ELSŐ FEJEZET

Az iro­dám aj­ta­já­ban várt rám, kis töm­zsi nő, kö­ze­pes­nél ala­cso­nyabb. Kék nad­rág­kosz­tü­möt vi­selt, alat­ta kék gar­bót, és a for­mái szög­le­tes­sé­gét nerc-stó­lá­val pró­bál­ta el­ta­kar­ni. Nap­szít­ta arca is szög­le­tes volt. Tar­kó­ján kur­tá­ra nye­sett fe­ke­te haja is ka­ma­szos­sá­gát hang­sú­lyoz­ta. Nem néz­tem vol­na ki be­lő­le, hogy reg­gel fél ki­lenc­kor már tal­pon van, ha ugyan az egész éj­sza­kát tal­pon nem töl­töt­te.

Amint az aj­tót nyi­tot­tam, hát­ra­lé­pett, és úgy né­zett meg, mint a ko­rán kelt arany­ásó az első ku­ka­cot.

– Jó reg­gelt – kö­szön­töt­tem.

– Mr. Ar­cher?

Vá­laszt nem is várt, oda­tol­ta a töm­pe, bar­na ke­zét. Gyű­rűs szo­rí­tá­sa fér­fi­a­san ke­mény volt. Amint a ke­ze­met el­en­ged­te, rög­tön nyúlt a kö­nyö­köm alá, be­tes­sé­kelt a tu­laj­don vá­ró­szo­bám­ba, és be­csuk­ta az aj­tót.

– Örü­lök a ta­lál­ko­zás­nak, Mr. Ar­cher.

Már­is ide­ge­sí­tett. – Mi­ért?

– Mit mi­ért?

– Mi­ért örül, hogy ta­lál­koz­ha­tik ve­lem?

– Csak. Ül­jünk le, jobb ké­nyel­me­sen be­szél­get­ni.

Mo­kány­sá­ga nyug­ta­la­ní­tott.

– Mi­ről fo­gunk be­szél­get­ni, még­is?

Le­te­le­pe­dett egy ka­ros­szék­be az ajtó mel­lé, és kör­be­hor­doz­ta te­kin­te­tét a vá­ró­szo­bán. Nem nagy, se nem fény­űző­en bú­to­ro­zott, ma­gam is tu­dom, de a nő pil­lan­tá­sá­ból újra meg­tud­hat­tam. Meg­jegy­zést ugyan nem tett rá, csak a gyű­rűs ök­le­it cset­tin­tet­te össze. Há­rom gyű­rűt vi­selt mind a két ke­zén. Jó­ko­ra gyé­mán­to­kat lát­tam ben­nük, va­ló­di­a­kat, azt hi­szem.

– Mun­kát hoz­tam – kö­zöl­te, mint­egy a szem­ben álló, bőr­után­za­tú, ki­ült zöld pam­lag­gal. Lá­nyos élénk­sé­ge fi­ú­san ko­moly­ra vált. – Nem nagy meg­bí­zás, de jól meg­fi­ze­tem. Napi öt­ven meg­fe­lel?

– Plusz költ­ség­té­rí­tés. Ki aján­lott?

– Sen­ki a vi­lá­gon. Fog­lal­jon ta­lán he­lyet. Ezer éve is­me­rem a ne­vét. Ezer éve.

– Hely­ze­te ked­ve­ző az enyém­hez ké­pest.

Te­kin­te­tét vég­re rám emel­te. Mint­ha meg­tör­te vol­na ez a kis ki­rán­du­lás a vá­ró­szo­bám nyo­mor­ta­nyá­já­ra. Olaj­bar­na ujj­nyo­ma­to­kat vet­tem ész­re a sze­me alatt. Meg­le­het, hogy tal­pon volt egész éj­jel. Lá­nyos­ság ide, fi­ús­ság oda, az öt­ve­net meg­ad­tam neki. Az ame­ri­ka­i­ak nem öreg­sze­nek, csak egy­szer fog­ják ma­gu­kat, és meg­hal­nak. Bűn­tu­da­tos sze­me is erre val­lott.

– Szó­lít­son csak Uná­nak – mond­ta.

– Los An­ge­les-i?

– Nem ép­pen. Nem is szá­mít, hol la­kom. Majd én el­mon­dom, mi szá­mít… ha a mo­do­rom­mal meg­bé­kül.

– Ne­he­zen.

Szú­rós pil­lan­tá­sa szin­te érez­he­tő­en bö­kö­dött vé­gig, és vé­gül a szá­mon ál­la­po­dott meg. – Kül­ső­re meg­te­szi. Kár, hogy a szö­ve­ge holly­woo­di.

