TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Vissza­men­tem a szál­lo­dá­ba, és ke­res­tem egy nyil­vá­nos te­le­font. A könyv sze­rint a De­ni­se-féle ka­lap­sza­lon tu­laj­do­no­sa Mrs. De­ni­se Grin­ker, és a Ja­ca­ran­da fa­sor 124 alatt la­kik. Fel­tár­csáz­tam a szá­mát, s mi­kor be­le­szólt, le­tet­tem a kagy­lót.

A fa­sor úgy ka­nyar­gott, akár az ökör­te­re­lő az or­szág­út meg a part közt. Ja­ca­ran­da– és cip­rus­fák bol­toz­ták az utat, és ár­nyé­kol­ták a há­za­kat. Las­san men­tem, ket­tes se­bes­ség­gel, és a zseb­lám­pám­mal vi­lá­gí­tot­tam rá a há­zak ele­jé­re. A pol­gá­ri tisz­tes­ség képe las­san cif­ra nyo­mo­rú­ság­ba ha­nyat­lott. Dud­va ver­te föl a ker­te­ket. El­ko­szo­so­dott ab­lak­sar­kok­ban Fa­ze­kas mű­vé­sze­tet, Ré­gi­sé­ge­ket, Gép­írást aján­lot­tak – írók előny­ben. A 124-es szá­mot füg­gő­le­ges sor­ban, kéz­zel pin­gál­ták rá egy vö­rös­fe­nyő-vá­zas ház rok­kant ka­pu­bál­vá­nyá­ra.

Meg­áll­tam, és be­men­tem a ház­ba az el­va­dult cse­resz­nyemir­tusz-lu­gas alatt. A tor­nác fa­lá­nak rozs­dás ke­rék­pár tá­masz­ko­dott. A tor­ná­con lám­pa gyúlt, ami­kor be­ko­pog­tam, az­tán ki­nyílt az ajtó. Fla­nell für­dő­kön­tös­be bur­ko­ló­zott nagy da­rab asszony je­lent meg az aj­tó­nyí­lás­ban, fél comb­ja fe­det­len ma­radt. Az arca ta­lán azért lát­szott olyan hold­vi­lág­nak, mert a haja fém­csa­va­rók­ban volt. Kel­le­mes arc­nak tet­szett még­is. Szin­te érez­tem, hogy ol­va­do­zik a fa­gyos mo­so­lyom.

– Mrs. Grin­ker­hez van sze­ren­csém? Ar­cher a ne­vem.

– Ör­ven­dek – mond­ta nyá­ja­san, és nagy bar­na sze­me hu­nyo­rog­va ál­la­po­dott meg raj­tam. – Csak nem megint azt a va­cak bol­tot hagy­tam nyit­va, jó órá­ban le­gyen mond­va?

– Re­mé­lem, nem.

– Maga rend­őr?

– Né­mi­leg. Ha fá­radt va­gyok, job­ban meg­lát­szik raj­tam.

– Egy pil­la­nat. – Bőr­to­kot vett elő für­dő­kön­tö­se zse­bé­ből, és tek­nőc­ke­re­tes szem­üve­get il­lesz­tett az or­rá­ra. – Én, ugye, nem is­me­rem ma­gát?

– Nem. Gyil­kos­ság ügyé­ben nyo­mo­zok, Bel­la City­ben tör­tént ma dél­után. – Elő­vet­tem az össze­csa­vart tur­bánt a zse­bem­ből, és elé­be tar­tot­tam. – Ez az ál­do­za­té volt. Ke­gyed ké­szí­tet­te?

Rá­san­dí­tott. – A ne­vem ben­ne van. S ha én ké­szí­tet­tem?

– Ha ke­gyed ké­szí­tet­te, és egyet­len pél­dány, ta­lán meg tud­ná mon­da­ni, ki vet­te meg.

Kö­ze­lebb ha­jolt a fény­hez, s a sze­me a tur­bán­ról én­rám vil­lant. A sö­tét ke­re­tes szem­üveg ra­vasszá tet­te arc­vo­ná­sa­it. – Ez te­hát sze­mély­azo­nos­ság meg­ál­la­pí­tá­sa? Hi­szen azt mond­ja, az ál­do­za­té volt. Ki az ál­do­zat?

– Lucy Cham­pi­on­nak hív­ták. Hu­szon-egy­né­hány éves né­ger nő volt.

