TIZENEGYEDIK FEJEZET

A fe­ke­te hátú or­szág­út úgy gör­gött fény­szó­róm előtt, akár az el­hasz­nált író­gép­sza­lag. Azt a kő­ren­ge­te­get ke­rül­get­te, ame­lyik a part­sze­gély­től zár­ta el a Bel­la-völ­gyet, az­tán me­re­dek ka­nyo­nok pe­re­mén ka­pasz­ko­dott to­vább, majd a sö­tét­ség­nek tor­nyo­su­ló hegy­csú­csok vál­lá­ra ve­tett hur­kot. Negy­ven hosszú he­gyi mér­föld után a part­ra ve­tett. A hold ké­sőn és ne­he­zen tá­pász­ko­dott fel a ten­ge­ri szem­ha­tá­ron.

Öt perc­cel a 10-es szá­mú má­sod­ren­dű út tor­ko­la­ta után Ar­royo Beach fé­nyei kezd­ték szab­dal­ni az út­szé­let. Mo­te­lek, ben­zin­ku­tak, in­gat­lan­iro­dák, pe­cse­nye­sü­tők bó­dé­i­nak kör­vo­na­la­it vi­lá­gí­tot­ta meg a neon. Az egyik szer­viz kút­so­ra mel­lé hú­zód­tam, s amíg a ko­csi­mat töl­töt­ték, meg­kér­dez­tem a ku­tast, van-e nyil­vá­nos te­le­fon­ja. Idő­sö­dő, el­gyö­tört em­ber volt, szür­ke ke­zes­lá­ba­sá­hoz fe­ke­te cso­kor­nyak­ken­dőt vi­selt, és kül­se­jé­ről, sza­gá­ról ítél­ve alig­ha­nem fá­radt gép­olaj­ban szo­kott fü­röd­ni. Ola­jos hü­velyk­uj­já­val a pi­he­nő­fül­ké­je felé bö­kött.

A vé­kony­ka he­lyi te­le­fon­köny­vet lánc fűz­te a fali te­le­fon­hoz. Mrs. Char­les Sing­le­ton több­szö­rö­sen sze­re­pelt ben­ne. Az Ala­me­da To­pan­gán la­kott, 1411. szám alatt, és 1411 volt a te­le­fon­szá­ma is. Má­so­dik szá­ma a por­tás­ház­ba szólt, egy har­ma­dik a so­főr la­ká­sá­ba, ne­gye­dik a ker­tész­ház­ba, az ötö­dik a tá­la­ló­ba.

Ami­kor a ku­tas a vissza­já­ró pén­ze­met hoz­ta, meg­kér­dez­tem tőle, mer­re van az Ala­me­da To­pan­ga.

– Kit ke­res ott, mes­ter?

– Sen­kit. Csak né­ze­lőd­nék.

– Job­ban is meg­vá­laszt­hat­ta vol­na az ide­jét. – Vé­gig­mért. – Az Ala­me­dán bé­rőr­ség vi­gyáz ilyen­kor. Ma­gá­nak meg nem olyan a for­má­ja, mint­ha a póló-klub tag­ja vol­na.

– In­gat­lan-ügy­ben já­rok. Hal­lom, hogy na­gyon jó kör­nyék.

– Hogy jó, az nem is szó, mes­ter. Ami­óta azt a nagy szál­lo­dát meg­épí­tet­ték, és a csá­szá­rok mind ide köl­töz­tek föl Ma­li­bu­ból, az in­gat­lant arany­mér­le­gen tak­sál­ják. Bár én­ne­kem vol­na ott egy tel­kem. Le­het­ne. Ha a há­bo­rú előtt a vén­asszony en­ge­di, hogy egy kis pénzt ki­ve­gyek a mat­rac­ból, öt négy­ze­tár­ra va­lót meg­kap­tam vol­na po­tyán. Ak­kor most sen­ki­vel nem cse­rél­nék a vi­lá­gon. De a vén­asszony azt mond­ta, jobb he­lyen van a pénz a mat­rac­ban. Az is­ten háta mö­gött van, ma­gya­ráz­ta min­dig, pén­zes em­ber me­ne­kül in­nét. – Kel­let­len, ke­ser­ves ne­ve­té­se úgy hang­zott, mint a mell­ba­jos kö­hö­gés.