Bó­kok vál­tá­sá­hoz nem volt ked­vem. Sér­tő hang­ja, vál­ta­ko­zó női és fér­fi rossz mo­do­ra bosszan­tott. Mint­ha töb­ben be­szél­tek vol­na hoz­zám, és egyi­kük sem lett vol­na tö­ké­le­tes.

– Vé­dő­be­vo­nat. – El­kap­tam a pil­lan­tá­sát, far­kas­sze­met néz­tem vele. – Sok­fé­lék dör­gö­lőz­nek hoz­zám.

El sem pi­rult iga­zán. Mint­ha vér­to­lu­lást vet­tem vol­na ész­re raj­ta, de egy pil­la­nat alatt el is múlt, s az idét­len ka­masz szólt be­lő­le to­vább:

– Sze­ret­ném tud­ni, el szok­ta-e met­sze­ni ügy­fe­lei tor­kát? Volt már né­hány kel­le­met­len ta­pasz­ta­la­tom.

– De­tek­tí­vek­kel?

– Min­den­fé­lék­kel. Köz­tük de­tek­tí­vek­kel.

– Meg­nye­rő ma reg­gel, Mrs…

– Mon­dom, szó­lít­son Uná­nak. Fél­re­te­szem a büsz­ke­sé­gem, és annyit kér­dek: meg­te­szi-e, ami­vel meg­bí­zom, és fog­ja a szá­ját az­u­tán? Azt aján­la­nám, te­gye el a pén­zét, és in­téz­ze a dol­gát.

– A pén­ze­met?

– Itt van. – Pénz­ga­la­csint ha­lá­szott ki kék bőr­ta­risz­nyá­já­ból, és úgy lök­te oda, mint­ha el­hasz­nált pa­pír zseb­ken­dő lett vol­na, én meg a pa­pír­ko­sár. El­kap­tam. Száz­dol­lá­ros volt. El­ten­ni még­sem tet­tem el.

– A fog­la­ló­val rö­vid pó­ráz­ra fog – ál­la­pí­tot­tam meg. – A tor­kát el­met­szem így is, csak előbb ér­zés­te­le­ní­tem.

Una ko­mo­ran né­zett fel a mennye­zet­re. – Mi­ért ilyen hu­mo­ros er­re­fe­lé min­den­ki? Vá­la­szol­na in­kább a kér­dé­sem­re.

– Meg­te­szek min­dent, ha nem tör­vény­be üt­kö­ző, és ér­tel­me van.

– Sem­mi tör­vény­te­len­sé­get nem ké­rek – tor­kolt le. – És meg­ígé­rem, hogy min­den­nek lesz te­te­je, amit csak mon­dok.

– Nagy­sze­rű. – Be­le­tűz­tem a száz­dol­lá­rost tár­cám pén­zes re­ke­szé­be, on­nan né­zett vissza rám ár­ván. Ki­tár­tam Una előtt az iro­dá­ba szol­gá­ló aj­tót.

Há­rom szék állt benn, ne­gye­dik be sem fért vol­na. Fel­húz­tam a re­dőnyt, az­u­tán az író­asz­ta­lom­hoz ül­tem le a for­gó­szék­be, és a ka­ros­szék­re mu­tat­tam, szem­ben az író­asz­ta­lom­mal. Una in­kább vá­lasz­tott egy ké­nyel­met­le­neb­bet, tá­vol az ab­lak­tól meg a fény­től.

Ke­reszt­be ve­tet­te nad­rág­ba búj­ta­tott lá­bát, majd ci­ga­ret­tát tű­zött arany szip­ká­já­ba, és tö­mör arany ön­gyúj­tó­val gyúj­tott rá.

– Hogy a meg­bí­zás­ra tér­jek. Egy sze­mélyt kel­le­ne elő­ke­rí­te­ni, egy szí­nes lányt, volt al­kal­ma­zot­ta­mat. Két hét­tel ez­előtt ha­gyott ott, szep­tem­ber el­se­jén, hogy egé­szen pon­tos le­gyek. Bol­dog vol­tam, hogy meg­sza­ba­dul­tam tőle, csak ép­pen né­hány cse­cse­be­csé­met is ma­gá­val vitt. Egy pár fül­be­va­ló­mat, egy arany nyak­lán­co­mat.

– Biz­to­sí­tott hol­mik?

– Nem. Va­ló­já­ban nem ak­ko­ra ér­té­kek. Ked­ves em­lé­kek in­kább, tet­szik ér­te­ni? Ked­ves em­lé­kem fű­ző­dik hoz­zá­juk. – Meg­pró­bált ked­ves ké­pet vág­ni. Nem si­ke­rült.