– Tő­lem pe­dig azt akar­ja tud­ni, hogy ő vet­te-e meg a tur­bánt?

– Nem ép­pen. A kér­dés az, ki­nek adta el ke­gyed.

– Fe­lel­nem is kell rá? Hadd lá­tom az iga­zol­vá­nyát.

– Ma­gán­nyo­mo­zó va­gyok – mond­tam –, csak a rend­őr­ség­gel dol­go­zom.

– Ki fi­ze­ti?

– Ügy­fe­lem in­kább meg­ma­rad­na név­te­len­sé­gé­ben.

– No lám! – Sö­rös le­he­le­tét érez­tem. – Szak­mai tit­kok. Ak­kor le­het­nek ne­kem is. Nem ta­gad­ha­tom, hogy én ad­tam el ezt a tur­bánt, meg azt sem, hogy egyet­len pél­dány. De hogy mond­hat­nám meg, ki­nek ad­tam el? Múlt ta­vasszal kelt el va­la­mi­kor. Egy bi­zo­nyos. Hogy nem né­ger nő vet­te meg. Ná­lam az üz­let­ben nem for­dul­nak meg fe­ke­ték. Leg­fel­jebb cso­ko­lá­dé­szí­nű­ek In­di­á­ból, Per­zsi­á­ból és más le­he­tet­len he­lyek­ről. Vi­szont az más tár­sa­ság.

– Mond­juk, hogy messzi­ről jöt­tek.

– Rend­ben van, ezen nem ve­szünk össze. Sem­mi ki­fo­gá­som a szí­ne­sek el­len. Ha­nem ka­la­pot, azt nem vá­sá­rol­nak ná­lam. Ez a lány ta­lál­hat­ta, lop­hat­ta, aján­dék­ba kap­hat­ta, vagy a zsi­bo­gón vet­te. Szó­val, még ha em­lé­kez­nék is, ki­nek ad­tam el, nem vol­na szép, ha a ve­vő­met gyil­kos­sá­gi ügy­be rán­ta­nám, igaz? – Hang­ját ki­zen­get­te, mint va­la­mi nap­kö­zi cse­ve­gés so­rán az üz­let­ben.

– Én pe­dig azt hi­szem, ha két ke­zé­vel dol­go­zott raj­ta, Mrs. Grin­ker, ak­kor em­lé­kez­ne is.

– Ta­lán em­lé­kez­nék, ta­lán nem. – Fúr­hat­ta a lel­ki­is­me­ret, mert a sza­va el­bi­zony­ta­la­no­dott. – S ha em­lé­kez­nék? Üz­let­fe­lem bi­zal­má­val él­nék vissza.

– Ta­lán fo­ga­da­lom köti a di­vat­áru­so­kat?

– El­ve­ink ne­künk is le­het­nek – han­goz­tat­ta erőt­le­nül. – Ugyan, mit me­sé­lek itt ma­gá­nak! Nem aka­rom el­vesz­te­ni ve­vő­i­met, er­ről van szó. Olyan rit­ka ma már, aki az én ára­i­mat meg tud­ja fi­zet­ni, mint a nőt­len fér­fi.

Igye­kez­tem nőt­len fér­fi kül­le­mét öl­te­ni. – Meg­bí­zóm ne­vét nem kö­zöl­he­tem, de annyit meg­súg­ha­tok, hogy a Sing­le­ton csa­lád egyik tag­ja.

– A Char­les Sing­le­ton csa­lá­dé? – Las­san ta­gol­va mond­ta, mint­ha va­la­mely szí­vé­hez nőtt vers­ből idé­zett vol­na.

– Uhum.

– Hogy van Mrs. Sing­le­ton?

– Nem va­la­mi jól. Ag­gó­dik a fia mi­att.

– Ez a gyil­kos­ság csak nem vele kap­cso­la­tos?

– Ép­pen ezt igyek­szem ki­de­rí­te­ni, Mrs. Grin­ker. S ha az együtt­mű­kö­dé­sé­re nem szá­mít­ha­tok, a meg­ol­dást sem ta­lá­lom meg.

– Ej­nye. Mrs. Sing­le­ton nem ve­vőm… At­tól tar­tok, Pá­rizs­ból ren­de­li a ka­lap­ja­it… hír­ből is­me­rem. Fá­rad­jon bel­jebb.

