TIZENKETTEDIK FEJEZET

Syl­via vé­gig­kí­sért a fo­lyo­són. – Bo­csás­son meg, Mr. Ar­cher. Ez a két hét na­gyon meg­vi­sel­te Mrs. Sing­le­tont. Na­pok óta csil­la­pí­tó­kon él. Ha a va­ló­ság nem vág egy­be el­kép­ze­lé­se­i­vel, ész­re sem ve­szi vagy el­fe­lej­ti. Nem mint­ha meg­há­bo­ro­dott vol­na. Ha­nem annyit szen­ve­dett, hogy nem áll­ja a va­ló­sá­got, sem szó­ban, sem gon­do­lat­ban.

– Mi­fé­le va­ló­sá­got?

Meg­le­pő volt a vá­la­sza. – Be­ül­het­nék a ko­csi­já­ba? Úgy sej­tem, Mrs. Sing­le­ton iga­zá­ban azt sze­ret­né, ha be­szél­nék ön­nel.

– Gon­do­lat­ol­va­só­nak kell len­nie, ha ezt kö­vet­kez­te­ti a vi­sel­ke­dé­sé­ből.

– Fo­lyé­ko­nyán ol­va­som Mrs. Sing­le­ton gon­do­la­ta­it. Tud­ja, mi­lyen is­me­rős lesz, aki az em­bert a mar­ká­ban tart­ja.

– Tu­dom. Az ujj­nyo­mát raj­ta­hagy­ja. Mi­óta van mel­let­te?

– Csak jú­ni­us óta. De a két csa­lád ba­rát­sá­ga év­ti­ze­des. Char­les apja meg az én apám együtt járt a Har­vard­ra. – Raj­tam át­ha­jol­va nyom­ta le az aj­tó­ki­lin­cset. – Ne ha­ra­gud­jon, friss le­ve­gő­re van szük­sé­gem.

– Mrs. Sing­le­ton ad­dig meg­lesz maga is?

– A sze­mély­zet ügye­le­tet tart. Majd le­fek­te­tik. – El­in­dult a ko­csim felé.

– Egy pil­la­nat­ra, Syl­via. Van-e fény­ké­pe Char­les­ról? Tár­sa­sá­gi pil­la­nat­fel­vé­tel is meg­te­szi, ha elég friss.

– Van, per­sze.

– Meg­ten­né, hogy ki­hoz­za ne­kem?

– Van egy ná­lam is – mond­ta pi­ron­gás nél­kül. Vö­rös bőr le­vél­tár­cát vett ki kosz­tüm­je zse­bé­ből, és pil­la­nat­fel­vé­telt tett elém. – Elég nagy, jól lát­ja?

A kép fi­a­tal­em­bert áb­rá­zolt rö­vid te­nisz­nad­rág­ban, rö­vid ujjú ing­ben, a nap­ba mo­so­lyog­va. Arc­vo­ná­sa­i­nak szi­kár ha­tá­ro­zott­sá­gát ka­to­nás ke­fe­ha­ja is hang­sú­lyoz­ta. Ke­mény­kö­té­sű, vál­las, iz­mos karú fic­kó­nak lát­szott. Ha­nem va­la­mi va­ló­szí­nűt­le­nül szí­né­szi vo­nást is fel­fe­dez­tem raj­ta. Ka­ra­ká­nul állt be a kép­be, ki­dül­lesz­tett mel­lel, be­hú­zott has­sal, mint­ha a Lei­ca hi­deg sze­mé­től vagy a nap tü­zes sze­mé­től tar­tott vol­na.

– Elég­gé tisz­ta kép – mond­tam. – Ma­gam­nál tart­ha­tom?

– Amíg csak szük­sé­ge van rá. Hű mása.

Ahogy a ko­csi­ba be­ült, el­gyö­nyör­köd­tem szé­pen esz­ter­gált láb­ik­rá­já­ban. Az is fel­tűnt, mi­kor a kor­mány mögé eresz­ked­tem, mi­lyen friss ta­va­szi il­lat­tal töl­ti meg a ko­csit. Ci­ga­ret­tá­val kí­nál­tam.