– Mint­ha in­kább a rend­őr­ség­re tar­toz­na.

– Nem mon­da­nám. – Az arca olyan szo­ros­ra zá­rult, mint a tö­mör­dió szek­rény. – Maga ab­ból él, hogy bot­tal üti a nyo­mot. Ké­pes vol­na más­ra tuk­mál­ni a ke­nye­rét?

Ki­vet­tem a száz­dol­lá­rost a tár­cám­ból, és le­ej­tet­tem az író­asz­ta­lom­ra. – Tő­lem ki­te­lik.

– Ne le­gyen már olyan ér­zé­keny! – Una mo­solyt eről­te­tett kel­le­met­len kis szá­já­ra. – Ha a szín­iga­zat akar­ja hal­la­ni, Mr. Ar­cher, ne­kem bo­lond jó szí­vem van. Aki csak ná­lam dol­go­zott, azért én fe­le­lős­sé­get ér­zek, ha ki­hasz­nált is. Lu­cyt is meg­sze­ret­tem, és azt hi­szem, sze­re­tem máig is. Nem szí­ve­sen ke­ver­ném baj­ba. Nem aka­rom a vesz­tét. Nem vol­na szí­vem rá­uszí­ta­ni a rend­őr­sé­get. Csu­pán be­szél­ni sze­ret­nék a fe­jé­vel, és vissza­sze­rez­ni tőle a hol­mi­mat. Eh­hez kér­ném a se­gít­sé­gét.

Una a fe­ke­te sze­mét le­gyez­get­te szem­pil­lá­ja per­zselt ser­té­jé­vel. Tá­vo­li he­ge­dű­szót hal­lott ta­lán. Én mást nem hal­lot­tam, mint a for­ga­lom dü­bör­gé­sét egy eme­let­tel lej­jebb a Su­gár­út­ról.

– Mint­ha azt mond­ta vol­na, hogy Lucy né­ger.

– Én­ne­kem nin­cse­nek elő­íté­le­te­im…

– Nem úgy ér­tem. Fe­ke­te lá­nyo­kat eb­ben a vá­ros­ban nem le­het meg­ta­lál­ni.

– Nem is Los An­ge­les­ben kell meg­ta­lál­nia. Én tu­dom, hol van.

– Ak­kor mi­ért nem megy, s be­szé­li meg vele a dol­gát?

– Ez a szán­dé­kom. Csak tud­ni aka­rom, hol jár-kel, kik­kel ta­lál­ko­zik, mi­előtt s mi­után be­szé­lek vele.

– Elég­gé bo­nyo­lult mód­ja az ék­sze­rek vissza­szer­zé­sé­nek. Mi­lyen cél ve­ze­ti?

– Ah­hoz már sem­mi köze. – Lá­nyo­san-sze­le­sen akar­ta oda­vág­ni, de az el­len­sé­ges hang ki­üt­kö­zött.

– Biz­to­san iga­za van. – Az író­asz­tal túl­só ol­da­lá­ra tol­tam át a száz­dol­lá­rost, az­tán fel­kel­tem. – Mint­ha dé­li­báb ker­ge­té­sé­re adna meg­bí­zást úgy­is. Mi­ért nem ke­res a Ti­mes ap­ró­hir­de­té­sei közt ajánl­ko­zót? Akad elég ma­gán­de­tek­tív, aki dé­li­bá­bon él.

– Nézd csak, be­csü­le­tes em­ber! – je­gyez­te meg fél­re, mint­ha a job­bik énje állt vol­na mel­let­te. – He­lyes, Mr. Ar­cher. Meg­adom ma­gam.

Nem kap­tam raj­ta. Igye­kez­tem is a kö­zö­nyö­met ért­he­tő­vé ten­ni.

– Azt akar­tam mon­da­ni, hogy az ügy sür­gős. Nem érek rá ma­gán­de­tek­tí­ve­ket haj­ku­rász­ni. Akár azt is meg­val­lom, hogy baj­ban va­gyok.

– A baj­nak pe­dig sem­mi köze sem a csir­ke­tol­vaj­lás­hoz, sem ha­mis ék­szer­hez. Jobb tör­té­ne­tet is ki­gon­dol­ha­tott vol­na a szá­mom­ra. De már ne kí­sér­le­tezzünk.

