HUSZADIK FEJEZET
01-es volt a szoba száma. Az ajtó betonfalas, alacsony mennyezetű, ablaktalan térbe nyílott. Amikor az ajtó levegőt szippantva becsukódott mögöttünk, mintha földalatti mély sírkamrába jutottunk volna. Brake sarka tompán csattant a cementlapokon. Az árnyéka rám borult, ahogy a helyiség egyetlen fényforrása felé közeledett.
Zöld ernyőjű konyhai lámpa volt, csiga és söréttel töltött tojás segítségével állítható. Lucy lepedővel letakart teteme hordágyon feküdt a körte fehér ragyogásában. Feltakart arca Alex Norris felé fordult. Alex a hordágy fejénél ült egy széken, és meredten tekintett bele a halott arcába. Jobb csuklóját kettős acélbilincs kapcsolta Lucy bal csuklójához. A hűtőrendszer szivattyúi zümmögve lüktettek, mintha az idő akart volna lejárni a falakban. A nagy hűtőszekrény kétszárnyú üvegajtaja mögött más letakart hullák várták az utolsó ítéletet, vagy már a pokol bemutatóját nézték. Pokoli hideg volt, mindenesetre.
Az Alexszel szemben ülő egyenruhás rendőr feltápászkodott és hanyag tisztelgésre emelte kezét. – Jó reggelt, hadnagy úr.
– Csak tudnám, mi a jó benne. Hát maga csak virraszt itt, Schwartz?
– Mit csináljak, ha a parancs úgy szólt, hogy ne puhítsam. A természetre bíztam, ahogy megmondta a hadnagy úr.
– Hát a természet megtette a dolgát? – Brake hatalmasan megállt Alex fölött. – Lesz vallomás?
Alex féloldalvást dőlve nézett fel rá lassan. Az arca láthatóan soványodott. Az éjszaka folyamán leolvadt a csecsemőháj a halántékáról meg a pofacsontjáról. Vaskos ajka elhúzódott, de hangot nem formált.
– Vagy itt akartok ülni egész nap kézen fogva?
– Hallod, mit mond – mordult rá Schwartz. – Azt ne hidd, hogy marháskodik. Addig ülsz itt, amíg meg nem szólalsz. Egy óra múlva jön a helyettes orvosszakértő, és kibelezi, mivelhogy be kell fejezni azt a munkát, amit elkezdtél. Arra is fönntartsak neked egy zsöllyét?
Alex nem figyelt sem Brake-re, sem a beosztottjára. Odaadó és megdöbbent tekintete visszatért a halott nő arcára. Mintha szívós pillantása alatt vasforgáccsá göndörödött volna a haja.
– Mi a bajod teneked, Norris? Nincs benned emberi érzés? – Brake hangja kötekedőnek tetszett ebben a föld alatti csöndességben, szinte panaszosnak, mintha a fiú fásultsága minden számítását keresztülhúzná.
– Brake – szóltam rá. Jobban megnyomtam a szót, mint ahogy akartam.
– Mi jött magára? – Zavart pillantással fordult felém. A kialudt szivar, mint valami fekete ujj meredt ki szája görbületéből. Visszaindultam az ajtónak, ő meg húzta utánam a fogyó árnyékát. – Hozhatom tán a spongyát?
Halkabbra fogtam a hangom, de nem olyan halkra, hogy Alex ne hallja. – Nem bánik vele helyesen. Ez nem érzéketlen gyerek. Nem lehet vele úgy beszélni, mint valami elkérgesedett vagánnyal.
– Ez nem érzéketlen? – Brake kivette a szivart a szájából, és a padlóra köpött. – Vízilóbőr van ennek a pofáján.
– Nem hiszem. Hadd beszéljek vele én. Vetesse le róla a bilincset, és négyszemközt maradok vele.
– A feleségemmel úgy terveztük, hogy fölrándulunk ma a hegyekbe – panaszolta, nem éppen a tárgyra tartozóan. – Szalonnasütést ígértünk a gyerekeknek.