– Öreg hiba – mond­tam. – Az­tán mer­re van az Ala­me­da?

A sö­tét he­gyek lába felé iga­zí­tott el. Úgy mu­tat­ta az utat, mint­ha a pa­ra­di­csom­kert­be szól­na. A kö­vet­ke­ző út­ke­resz­te­ző­dés­nél arra ka­nya­rod­tam, s a ne­gyed szé­lén igye­kez­tem to­vább. A ker­tes há­zak és vi­dé­ki kú­ri­ák rend­jét sze­mét­le­ra­ko­dó tel­kek fog­hí­jai szag­gat­ták meg. Eu­ka­lip­tusz­fák­kal sze­gé­lye­zett su­ga­rú­i­ra for­dul­tam, szür­ke fa­tör­zsek bol­to­za­ta alá. Az út egy da­ra­big pó­ló­pá­lya élő­sö­vé­nye mel­lett ha­ladt, majd golf­pá­lyák kö­zött vitt. Tá­vo­li, ki­vi­lá­gí­tott klub­ház kö­rül nagy te­rü­le­ten áll­tak a ko­csik, és ze­ne­fosz­lá­nyo­kat ho­zott fe­lém a szél.

Az út te­ra­szos hegy­ol­da­lon vitt föl­fe­lé. A las­san emel­ke­dő lép­csőt mint­ha em­ber­kéz épí­tet­te vol­na a po­kol tor­ná­ca elé. Itt-ott pil­lan­tá­som nyílt alu­mí­ni­um­ból és üveg­ből épült öröm­la­kok­ra. Úgy fény­let­tek a tá­vol­ból, mint a se­bé­szi mű­sze­rek a kli­ni­kai hold­fény­ben. Ve­len­cei pa­lo­tá­kat, Cote d’Azur-i vil­lá­kat, spa­nyol lo­vag­vá­ra­kat, ro­man­ti­kus, gö­rög és ver­sailles-i ker­te­ket hagy­tam el. Bur­ján­zott itt a nö­vé­nyi élet, csak ép­pen em­ber­rel nem ta­lál­koz­tam. Meg­le­hel, hogy az ilyen föl­sőbb ré­te­gek­nek a drá­ga­sá­gán felül a lég rit­ka­sá­gát sem bír­ja em­be­ri tüdő. Eb­ben a föl­di pa­ra­di­csom­ban a pénz nö­vényt fi­a­dzott. Az em­be­rek kí­vül es­tek raj­ta, leg­fel­jebb ak­kor nem, ha pén­zesek vol­tak, vagy bir­to­ko­sok.

Az 1411-es szá­mot vi­se­lő kő ka­pu­bál­vány mö­gött ón-ka­ri­kás ab­la­kú Tu­dor-kori por­tás­ház emel­ke­dett.

A kapu nyit­va állt. Nagy ívű fel­haj­tó ve­ze­tett a gyá­szőr­ség mód­ján so­ra­ko­zó csap­fák közt egy vil­lá­hoz, amely klasszi­kus fen­sé­gé­ben tűr­te a hold­fényt.

Az osz­lo­pos ka­pu­sá­tor alatt ál­lí­tot­tam le ko­csi­mat, és meg­húz­tam az ol­dal­be­já­ró ré­gi­mó­di csen­gő­jét. Puha, ha­bo­zó lép­te­ket hal­lot­tam a sú­lyos fi­ó­kok­kal dí­szes kapu túl­só ol­da­lá­ról. Kulcs csi­kor­dult a zár­ban. Fi­a­tal nő te­kin­tett ki, gesz­te­nye­ha­ja az ar­cát ár­nyé­kol­ta.

– Mi tet­szik? – Hang­ja lágy volt és ta­nács­ta­lan.