– Kö­szö­nöm, nem do­hány­zom.

– Mi­lyen idős, Syl­via?

– Hu­szon­egy. – Cse­ve­gő­sen tet­te hoz­zá: – Most kap­tam meg az első ne­gyed­évi utal­ványt anyai örök­sé­gem ka­ma­tá­ból.

– Gra­tu­lá­lok.

– Azt aka­rom csak mon­da­ni, hogy az utal­vány majd ezer dol­lár­ra szól. Ennyi pén­zért akár én is fel­fo­gad­ha­tom, ha nem ra­gasz­ko­dik Mrs. Sing­le­ton­hoz.

– Csak­hogy én sem­mit nem ígér­he­tek. Úgy ve­szem ész­re, maga is na­gyon meg sze­ret­né ta­lál­ni Char­lest.

– Na­gyon. – Mint­ha éle­tét tet­te vol­na a vá­lasz­ra. – Mennyi pénzt ad­jak?

– Ne fá­rad­jon most.

– Mi­ért bí­zik meg ben­nem?

– Akár­ki meg­bíz­na ma­gá­ban. Fur­csább, hogy maga is meg­bí­zik én­ben­nem.

– Is­me­rem á fér­fi­a­kat – mond­ta. – Apám jó em­ber. Maga pe­dig nem olyan, mint ez a Heiss.

– Be­szélt vele?

– Je­len vol­tam a be­szél­ge­tés­nél. Csak a pénz ér­de­kel­te. Olyan… szé­gyen­te­len volt! A rend­őr­ség­gel kel­lett meg­fe­nye­get­nem, csak ak­kor szán­ta ma­gát a tá­vo­zás­ra. Kár pe­dig, hogy így tör­tént. Mrs. Sing­le­ton nyíl­tab­ban be­szélt vol­na ma­gá­val, ha Heiss el nem ront­ja a dol­got.

– Szól­ha­tott vol­na va­la­mi­ről nyíl­tab­ban?

– Char­lie éle­té­ről – vá­la­szol­ta Syl­via ho­má­lyo­san. – Mi­fé­le volt ez a né­ger nő?

Dió­héj­ban össze­fog­lal­tam neki Lucy Cham­pi­ont.

Mi­előtt be­fe­jez­het­tem vol­na, köz­be­vá­gott: – Ugyan­az lesz. – Ki­nyi­tot­ta a ko­csi aj­ta­ját, és lé­pett vol­na ki­fe­lé. Min­den moz­du­la­ta fi­nom volt, szin­te saj­nál­ko­zó, mint­ha tett­re csak vég­ső eset­ben ke­rül­het­ne sor.

– Ta­lál­ko­zott vele?

– Ta­lál­koz­tam. Ha­nem meg­mu­tat­nék va­la­mit. – Az­zal el­tűnt.

Rá­gyúj­tot­tam. Egy­ujj­nyit nem szív­tam el a ci­ga­ret­tá­ból, mire Syl­via meg­je­lent, és be­ült mel­lém. – Az övé volt, azt hi­szem.

Puha, sö­tét hol­mit nyúj­tott oda. Be­kap­csol­tam a bel­ső vi­lá­gí­tást, hogy meg­néz­hes­sem. Női tur­bán volt, fe­ke­te gyap­jú­ból és arany­szál­ból kö­tött. Ben­ne lát­tam ké­szí­tő­je cím­ké­jét: De­ni­se.

– Hogy ke­rült ma­gá­hoz?

– A nő itt járt teg­nap­előtt.

– Mrs. Sing­le­ton­nal akart ta­lál­koz­ni?