Kínosan rávigyorodott a kialudt szivarra, aztán elejtette, és széttaposta. – Schwartz! Kösse el. Hozza ide.
A bilincsek nyíló kattanása egy csöpp volt a nagy csendben, de fontos, mintha erkölcsi súly billent volna ki a sarkából. Schwartz talpra rántotta Alexet. Lépteik együtt mérték végig a helyiséget. Alex beomlott vállal, vonakodva jött, Schwartz gorombán ösztökélte. – Vigyem vissza a zárkájába, hadnagy úr?
– Még ne. – Brake a fiúhoz fordult. – Mr. Archer neked jóembered, Norris. Eszmecserét szeretne eszközölni veled. Szerintem időpocséklás, de terajtad áll. Fogsz szólni Mr. Archerhez?
Alex Brake-ről énrám nézett. Sima fiatal arcán ugyanazt a tekintetet láttam, mint a vén indián asszonyén a szálloda mögött: mintha fehér ember se szóval, se tettel hozzá nem férhetne. Némán bólintott, aztán visszafordult Lucy-hoz.
Brake és Schwartz kiment. Az ajtó becsukódott. Alex visszaindult a hordágy felé. Bizonytalan léptekkel, öregesen, meg-megroggyanó térddel ment. A kőpadló a helyiség közepe felé lejtett, a bűzelzáróval takart lefolyónak. Botorkálva haladt lefelé az alig észrevehető lejtőn, fölfelé meg kaptatnia kellett a túloldalán, hogy eljusson a hordágyig.
Lehajtott fejjel állt meg Lucy mellett, és megkérdezte tőle: – Miért tették? – Repedező száraz volt a hangja.
A háta mögül előrenyúltam, és ráhúztam Lucy arcára a lepedőt. Kétvállon fogtam Alexet, és magam felé fordítottam. Súlya egy pillanatig rám nyaklott, míg az izmai meg nem feszültek. – Húzd ki magad – szóltam rá.
Egymagas volt velem, de a feje lekornyadt vézna nyakán. Jobb kezemmel az álla alá nyúltam. – Állj meg a lábadon, Alex. Nézz rám.
Elhúzódott. Vállán tartott másik kezemmel kellett megfognom. Hirtelen megmakacsolta magát, és félrecsapta kezemet az álla alól.
– Lassabban, te gyerek.
– Nem vagyok ló! – tört ki. – Ne beszéljen úgy velem, mint a lóval! És ne fogdosson!
– Rosszabb vagy a lónál. Csökönyös vagy, mint a szamár. A barátnőd itt fekszik halva, te meg a szádat nem akarod kinyitni, hogy megmondd, ki ölte meg.
– Azt hiszik, én.
– A te hibád, ha azt hiszik. Nem kellett volna megszöknöd. Még szerencse, hogy meg nem lőttek.
– Szerencse! – Mintha a nyála akart volna elcsorranni hányás előtt.
– Szerencse, hogy ott nem maradtál. Most meg azt hiszed, szívós gyerek vagy. Lehet is, de azért megkukulni nem kell. Egy szép nap fölébredsz a kukaságból, és elkezd érdekelni, mi is történt Lucyval. Csak akkor már késő lesz, nem tehetsz semmit. Most még igen.
Eleresztettem. Reszketegen állt, mutatóujja lerágott körmével birizgálta az alsóajkát. Aztán megszólalt: – Próbáltam nekik mondani mindenféléket, ma reggel, amikor behoztak. De ez, meg a helyettes kerületi ügyész, ezek mind csak azt hallották volna, hogy én voltam. Minek öltem volna meg a tulajdon menyasszonyomat? – Feszült mellkasa alig akarta kiengedni a kérdést. Belevakult a beszéd erőfeszítésébe, abba a kétszeres igyekezetbe, hogy most először kellett felnőtt módján szólnia. Aztán kitört belőle: – Bár én is meghaltam volna Lucyval!
– Ha meghaltál volna, nem segíthetnél.