– Késő vol­na már, hogy Mrs. Sing­le­ton­nal be­szél­hes­sek?

Név­je­gye­met nyúj­tot­tam. A vi­lá­gos­ság­nak for­dí­tot­ta arc­élét: lágy váll, lágy cse­resz­nye­ajak, egye­nes vo­na­lú be­csü­le­tes orr, ál­la­pí­tot­tam meg. A sze­me ár­nyék­ban ma­radt, de lát­tam így is, mi­lyen fi­a­tal.

– Nyo­mo­zó – ol­vas­ta. – Ta­lán va­la­me­lyik iro­dá­tól? Ilyen­kor már késő, hogy Mrs. Sing­le­ton­nal be­szél­hes­sen. Nincs va­la­mi jól.

– Ma­gam tar­tom fönn az iro­dá­mat.

– Ér­tem. Char­lie-ról… Mr. Sing­le­ton­ról van híre?

– Esze­rint még min­dig ke­re­sik?

– Bi­zony.

– Ta­lán nyom­ra ve­zet­he­tem önö­ket.

– Iga­zán? Tud­ja, hol van?

– Odá­ig még nem ju­tot­tam. Ma bot­lot­tam csak bele… ebbe az ügy­be. El­tű­né­sé­nek kö­rül­mé­nye­it sem is­me­rem. Per­sze csak ak­kor dol­goz­nék to­vább, ha a dí­jat még fenn­tart­ják.

– Fenn – mo­so­lyo­dott el hal­vá­nyan, két­ke­dőn. – De el kell mon­da­nia, mibe bot­lott.

Akár­mi­lyen ké­sőn volt, be­szél­nem kel­lett Mrs. Sing­le­ton­nal. Elő­vet­tem hát a leg­sú­lyo­sabb vá­la­szo­mat, hogy be­bo­csás­son. – Hul­lá­ba.

Meg­reb­bent, mint egy fel­za­vart ma­dár. – Char­lie hul­lá­já­ba? Ugye, nem?

– Né­ger nő volt, Lucy Cham­pi­on­nak hív­ták. Is­mer­te? El­met­szet­ték a tor­kát.

Las­san ké­szült el a vá­lasszal. Gya­ní­tot­tam, hogy ha­zug­ság lesz, ne­he­zen is nyög­te ki. – Nem. Nem is­mer­tem. De mi­lyen kap­cso­lat le­het…? – S a hang­ja el­fúlt.

– Sing­le­ton el­tű­né­sé­ről és a nyom­ra­ve­ze­tő­nek ígért ju­ta­lom­ról hor­dott ma­gá­val egy új­ság­cik­ket. Úgy gon­dol­tam, ta­lán ide is el­jött. A rend­őr­ség is élni fog a gya­nú­per­rel, ha a nyo­mo­zás­ban odá­ig jut.

– Itt, Ar­royo Beach­ben öl­ték meg?

– Bel­la City­ben. – Nem is­mer­te a hely­ség ne­vét, ezért hoz­zá­tet­tem: – Nem a ten­ger­par­ton fek­szik, ha­nem fönn a völgy­ben, ide lég­vo­nal­ban vagy har­minc mér­föld­re.

– Ke­rül­jön bel­jebb. – is­mét a név­je­gyem­re né­zett. – Mr. Ar­cher. Mind­járt meg­kér­dem Mrs. Sing­le­tont, fo­gad­ja-e.

Ott­ha­gyott az elő­csar­nok­ban, s a nyi­tott ajtó felé igye­ke­zett, amer­ről a vi­lá­gos­ság jött. Költ­sé­ge­sen rossz íz­lés­sel kö­tött rozs­da­bar­na kosz­tüm volt raj­ta. Kis­sé ter­je­del­mes­nek lát­szott, leg­alább­is há­tul­ról. Moz­gá­sa eset­le­nül bá­jos volt, mint­ha hir­te­len éré­sé­nek gyü­möl­cse­it nem tud­ta vol­na hova ten­ni.

