HUSZADIK FEJEZET

01-es volt a szo­ba szá­ma. Az ajtó be­ton­fa­las, ala­csony mennye­ze­tű, ab­lak­ta­lan tér­be nyí­lott. Ami­kor az ajtó le­ve­gőt szip­pant­va be­csu­kó­dott mö­göt­tünk, mint­ha föld­alat­ti mély sír­kam­rá­ba ju­tot­tunk vol­na. Bra­ke sar­ka tom­pán csat­tant a ce­ment­la­po­kon. Az ár­nyé­ka rám bo­rult, ahogy a he­lyi­ség egyet­len fény­for­rá­sa felé kö­ze­le­dett.

Zöld er­nyő­jű kony­hai lám­pa volt, csi­ga és sö­rét­tel töl­tött to­jás se­gít­sé­gé­vel ál­lít­ha­tó. Lucy le­pe­dő­vel le­ta­kart te­te­me hord­ágyon fe­küdt a kör­te fe­hér ra­gyo­gá­sá­ban. Fel­ta­kart arca Alex Nor­ris felé for­dult. Alex a hord­ágy fe­jé­nél ült egy szé­ken, és me­red­ten te­kin­tett bele a ha­lott ar­cá­ba. Jobb csuk­ló­ját ket­tős acél­bi­lincs kap­csol­ta Lucy bal csuk­ló­já­hoz. A hű­tő­rend­szer szi­vattyúi züm­mög­ve lük­tet­tek, mint­ha az idő akart vol­na le­jár­ni a fa­lak­ban. A nagy hű­tő­szek­rény két­szár­nyú üveg­aj­ta­ja mö­gött más le­ta­kart hul­lák vár­ták az utol­só íté­le­tet, vagy már a po­kol be­mu­ta­tó­ját néz­ték. Po­ko­li hi­deg volt, min­den­eset­re.

Az Alex­szel szem­ben ülő egyen­ru­hás rend­őr fel­tá­pász­ko­dott és ha­nyag tisz­tel­gés­re emel­te ke­zét. – Jó reg­gelt, had­nagy úr.

– Csak tud­nám, mi a jó ben­ne. Hát maga csak vir­raszt itt, Sch­wartz?

– Mit csi­nál­jak, ha a pa­rancs úgy szólt, hogy ne pu­hít­sam. A ter­mé­szet­re bíz­tam, ahogy meg­mond­ta a had­nagy úr.

– Hát a ter­mé­szet meg­tet­te a dol­gát? – Bra­ke ha­tal­ma­san meg­állt Alex fö­lött. – Lesz val­lo­más?

Alex fél­ol­dal­vást dől­ve né­zett fel rá las­san. Az arca lát­ha­tó­an so­vá­nyo­dott. Az éj­sza­ka fo­lya­mán le­ol­vadt a cse­cse­mő­háj a ha­lán­té­ká­ról meg a po­fa­csont­já­ról. Vas­kos ajka el­hú­zó­dott, de han­got nem for­mált.

– Vagy itt akar­tok ülni egész nap ké­zen fog­va?

– Hal­lod, mit mond – mor­dult rá Sch­wartz. – Azt ne hidd, hogy mar­hás­ko­dik. Ad­dig ülsz itt, amíg meg nem szó­lalsz. Egy óra múl­va jön a he­lyet­tes or­vos­szak­ér­tő, és ki­be­le­zi, mi­vel­hogy be kell fe­jez­ni azt a mun­kát, amit el­kezd­tél. Arra is fönn­tart­sak ne­ked egy zsöllyét?

Alex nem fi­gyelt sem Bra­ke-re, sem a be­osz­tott­já­ra. Oda­adó és meg­döb­bent te­kin­te­te vissza­tért a ha­lott nő ar­cá­ra. Mint­ha szí­vós pil­lan­tá­sa alatt vas­for­gáccsá gön­dö­rö­dött vol­na a haja.

– Mi a ba­jod te­ne­ked, Nor­ris? Nincs ben­ned em­be­ri ér­zés? – Bra­ke hang­ja kö­te­ke­dő­nek tet­szett eb­ben a föld alat­ti csön­des­ség­ben, szin­te pa­na­szos­nak, mint­ha a fiú fá­sult­sá­ga min­den szá­mí­tá­sát ke­resz­tül­húz­ná.

– Bra­ke – szól­tam rá. Job­ban meg­nyom­tam a szót, mint ahogy akar­tam.

