TIZENHARMADIK FEJEZET

A két né­ger­bar­na egyen­ru­hás Fü­löp-szi­ge­ti fel­vo­nós ér­dek­lő­dés­sel né­zett vé­gig raj­tam, amint be­lép­tem. Ér­dek­lő­dé­sük nyom­ban le is lo­hadt. Szem­ben a szál­ló be­já­ra­tá­val a he­lyet­tes cég­ve­ze­tő úgy állt az elő­re fog­lalt szo­bák asz­ta­lá­nak mór íve alatt, mint va­la­mi szmo­kin­gos szent a fal­mé­lye­dés­ben. A túl­só sa­rok­ban, má­sik ív alatt, rőt ne­on­fény hir­det­te a Can­ti­ná-t. Ke­resz­tül­tö­re­ked­tem a hall hor­dós pál­ma­li­ge­ti pom­pá­ján, és ki­lép­tem a ba­nán­fák­kal dí­szes té­li­kert­be. Pá­rok al­ku­doz­tak a fák ár­nyé­ká­ban. Be­me­ne­kül­tem a bár­ba.

A bi­ka­vi­a­dali fal­ra­ga­szok­kal ki­ra­kott nagy L-ala­kú he­lyi­ség­ben ké­ken állt a füst, és ma­jom­há­zi lár­ma ural­ko­dott. Fe­hér női vál­lak, fe­ke­te, kék és vaj­szí­nű szmo­kin­gok ka­va­rog­tak a hosszú sön­tés­pult előtt. A fér­fi­ak arca be­te­ge­sen egész­sé­ges, pi­ma­szul ma­ga­biz­tos sport­em­be­rek­re val­lott. Éle­tük­ben sem­mi koc­ká­za­tot nem kel­lett vál­lal­ni­uk. Ta­lán csak a nő­ik­kel koc­káz­tat­tak. A nők tes­te több in­tel­li­gen­ci­á­ról be­szélt, mint az ar­cuk. Va­la­hol a fa­lak mö­gött a ze­ne­kar szam­bá­ra zen­dí­tett. Egy pár hó­váll és szmo­king el­csá­bult a pult­tól.

Két csa­pos is dol­go­zott, egy moz­gé­kony la­tin fi­a­tal­em­ber meg egy rit­ka hajú alak, aki a la­tint tar­tot­ta szem­mel. Meg­vár­tam, amíg lan­kad a for­gal­muk, az­tán meg­kér­dez­tem a rit­ka­ha­jút, ő-e az ál­lan­dó csa­pos. Szak­má­já­nak zse­bek­ben ol­va­só biz­ton­sá­gá­val mért vé­gig.

– Az hát. Mit iszik?

– Whis­kyt. Sze­ret­nék meg­kér­dez­ni va­la­mit.

– Ha újat tud, ki vele. – A keze ön­ál­ló­an vé­gez­te a dol­gát, meg­töl­tött egy fél­de­cis po­ha­rat, és elé­bem tet­te.

Ki­fi­zet­tem. – Az if­jabb Char­les Sing­le­ton ér­de­kel­ne. Maga lát­ta az­nap éj­jel, mi­kor el­tűnt?

– Csak nem már megint? – Szín­lelt két­ség­be­esés­sel emel­te ég­nek a sze­mét. – Ezt kér­di a rend­őr­bí­ró. Ezt kér­dik az új­ság­írók. Ezt kér­dik a ma­gán­he­ku­sok. – Te­kin­te­te opá­los szür­kén ért vissza sze­mem ma­gas­sá­gá­ba. – Maga új­ság­író? Meg­mu­tat­tam neki az iga­zol­vá­nyom.

– Ma­gán­he­kus – pa­na­szol­ta za­var­ta­la­nul. – Mi­ért nem mond­ja meg az öreg­lány­nak, hogy maga nem lop­ja az időt, ő meg nem lop­ja a pénzt? A fi­a­tal­úr egy szé­dü­le­tes sző­ké­vel vi­har­zott el. Mire igye­kez­ne vissza?