– Alig­ha­nem. Ta­xi­val ér­ke­zett, kora dél­után. Vi­rá­got szed­tem a kert­ben, és azt lát­tam, hogy ül a ta­xi­ban há­tul, és nem tud­ja, mit te­gyen. Vé­gül ki­szállt, a taxi pe­dig in­dult vissza­fe­lé. A nő meg­állt a be­haj­tó­nál, és a há­zat mé­re­get­te. Az­tán, gon­do­lom, el­hagy­ta a bá­tor­sá­ga.

– Meg is ér­tem.

– Le­nyű­gö­ző lát­vány, ugye? Oda­ki­ál­tot­tam neki, hogy kit ke­res, de ami­kor lát­ta, hogy fe­lé­je in­du­lok, va­ló­ság­gal me­ne­kült. Ször­nye­teg­nek érez­tem ma­gam. Ki­a­bál­tam utá­na, hogy ne fél­jen tő­lem, de még se­be­seb­ben ira­mo­dott le­fe­lé az úton. A tur­bán­ja le­esett, le sem ha­jolt érte. így ke­rült hoz­zám.

– Nem érte utol?

– Ho­gyan? A ka­ro­mon volt az a nagy cso­kor vi­rág.

A ta­xis ész­re­ve­het­te, hogy a nő utá­na­ira­mo­dik, mert meg­állt, és hát­rált egy da­ra­bon. Kü­lön­ben sem ál­lít­hat­tam vol­na meg.

– Az­előtt nem ta­lál­ko­zott vele?

– Soha. Elő­ször azt hit­tem, csak né­ze­lő­dik. Jól öl­tö­zött volt, ez a tur­bán is fi­nom hol­mi. Ép­pen az ej­tett gon­dol­ko­dó­ba, hogy nem jött vissza érte.

– Mi­ért nem for­dult a rend­őr­ség­hez?

– Mrs. Sing­le­ton nem egye­zett bele. Arra gon­dol­tam, ta­lán De­ni­se-t kel­le­ne meg­kér­dez­nem, de Mrs. Sing­le­ton ezt sem en­ged­te.

– Is­me­ri a ké­szí­tő­jét?

– Hír­ből. A par­ti su­gár­úton van az üz­le­te a szál­lo­da kö­ze­lé­ben.

– Itt Ar­royo Beach­ben?

– Per­sze. Le­het ta­lán, hogy tud­na va­la­mit Miss Cham­pi­on fe­lől, ha job­ban ki­kér­dez­né?

– Va­ló­szí­nű. De mi­ért nem ke­res­te meg már? Annyi­ra ta­lán még­sem tart Mrs. Sing­le­ton­tól.

– Annyi­ra nem. – Hall­ga­tott egy sort. – In­kább at­tól tar­tok ta­lán, amit meg­tud­ha­tok. De nem, már at­tól sem. Char­les nő­vel szö­kött meg, ha nem ér­te­né. – Ne­he­zen mond­ta ki: – At­tól tart­hat­tam, hogy ez a né­ger lány… a má­sik ba­rát­nő­je.

– Char­les any­ja, úgy vet­tem ész­re, osz­to­zik az ag­go­da­lom­ban. Le­het rá kü­lö­nös oka?

– Nem is tu­dom. Annyi min­dent tud róla. Töb­bet, mint amennyit sa­ját ma­gá­nak meg­vall.

– Nagy szó.

– De igaz. Ezek a pref­re­u­di­á­nus asszo­nyok min­dent tud­tak, csak ép­pen soha nem val­lot­ták meg, még gon­do­lat­ban sem. Egész éle­tük va­cso­rá­hoz át­öl­tö­zés a dzsun­gel­ban. Apám mon­dá­sa. Fi­lo­zó­fi­át ta­nít a Brow­non.

– Ki ez az asszony, aki­vel Char­les meg­szö­kött?

– Ma­gas, szal­ma­sár­ga hajú, ál­lí­tó­lag na­gyon szép. Ennyit tu­dok róla. Együtt lát­ták őket a szál­ló bár­já­ban, az­nap éj­jel, hogy el­tűnt. A par­ko­ló őre lát­ta, hogy Char­les ko­csi­já­ba ül­tek.

