­hoz ért.

– Maga nem akar en­gem baj­ba rán­ta­ni, Ar­cher. Volt ne­kem már ba­jom elég. Öreg­sé­gem­re nyu­gal­mat sze­ret­nék.

Ki­for­dul­tam csí­pő­je csap­dá­já­ból. – Mennyi idős?

– Hu­szon­öt. Az is­ten­tisz­te­let el­nyú­lik er­re­fe­le. A fér­jem ki­vár­ja a va­sár­na­pi is­ko­lát is min­dig.

Ke­zem­be vet­tem a fe­jét. A mel­le ke­mé­nyen meg­állt kö­zöt­tünk. Két keze a há­ta­mat túr­ta. Én a fény­te­len fe­ke­te haja vá­lasz­té­kát néz­tem. A tö­vén kes­keny csík sző­ke­ség üt­kö­zött ki.

– So­sem hit­tem a sző­kék­nek, Bess.

– Bar­ná­nak szü­let­tem – mond­ta el­fú­lón.

– Ha­zug­nak szü­le­tett.

– Le­het – ál­la­pí­tot­ta meg tár­gyi­la­go­san. – Ma­gam sem tu­dom, mit be­szé­lek. Be­le­za­va­rod­tam ebbe az ügy­be, ha az igaz­ság­ra kí­ván­csi. Már csak az ép eszem­re vi­gyá­zok, meg arra, hogy a szür­ke fa­lon in­nét ma­rad­jak.

– Meg hogy a ba­rá­ta­i­nak se le­gyen bán­tó­dá­sa.

– Nin­cse­nek ba­rá­ta­im.

– Hát Una Du­ra­no?

Az arca meg­nyúlt, akár ér­tet­len­sé­gé­ben, akár cso­dál­ko­zá­sá­ban.

– Vett ma­gá­nak egy tur­bánt is ta­vasszal. Azt hi­szem, jól is­me­ri.

El­kám­pi­cso­ro­dott. Mint­ha sír­ni akart vol­na. Nem szólt.

– Ki ölte meg Sing­le­tont?

Ahogy a fe­jét ráz­ta, rö­vid fe­ke­te haja az ar­cá­ba hullt. El­csi­gá­zott­nak lát­szott. Rös­tell­tem, hogy kín­zóm, de csak kí­noz­tam to­vább.

– Sing­le­ton­nal lát­ták, ami­kor Ar­royo Beach­ből el­tűnt. Em­ber­rab­lás volt-e? Ban­dá­nak haj­tot­ta-e fel, s vé­gez­nie kel­lett vele? Vagy azért ölte meg, mert Lucy lé­pett bele a fű­rész­por­ba? Vagy Lucy öt­ezer­dol­lá­ro­sat ál­mo­dott, és meg­halt még az éb­re­dé­se előtt?

– Egyik sem igaz. Én nem haj­tot­tam föl Char­lie Sing­le­tont. Bán­ta­ni sem bán­tot­tam vol­na. Lu­cyt sem. Ba­rát­nőm volt, ahogy mond­ta is.

– Foly­tas­sa.

– Nem le­het. Nem szo­ká­som köp­ni. Nem le­het.

– Jöj­jön le a hul­la­ház­ba, és néz­ze meg Char­lie-t. Ak­kor majd be­szél.

– Nem. – Mint­ha ök­len­dést foj­tott vol­na el a szó­val. – Hagy­jon en­gem lóg­va, ígér­je meg, hogy lóg­va hagy, és ak­kor mon­dok egy olyat, amit nem tud. Va­la­mi fon­to­sat.

– Mennyi­re fon­to­sat?

– Nem akar lóg­va hagy­ni? Es­kü­szök, hogy sem­mi nem ter­hel.

– Ak­kor hall­juk a fon­tos dol­got.

Feje le­hor­gadt, de az opá­los kék sze­me az ar­co­mon füg­gött. – Nem Char­lie Sing­le­ton van a hul­la­ház­ban.

– Ha­nem ki?

– Nem tu­dom.

– Hol van Sing­le­ton?

– Több kér­dés­re nem vá­la­szo­lok. Meg­ígér­te, hogy lóg­va hagy.

– Hon­nan tud­ja, hogy nem Sing­le­ton?

– Nem így szólt az alku – mond­ta el­ha­ló­an. Kék sze­me pil­lan­tá­sa úgy re­be­gett, mint a gyen­ge gáz­láng.

– Pró­bál­juk meg így. Nem Sing­le­ton halt meg ma reg­gel, mert már ez­előtt két hét­tel meg­öl­ték. Le­lőt­ték a maga sze­me lát­tá­ra. Igen vagy nem?

Sem­mit nem fe­lelt. Ha­nem tel­jes sú­lyá­val rám esett. Ap­ró­kat lé­leg­zett, mint va­la­mi rág­csá­ló. Úgy kel­lett meg­tar­ta­nom.