– Senki nem kéri a segítségemet. Kinek kell az én segítségem?
– Nekem.
– Maga szerint nem én öltem meg?
– Nem.
Fél percig is nézhetett rám, pillantása szívverése ütemére ugrott egyik szememről a másikra. – Nem is ölte meg magát, ugye? Tessék? Ugye nem Lucy… maga vágta el a torkát? – suttogta csak a kérdést, nehogy megbántsa a mögötte fekvő holtat.
– Nem valószínű. A lehetőség számításba jött. Hogy jutott eszedbe?
– Nem is tudom. Csak annyira rémült volt. Egész nap tegnap rajta volt a rémület. Azért is adtam kölcsön neki a késemet, amikor elment tőlünk. Kért tőlem valamit, amivel védekezhetik. Pisztolyom, ilyesmim nem volt. – A hangja bocsánatot kérőn elhalkult megint. – A kést adtam oda neki.
– Azt, amelyikkel megölték?
– Azt. Ma reggel mutatták. Kis, görbe kés volt, apám küldte a Fülöp-szigetekről.
– Lucy magánál hordta a kést?
– Igenis. A kézitáskájában. Nagy kézitáskát hordott. Mindjárt beletette, amint odaadtam neki, mielőtt elköltözött volna tőlünk. Azt mondta, ha elkapják, legalább megkeresztezi őket. – Szemöldöke fájdalmasan összerándult.
– Kiktől tartott?
– Férfiak követték. Csütörtökön kezdődött, amikor jött vissza a busszal Arroyo Beachből. Mondta, hogy egy szivar vele szállt le a buszról, és hazáig a sarkában maradt. Először azt hittem, hogy játssza nekem az eszét, titokzatoskodik. Másnap magam láttam, amint jött haza ebéd után. A szivar ott őgyelgett az utcánkban, aztán éjjel bejött és meglátogatta. Kérdeztem Lucytól, mi volt, még tegnap, és azt mondta, hogy valami gazember detektív. Hogy valamit rá akar kényszeríteni, amit ő meg nem tenne.
– A nevét is említette?
– Lucy azt mondta, Desmondnak hívják. Julián Desmondnak. Másnap egy másik szivar volt a nyomában. Én akkor nem láttam. Csak Lucy. Aztán otthon kitört a botrány, és Lucy elköltözött.
Keserveset nyeltem. – El akart utazni?
– Az elköltözésig nem döntött. Akkor is azt mondta, hogy majd fölhív. Mikor már hívott, kinn volt az állomáson. A következő két órában nem ment vonat, a két szivar meg ott lesett rája. Azt mondta, menjek érte a kocsival. Föl is vettem az állomásnál, és meg is szöktünk előlük a régi repülőtéri úton. Beálltunk a repülőtér kerítése mögé, és beszélgettünk. A hideg kirázta félelmében. Ott mindjárt elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Azt hittem, ha együtt maradunk, megvédem majd. – A hangja szinte beleveszett a mellkasába. – Aztán nem sikerült.
– Nem állsz egyedül.
– Akkor mindjárt el akart utazni. Csak előbb vissza kellett mennünk a Panoráma Motelba a bőröndjeiért.
– Nála volt a szoba kulcsa?
– Azt mondta, elveszítette.
– Nem neked adta oda?
– Miért adta volna? Nem mehettem be vele. Még ha annyira fehér lenne a bőröm, hogy fehérnek néznének, mint őt, akkor se mentem volna be vele. Maga ment. Ki sem jött többé. Valaki leshetett rá ott benn, elvette a kését, és azzal ölte meg.
– Ki leshetett rá?
– Talán Julian Desmond. Nem akarta megtenni neki, amit kért. Vagy a másik, amelyik követte.
Szégyelltem megmondani neki, hogy én voltam a másik. Válla megroskadt, a szája tátva maradt, mint az idétlennek. Az erkölcsi ereje megint elhagyta. Odahúztam neki Schwartz székét, és belenyomtam.