– Eb­ből még nem kö­vet­ke­zik, hogy vele szö­kött. Le­het, hogy csak ott csíp­te fel a szál­lo­dá­ban.

– Nem, egész nyá­ron együtt él­tek. Char­les­nak van egy nyá­ri kuny­hó­ja fenn a Sky Rou­te-on, és a nő min­den hét vé­gét ott töl­töt­te vele.

– Hon­nan tud­ja?

– Char­les egyik ba­rát­já­tól, aki ugyan­ab­ban a ka­nyon­ban la­kik. Ho­race Wil­ding­nek hív­ják, fes­tő, ta­lán hal­lott is róla. Zár­kó­zott em­ber, de ne­kem el­mond­ta, hogy ott lát­ta a nőt Char­lie-val. Be­szél­ne vele? Fér­fi­nak ta­lán job­ban meg­nyí­lik.

Be­kap­csol­tam a bel­ső vi­lá­gí­tást, és elő­vet­tem a jegy­ző­köny­ve­met. – A címe?

– Sky Rou­te 2712. Te­le­fon­ja nincs. Ő is azt ál­lít­ja, hogy a nő gyö­nyö­rű.

Föl­néz­tem Syl­vi­á­ra, és lát­tam, hogy sír. Ült ölbe ej­tett kéz­zel, és fény­ár­kok csil­lan­tak meg az ar­cán. – Pe­dig sose sí­rok! – erős­kö­dött. Majd ere­jét veszt­ve hoz­zá­tet­te: – Bár én is olyan gyö­nyö­rű le­het­nék! Bár ne­kem is szal­ma­sár­ga vol­na a ha­jam!

Én szép­nek lát­tam így is, oly tö­ré­keny­nek, hogy a két uj­jam közt meg­rop­pant­hat­tam vol­na. Tes­té­nek fi­nom kör­vo­na­la­in túl Ar­royo Beach fé­nye­it lát­tam. Az or­szág­út ne­on­jai és a part­sze­gély fény­pettyei közt a nagy szál­lo­da fény­szó­ró­val meg­vi­lá­gí­tott ku­po­lá­ja mint­ha ten­ger­ből ki­emel­ke­dő ha­tal­mas lég­gömb lett vol­na.

– Ha sző­ke akar len­ni, mi­ért nem hasz­nál hid­ro­gén-hi­per­oxi­dot, mint a töb­bi­ek?

– Nem vol­na sem­mi hasz­na. Char­les ak­kor sem ven­ne ész­re.

– Maga sze­rel­mes.

– Per­sze. – Mint­ha min­den ép­eszű fi­a­tal lány­nak bele kel­le­ne sze­ret­ni Char­lie-ba. Vár­tam, hogy foly­tas­sa. Foly­tat­ta is. – Első lá­tás­ra be­le­sze­ret­tem. Mi­kor vissza­jött a Har­vard­ra a há­bo­rú után, egy he­tet töl­tött ve­lünk Pro­vi­den­ce-ben. Én sze­ret­tem meg, nem ő en­ge­met. Még ak­kor gye­rek vol­tam. Bár így is ked­ve­sen tűr­te. – Hang­ját bi­zal­ma­san sut­to­gás­ra fog­ta. – Emily Dic­kin­sont ol­va­sott ve­lem. El­mond­ta, hogy köl­tő­nek ké­szül, én meg azt kép­zel­tem, hogy én va­gyok Emily. A fő­is­ko­lán min­dig ar­ról áb­rán­doz­tam, hogy Char­les majd egy­szer meg­je­le­nik, és meg­ké­ri a ke­ze­met. Sem­mi nem lett be­lő­le. Pár­szor ta­lál­koz­tam vele, egy­szer Bos­ton­ban együtt ebé­del­tünk, na­gyon ked­ves volt ve­lem, sem­mi több. Az­tán ha­za­ment, nem is hal­lot­tam fe­lő­le. Múlt ta­vasszal, ami­kor a fő­is­ko­lát el­vé­gez­tem, úgy ha­tá­roz­tam, hogy el­jö­vök ide nyu­gat­ra, és ta­lál­ko­zom vele. Mrs. Sing­le­ton tár­sal­ko­dó­nőt ke­re­sett, és apám be­aján­lott hoz­zá. Azt hit­tem, hogy ha egy fe­dél alatt élek Char­lie-val, be­lém sze­ret. Mrs. Sing­le­ton-nak nem is lett vol­na el­le­ne ki­fo­gá­sa. Ha már Char­lie-nak meg kell nő­sül­nie, olyat lá­tott vol­na szí­ve­sen, akit el­kor­má­nyoz.

