HUSZONHARMADIK FEJEZET

Fej­hang si­ví­tott fel a há­tam mö­gül: – Ne szem­te­len­ked­jen a fe­le­sé­gem­mel!

Ben­ning dok­tor állt a kony­ha­aj­tó­ban, fél keze a ki­lincs gomb­ján. Fe­ke­te bőr Bib­li­át szo­rí­tott a hóna alá, és ka­lap volt a fe­jén. Fél­ol­dalt for­dul­va vá­la­szol­tam neki: – Ma­gát ke­res­tem, dok­tor úr.

– Ni­ni­ve szennye! – ki­ál­tot­ta. – Is­ten Há­zá­ból té­rek meg… – Re­me­gő szá­ja nem bír­ta meg­for­mál­ni a mon­dat vé­gét.

– Sem­mi nem tör­tént – szó­lalt meg az asszony. Ben­ning sze­me fé­nye meg­tört, mint a le­tag­ló­zott ökö­ré.

Ki­lin­csen nyug­vó keze s az ajtó ká­vá­já­nak dőlő vál­la tar­tot­ta a sú­lyát. Tes­te vil­la­nyo­san re­me­gett, akár a hang­vil­la. – Ha­zud­tok mind a ket­ten! Ma­gá­nak a keze raj­ta volt! Meg­is­mer­te… – A töb­bi a tor­kán akadt, és kis hí­ján meg­foj­tot­ta. – Akár a ku­tyák! Két ku­tya a há­zam kony­há­ján!

– Elég lesz! – Az asszony elé­bem lé­pett. – A töb­bit már meg­tart­hat­tad vol­na ma­gad­nak, mi­kor meg­mond­tam, hogy sem­mi nem tör­tént. Mit szól­nál, ha tör­tént vol­na?

Ben­ning vá­la­sza nem ta­lált a kér­dés­hez. – Se­gí­tet­tem raj­tad! Ki mos­dat­ta­lak a sár­ból! Min­dent ne­kem kö­szön­hetsz! – A döb­be­net, úgy lát­szott, köz­he­lyek tá­ra­it nyi­tot­ta meg ben­ne.

– Ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nus! Ak­kor mit ten­nél, ha va­la­mi tör­tént vol­na?

– Az em­ber so­kat el­tűr egy nő­től… Pisz­toly van az író­asz­ta­lom fi­ók­já­ban… – nyög­te ki.

– Szó­val ke­resz­tül­lő­nél, mint a ku­tyát a kony­hád­ban, mi? – Meg­állt előt­te ter­pesz­ben, akár a ha­las­ko­fa. Tes­te mint­ha él­vez­te vol­na iszo­nyú ere­jét, ame­lyet fér­je gyen­ge­sé­gé­ből me­rí­tett.

– Meg­ölöm ma­ga­mat! – si­kon­gott Ben­ning dok­tor.

Né­hány könny nyo­ma­ko­dott elő a sze­mé­ből, és vé­gig­sza­ladt orr­cim­pá­ja ku­dar­cos ár­ka­in. Ő volt az az ön­gyil­kos­je­lölt, aki soha nem szán­hat­ta ma­gát ön­gyil­kos­ság­ra. Egy­szer­re meg­ér­tet­tem, mi­ért bon­col­gat­ta oly nagy szak­ér­te­lem­mel Lucy szo­ron­gá­sát. Ma­gá­ba te­kin­tett.

– Raj­ta! – buz­dí­tot­ta a fe­le­sé­ge. – Ne hagyd, hogy a szán­dé­kod­tól el­té­rít­se­lek! Job­bat aján­la­ni sem tud­nék. – Csí­pő­re tett kéz­zel kö­ze­le­dett fe­lé­je, s egy-egy sza­vá­val vé­gig­vá­gott raj­ta.