– Mi jött ma­gá­ra? – Za­vart pil­lan­tás­sal for­dult fe­lém. A ki­aludt szi­var, mint va­la­mi fe­ke­te ujj me­redt ki szá­ja gör­bü­le­té­ből. Vissza­in­dul­tam az aj­tó­nak, ő meg húz­ta utá­nam a fo­gyó ár­nyé­kát. – Hoz­ha­tom tán a spon­gyát?

Hal­kabb­ra fog­tam a han­gom, de nem olyan halk­ra, hogy Alex ne hall­ja. – Nem bá­nik vele he­lye­sen. Ez nem ér­zé­ket­len gye­rek. Nem le­het vele úgy be­szél­ni, mint va­la­mi el­kér­ge­se­dett va­gánnyal.

– Ez nem ér­zé­ket­len? – Bra­ke ki­vet­te a szi­vart a szá­já­ból, és a pad­ló­ra kö­pött. – Ví­zi­ló­bőr van en­nek a po­fá­ján.

– Nem hi­szem. Hadd be­szél­jek vele én. Ve­tes­se le róla a bi­lin­cset, és négy­szem­közt ma­ra­dok vele.

– A fe­le­sé­gem­mel úgy ter­vez­tük, hogy föl­rán­du­lunk ma a he­gyek­be – pa­na­szol­ta, nem ép­pen a tárgy­ra tar­to­zó­an. – Sza­lon­na­sü­tést ígér­tünk a gye­re­kek­nek.

Kí­no­san rá­vi­gyo­ro­dott a ki­aludt szi­var­ra, az­tán el­ej­tet­te, és szét­ta­pos­ta. – Sch­wartz! Kös­se el. Hoz­za ide.

A bi­lin­csek nyí­ló kat­ta­ná­sa egy csöpp volt a nagy csend­ben, de fon­tos, mint­ha er­köl­csi súly bil­lent vol­na ki a sar­ká­ból. Sch­wartz talp­ra rán­tot­ta Ale­xet. Lép­te­ik együtt mér­ték vé­gig a he­lyi­sé­get. Alex be­om­lott vál­lal, vo­na­kod­va jött, Sch­wartz go­rom­bán ösz­tö­kél­te. – Vi­gyem vissza a zár­ká­já­ba, had­nagy úr?

– Még ne. – Bra­ke a fi­ú­hoz for­dult. – Mr. Ar­cher ne­ked jó­em­be­red, Nor­ris. Esz­me­cse­rét sze­ret­ne esz­kö­zöl­ni ve­led. Sze­rin­tem idő­po­csék­lás, de te­raj­tad áll. Fogsz szól­ni Mr. Ar­cher­hez?

Alex Bra­ke-ről én­rám né­zett. Sima fi­a­tal ar­cán ugyan­azt a te­kin­te­tet lát­tam, mint a vén in­di­án asszo­nyén a szál­lo­da mö­gött: mint­ha fe­hér em­ber se szó­val, se tet­tel hoz­zá nem fér­het­ne. Né­mán bó­lin­tott, az­tán vissza­for­dult Lucy-hoz.

Bra­ke és Sch­wartz ki­ment. Az ajtó be­csu­kó­dott. Alex vissza­in­dult a hord­ágy felé. Bi­zony­ta­lan lép­tek­kel, öre­ge­sen, meg-meg­roggya­nó térd­del ment. A kő­pad­ló a he­lyi­ség kö­ze­pe felé lej­tett, a bűz­el­zá­ró­val ta­kart le­fo­lyó­nak. Bo­tor­kál­va ha­ladt le­fe­lé az alig ész­re­ve­he­tő lej­tőn, föl­fe­lé meg kap­tat­nia kel­lett a túl­ol­da­lán, hogy el­jus­son a hord­ágyig.

Le­haj­tott fej­jel állt meg Lucy mel­lett, és meg­kér­dez­te tőle: – Mi­ért tet­ték? – Re­pe­de­ző szá­raz volt a hang­ja.

A háta mö­gül elő­re­nyúl­tam, és rá­húz­tam Lucy ar­cá­ra a le­pe­dőt. Kétvál­lon fog­tam Ale­xet, és ma­gam felé for­dí­tot­tam. Sú­lya egy pil­la­na­tig rám nyak­lott, míg az iz­mai meg nem fe­szül­tek. – Húzd ki ma­gad – szól­tam rá.

Egy­ma­gas volt ve­lem, de a feje le­kor­nyadt véz­na nya­kán. Jobb ke­zem­mel az álla alá nyúl­tam. – Állj meg a lá­ba­don, Alex. Nézz rám.

El­hú­zó­dott. Vál­lán tar­tott má­sik ke­zem­mel kel­lett meg­fog­nom. Hir­te­len meg­ma­ka­csol­ta ma­gát, és fél­re­csap­ta ke­ze­met az álla alól.