Né­hány per­cet a fa­lon füg­gő kí­nai kép­so­ro­zat ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szen­tel­tem. Böl­cses­ség­re val­ló ha­tal­mas fül-cim­pá­jú kí­nai gya­log­szer­rel ván­do­rolt he­gye­ken, völ­gye­ken, vi­ze­ken át, az örök hó ha­tá­rán emel­ke­dő kegy­hely­hez. A so­ro­zat hét kép­ből állt, a ván­do­rút egy-egy ál­lo­má­sát áb­rá­zol­ták.

A lány meg­je­lent az aj­tó­ban, a fény há­tul­ról ara­nyoz­ta gesz­te­nye ha­ját. – Mr. Ar­cher! Mrs. Sing­le­ton vár­ja.

A szo­ba ma­gas fe­hér mennye­ze­tét dór pár­kány­zat szál­lí­tot­ta fel­jebb. A fa­la­kat egy­for­ma fe­hér bor­jú­bőr­be kö­tött köny­vek pol­cai bo­rí­tot­ták. A pol­cok kö­ze­i­ben fest­mé­nye­ket lát­tam, egyi­kük, ne­ve­tő le­ány me­rész prusz­lik­ban, akár le­he­tett vol­na Wat­teau vagy Fra­gonard. Haj­lott hátú fe­hér ke­re­ve­ten te­re­bé­lyes, ősz asszony­ság ült.

Sze­ren­csét­len nők az ap­juk­tól örö­köl­nek ilyen szög­le­tes állú, bo­zon­tos szem­öl­dö­kű ar­co­kat. Ló­po­fá­nak egé­szen ked­ves le­he­tett – egy­kor, amíg kora és jel­le­me ál­cáz­va tar­tot­ta a ha­tal­mas csont-ácso­la­tot, mint va­la­mi ne­héz­tü­zér­sé­get. A nagy tö­me­gű öreg­asszony fe­ke­te se­lyem­ru­há­ja meg­tet­te vol­na gyász­nak is. Fakó sár­ga ke­zei ölé­nek fe­ke­te öb­lé­ben vi­rí­tot­tak. A re­me­gés foly­ton raj­tuk volt.

Mrs. Sing­le­ton meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. – Ide ül­jön le, Mr. Ar­cher, ebbe a ka­ros­szék­be. – Mi­kor meg­tet­tem, amit kí­vánt, így foly­tat­ta: – Tá­jé­koz­tas­son bő­veb­ben, kit tisz­tel­he­tek ön­ben.

– Ál­la­mi en­ge­déllyel mű­kö­dő ma­gán­nyo­mo­zó va­gyok. Több­nyi­re Los An­ge­les­ben dol­go­zom, iro­dát is ott tar­tok fenn. A há­bo­rú előtt a Long Beach-i rend­őr­ség­nél vol­tam nyo­mo­zó őr­mes­ter. A kis­asszony­nak már oda­ad­tam a név­je­gye­met.

– Syl­via mu­tat­ta. A szí­nes fi­a­tal lány­ról ho­zott meg­döb­ben­tő hí­rét is hal­lot­tam.

– Lucy Cham­pi­on­nak hív­ták. El­met­szett to­rok­kal ta­lál­tam rá egy mo­tel­ban, Bel­la City­ben. Ké­zi­tás­ká­já­ban egy he­lyi lap új­ság­ki­vá­gat át ta­lál­tam, a ke­gyed fia el­tű­né­sét s a nyom­ra­ve­ze­tés dí­ját tár­gyal­ta. Gya­nút fog­tam, hát­ha azért öl­ték meg, mert a nyom­ra­ve­ze­tő­nek meg­aján­lott dí­jért je­lent­ke­zett. Bel­la City­be kö­rül­be­lül ugyan­ak­kor ke­rült, te­hát két hét­tel ez­előtt, ami­kor a ke­gyed fia el­tűnt. El­kép­zel­tem, hogy meg­ke­res­het­te ke­gye­det.