– Mi­ért kel­lett el­men­nie?

– Maga nem lát­ta azt a por­té­kát. Azon volt min­den. – Kéz­moz­du­lat­tal szem­lél­te­tett. – A por­té­ka meg a pubi lent mu­lat Me­xi­kó­vá­ros­ban vagy Ha­van­ná­ban, én mon­dom ma­gá­nak. Mire igye­kez­né­nek vissza?

– Jól meg­néz­te a nőt?

– Ha­jaj!… Ki­szol­gál­tam, amíg a pu­bi­ra várt. De már az­előtt is jár­tak itt egy­pár­szor.

– Mit ivott a nő?

– Tom Col­linst.

– Hogy öl­tö­zött?

– Fe­ke­te kosz­tüm­ben, egy­sze­rű­en. Vá­lasz­té­ko­san. Nem iga­zi elő­ke­lős­ég­gel, de majd­nem. Ter­mé­sze­tes sző­ke volt. Ennyit tu­dok, még ha ál­mom­ból éb­resz­te­nek is. – Le­huny­ta a sze­mét. – Mint pél­dá­ul most.

– Mi­lyen volt a sze­me szí­ne?

– Zöld vagy kék, ilyes­mi.

– Tür­kiz?

Erre már ki­nyi­tot­ta a sze­mét. – Elég sok be­le­fér ma­gá­nak egy kér­dé­sé­be, ba­rá­tom. Ta­lán egy el­be­szé­lő köl­te­ményt meg­ír­hat­nánk együtt, ha majd job­ban rá­érek. Ha tür­kizt pa­ran­csol, én tür­kizt mon­dok. A nő olyan­fé­le volt, mint azok a len­gyel pi­pik Chi­ca­gó­ban, de ez rég ki-ku­pá­ló­dott a len­gyel ne­gyed­ből, annyit tu­dok.

– Tör­té­nik itt olyas­mi is, amit ne­tán nem ven­ne ész­re?

Újabb har­minc má­sod­per­cet nyer­tem a drá­ga ide­jé­ből.

– Nem lé­te­zik.

– A pubi biz­to­san el akart vele men­ni?

– Ha­jaj. Csak nem kép­ze­li, hogy a nő pisz­tolyt nyo­mott a bor­dá­já­ba? Rág­ták egy­mást, ké­rem. A pubi egy pil­la­nat­ra nem bírt le­száll­ni róla.

– Ko­csi­val men­tek el?

– Úgy hal­lom. Kér­dez­ze meg De­weyt a par­ko­ló­ban. Csak egy kis ap­rót dug­jon neki előbb. Ő nem sze­re­ti annyi­ra a tu­laj­don hang­ját, mint én. – Fel­is­mer­te a jó vég­szót, s odébb­állt.

Föl­haj­tot­tam a whis­ky­met, és ki­men­tem. A szál­lo­da a pál­má­val sze­gé­lye­zett su­gár­úton át a ten­ger­re né­zett. A par­ko­ló a szál­ló bel­ső ol­da­lán, elő­ke­lő üz­let­sor mö­gött te­rült el. A ki­ra­ka­tok­ban ezüs­töt, fal­ra való vad­bőrt, pa­raszt­szok­nyás pró­ba­ba­bá­kat, bo­ros­tyán­kö­vet lát­tam, s egy­szer­re sze­mem­be öt­lött a De­ni­se név, mart arany­be­tűk­kel egy ka­la­pos tü­kör­üveg ki­ra­ka­tán. A ki­ra­kat mö­gött egyet­len ka­lap állt a tom­pon, mint ami­kor a mú­ze­um egy ter­mét egyet­len mes­ter­mű fog­lal­ja el. Az üz­let sö­tét volt. Pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után to­vább­men­tem.