A be­já­ra­ti ajtó egye­ne­sen a vö­rös­fe­nyő bo­rí­tá­sos la­kó­szo­bá­ba nyílt. Tég­lá­ból fa­la­zott kan­dal­ló­já­ban gáz­láng égett. Ren­det­len, me­leg fé­szek volt, macs­ka­sza­gú.

De­ni­se af­gán sző­nyeg­gel le­te­rí­tett pam­lag­ra mu­ta­tott ba­rát­sá­go­san. A vö­rös­fe­nyő ká­vé­zó­asz­ta­lon egy po­hár sör kot­ló­so­dott. – Le­fek­vés előtt még le akar­tam gu­rí­ta­ni egy po­hár­ral. Hadd ho­zok ma­gá­nak is.

– Nem bá­nom.

Ki­ment a má­sik szo­bá­ba, s az aj­tót be­csuk­ta.

Mi­kor le­te­le­ped­tem a pam­lag­ra, puha sző­rű szür­ke macs­ka jött ki aló­la, és a tér­dem­re ug­rott. Do­rom­bo­lá­sa hol erő­seb­ben, hol gyön­géb­ben szólt, mint a tá­vo­li re­pü­lő­zaj. Va­la­hon­nan a ház bel­se­jé­ből mint­ha be­szél­ge­tést hal­lot­tam vol­na. De­ni­se nem si­e­tett vissza.

Le­tet­tem a macs­kát a föld­re, és a csu­kott aj­tó­hoz set­ten­ked­tem. Túl­fe­lé­ről De­ni­se tár­gyi­la­gos te­le­fon­hang­ját hal­lot­tam. – Azt ál­lít­ja, Mrs. Char­les Sing­le­ton meg­bí­zá­sá­ból jár el. – A rá­kö­vet­ke­ző csen­det ka­par­gá­ló memb­rán­zaj töl­töt­te ki. – Per­sze hogy nem. Meg is ígér­he­tem. Hogy­ne, ért­he­tő. Csu­pán a vé­le­mé­nyé­re vol­tam kí­ván­csi. – Is­mét a ka­pa­rá­szó csend. De­ni­se za­ha­ri­nos jó éj­sza­kát kí­vánt, és le­tet­te a kagy­lót.

Vissza­oson­tam a pam­lag­hoz. A szür­ke macs­ka a lá­bam­hoz tör­lesz­ke­dett. Ott kel­let­te ma­gát a nad­rá­gom szá­ra kö­rül, és ál­nok női szem­mel né­zett fel rám.

– Sicc – mond­tam.

De­ni­se két hab­zó po­hár­ral tért vissza. – Csú­nya bá­csi nem sze­re­ti ci­ca­mi­cát? – ér­dek­lő­dött a macs­ká­tól.

A macs­ka rá sem he­de­rí­tett.

Én fe­lel­tem he­lyet­te. – Van egy ked­ves Kon­fu­ci­usz-tör­té­ne­tem, Mrs. Grin­ker. Tud­ni kell hoz­zá, hogy Kon­fu­ci­usz még a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel előtt mű­kö­dött Kí­ná­ban.

– Kö­szö­nöm a fel­vi­lá­go­sí­tást.

– Le­égett egy is­tál­ló va­la­hol a szom­szé­dos fa­lu­ban, ta­lán Bel­la City­ben. Kon­fu­ci­usz pe­dig arra volt kí­ván­csi, hogy em­ber­élet­ben esett-e kár. A jó­szág ab­ban a pil­la­nat­ban nem ér­de­kel­te.

El­ér­tet­te a me­sét. A sör­hab félre­lottyant, és vé­gig­csor­gott az uj­ja­in. Le­tet­te a po­ha­ra­kat a ká­vé­zó­asz­tal­ra. – Le­het ál­la­tot-em­bert egy­szer­re sze­ret­ni – tű­nő­dött. – Van egy fő­is­ko­lás fiam, akár hi­szi, akár nem. Még fér­jem is volt va­la­mi­kor. Hogy hova lett…?

– Elő­ke­rí­tem, ha ez­zel az üggyel vé­gez­tem.

– Ne fá­rad­jon. Nem issza a sö­rét? – Le­ült a pam­lag szé­lé­re, és pa­pír­zseb­ken­dő­vel tö­röl­get­te ned­ves uj­ja­it.

– Az ügy­ben ed­dig egy ha­lot­tat és egy el­tűn­tet szám­lá­lok. Ha a ke­gyed macs­ká­ját ne­tán el­üti egy kó­bor autó, és va­la­ki lát­ta a rend­szá­mát, nyil­ván azt vár­ná tőle, hogy meg­mond­ja. Ki­vel be­szélt te­le­fo­non?