– Si­e­tős kö­vet­kez­te­té­sei elég in­ga­tag lá­bon áll­nak. – Mrs. Sing­le­ton hal­kan és pal­lé­ro­zot­tan be­szélt. Két keze meg­vo­nag­lott, s egy­mást mar­ta, mint az in­ge­rült skor­pi­ók. – Csak nem az­zal gya­nú­sít min­ket, hogy a le­ány ha­lá­lá­hoz kö­zünk volt? Vagy az éle­té­hez, ha már er­ről van szó?

– Ta­lán nem fo­gal­maz­tam elég­gé ért­he­tő­en – mond­tam, meg­győ­ző­dé­sem el­le­né­re. – Te­gyük fel, hogy a ke­gyed fia bűn­cse­lek­mény ál­do­za­ta lett. Te­gyük fel, hogy Lucy Cham­pi­on tu­dott róla, és is­mer­te a tet­test is. Ha tu­do­má­sá­val ke­gyed­hez vagy a rend­őr­ség­hez akart for­dul­ni, sor­sá­nak be­tel­je­se­dé­se ért­he­tő­vé vá­lik.

Mrs. Sing­le­ton mint­ha meg sem hal­lott vol­na. Úgy te­kin­tett le ide­ges két ke­zé­re, mint­ha a ki­ta­ga­dá­su­kat la­tol­gat­ta vol­na. – Gyújts ne­kem egy ci­ga­ret­tát, Syl­via.

– Azon­nal. – Syl­via fel­kelt a ke­re­vet túl­só vé­gé­ből, ele­fánt­csont do­boz­ból ci­ga­ret­tát vett elő, az öreg­asszony sze­der­jes szá­ja sar­ká­ba il­lesz­tet­te, és meg­gyúj­tot­ta az asz­ta­li ön­gyúj­tó­val.

Mrs. Sing­le­ton na­gyot szip­pan­tott a füst­ből, és szá­ján-or­rán le­hel­te ki. A füst ar­cá­nak min­den zu­gá­ba be­ha­tolt. Füst­ben állt a sze­me is. – Nem te­szi fel azt sem, re­mé­lem, a fi­am­ról, hogy egy szí­nes nő­vel szö­kött Bel­la City­be.

– Jaj, de­hogy, Mrs. Sing­le­ton! – ki­ál­tott fel a lány. – De­hogy gya­nú­sít­ja! – Az­tán ka­pott ész­be, hogy neki csak a je­len­lé­te kí­vá­na­tos, nem a vé­le­mé­nye. Ijed­ten vissza­ült a ke­re­vet sar­ká­ba.

Mrs. Sing­le­ton nem tá­gí­tott. – Tud­ni aka­rom, mi­fé­le kap­cso­lat le­het­sé­ges a fiam meg egy ilyen nő­sze­mély közt?

– Ma­gam is tud­ni sze­ret­ném. A kér­dés annyi­ra ér­de­kel, hogy akár áta­lány­ban haj­lan­dó va­gyok az ügyön dol­goz­ni.

– Fel­te­szem, aján­la­tát úgy érti, hogy­ha a dí­jat ki­ér­dem­li, meg is kap­ja. Efe­lől sem­mi két­sé­ge ne le­gyen.

– Aján­la­tom en­nél tár­gyi­la­go­sabb. A nyom­ra­ve­ze­té­sért ki­tű­zött ju­ta­lom rend­sze­rint a rend­őrök zse­bé­be tart. A ha­tó­ság nagy von­zó­erő. Ne­kem azon­ban na­pon­ta meg kell ke­res­nem az öt­ven dol­lá­ro­mat és a költ­sé­ge­i­met.

– Na­gyon meg­ér­tem. – Ki­fúj­ta a füs­töt, s úgy do­rom­bolt mö­göt­te, mint a macs­ka a füg­göny mö­gött. – Csu­pán azt nem ér­tem, mi­ért ne­kem kel­le­ne pén­zel­nem az ön te­vé­keny­sé­gét.

– Nem dol­goz­ha­tok sze­re­lem­ből. Kí­vá­na­tos vol­na to­váb­bá, hogy ke­gyed ne­vé­ben jár­has­sak el.