A sze­mé­be néz­tem és lát­tam, hogy nyíl­tan be­szél. – Fur­csa lány maga, Syl­via. Meg­be­szél­te ta­lán mind­ezt Mrs. Sing­le­ton­nal?

– Nem volt rá szük­ség. Ahány­szor csak le­he­tett, ma­gunk­ra ha­gyott. Nem va­gyok vak. Apám sze­rint egy nő leg­szebb eré­nye, ha el­lát az or­rá­ig. Az meg ép­pen az eré­nyei ko­ro­ná­ja, ha meg is meri mon­da­ni, mit lát.

– Vissza­szí­vom. Nem fur­csa. Egye­dül­ál­ló.

– Sze­rin­tem is. Csak Char­les nem vet­te ész­re. Nem so­kat tar­tóz­ko­dott itt­hon, ezért jó­for­mán le­he­tő­sé­ge sem nyílt, hogy a ro­kon­lel­ket fel­is­mer­je. Több­nyi­re a kuny­hó­já­ban volt fenn, vagy ko­csi­ká­zott a he­gyek közt. Ak­ko­ri­ban még nem tud­tam a nő­ről, de azt hi­szem, be­le­il­lett Char­lie ter­ve­i­be. Két­ség­be­eset­ten küz­dött, hogy any­já­tól s a pén­zé­től el­sza­kad­va a maga em­be­re le­hes­sen. A pénz a csa­lád­ban min­dig Mrs. Sing­le­ton­nál volt, már a fér­je éle­té­ben is. Iga­zi ré­gi­mó­di gaz­da­gasszony-fér­je le­he­tett: vi­tor­lá­zott, pó­ló­zott, tedd ide-tedd oda szol­gá­la­to­kat tett a fe­le­sé­gé­nek. Char­les más­képp gon­dol­ko­dott, mint az apja. Hit­te és val­lot­ta, hogy az ő faj­tá­já­nak a való vi­lág­hoz nincs köze, és a po­kol­ra kell alá­száll­ni­uk, hogy meg­vált­has­sák ma­gu­kat, s új­ra­kezd­hes­sék az éle­tet.

– Meg­tet­te?

– Hogy meg­vál­tot­ta-e ma­gát? Pró­bál­ta. Ne­he­zebb­nek bi­zo­nyult, mint hit­te. Ezen a nyá­ron pél­dá­ul pa­ra­di­csom­sze­dő ban­dá­ban dol­go­zott a völgy­ben. Any­ja oda­kí­nál­ta neki egyik ma­jor­já­nak tiszt­tar­tó­sá­gát, de ő nem fo­gad­ta el. Per­sze nem is tar­tott ki so­ká­ig. Össze­ka­pott a ban­da­gaz­dá­val és ki­csöp­pent az ál­lá­sá­ból, ha ugyan ál­lás­nak ne­vez­he­tő az ilyen. Mrs. Sing­le­ton majd ször­nyet halt, ami­kor kék-zöld­re da­gadt arc­cal ha­za­tért. Én is majd el­ájul­tam. Char­les­nak még­is mint­ha tet­szett vol­na.

– Mi­kor tör­tént ez?