– Las­sab­ban, te gye­rek.

– Nem va­gyok ló! – tört ki. – Ne be­szél­jen úgy ve­lem, mint a ló­val! És ne fog­dos­son!

– Rosszabb vagy a ló­nál. Csö­kö­nyös vagy, mint a sza­már. A ba­rát­nőd itt fek­szik hal­va, te meg a szá­dat nem aka­rod ki­nyit­ni, hogy meg­mondd, ki ölte meg.

– Azt hi­szik, én.

– A te hi­bád, ha azt hi­szik. Nem kel­lett vol­na meg­szök­nöd. Még sze­ren­cse, hogy meg nem lőt­tek.

– Sze­ren­cse! – Mint­ha a nyá­la akart vol­na elcs­or­ran­ni há­nyás előtt.

– Sze­ren­cse, hogy ott nem ma­rad­tál. Most meg azt hi­szed, szí­vós gye­rek vagy. Le­het is, de azért meg­ku­kul­ni nem kell. Egy szép nap föl­éb­redsz a ku­ka­ság­ból, és el­kezd ér­de­kel­ni, mi is tör­tént Lu­cy­val. Csak ak­kor már késő lesz, nem te­hetsz sem­mit. Most még igen.

El­eresz­tet­tem. Resz­ke­te­gen állt, mu­ta­tó­uj­ja le­rá­gott kör­mé­vel bi­riz­gál­ta az al­só­aj­kát. Az­tán meg­szó­lalt: – Pró­bál­tam ne­kik mon­da­ni min­den­fé­lé­ket, ma reg­gel, ami­kor be­hoz­tak. De ez, meg a he­lyet­tes ke­rü­le­ti ügyész, ezek mind csak azt hal­lot­ták vol­na, hogy én vol­tam. Mi­nek öl­tem vol­na meg a tu­laj­don meny­asszo­nyo­mat? – Fe­szült mell­ka­sa alig akar­ta ki­en­ged­ni a kér­dést. Be­le­va­kult a be­széd erő­fe­szí­té­sé­be, abba a két­sze­res igye­ke­zet­be, hogy most elő­ször kel­lett fel­nőtt mód­ján szól­nia. Az­tán ki­tört be­lő­le: – Bár én is meg­hal­tam vol­na Lu­cy­val!

– Ha meg­hal­tál vol­na, nem se­gít­het­nél.

– Sen­ki nem kéri a se­gít­sé­ge­met. Ki­nek kell az én se­gít­sé­gem?

– Ne­kem.

– Maga sze­rint nem én öl­tem meg?

– Nem.

Fél per­cig is néz­he­tett rám, pil­lan­tá­sa szív­ve­ré­se üte­mé­re ug­rott egyik sze­mem­ről a má­sik­ra. – Nem is ölte meg ma­gát, ugye? Tes­sék? Ugye nem Lucy… maga vág­ta el a tor­kát? – sut­tog­ta csak a kér­dést, ne­hogy meg­bánt­sa a mö­göt­te fek­vő hol­tat.

– Nem va­ló­szí­nű. A le­he­tő­ség szá­mí­tás­ba jött. Hogy ju­tott eszed­be?

– Nem is tu­dom. Csak annyi­ra ré­mült volt. Egész nap teg­nap raj­ta volt a ré­mü­let. Azért is ad­tam köl­csön neki a ké­se­met, ami­kor el­ment tő­lünk. Kért tő­lem va­la­mit, ami­vel vé­de­kez­he­tik. Pisz­to­lyom, ilyes­mim nem volt. – A hang­ja bo­csá­na­tot ké­rőn el­hal­kult megint. – A kést ad­tam oda neki.

– Azt, ame­lyik­kel meg­öl­ték?

– Azt. Ma reg­gel mu­tat­ták. Kis, gör­be kés volt, apám küld­te a Fü­löp-szi­ge­tek­ről.

– Lucy ma­gá­nál hord­ta a kést?

– Igen­is. A ké­zi­tás­ká­já­ban. Nagy ké­zi­tás­kát hor­dott. Mind­járt be­le­tet­te, amint oda­ad­tam neki, mi­előtt el­köl­tö­zött vol­na tő­lünk. Azt mond­ta, ha el­kap­ják, leg­alább meg­ke­resz­te­zi őket. – Szem­öl­dö­ke fáj­dal­ma­san össze­rán­dult.

– Kik­től tar­tott?