– Sen­ki­vel. Té­ves kap­cso­lás volt. – Uj­jai csé­sze­for­má­jú­vá gyúr­ták a ned­ves pa­pír­zseb­ken­dőt vagy in­kább női ka­lap for­má­jú­ra.

– Nem csen­gett a te­le­fon.

Szé­les arca fe­szen­gőn for­dult fe­lém. – Néz­ze, ez a nő a ve­vőm. Érte ke­zes­ke­dek. – Fe­szen­gé­sét ré­szint gaz­da­sá­gi, ré­szint er­köl­csi meg­fon­to­lá­sok okoz­ták.

– Ho­gyan ju­tott Lucy Cham­pi­on a tur­bán­hoz? Ve­vő­je erre is vá­laszt adott?

– Hogy­ne. Ezért vol­na fö­lös­le­ges a ne­vét meg­hur­col­ni. Lucy Cham­pi­on nála szol­gált. Pár hete meg­szö­kött, fel sem mon­dott. A tur­bánt más min­den­fé­lék­kel együtt mun­ka­adó­já­tól lop­ta el.

– Más min­den­fé­lék­kel? Mond­juk ék­sze­rek­kel?

– Hon­nan tud­ja?

– A ve­re­bek csi­ri­pe­lik. Bár ahogy Mrs. Lar­kin csi­ri­pe­lé­sé­re vissza­gon­do­lok, in­kább ví­zi­ló jut az eszem­be.

De­ni­se nem rez­zent meg a név­re. Für­ge uj­jai ön­tu­dat­la­nul ala­kít­gat­ták a pa­pír­zseb­ken­dőt a tur­bán csöpp má­sá­ra. Az­tán ész­re­vet­te, mit mű­vel­nek az uj­jai, és mun­ká­ju­kat oda­lök­te a macs­ká­nak. A macs­ka be­le­ka­pott.

De­ni­se za­var­tan in­gat­ta a fe­jét. Haj­csa­va­rói úgy csör­ren­tek össze, mint az út­ju­kat vesz­tett gon­do­la­tok. – Za­va­ros ügy. Mind­egy, igyunk rája! – Meg­emel­te po­ha­rát. – Anarhosz­ra! Keze sö­tét­ség lep­lét ejt­se min­de­nek­re.

Sörö­mért nyúl­tam. A pam­lag el­sza­ba­dult ru­gói egy­más­hoz lök­tek min­ket. – Hát ezt hon­nan ve­szi?

– Bár­mi­lyen fur­csa, jár­tam is­ko­lá­ba. Csak az­tán rám jött a mű­vé­szet. Hogy is mond­ta a ne­vét?

– Ar­cher.

– Azt tu­dom. Ha­nem an­nak a nő­nek a ne­vét, aki az el­lo­pott ék­sze­re­it csi­ri­pel­te.

– Mrs. Lar­kin. Va­ló­szí­nű­leg ál­név. A ke­reszt­ne­ve Una.

– Ki­csi és kre­ol? Öt­ve­nes? Fér­fi­as?

– Rá­il­lik. Ő a ke­gyed ve­vő­je?

De­ni­se össze­rán­colt szem­öl­dök­kel né­zett bele a sö­ré­be, meg­fon­tol­tan kor­tyan­tott egyet és hab-ba­ju­szo­san né­zett fel. – El fog jár­ni a szám. De ha ál­ne­vet hasz­nál, az már nem le­het tisz­ta ügy. – Két­sé­gei kö­zül ön­zé­se emel­ke­dett elő győz­te­sen. – De ugye, a ne­vem nem em­lí­ti meg, sem neki sem más­nak? Az üz­let tönk szé­lén tán­to­rog, van egy ne­ve­let­len fiam… úgy kell ne­kem az ilyes­mi, mint púp a há­tam­ra.

– Uná­nak is. Vagy ami­nek hív­ják.

– Una Du­ra­no­nak, Miss Una Du­ra­no­nak. Ezen a kör­nyé­ken leg­alább­is így is­me­rik. Maga hogy is­mer­ke­dett meg vele?

– Egy rö­vid ide­ig dol­goz­tam neki. – Mint­ha év­ti­ze­dek vá­lasz­tot­tak vol­na el a dél­után­tól.

– Mit gon­dol, hon­nan ke­rül­he­tett ide?