– Jú­li­us­ban, né­hány hét­tel az­u­tán, hogy ide­ér­kez­tem. Jú­li­us kö­ze­pén.

– Hát az össze­koc­ca­nás a ban­da­gaz­dá­val hol tör­tént?

– Va­la­hol Ba­ker­s­fi­eld kö­ze­lé­ben egy gaz­da­ság­ban.

– Az­u­tán már itt­hon ma­radt szep­tem­ber ele­jé­ig?

– Jött-ment. Két-há­rom na­pok­ra el­uta­zott.

– Meg­le­het, hogy csak el­uta­zott most is?

– Le­het­sé­ges. De ha el­uta­zott, töb­bé már nem tér vissza. Soha. A maga jó­szán­tá­ból nem.

– In­kább azt gon­dol­ja, hogy meg­halt? – Go­rom­ba kér­dés volt, de Syl­via áll­ta. Erős ide­gei rá­cá­fol­tak za­vart mo­do­rá­ra.

– Én tud­nám, ha meg­halt vol­na. De nem hi­szem. Sze­rin­tem si­ke­rült sza­kí­ta­nia any­já­val és a szép­ap­ja hit­bi­zo­má­nyá­ból be­fo­lyó pénz­zel.

– Csak­ugyan vissza­vár­ja?

Té­to­vá­zott. – Annyit leg­alább tud­nom kel­le­ne, biz­ton­ság­ban van-e, s nem pusz­tít­ja-e az éle­tét. Mert fér­fi­nak gye­rek, ál­mo­do­zó gye­rek, ha azt né­zem, hogy a há­bo­rú­ban el­len­sé­ges gé­pe­ket lőtt le. A vég­ze­te le­het, ha nem ma­gá­hoz való nőt vá­laszt. – Na­gyot lé­leg­zett. – Re­mé­lem, nem szo­mo­rú­já­ték­ba il­lő­en be­szé­lek.

– Jól be­szél. Leg­fel­jebb a kép­ze­le­te kap­ja el néha. – Lát­tam, hogy nem fi­gyel rám. El­hall­gat­tam.

Ka­lan­do­zó gon­do­la­ta­it pró­bál­ta rend­be szed­ni pe­dig. – Bűn­tu­dat gyö­tör­te azért a pén­zért, ame­lyet mun­ká­val nem szol­gált meg, és kü­lön azért is, mert any­já­nak csa­ló­dást oko­zott. Csak­hogy Char­les gyöt­rőd­ni akart. Tel­jes éle­tét ve­zek­lés­re szán­ta. Haj­lott arra, hogy olyan nőt vá­lasszon, aki majd meg­gyöt­ri.

A hold pa­tyo­lat­fe­hér­re mos­ta az ar­cát. Az­tán szög­le­tes ár­nyak ve­tül­tek a puha ál­lá­ra, szá­já­ra.

– Tud­ja te­hát, mi­fé­le a vá­lasz­tott.

– Nem ép­pen. Hí­re­im har­mad­kéz­ből va­lók. Egy de­tek­tív ki­kér­dez­te a csa­post a szál­ló­ban, és el­mond­ta Mrs. Sing­le­ton­nak, mi­lyen a nő. Én meg őtő­le tu­dom.

– Jöj­jön le ve­lem a szál­lo­dá­ba – aján­lot­tam. – Megiszunk va­la­mit. Ma­gá­ra, azt hi­szem, rá­fér­ne.

– Ugyan! So­sem jár­tam még bár­ban.

– Hu­szon­egy éves.

– Nem azért. Most már be kell men­nem. Min­dig fel­ol­va­sok Mrs. Sing­le­ton­nak, amíg el nem al­szik. Jó éj­sza­kát.

Mi­kor fél­re­ha­jol­va aj­tót nyi­tot­tam neki, még lát­tam, hogy a könnyek úgy áll­nak az ar­cán, akár a ta­va­szi eső­csep­pek.