– Ülj le, Alex. Az ellened szóló nagyobb tételekkel végeztünk. Néhány kisebb tétel maradt csak. Az egyik a pénz. Mire akartál nősülni?
– Van saját pénzem.
– Mennyi?
– Negyvenöt dollár. Krumpliszedéssel kerestem.
– Nem valami nagy hozomány.
– Munkát akartam keríteni. A két kezem bírja. – A hangjából dacos büszkeség csendült, de a szemembe nem nézett. – Lucy is dolgozott volna. Ápolónő volt a szakmája.
– Hol dolgozott azelőtt?
– Nem mondta.
– Valamit csak mondott.
– Semmit. Nem is kérdeztem.
– Neki volt-e pénze?
– Nem kérdeztem. Nőtől pénzt úgysem fogadnék el.
– Ha megszolgálnád, el is fogadnád – jegyeztem meg. – Nem mondta, hogy majd osztoztok, ha ép bőrrel megszökteted a városból?
– Osztozunk?
– A nyomravezetés díján. Amit Singletonék tűztek ki.
Fekete szeme lassan emelkedett fel szemem magasságáig, majd hirtelen lecsuklott megint. – Lucynak nem kellett volna fizetnie azért, hogy feleségül vegyem – mondta a padló kövének.
– Hol akartatok összeházasodni? Hova indultál vele?
– Las Vegasba vagy akárhova. Nem számított.
– Arroyo Beachbe?
Nem felelt. Kár volt annyira sürgetnem. Ahogy lenéztem kemény gyapjas koponyájára, megértettem Brake eljárását s az elvakult dühét, ami harminc év során gyűlt össze benne, amíg az emberi igazságot törvényhozók és bírák kiszabott formáiba kellett nyomorítania. S ahogy Brake dühét meggondoltam, az enyém elpárolgott.
– Figyelj ide, Alex. Kezdjük elölről. Lucyt meggyilkolták. Mind a ketten meg akarjuk találni a gyilkost és bűnhődését kívánjuk. Te több okkal, mint én. Azt állítod, szerelmes voltál belé.
– Szerelmes! – A fúró ideget ért.
– Nagy ok. De van egy másik. Ha az igazi gyilkost meg nem találják, az életed jó részét börtönben töltőd.
– Engem már nem érdekel, hogy velem mi lesz!
– Akkor gondolj Lucyra. Amikor ott vártál rá a motel előtt, valaki elvette tőle a késed, és elmetszette a torkát. Miért?
– Nem tudom, miért.
– Mire akarta Julian Desmond rávenni?
– Hogy tanúskodjon neki – vallotta ki.
– Mihez?
– Azt nem tudom.
– Gyilkossághoz – feleltem helyette. – Nem gyilkosság volt?
– Lehet. Nem tudom.
– Gyilkosság volt, igaz-e? Desmond azt akarta, hogy Lucy segítsen neki a díj megszerzésében. Lucy meg azt gondolta, maga is megszerezheti. Nem ezért ölték meg?
– Nem gondoltam ezt én így végig, sorjában.
– De a díjról tudtál? Tudtad, hogy Lucy meg akarná szerezni.
– Én osztozni nem akartam vele – válaszolta makacsul.
– Lucy csütörtökön elment Arroyo Beachbe, hogy felkeresse Singleton anyját, de az utolsó pillanatban megfutamodott. Ez az igazság?
– Úgy van, kérem. Magam is így értettem a szavából.
– Aztán gondolta, tegnap megint megpróbálja.
– Lehet, hogy azt gondolta. Énnekem semmi közöm semmi gyilkossághoz. Lucynak sem volt.
– De azt tudta, mi történt Singletonnal.
– Tudott valamit.
– És te is tudsz valamit.
– Célozgatott rá. Kérdezni én nem kérdeztem. Nem akartam belekeveredni. De azért elmondta.
– Mit mondott el neked, Alex?
– Egy szivar meglőtte. Egy őrült szivar meglőtte, és meghalt. Ennyit mondott.