A sar­ki ív­fény alatt a par­ko­ló­ban fa­kö­pö­nyeg­for­ma zöld bó­dét lát­tam. Az ol­da­lán fel­irat fi­gyel­mez­te­tett: A ki­se­gí­tő csak­is a bor­ra­va­ló­ból él. Meg­áll­tam a bódé mel­lett, és fel­tar­tot­tam egy dol­lárt az ív­lám­pa fé­nyé­ben. Kis em­ber je­lent meg va­la­hon­nan a ko­csik szar­dí­nia­ren­ge­te­gé­ből, vé­ko­nyán és fa­kón. Nap­szít­ta ten­ge­részt­ri­kó­já­ból úgy üt­köz­tek ki a váll­csont­jai, mint a hor­da­lék­gallyak. Nesz­te­le­nül jött a tor­na­ci­pő­jé­ben, elő­re­dől­ve, mint­ha éles met­szé­sű hosszú or­rá­nak szi­ma­ta hoz­ta vol­na a pénz­re.

– Gyárt­má­nya, szí­ne? A je­gyét sza­bad lesz?

– A ko­csi­mat odébb ál­lí­tot­tam le. Más ko­csi fe­lől sze­ret­nék én ér­dek­lőd­ni. Ugye, ma­gát hív­ják De­wey­nak?

– Ha jól csa­ló­dok. – Szín­te­len sze­me sza­po­rán pis­lo­gott, mint aki a ki­lé­tén tű­nő­dik. Ku­sza szür­ke üs­tö­ke a vál­lam­mal volt egy vo­nal­ban.

– Biz­to­san jól is­me­ri a ko­csi­kat.

– Még a ve­ze­tő­ket is. Pél­dá­ul fo­gad­junk, hogy maga de­kás, vagy nem tu­dom, hova tet­tem a sze­me­met. Sze­rin­tem Char­les Sing­le­ton ér­dek­li.

– Ma­szek de­kás – iga­zí­tot­tam ki. – Mennyi­be is fo­gad­tunk?

– Egy zöld­ha­sú­ba.

– Maga nyert, De­wey. – Mar­ká­ba nyom­tam a pénzt.

Ap­ró­ra össze­haj­to­gat­ta, és a vi­lág leg­ko­szo­sabb ka­sanad­rág­já­nak óra­zse­bé­be rej­tet­te. – Mél­tá­nyos – ma­gya­ráz­ta ko­mo­lyan. – Hi­szen a drá­ga idő­met éli. Szél­vé­dő­ket tisz­to­gat­tam, és szom­ba­ton éj­jel a szél­vé­dők­kel ara­nyat le­het ke­res­ni.

– Gyor­san végzünk. Lát­ta azt a nőt, ame­lyik­kel ko­csi­ba ült?

– Vi­lá­go­san. Szé­dü­le­tes fá­cán volt. Azt is lát­tam, ami­kor jött.

– Ki jött?

– A sző­ke fá­cán. Úgy tíz óra táj­ba fu­tott be az új kék Ply­mouth fur­gon­já­val. Lát­tam, amint ki­szállt a szál­lo­da előtt. Ott elöl tet­tem be épp egy ko­csit a sor­ba. On­nét lát­tam, hogy ki­száll a fur­gon­já­ból, és be­megy a szál­lo­dá­ba. Szé­dü­le­tes fá­cán volt. – Szür­ke bo­ros­tás álla pety­hüd­ten ló­gott, a sze­mét pe­dig le­zár­ta, hogy az em­lé­ke­ze­tét job­ban össze­szed­hes­se.

– Mi lett a fur­gon­nal?

– A má­sik ment el vele.

– Me­lyik má­sik?

– Az, ame­lyik el­ment a fur­gon­nal. Az a bar­na arcú nő, ame­lyik a sző­ke fá­cánt ki­tet­te.

– Né­ger nő volt?