Ben­ning hát­rált, és a ke­zét ke­gye­le­mért es­dőn nyúj­tot­ta fe­lé­je. Ka­lap­ja fenn­akadt a tör­lő­tar­tón, és a föld­re esett. Ben­ning mint­ha min­de­nes­től szét­eső­ben lett vol­na.

– Ne bánts, Bess. – Alig ér­tet­tem, úgy ha­dart. – Nem akar­lak sér­te­ni. Sze­ret­lek. Raj­tad kí­vül nin­csen sem­mim.

– Hát én mi­óta va­gyok a tiéd?

Ben­ning a fal­nak for­dult, arca sú­rol­ta a me­szelt va­ko­la­tot, vál­la meg-meg­vo­nag­lott. Bib­li­á­ja a föl­dön csat­tant.

Há­tul­ról meg­fog­tam az asszony kö­nyö­két. – Hagy­ja bé­kén.

– Ugyan mi­ért?

– Nem szí­ve­sen lá­tom, ha nők fér­fi­a­kat aláz­nak meg.

– Maga akár el is tűn­het.

– Majd maga tű­nik el.

– Mit kép­zel, ki­vel be­szél? – De már a len­dü­le­te meg­tört.

– Sing­le­ton ba­rát­nő­jé­vel – súg­tam a fü­lé­be. – Tűn­jön el. A fér­jé­től aka­rok kér­dez­ni egyet s mást.

Ki­lök­tem az aj­tón, és be­csuk­tam mö­göt­te. Nem igye­ke­zett vissza a kony­há­ba, de sej­tet­tem, hogy ott la­pít az ajtó mö­gött.

– Dok­tor úr.

Ben­ning kez­dett meg­nyu­god­ni. Kis­vár­tat­va fe­lém for­dult. Hi­á­ba volt ko­pasz, kö­zép­ko­rú, meg­tört, te­kin­te­té­ből a fáj­dal­mas ka­masz né­zett rám.

– Má­som nincs, csak ő – mond­ta. – Ne ve­gye el tő­lem. – Maga meg­alá­zá­sá­nak pok­lá­ba süp­pedt mind mé­lyeb­ben.

Tü­rel­mem el­ha­gyott. – Aján­dék­ba nem kel­le­ne. Ha­nem most rám fi­gyel­jen. Hol volt a fe­le­sé­ge teg­nap dél­után öt és hat kö­zött?

– Itt, én­ve­lem. – Gyá­szos csuk­lás vá­lasz­tot­ta szét két sza­vát.

– Hát éj­fél­től ma reg­gel nyol­cig hol volt?

– Az ágy­ban. Hol lett vol­na?

– Meg­es­kü­szik a Bib­li­á­ra?

– Meg én. – Föl­emel­te a Bib­li­át, és jobb te­nye­rét rá­tet­te a fö­de­lé­re. – Es­kü­szöm, hogy fe­le­sé­gem, Eli­za­beth Ben­ning e ház­ban volt ve­lem teg­nap dél­után öt és hat kö­zött és éj­fél­től is, reg­ge­lig. Ennyi elég?

– Elég. Kö­szö­nöm. – Ké­te­lye­im nem osz­lat­ta el, de job­bat nem re­mél­het­tem, amíg több bi­zo­nyí­té­kom nincs.

– Csak ennyi? – Csa­ló­dott volt a hang­ja. Nem tud­tam, nem a fe­le­sé­gé­vel fél-e meg­ma­rad­ni egy fe­dél alatt.

– Még egy kér­dés. Teg­na­pig volt egy al­kal­ma­zott­juk. Fl­orie-nek hív­ták?

– Flo­ri­da Gu­ti­er­rez­nek, úgy van. Nem fe­lelt meg, a fe­le­sé­gem el­bo­csá­tot­ta.

– A cí­mét tud­ja?

– Hogy­ne. Majd egy évig dol­go­zott ná­lam. Ke­le­ti Hi­dal­go út, 437. F-la­kás.