– Két­ség­te­le­nül. – Acél­szür­ke üs­tö­ké fen­sé­ge­sen fél­re­bil­lent, mint va­la­mi ké­sei ró­mai csá­szá­ré. Hang­ja mind fen­nebb zen­gett, mint­ha tea­asz­tal fö­lött vet­te vol­na át az ural­mat, vagy bar­bár tá­ma­dás­sal sze­gült vol­na szem­be. – Nem ér­tem vi­szont, mi­ért kap bele ek­ko­ra ér­dek­lő­dés­sel az én dol­gom­ba. E pil­la­nat­ban egész nyo­mo­zó­iro­dát fog­lal­koz­ta­tok. Már­is több pén­ze­met el­vit­ték, mint amennyit könnyű­szer­rel ki­fi­zet­het­nék, cse­ré­be meg ép­pen­ség­gel sem­mit nem nyúj­tot­tak. Gaz­dag én sem va­gyok. – Amit az ő tár­sa­sá­gá­ban va­ló­szí­nű­leg úgy kel­lett ér­te­ni, hogy a fél ke­zén meg­szá­mol­hat­ja a mil­li­ó­it. Szin­te lé­lek­sza­kad­va tet­te hoz­zá, ön­saj­ná­la­tá­nak fel­ke­re­kí­té­sé­re: – A hasz­nos út­mu­ta­tást per­sze szí­ve­sen meg­fi­ze­tem, de ha egy nagy ügy­nök­ség ne­kem a fi­a­mat nem hoz­za vissza, mint ahogy ed­dig nem hoz­ta, mi­ért bi­za­kod­nék egyet­len em­ber si­ke­ré­ben?

A ci­ga­ret­ta a szá­ja sar­ká­ban csonk­já­ig égett. Syl­via nem várt a ké­rés­re, ki­vet­te, s el­nyom­ta a ha­mu­tar­tó­ban.

– For­dít­sunk egyet a dol­gon – aján­lot­tam. Én min­den­kép­pen meg aka­rom tud­ni, mi­ért öl­ték meg Lucy Cham­pi­ont. S amit meg­tu­dok, az a fia nyo­má­ra ve­zet­het. Leg­alább­is fel­te­szem.

– Még egy föl­te­vés – ál­la­pí­tot­ta meg le­súj­tó­an. – Ha Char­lest fog­va tar­ta­nák, és vált­ság­dí­jat kö­ve­tel­né­nek, az ön lá­to­ga­tá­sát akár a vált­ság­díj kö­rü­li ta­po­ga­tó­zás­nak vél­het­ném. Is­mer­te ön ezt az ál­lí­tó­lag meg­gyil­kolt né­ger nőt?

– Va­ló­ban meg­öl­ték. De nem is­mer­tem. Hát ke­gyed?

Arca el­va­kult dü­höt su­gár­zott. – Fi­gyel­mez­te­tem, hogy nem tű­röm a pi­masz­sá­gát, fi­a­tal­em­ber. Az el­há­rí­tá­sá­nak is tu­dom a mód­ját.

Syl­vi­á­ra pil­lan­tot­tam. Fa­kón mo­soly­gott, s alig ész­re­ve­he­tő­en ráz­ta a fe­jét.

– Na­gyon fá­radt már, Mrs. Sing­le­ton – csi­tí­tot­ta az öreg­asszonyt. – Ké­sőn van.

Mrs. Sing­le­tont nem akaszt­hat­ta meg. Fe­lém ha­jolt, fe­ke­te se­lyem ölé­ben fe­szes fém­rán­cok tá­mad­tak.

– Ép­pen ma reg­gel ke­re­sett meg ha­son­ló kö­rül­mé­nyek kö­zött egy alak. Ma­gán­nyo­mo­zó­nak mu­tat­ko­zott be, akár­csak maga. Azt ál­lí­tot­ta, hogy elő­ke­rí­ti Char­lest, ha a díj egy ré­szét elő­re ki­fi­ze­tem neki. Per­sze el­uta­sí­tot­tam. Ez­u­tán egy tel­jes órát el­ra­bolt kér­dé­se­i­vel az éle­tem­ből. Mi­kor vi­szont én pró­bál­tam meg­kér­dez­ni tőle egyet s mást, sem­mi mon­da­ni­va­ló­ja nem volt. Egyet­len cél­ra­ve­ze­tő vá­laszt nem kap­tam. Hogy is hív­ták, Syl­via?