– Sej­tel­mem nincs. Sok­kal in­kább ér­de­kel­ne, most hol le­het.

– Akár azt is meg­mond­ha­tom – val­lott De­ni­se kel­let­le­nül. – A Bors­tö­rő-bir­to­kot bér­li ta­vasz óta. Azt hal­lom, szé­dí­tő bért fi­zet. Ha­von­ta ezer dol­lárt.

– A gyé­mánt­jai te­hát va­ló­di­ak.

– De mennyi­re!

– Hát ez a Bors­tö­rő-bir­tok mer­re?

– Meg­mon­dom, ha nem ke­re­si fel még ma éj­jel. – Be­le­ka­pasz­ko­dott a ka­rom­ba. – Mert ha meg­te­szi, Una rög­tön tud­ni fog­ja, hogy plety­kál­tam.

– Ez a leg­fa­gyo­sabb va­ló­ság, De­ni­se.

– Tu­dom. Üz­le­ti va­ló­ság. Az a száz dol­lár, amit a tur­bá­nért ki­fi­ze­tett, fe­dez­te a havi lak­bér­e­met.

– Me­lyik ha­vit?

– A már­ci­u­sit, ha jól em­lék­szem. Ak­kor vá­sá­rolt tő­lem elő­ször. Az­óta még vagy két­szer vissza­tért.

– Nyil­ván ja­ví­tott a kül­se­jén, ha ugyan ja­vít­ha­tó.

– Re­mény­te­len eset. Sem­mi nő­i­es­sé­ge. Kü­lön­ben nem is ma­gá­nak vet­te. Csak ő fi­zet­te ki egy száz­dol­lá­ros­sal. Má­sik nő volt vele, az pró­bál­ta fel, an­nak a fe­jén is ma­radt. – A keze meg­pi­hent a ka­ro­mon, mint va­la­mi há­zi­szár­nyas, ame­lyik meg­te­lep­szik éj­sza­ká­ra az ülőn. Érez­het­te, hogy meg­fe­szül a kar­iz­mom. – Mi baj?

– Az a má­sik nő. Ugyan írja le.

– Pom­pás nő. Miss Du­ra­no­nál jó­val fi­a­ta­labb. Ten­ger­sze­mű sző­ke, szo­bor­ba kí­ván­ko­zó. Ki­rály­női volt a tur­bá­nom­ban.

– Va­jon Miss Du­ra­no­val élt?

– Es­küd­ni nem mer­nék rá, bár több­ször lát­tam őket együtt. A sző­ke csak ak­kor egy­szer for­dult meg az üz­let­em­ben.

– A ne­vét meg­je­gyez­te?

– Bi­zony nem. Fon­tos ta­lán? – Iz­ma­i­mat ta­pin­tot­ta ki min­tá­zó kéz­zel az alsó ka­ro­mon.

– Ma­gam sem tu­dom, mi a fon­tos itt, mi nem. Min­den­kép­pen kö­szö­nöm a se­gít­sé­gét. – Föl­kel­tem, elég volt a mo­dell­ke­dés­ből.

– Nem issza meg a sö­rét? Ma már ki ne men­jen oda! Éj­fél el­múlt.

– Azt hi­szem, te­rep­szem­lét tar­tok. Mer­re ta­lá­lom a bir­to­kot?

– In­kább ne men­jen. Vagy annyit ígér­jen meg, hogy nem megy be, és nem be­szél vele ma éj­jel.

– Nem kel­lett vol­na fel­hív­nia – mond­tam. – Ha­nem te­szek egy hasz­no­sabb ígé­re­tet. Ha Char­lie Sing­le­tont meg­ta­lá­lom, vevő va­gyok üz­le­té­nek leg­drá­gább ka­lap­já­ra.

– A fe­le­sé­gé­nek lesz?

– Nőt­len va­gyok.

– Ó! – Na­gyot nyelt. – Na mind­egy. Bal­ra for­dul a par­ti su­gár­úton, és a vá­ros­ból ki­fe­lé el­megy a te­me­tő mel­lett. A te­me­tőn túl az első nagy épü­let lesz. Az üveg­há­za­i­ról meg­is­me­ri. Re­pü­lő­te­re is van.

Fel­tá­pász­ko­dott, és az aj­tó­hoz in­dult. A macs­ka köz­ben ca­fa­tok­ra tép­te a pa­pír­zseb­ken­dőt, és szét­szór­ta a sző­nye­gen.