– Fér­fi­ak kö­vet­ték. Csü­tör­tö­kön kez­dő­dött, ami­kor jött vissza a busszal Ar­royo Beach­ből. Mond­ta, hogy egy szi­var vele szállt le a busz­ról, és ha­zá­ig a sar­ká­ban ma­radt. Elő­ször azt hit­tem, hogy játssza ne­kem az eszét, ti­tok­za­tos­ko­dik. Más­nap ma­gam lát­tam, amint jött haza ebéd után. A szi­var ott őgyel­gett az ut­cánk­ban, az­tán éj­jel be­jött és meg­lá­to­gat­ta. Kér­dez­tem Lu­cy­tól, mi volt, még teg­nap, és azt mond­ta, hogy va­la­mi gaz­em­ber de­tek­tív. Hogy va­la­mit rá akar kény­sze­rí­te­ni, amit ő meg nem ten­ne.

– A ne­vét is em­lí­tet­te?

– Lucy azt mond­ta, Des­mond­nak hív­ják. Ju­li­án Des­mond­nak. Más­nap egy má­sik szi­var volt a nyo­má­ban. Én ak­kor nem lát­tam. Csak Lucy. Az­tán ott­hon ki­tört a bot­rány, és Lucy el­köl­tö­zött.

Ke­ser­ve­set nyel­tem. – El akart utaz­ni?

– Az el­köl­tö­zé­sig nem dön­tött. Ak­kor is azt mond­ta, hogy majd föl­hív. Mi­kor már hí­vott, kinn volt az ál­lo­má­son. A kö­vet­ke­ző két órá­ban nem ment vo­nat, a két szi­var meg ott le­sett rája. Azt mond­ta, men­jek érte a ko­csi­val. Föl is vet­tem az ál­lo­más­nál, és meg is szök­tünk elő­lük a régi re­pü­lő­té­ri úton. Be­áll­tunk a re­pü­lő­tér ke­rí­té­se mögé, és be­szél­get­tünk. A hi­deg ki­ráz­ta fé­lel­mé­ben. Ott mind­járt el­ha­tá­roz­tuk, hogy össze­há­za­so­dunk. Azt hit­tem, ha együtt ma­ra­dunk, meg­vé­dem majd. – A hang­ja szin­te be­le­ve­szett a mell­ka­sá­ba. – Az­tán nem si­ke­rült.

– Nem állsz egye­dül.

– Ak­kor mind­járt el akart utaz­ni. Csak előbb vissza kel­lett men­nünk a Pa­no­rá­ma Mo­tel­ba a bő­rönd­je­i­ért.

– Nála volt a szo­ba kul­csa?

– Azt mond­ta, el­ve­szí­tet­te.

– Nem ne­ked adta oda?

– Mi­ért adta vol­na? Nem me­het­tem be vele. Még ha annyi­ra fe­hér len­ne a bő­röm, hogy fe­hér­nek néz­né­nek, mint őt, ak­kor se men­tem vol­na be vele. Maga ment. Ki sem jött töb­bé. Va­la­ki les­he­tett rá ott benn, el­vet­te a ké­sét, és az­zal ölte meg.

– Ki les­he­tett rá?

– Ta­lán Ju­li­an Des­mond. Nem akar­ta meg­ten­ni neki, amit kért. Vagy a má­sik, ame­lyik kö­vet­te.

Szé­gyell­tem meg­mon­da­ni neki, hogy én vol­tam a má­sik. Vál­la meg­ros­kadt, a szá­ja tát­va ma­radt, mint az idét­len­nek. Az er­köl­csi ere­je megint el­hagy­ta. Oda­húz­tam neki Sch­wartz szé­két, és be­le­nyom­tam.

– Ülj le, Alex. Az el­le­ned szó­ló na­gyobb té­te­lek­kel vé­gez­tünk. Né­hány ki­sebb té­tel ma­radt csak. Az egyik a pénz. Mire akar­tál nő­sül­ni?

– Van sa­ját pén­zem.

– Mennyi?

– Negy­ven­öt dol­lár. Krump­li­sze­dés­sel ke­res­tem.

– Nem va­la­mi nagy ho­zo­mány.

– Mun­kát akar­tam ke­rí­te­ni. A két ke­zem bír­ja. – A hang­já­ból da­cos büsz­ke­ség csen­dült, de a sze­mem­be nem né­zett. – Lucy is dol­go­zott vol­na. Ápo­ló­nő volt a szak­má­ja.

– Hol dol­go­zott az­előtt?

– Nem mond­ta.

– Va­la­mit csak mon­dott.

– Sem­mit. Nem is kér­dez­tem.

– Neki volt-e pén­ze?

– Nem kér­dez­tem. Nő­től pénzt úgy­sem fo­gad­nék el.

