NEGYEDIK FEJEZET

A kö­vér alak vissza­tért az iro­dá­ba, hasa nőtt-süp­pedt az at­lé­ta­ing alatt. Mind­két al­só­kar­ján kék te­to­vá­lás, akár a tisz­ti­or­vo­si pe­csét a disz­nó­csül­kön. A jobb kar­ja azt mond­ta: SZE­RET­LEK ETHEL. A sze­me azt mond­ta: sen­kit se sze­re­tek.

– Üres szo­bá­ja van?

– Vic­cel? Má­som sincs. – Úgy né­zett kö­rül az iro­dá­ba, mint aki bajt sejt, csak nem tud­ja, mit. – Szo­ba kel­le­ne?

– A ha­tos, ha üres.

– Mond­jon má­si­kat.

– A nyol­cas?

– A nyol­ca­sat meg­kap­has­sa. – Föl­túr­ta az író­asz­tal­fi­ó­kot, amíg egy be­je­len­tő­la­pot ta­lált, az­tán oda­tol­ta a pul­ton. – Át­uta­zó­ban?

– Uhum. – Ol­vas­ha­tat­lan alá­írást ej­tet­tem az űr­la­pon. A jo­go­sít­vá­nyom szá­má­ról meg az ál­lan­dó la­kás­cí­mem­ről meg­fe­lejt­kez­tem. – Me­leg van ma.

– Pe­dig még jó na­pot fo­gott ki. – Pa­na­szos hang­ját lég­szom­jas zi­há­lás fes­tet­te alá. – Mit akar, har­minc­hét fok, ha meg­van. El­se­je tá­ján jött vol­na. Negy­ven­öt kö­rül ka­pa­rá­szott a hi­gany. A tu­ris­ták ki se jön­nek a víz­ből. Egy sze­mély­nek két és fél dol­lár a szo­ba.

Ki­fi­zet­tem és meg­kér­tem, hogy a te­le­fon­ját hasz­nál­has­sam.

– Tá­vol­sá­gi? – zi­hált gya­nak­vón.

– He­lyi. De ha le­het­ne, ma­gam ma­rad­nék.

A pult alól elő­va­rá­zsol­ta a te­le­font, az­tán kis­lattyo­gott, és be­vág­ta maga mö­gött a szú­nyog­há­lós aj­tót. Fel­tár­csáz­tam a Mis­si­on Szál­lót. Una rög­tön je­lent­ke­zett, amint a por­tá­ról kap­csol­ták.

– Ki be­szél?

– Ar­cher a Pa­no­rá­ma Mo­tel­ből. Lucy Cham­pi­on né­hány perc­cel ez­előtt ide je­lent­ke­zett be. Szál­lás­adó­nő­je, Mrs. Nor­ris, né­ger asszony, ki­tet­te Ma­son ut­cai há­zá­ból.

– Hol ez a mo­tel?

– Az or­szág­úton, a Fő ut­cá­tól két sa­rok­kal nyu­gat­ra. Lucy a he­tes­ben la­kik.

– Nagy­sze­rű – lel­ken­de­zett Una. – Ne ve­szít­se el a sze­me elől. Ha­ma­ro­san meg­lá­to­ga­tom a le­ányt. Majd tud­ni sze­ret­ném, hova megy, mi­után a ma­ga­mét meg­mond­tam neki.

Le­csap­ta a kagy­lót. Be­köl­töz­tem a nyol­cas­ba: jel­ké­pe­sen el­he­lyez­tem tás­ká­mat a ron­gyos sző­nyeg kö­ze­pén, za­kó­mát pe­dig be­akasz­tot­tam egy váll­fa­for­má­jú drót­idom­ra a kar­ton ru­hás­szek­rény­be. Az ágyat genny­zöld ta­ka­ró bo­rí­tot­ta, de a gaz­da­sá­gi mély­pon­tot nem lep­lez­het­te az ágy kö­ze­pe tá­ján. Nem bíz­tam eb­ben az ágy­ban. In­kább fog­tam az egye­nes hátú szé­ket, oda­ál­lí­tot­tam az ab­lak­hoz, le­te­le­ped­tem, és rá­gyúj­tot­tam.