– Heiss­nek.

– Heiss – vissz­han­goz­ta az asszony­ság in­du­la­to­san, mint­ha Syl­via rög­tö­nöz­te vol­na a ne­vet. Fe­lém for­dult, s lát­tam, hogy a sze­me, könnyek­ben ázott, gyász­ban pá­colt sze­me ra­vasz szem azért. – Őt ta­lán is­me­ri?

– Nem mond­hat­nám.

– Vissza­ta­szí­tó alak. Vé­gül az­zal az aján­lat­tal ho­za­ko­dott elő, hogy szer­ződ­jek vele öt­ezer dol­lár­ra… arra az eset­re, ha fi­a­mat élve, vagy hol­tan elő­te­rem­te­né. Az al­vi­lág­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­ta­i­val is el­di­cse­ke­dett. Azt kel­lett hin­nem, hogy szél­há­mos­sal ál­lok szem­ben, vagy va­la­mi ban­da kép­vi­se­lő­jé­vel. Ki­uta­sí­tot­tam a há­zam­ból.

– Ró­lam is ha­son­ló­an vé­le­ke­dik?

– Ugyan – til­ta­ko­zott hal­kan a lány a ke­re­vet sar­ká­ból.

Mrs. Sing­le­ton er­nyed­ten hát­ra­dőlt. Feje a ke­re­vet haj­lott tám­lá­já­ra nyak­lott, mint­ha pety­hüdt nya­kát tár­ta vol­na oda a lát­ha­tat­lan kés­nek. A sza­vak re­beg­ve tör­tek ki be­lő­le: – Már nem tu­dom, ho­gyan vé­le­ked­jek. Be­teg va­gyok, öreg, el­csi­gá­zott, árva. Ma­gam ál­lok gyá­szom­mal e ha­zug vi­lág­ban. Ne­kem sen­ki nem mond­ja meg az iga­zat.

Syl­via fel­emel­ke­dett, és ag­go­dal­mas pil­lan­tá­sa az ajtó felé tes­sé­kelt. Mrs. Sing­le­ton hir­te­len tá­madt erő­vel ki­ál­tott utá­nam: – Mr. Ar­cher! Nem Char­les küld­te? Er­ről van szó? Pénz­re van ta­lán szük­sé­ge? – Hang­já­nak vál­to­zá­sa meg­döb­ben­tett. Mint­ha ijedt le­ány­ka szólt vol­na be­lő­le. Vissza­pil­lan­tot­tam az ar­cá­ra. Mint­ha va­la­mi ha­mis, lá­nyos bájt lát­tam vol­na raj­ta egy pil­la­na­tig. Ke­resz­tül­sö­pört az ar­cán, akár a fény­szó­ró. Az anyai sze­re­tet lel­ket­len után­za­tát hagy­ta csak ott.

Ki nem hü­ve­lyez­het­tem ezt a bo­nyo­dal­mat. Hon­nan, tud­jam, va­jon nem a köl­dök­zsi­nór fe­szült-e Mrs. Sing­le­ton és a fia kö­zött, ad­dig-ad­dig, hogy el­pat­tant, s az ar­cá­ba csa­pott, at­tól va­kult el ennyi­re. Vagy tud­ja, hogy fia meg­halt, és a két­ség­be­esé­sét be­szé­li agyon, így vagy úgy, mint­ha szí­ve­sen el­hitt vol­na akár­mit akár­ki­nek. Káp­rá­za­ta lett a va­ló­ság.

– Nem is­me­rem Char­lest – szól­tam vissza. – Jó éj­sza­kát. És jó sze­ren­csét.

Nem vá­la­szolt.