– Nem kí­sér­le­te­zek. Ez az igaz­ság. Lucy a há­zam­ban dol­go­zott, be­le­lá­tott a csa­lá­di dol­ga­im­ba. Ha­rag­gal vál­tunk el, bár ő ha­ra­gu­dott meg, nem én. Vol­na egy s más, ami kí­no­san érint­het­ne, ha szét­kür­töl­né. Ezért sze­ret­ném tud­ni, ki­vel ta­lál­ko­zik. Az­u­tán ha­tá­roz­hat­nék, ho­gyan kell el­jár­nom.

– Ha egy s mást én is meg­tud­hat­nék kí­nos csa­lá­di dol­gai fe­lől…

– Egy szót se ki nem húz be­lő­lem, annyi biz­tos. Ép­pen azért for­dul­tam ma­gá­hoz, hogy sem­mi ki ne szi­vá­rog­jon. Kell en­nél őszin­tébb be­széd?

Még így sem tet­szett a tör­té­net, bár má­so­dik át­dol­go­zott ki­adá­sa job­ban hang­zott. Új­ból le­ül­tem. – Mi­fé­le mun­kát vég­zett Lucy?

Una egy pil­la­na­tig ha­bo­zott. – Min­den­fé­le há­zi­mun­ká­kat. Cse­léd­mun­kát. Tel­jes neve Lucy Cham­pi­on.

– És hol dol­go­zott?

– A há­zam­ban, ter­mé­sze­te­sen. Sem­mi okát nem lá­tom, hogy a cí­me­met kö­zöl­jem.

Le­nyel­tem az in­ge­rült­sé­gem. – Hol tar­tóz­ko­dik most Lucy? Vagy ez is ti­tok?

– Tu­dom, hogy ok­ta­la­nul gya­nak­vó­nak lát­szom – foly­tat­ta Una. – De higgye el, meg­éget­tem már a ke­ze­met. Szó­val el­vál­lal­ja?

– Némi töp­ren­gés után: el.

– Na lát­ja. Egy is­me­rő­söm teg­nap lát­ta Lu­cyt egy ét­te­rem­ben a Hi­dal­gó úton és a Fő utca sar­kán. Is­me­rő­söm be­szélt a pin­cér­rel, és meg­tud­ta, hogy Lucy min­den dél­ben ti­zen­ket­tő és egy közt ott ebé­del. Az ét­te­rem egy­ben ká­vé­zó és ital­áru-ke­res­ke­dés is. „Tom Ká­vé­zó­ja.” El sem té­veszt­he­ti.

– Lucy fény­ké­pe se­gí­te­ne.

– Hát hi­á­ba. – Ön­kén­te­len moz­du­lat­tal tár­ta szét a ke­zét, el­árul­ván, hogy ősei a Föld­kö­zi-ten­ger észa­ki part­já­ról szár­maz­tak ide. – Leg­fel­jebb le­írás­sal szol­gál­ha­tok. Szem­re­va­ló lány, a bőre olyan vi­lá­gos, hogy be­il­le­ne dél-ame­ri­kai vagy ka­li­for­ni­ai spa­nyol­nak. Szép mo­gyo­ró­sze­me van, a szá­ja sem olyan vas­kos, mint né­me­lyi­ké­nek. Az alak­ja is meg­fe­lel­ne, ha nem vol­na olyan so­vány­ka.

– Mi­lyen idős?

– Fi­a­tal. Tő­lem… ná­lam fi­a­ta­labb. – Meg­je­gyez­tem, hogy he­lyes­bí­tett, s hogy ma­gá­nak hí­zel­gett az össze­ha­son­lí­tás­sal. – Húsz-egy­né­hány éves le­het.

– Haja?

– Fe­ke­te. Kur­tán, ki­si­mít­va vi­se­li. A gyap­jas­sá­gát olaj­jal tün­te­ti el.

– Ma­gas­sá­ga?

– Ta­lán öt cen­ti­vel ma­ga­sabb, mint én. Én pe­dig száz­öt­ven­öt cen­ti va­gyok.

– Kü­lö­nös is­mer­te­tő­je­le?

– A leg­jobb a lába raj­ta. Tud­ja is. – Una nem adóz­ha­tott más nő­nek za­var­ta­lan bók­kal. – Az orra olyan pi­sze­fé­le… He­lyes­ke vol­na, ha nem lát­na bele az em­ber az orr­lyu­ká­ba.

– Mi­lyen ru­hát hor­dott, ami­kor az is­me­rő­se ta­lál­ko­zott vele?

– Fe­hér-fe­ke­te koc­kás mű­se­lyem kosz­tü­möt. Ar­ról is­mer­te meg. Tud­ni­il­lik tő­lem kap­ta két hó­nap­pal ez­előtt, az­tán ma­gá­hoz iga­zí­tot­ta.