Az ab­la­kom­ból tel­jes pa­no­rá­ma nyílt Lucy aj­ta­já­ra és ab­la­ká­ra, az L betű szög­le­té­ben. Aj­ta­ját be­csuk­ta, zöld re­dő­nyét le­eresz­tet­te. Ci­ga­ret­tám füst­je egye­ne­sen emel­ke­dett a rez­dü­let­len le­ve­gő­ben a sár­ga mennye­zet felé. A vá­lasz­fa­lon túl­ról női nyö­ször­gést hal­lot­tam a ki­len­ces­ből.

Majd fér­fi­han­got: – Mi a baj?

– Ne be­szél­jél.

– Azt hit­tem, va­la­mi baj van.

– Kuss. Nincs sem­mi baj.

– Azt hit­tem, fáj.

– Kuss! Kuss! Kuss!

A ci­ga­ret­tá­nak olyan íze volt, mint­ha pa­pír­ko­sár gyul­ladt vol­na ki a szám­ban. El­nyom­tam a ha­mu­tar­tó­nak ott­ha­gyott ká­vés­do­boz fö­dé­len, és el­gon­dol­tam, mi­fé­le em­be­rek hál­tak már itt, egyen­ként vagy pá­ro­sá­val néz­vén a mennye­ze­tet. Mocs­kuk itt ra­gadt a sar­kok­ban, sza­guk be­le­ivó­dott a fa­lak­ba. Szer­te az or­szág­ból ide­se­reg­let­tek, hogy ezt a sár­ga mennye­ze­tet néz­zék, fész­ke­lőd­je­nek a vas­ágyon, ta­po­gas­sák a fa­lat, s raj­ta hagy­ják az ujj­nyo­mu­kat.

Oda­óva­kod­tam a Lu­cyé­val kö­zös vá­lasz­fal­hoz. Zo­ko­gott. Egy idő múl­tán va­la­mi ilyes­mit mon­dott: – Nem és nem. – Majd egy sor sí­rás után: – Most meg mit csi­nál­jak?

Az em­be­rek min­dig ma­guk­ban zo­kog­nak, és ki­je­len­tik, hogy nem tud­ják, mi­té­vők le­gye­nek. Mind­egy, nem szí­ve­sen hall­gat­tam. Vissza­ül­tem a szék­re, és to­vább fi­gyel­tem az aj­ta­ját, igye­kez­vén el­hi­tet­ni ma­gam­mal, hogy nem tu­dom, mi zaj­lik Lucy szo­bá­já­ban.

Una je­lent meg egy­szer­re, mint va­la­mi álom­ból, va­la­mi ma­ri­ju­a­nas ré­vü­let­ből. Le­o­párd­pettyes nad­rág és sár­ga se­lyemblúz volt raj­ta. Úgy sze­gült neki Lucy aj­ta­já­nak, mint a tá­ma­dás­ba len­dü­lő ököl­ví­vó, és egy jobb­egye­nes­sel meg­dön­dí­tet­te.

Lucy aj­tót nyi­tott. Két bar­na keze a szá­já­hoz ka­pott vol­na, de el­akadt az alsó aj­ká­nál. Una csak ron­tott felé, mint a kos, Lucy pe­dig ki­hát­rált a né­ző­szö­gem­ből. Hal­lot­tam még, amint bot­la­do­zó sar­kai kop­pan­nak a pad­lón. A vá­lasz­fal­hoz lép­tem.

– Ülj csak le – biz­tat­ta Una tett­re ké­szen. – Ne oda, az ágy­ra. Ne­kem jó a szék. Hát hogy va­gyunk, Lucy? Mit csi­nálsz mos­ta­ná­ban?

– Ne­kem nin­csen be­szé­dem a nagy­sá­gá­val. – Lucy hang­ja kel­le­me­sen lágy lett vol­na, ha nem ját­szik ben­ne fé­le­lem.

– Kár iz­gul­ni.

– Én nem iz­gu­lok. Én csak a dol­gom­mal tö­rő­dök. Az én dol­gom­hoz meg a nagy­sá­gá­nak sem­mi köze.

– Majd ki­de­rül. Még­is mi a dol­god?

– Mun­kát ke­re­sek, tisz­tes­sé­ges mun­kát. Ha az­tán egy kis pénzt össze­rak­tam, ha­za­me­gyek. Sem­mi köze hoz­zá a nagy­sá­gá­nak, de azért meg­mon­dom.

– Jól is te­szed, Lucy. Mert Det­ro­it­ba vissza nem me­hetsz. Sem most, se más­kor.