Mrs. Ben­ning kinn állt az aj­tó­ban. Ne­ki­la­pult a fal­nak, úgy men­tem el mel­let­te. Nem szólt egyi­künk sem.

A hosszú, ge­ren­da­vá­zas, föld­szin­tes ház me­rő­le­ge­sen állt a Hi­dal­go út­nak és pisz­kos mel­lék­ut­cá­ra né­zett. A mel­lék­ut­cán, szem­ben, ma­gas sod­rony­ke­rí­tés fa­te­le­pet ke­rí­tett kö­rül. Fű­rész­áru sza­gát érez­tem, ahogy ki­száll­tam a ko­csim­ból.

A há­zat kör­be­fo­gó fe­de­les tor­nác fe­lém eső vé­gé­ben iszo­nyú kö­vér me­xi­kói dőlt neki a szék há­tá­val a fal­nak. Élénk­zöld rayon-ing fe­szült raj­ta, mel­le-hasa min­den hur­ká­ját hí­ven kö­vet­te.

– Jó reg­gelt – kö­szön­tem rá.

– Jó dél is van – vá­la­szol­ta.

Bar­na ci­ga­ret­tát emelt ki a szá­ja sar­ká­ból, s a sú­lya vissza­bil­len­té­sé­vel le­tet­te pa­pu­csos lá­ba­it a pad­ló­ra. Őszes, szür­ke feje után zsír­folt ma­radt a va­ko­la­ton. A mel­let­te nyí­ló aj­tón nagy szar­ka­láb A-t lát­tam.

– Ak­kor jó na­pot. Mer­re ta­lá­lom az F-la­kást?

– Há­tul­ról fe­lül­ről a má­so­dik. – A ci­ga­ret­tá­já­val hát­ra­fe­lé bö­kött. Sö­tét bőrű fér­fi­a­kat és nő­ket lát­tam ün­nep­lő­ben a tor­nác ár­nyán. Ül­tek s néz­ték az át­el­len­ső fa­te­le­pet.

– Flo­ri­da nin­csen már itt, ha ötet ke­res­né.

– Flo­ri­da Gu­ti­er­rez már nem la­kik itt?

– Gu­ti­er­rez – ja­ví­tott a spa­nyol ki­ej­té­se­men, és a má­so­dik szó­tag­ra tet­te a hang­súlyt. – El­hur­col­ko­dott.

– Hová?

– Hon­najt tud­nám? Ne­kem annyit mon­dott, hogy Sali­nas­ba köl­tö­zik a hú­gá­hoz. – Bar­na ar­cán hi­tet­len mo­soly buj­kált.

– Mi­kor köl­tö­zött el?

– Ten­nap éj­jel, olyan tíz óra tájt. Öt hét­tel volt hát­ra­lék­ba a lak­bér­rel. Ke­zem­be nyo­mott egy ma­rék pénzt, és meg­kér­dez­te: „Mennyi­vel is jö­vök? Mert tud­ni­il­lik hur­col­ko­dok el a hú­gom­hoz Sali­nas­ba.” Az­tán lát­tam, hogy az il­le­tő­je ott vár­ja kinn a ótó­ba. Mon­dom is neki: „Te meg­fog­tad az is­ten lá­bát, Flo­ri­da. Reg­gel még az ín­ség­kony­ha elé oda­áll­hat­tál vol­na, éj­jel meg már a só­go­rod vi­szen Bu­ji­kon.” – Mo­soly­gó­sán ki­vil­la­nó fe­hér fo­gai közé vet­te a ci­ga­ret­tát, és nagy füst­bod­rot fújt.

– Bu­ic­kon vit­te?