– A kosz­tü­möt nem kö­ve­te­li vissza?

Ele­ve­né­be vág­tam. Ki­kap­ta a ki­aludt ci­ga­ret­ta­vé­get a szip­ká­já­ból, és in­du­la­to­san el­nyom­ta a szé­ke mel­lett álló ha­mu­tar­tó­ban. – Ele­get hall­gat­tam ma­gá­tól, hall­ja!

– Most egyen­lí­tet­tem – vá­la­szol­tam. – Szá­mo­lom a gó­lo­kat. Azt ne higgye, hogy va­la­mi nagy­sze­rű vá­sárt csi­nált ve­lem. Nem sze­ret­nék ol­csó­já­nos hí­ré­be ke­rül­ni. Ke­gyed gya­nak­vó. Én meg ér­zé­keny va­gyok.

– Mint­ha leg­alább­is med­ve ha­rap­ta vol­na, úgy be­szél. Nem bol­dog­ta­lan a csa­lá­di éle­te vé­let­le­nül?

– Ép­pen a ke­gye­dé fe­lől sze­ret­tem vol­na ér­dek­lőd­ni.

– Ami­att ma­gá­nak sose fáj­jon a feje. És ezt a kér­dést lesz szí­ves… nem be­szél­ni meg Lu­cy­val. – Vál­to­zott-e a ked­ve, vagy csak úgy tett, nem tu­dom. – Bár mit bá­nom én! Úgy élek, ahogy tet­szik! Ne ra­bol­juk egy­más ide­jét. Meg­te­szi, amit ké­rek, se töb­bet, se ke­ve­seb­bet?

– Töb­bet sem­mi eset­re. Meg­tör­tén­het vi­szont, hogy Lucy ma nem for­dul elő ab­ban az ét­te­rem­ben. Ha elő­ke­rül, sze­gőd­jek a nyo­má­ba, fi­gyel­jem hova megy, ki­vel ta­lál­ko­zik, ke­gye­det pe­dig tart­sam hí­rek­kel, ha jól ér­tem?

– Úgy van. Még ma dél­után­tól, ha le­het­sé­ges. Bel­la City­ben a Mis­si­on Szál­ló­ban le­szek be­je­lent­ve Mrs. Lar­kin né­ven. – A négy­szö­gű arany­órá­já­ra pil­lan­tott jobb csuk­ló­ján. – Azért mind­járt el is in­dul­hat. Ha Lucy el­uta­zik, rög­tön tu­das­sa ve­lem, és ma­rad­jon a nyo­má­ban.

Ha­tá­ro­zott lép­tek­kel, si­e­tő­sen in­dult a kül­ső aj­tó­nak. Sze­mét a cé­lon tar­tot­ta. Nyak­szirt­je iz­mos­nak lát­szott kur­tá­ra nyírt haja alatt, mint­ha tú­rás­hoz-ök­le­lés­hez hasz­nál­ta vol­na. Az aj­tó­ból vissza­for­dul­va pá-pát in­tett, s egy­azon moz­du­lat­tal föl­jebb kap­ta nerc-stó­lá­ját. El­tű­nőd­tem, va­jon a kö­zön­sé­ges nya­ka lep­le­zé­sé­re hasz­nál­ja-e.

Vissza­lép­tem az író­asz­ta­lom­hoz, és fel­tár­csáz­tam az üze­net­köz­ve­tí­tő szol­gá­lat köz­pont­ját. Az ab­lak­nál áll­va, a re­dőny lé­ce­in ke­resz­tül le­lát­tam a jár­dá­ra. Csak úgy nyü­zsög­tek lenn a vi­ru­ló fi­a­tal lá­nyok, fi­a­tal­em­be­rek – ro­han­tak a dol­lár és a bol­dog­ság után.

Una is fel­tűnt kö­zöt­tük. Az egy­eme­le­tes tá­vol­ság, ahon­nét néz­tem, meg­rö­vi­dí­tet­te. Fel­fe­lé igye­ke­zett, az emel­ke­dő­nek, nya­kát elő­re­szeg­te, mint­ha iszo­nyú erő­vel ló­dult vol­na va­la­mi moz­dít­ha­tat­lan tö­meg el­len. Az üze­net­köz­ve­tí­tő fi­a­ta­los csi­vi­te­lés­sel vá­la­szolt ötö­dik csön­ge­té­sem­re. Kö­zöl­tem, hogy a hét vé­gén nem le­szek a vá­ros­ban.