– En­ge­met itt nem ma­raszt­hat a nagy­sá­ga!

Szü­net tá­madt. – Ma­rasz­ta­ni nem ma­rasz­tal­hat­lak, igaz. De azt meg­mon­dom, hogy az ál­lo­má­son dísz­kí­sé­ret­tel fo­gad­nak. Min­den­nap fel­hí­vom Det­ro­i­tot.

Újabb, hosszú szü­net.

– Lát­ha­tod, Lucy, hogy Det­ro­it­ban ne­ked nem nő fű. Sze­rin­tem tu­dod, mi­hez kel­le­ne kez­de­ned, Lucy? Sze­rin­tem nagy hi­bát kö­vet­tél el, ami­kor ott­hagy­tál min­ket. Sze­rin­tem vissza kel­le­ne jön­nöd hoz­zánk. Lucy na­gyot só­haj­tott. – Azt nem le­het.

– De­hogy­nem. Gye­re csak vissza. Ná­lunk biz­ton­ság­ban vagy, mi is biz­ton­ság­ban va­gyunk. Min­den­ki biz­ton­sá­ga ezt kö­ve­te­li. – Una csa­cso­gó hang­ja meg­győ­ző­en lággyá vált. – Meg­mon­dom ne­ked, mi a hely­zet, édes­kém. Nem en­ged­het­jük, hogy te csak sza­lad­gál­jál össze­vissza, mint a pók a fa­lon. Baj­ba ke­ve­redsz, vagy a kel­le­té­nél egy csöp­pel töb­bet ta­lálsz meg­in­ni rossz tár­sa­ság­ban, az­tán el­jár­ta­tod a szá­dat. Is­me­rem én a faj­tá­dat, drá­gám. A locs­kos szá­ja­to­kat.

– En­ge­met nem is­mer! – til­ta­ko­zott Lucy. – Én nem jár­ta­tom el a szá­mat, azt meg­ígé­rem a nagy­sá­gá­nak. Csak tes­sék meg­en­ged­ni, hogy me­hes­sek a dol­gom­ra, meg­ké­rem na­gyon szé­pen.

– En­gem a bá­tyám­hoz köt a dol­gom. Más­képp nem szól­nék bele a dol­god­ba, Lucy. Nem is szó­lok, ha a se­gít­sé­gem­re vagy.

– Én min­dig a se­gít­sé­gé­re vol­tam a nagy­sá­gá­nak. Amíg, az meg nem tör­tént.

– Se­gí­tet­tél, per­sze. Csak azt mondd meg, hova lett az a nő, Lucy. Ha meg­mon­dod, bé­kén hagy­lak, vagy ha vissza akarsz jön­ni, dup­lá­já­ra eme­lem a fi­ze­té­sed. Te­ben­ned meg­bí­zom. Csak őben­ne nem, tu­dod jól. Itt van a vá­ros­ban?

– Nem tu­dom.

– Tu­dod, hogy itt van a vá­ros­ban. Mondd meg ne­kem, hol van. Itt egy ül­töm­ben le­szá­mo­lok ne­ked ezer dol­lárt, ha meg­mon­dod. Hall­gass rám, Lucy. Mondd meg.

– Nem tu­dom.

– Le­szá­mo­lom az ezer dol­lárt kész­pénz­ben – vissz­han­goz­ta Una –, itt van ná­lam.

– Ne­kem nem kell a pén­ze – fe­lel­te Lucy. – Én nem tu­dom, hol van.

– Bel­la City­ben van ta­lán?

– Nem tu­dom, nagy­sá­ga. Ide­ho­zott, le­tett. Hon­nan tud­nám, hova lett. Nem szólt én­ne­kem egy szót.

– Fur­csa, pe­dig annyi­ra egy­más­ba vol­ta­tok búj­va. – Hir­te­len rá­ri­pa­ko­dott: – Hát a pa­sas csú­nyán meg­sé­rült?

– Meg. Vagy­is én nem tu­dom.

– Hát ő hol van? Bel­la City­ben?

– Nem tu­dom, nagy­sá­ga. – Lucy hang­ja dünnyö­gő­re vál­to­zott.

– Meg­halt?

– Nem tu­dom, kit tet­szik gon­dol­ni, nagy­sá­ga.

– Ha­zug dög! – för­medt rá Una.