– Ame­lyik a fur­gon­nal el­ment? Meg­le­het. Amúgy elég fe­ke­te volt. Nem néz­tem meg job­ban. Én csak a sző­ke fá­cánt néz­tem. Alig­hogy vissza­jöt­tem ide, nem sok­ra rá Char­lie Sing­le­ton fu­tott be. Ő is be­ment a szál­ló­ba, az­tán a sző­ke fá­cán­nal jött ki, és együtt men­tek.

– Sing­le­ton ko­csi­já­ban?

– Igen­is. Gá­lic-zöld 1948-as Bu­ick kupé-tí­pus­ban.

– Ki­tű­nő meg­fi­gye­lő, De­wey.

– Lát­tam én öle­get a Char­lie fi­a­tal­u­rat er­re­fe­le a ko­csi­já­ban. Meg is­me­rem is a ko­csi­kat. Az első ko­csi­mat még a min­neso­tai Min­ne­apo­lis­ban ve­zet­tem, 1911-ben.

– Mer­re men­tek in­nen?

– Már meg­bo­csás­son, kol­lé­ga, azt meg nem tud­nám mon­da­ni. Nem lát­tam. Ezt mond­tam a má­sik asszony­nak is, ami­kor kér­de­zett, és annyi­ra meg­ha­ra­gu­dott érte, hogy bor­ra­va­lót se adott.

– Me­lyik má­sik asszony­nak?

Fakó sze­me vé­gig­sé­tált raj­tam, és pis­lo­gó jel­zé­se­ket vál­tott a mö­göt­te la­pu­ló fa­kult el­mé­vel. – Me­gyek vissza, dör­gö­löm azo­kat a szél­vé­dő­ket to­vább. Ilyen­kor szom­ba­ton­ta ara­nyat le­het vele ke­res­ni.

– Fo­gad­junk, nem em­lék­szik arra a má­sik asszony­ra.

– Mennyi­be akar fo­gad­ni?

– Egy dol­lár­ba?

– Meg­dup­lázzuk?

– Két dol­lár­ba.

– Vág­ja el. Pár perc­cel rá ro­bo­gott be, mi­kor azok el­men­tek, és vá­gó­dott ki a kék Ply­mouth fur­gon­já­ból.

– A fe­ke­te képű?

– Nem, ez már má­sik volt, öre­gebb. Le­o­párd­bőr ka­bá­tot vi­selt. Már nem elő­ször lát­tam er­re­fe­le. Kér­dez­te tő­lem a sző­ke fá­cánt meg Char­lie Sing­le­ton úr­fit, hogy mer­re men­tek, én meg mond­tam, hogy nem lát­tam. Erre azt mond­ta rám, hogy vén to­jás, és el­füs­tölt. Ke­tye­gett az ide­ges­ség­től.

– Volt vele más is?

– Nem. Arra nem em­lék­szek.

– Er­re­fe­lé la­kik az az asszony?

– Meg­for­dul­ni meg­for­dult már itt, de nem tu­dom. Mar­ká­ba nyom­tam a két dol­lárt. – Kö­szö­nöm, De­wey. Még egyet. Ami­kor Char­lie be­ült a ko­csi­ba a fá­cán­nal, bol­dog­nak lát­szott?

– Mit mond­jak? Egy dol­lárt ha­gyott. Ki sze­ren­csét­len, ha egy olyan fá­cánt vi­het haza? – Fél­mo­soly­ra húz­ta a rán­cos szá­ját. – Ve­gyen pél­dá­nak en­ge­met. Én­ne­kem tyúk­hús­ba az­óta nem volt ré­szem, hogy a nagy­sá­gát ott­hagy­tam a nagy vál­ság­kor. Húsz év, az hosszú idő ám, kol­lé­ga.

– Bi­zony hosszú. Jó éj­sza­kát.

De­wey ma­gá­nyo­san szi­pog­va a ko­csi­sor felé kor­má­nyoz­ta az or­rát, és el­tűnt a nyo­má­ban.