– Ha meg­szol­gál­nád, el is fo­gad­nád – je­gyez­tem meg. – Nem mond­ta, hogy majd osz­toz­tok, ha ép bőr­rel meg­szök­te­ted a vá­ros­ból?

– Osz­tozunk?

– A nyom­ra­ve­ze­tés dí­ján. Amit Sing­le­to­nék tűz­tek ki.

Fe­ke­te sze­me las­san emel­ke­dett fel sze­mem ma­gas­sá­gá­ig, majd hir­te­len le­csuk­lott megint. – Lu­cy­nak nem kel­lett vol­na fi­zet­nie azért, hogy fe­le­sé­gül ve­gyem – mond­ta a pad­ló kö­vé­nek.

– Hol akar­ta­tok össze­há­za­sod­ni? Hova in­dul­tál vele?

– Las Veg­as­ba vagy akár­ho­va. Nem szá­mí­tott.

– Ar­royo Beach­be?

Nem fe­lelt. Kár volt annyi­ra sür­get­nem. Ahogy le­néz­tem ke­mény gyap­jas ko­po­nyá­já­ra, meg­ér­tet­tem Bra­ke el­já­rá­sát s az el­va­kult dü­hét, ami har­minc év so­rán gyűlt össze ben­ne, amíg az em­be­ri igaz­sá­got tör­vény­ho­zók és bí­rák ki­sza­bott for­má­i­ba kel­lett nyo­mo­rí­ta­nia. S ahogy Bra­ke dü­hét meg­gon­dol­tam, az enyém el­pá­rol­gott.

– Fi­gyelj ide, Alex. Kezd­jük elöl­ről. Lu­cyt meg­gyil­kol­ták. Mind a ket­ten meg akar­juk ta­lál­ni a gyil­kost és bűn­hő­dé­sét kí­ván­juk. Te több ok­kal, mint én. Azt ál­lí­tod, sze­rel­mes vol­tál belé.

– Sze­rel­mes! – A fúró ide­get ért.

– Nagy ok. De van egy má­sik. Ha az iga­zi gyil­kost meg nem ta­lál­ják, az éle­ted jó ré­szét bör­tön­ben töl­tőd.

– En­gem már nem ér­de­kel, hogy ve­lem mi lesz!

– Ak­kor gon­dolj Lu­cy­ra. Ami­kor ott vár­tál rá a mo­tel előtt, va­la­ki el­vet­te tőle a ké­sed, és el­met­szet­te a tor­kát. Mi­ért?

– Nem tu­dom, mi­ért.

– Mire akar­ta Ju­li­an Des­mond rá­ven­ni?

– Hogy ta­nús­kod­jon neki – val­lot­ta ki.

– Mi­hez?

– Azt nem tu­dom.

– Gyil­kos­ság­hoz – fe­lel­tem he­lyet­te. – Nem gyil­kos­ság volt?

– Le­het. Nem tu­dom.

– Gyil­kos­ság volt, igaz-e? Des­mond azt akar­ta, hogy Lucy se­gít­sen neki a díj meg­szer­zé­sé­ben. Lucy meg azt gon­dol­ta, maga is meg­sze­rez­he­ti. Nem ezért öl­ték meg?

– Nem gon­dol­tam ezt én így vé­gig, sor­já­ban.

– De a díj­ról tud­tál? Tud­tad, hogy Lucy meg akar­ná sze­rez­ni.

– Én osz­toz­ni nem akar­tam vele – vá­la­szol­ta ma­ka­csul.

– Lucy csü­tör­tö­kön el­ment Ar­royo Beach­be, hogy fel­ke­res­se Sing­le­ton any­ját, de az utol­só pil­la­nat­ban meg­fu­ta­mo­dott. Ez az igaz­ság?

– Úgy van, ké­rem. Ma­gam is így ér­tet­tem a sza­vá­ból.

– Az­tán gon­dol­ta, teg­nap megint meg­pró­bál­ja.

– Le­het, hogy azt gon­dol­ta. Én­ne­kem sem­mi kö­zöm sem­mi gyil­kos­ság­hoz. Lu­cy­nak sem volt.

– De azt tud­ta, mi tör­tént Sing­le­ton­nal.

– Tu­dott va­la­mit.

– És te is tudsz va­la­mit.

– Cé­loz­ga­tott rá. Kér­dez­ni én nem kér­dez­tem. Nem akar­tam be­le­ke­ve­red­ni. De azért el­mond­ta.

– Mit mon­dott el ne­ked, Alex?

– Egy szi­var meg­lőt­te. Egy őrült szi­var meg­lőt­te, és meg­halt. Ennyit mon­dott.