Ütés csat­ta­ná­sát hal­lot­tam. Szék­láb csi­kor­dult a pad­lón. Va­la­ki csuk­lott egyet.

– Hagy­jon bé­ké­met, Miss Una. – A fe­szült hely­zet Lu­cyt csen­des te­he­tet­len­ség­be ve­tet­te vissza. A be­szé­de egy­be­folyt. – Nem kell ne­kem már a nagy­sá­gá­tól sem­mit zseb­re vág­ni. Hí­vom a rend­őr­sé­get.

– Bo­csáss meg, szí­vecs­kém. Nem akar­ta­lak meg­üt­ni. Tu­dod, mi­lyen hir­te­len a ter­mé­sze­tem, ugye, Lucy. – Fá­tyo­lo­san ál­nok volt a be­szé­de. – Csak nem fáj?

– Én­ne­kem a nagy­sá­gá­tól sem­mi se fáj. Csak hagy­jon bé­kém. Men­jen, ne ba­rát­koz­zon ve­lem.

– Mi­ért ne?

– Mert én­be­lő­lem sem­mit ki nem szed.

– Még­is mennyi­re tart­ja az ér­te­sü­lé­se­it, szí­vecs­kém?

– Ne szí­vecs­kéz­zen en­ge­met. Nem va­gyok a szí­vecs­ké­je.

– Öt­ezer dol­lár­ra?

– Ne­kem nem kell a maga pén­ze.

– Na­gyon ki­nyílt a te csi­pád! Rob­ban­tott sar­kú stra­pa­ma­ri lé­ted­re mun­kát ad­tam ne­ked!

– En­ge­met nem szid­hat el min­den­nek! Az­tán tud­ja, hova dug­hat­ja a mun­ká­ját? Vissza nem men­nék, ha éhen ha­lok se!

– Bi­zony meg­le­het, hogy éhen for­dulsz fel – ál­la­pí­tot­ta meg Una vi­do­ran. – Re­mél­jük a leg­job­ba­kat.

Pec­kes lép­te­it hal­lot­tam az aj­tó­ig, majd az ajtó csa­pó­dá­sát. A kö­vet­ke­ző sü­ket csen­det von­szo­ló­dó han­gok sza­kí­tot­ták meg, majd ágy­ru­gók reccsen­tek, s nagy tá­tott szá­jú só­haj hal­lat­szott. Vissza­lép­tem ab­la­kom­hoz. Az ég ké­ken ra­gyo­gott a sze­mem­be. A mo­tel be­já­ra­tá­nál Una ta­xi­ba szállt, és el­por­zott.

Két ci­ga­ret­tá­val ké­sőbb Lucy ki­ment, és kulcs­ra zár­ta az aj­ta­ját. Ha­boz­va állt a be­ton­ki­lé­pőn, a bá­tor­sá­gát szed­te össze, mint gya­kor­lat­lan mű­ug­ró, mi­előtt a mély­ség­be veti ma­gát. A pú­der vas­ta­gon ta­padt az ar­cá­ra, akár a cu­kor­be­vo­nat, de sem a bőre sö­tét­sé­gét, sem a két­ség­be­esést nem ta­kar­hat­ta el. Ugyan­az a ruha volt raj­ta, tes­te még­is mint­ha lá­gyabb­nak, asszo­nyo­sabb­nak tet­szett vol­na.

Ki­for­dult a mo­tel ud­va­rá­ból, és meg­in­dult az or­szág­út pad­ká­ján. Gya­log sze­gőd­tem a nyo­má­ba. Bi­zony­ta­lan, gyors lép­tek­kel ha­ladt, szin­te fél­tet­tem, hogy elé­be bot­lik va­la­mi ko­csi­nak. Lép­tei ké­sőbb üte­me­sen cél­sze­rű­re vál­toz­tak. A vil­lany­rend­őr­nél át­ment az ál­la­mi úton.

Elé­be vág­tam, és be­ug­rot­tam az első kí­nál­ko­zó üz­let­be. Ki­de­rült, hogy ki­ra­kat­so­ra a hely­bé­li zöld­ség– és gyü­mölcs­pi­a­cot rej­ti. Egy re­kesz na­rancs fölé ha­jol­tam, úgy hall­gat­tam Lucy sar­ka ko­po­gá­sát a kö­ve­ze­ten – még az ár­nyé­ka is vé­gig­se­pert raj­tam, mint va­la­mi fe­ke­te toll­sep­rű.