– Gyö­nyö­rű nagy Bu­ji­kon – mond­ta –, csak az ol­da­lá­ban vol­tak neki lu­kak. A lu­kas fejű le­ány meg csak szállt bele bo­lon­dul. Mit csi­nál­jak? – Bol­dog meg­nyug­vás­sal ter­jesz­tet­te ki a két ke­zét. – Ha egy­szer nem a Mar­ti­nez-csa­lád­ból való. Gra­ci­as á Diós (Hála is­ten­nek) – tet­te hoz­zá fél­han­go­san.

– A ko­csi szí­nét lát­ta?

– Nem tud­nám már, mi­vel sö­tét volt. Kék le­he­tett vagy zöld, nem is tu­dom.

– Hát a fér­fi?

Kö­zö­nyö­sen vé­gig­mért. – Va­la­mi baj van tán Flo­ri­dá­val? A rend­őr­ség­től ke­re­si?

Oda­ad­tam neki az iga­zol­vá­nyo­mat, és vé­gig­hall­gat­tam, ahogy ki­be­tű­zi. – Mind­járt tud­tam, hogy baj van – je­gyez­te meg nyu­gal­ma­san.

– Fi­a­tal, jó­ké­pű em­ber volt az il­le­tő?

– In­kább olyan kö­zép­ko­rú­fé­le. Nem szál­lott ki ak­kor se a ótó­ból, mi­kor Flo­ri­da vit­te ki a cso­mag­ját. Nem volt abba sem­mi il­lem! Én­ne­kem mind­járt nem tet­szett a ki­né­ze­te.

– Le­ír­ná?

– Annyi­ra jól nem lát­tam.

– Majd én el­mon­dom, kit gon­do­lok – aján­lot­tam. – Kur­tá­ra nyírt bar­na haja van, kö­vér­kés, ra­vasz te­kin­te­tű, rum­ban ázó sze­mű, pa­na­ma-ka­la­pos, te­ve­szőr za­kós. Ju­li­án Des­mond­nak mu­tat­ko­zik be.

Cset­tin­tett az uj­ja­vai. – Ez lesz az! Flo­ri­da is Ju­li­án­nak szó­lí­tot­ta. A só­go­ra neki?

– Nem. Jól gon­dol­ta. A vá­rost is biz­to­san jól is­me­ri, Mr. Mar­ti­nez.

Az elő­le­ge­zett di­csé­ret föl­lel­ke­sí­tet­te. – Hat­van­há­rom évet él­tem le ben­ne! Az apám is it­ten szü­le­tett.

– Ak­kor biz­to­san tud fe­lel­ni erre a kér­dés­re is: ha maga vol­na Ju­li­án és egy éj­sza­ká­ra szál­lo­dá­ba akar­ná vin­ni Flo­ri­dát, me­lyik­be vin­né?

– Arra a vá­ros vé­gé­be, va­la­me­lyik­be.

– Nem so­rol­ná el a ne­vét egy­pár­nak? – Elő­vet­tem a jegy­ző­köny­ve­met. Ag­go­dal­ma­san néz­te, at­tól tart­ha­tott, hogy min­den út­ba­iga­zí­tá­sát írás­ba fog­la­lom. – Ez va­la­mi nagy baj?

– Nem Flo­ri­dá­nak, őne­ki csak ta­nús­kod­nia kell.

– Ta­nús­kod­ni? Csak? Mi­ről?

– A Bu­ick­kal ma reg­gel sze­ren­csét­len­ség tör­tént. A ve­ze­tő sze­mély­azo­nos­sá­gát kell meg­ál­la­pí­ta­ni.

Az öreg meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott. – Se­gí­tek én szí­ve­sen. – Ami­kor to­vább­in­dul­tam, egy egész cso­mó szál­lo­da címe volt a jegy­ző­köny­vem­ben: a Ran­che­ri­áé, a Bel­láé, az Ok­la­ho­máé, a Ka­li­for­ni­áé, a Great Wes­té, a Pa­ci­fi­cé meg a Ri­vi­é­ráé. Har­ma­dik pró­bál­ko­zá­so­mat si­ker ko­ro­náz­ta.