Negyvenkettedik fejezet

A Hochstrasse végén Ben talált egy jól felszerelt sportszerboltot, amelyben kölcsönözni lehetett dolgokat. Kiválasztott egy pár futólécet, és megkérdezte az eladótól, hol van a közelben autókölcsönző.

Sehol, hangzott a tömör válasz. A legközelebbi is jó sok mérföldre található.

Az üzlet bejárata mellé egy öreg, kopott, de még használható állapotban lévő BMW motor volt odatámasztva. Mint kiderült, az eladóé, és a fiatalember egy méltányos összegért hajlandó volt kölcsön adni.

A sílécet a hátára csatolva Ben nekivágott a Semmering- hágónak, és addig ment, amíg rátalált arra a keskeny, számozatlan földútra, amely egy vízmosásban meredeken haladt fölfelé, a kastély felé. Jeges volt, jókora kátyúk nehezítették rajta az előrehaladást, és látszott az állapotán, hogy csak teherautók, és egyéb nehézjárművek használják.

Amikor már vagy negyed mérföldet maga mögött hagyott, Ben egy fehér táblára pirossal festett figyelmeztetéshez ért: Betreten verboten – Privatbesitz, ami azt jelentette: Magánterület – Tilos az átjárás!

Közvetlenül a tábla után sárga és fekete fényvisszaverő festékkel csíkosra mázolt sorompó zárta el keresztben az utat. Villanymotor csatlakozott hozzá, az emelte fel és eresztette vissza a helyére, de Ben könnyedén át tudott ugrani rajta, és kicsit oldalra döntve a motorkerékpárt is sikerült maga után húznia.

Semmi nem történt, nem szólaltak meg riasztócsengők, szirénák.

Ben várt egy keveset, majd továbbindult a sűrű, behavazott erdőben, amíg el nem ért egy magas, csipkézett tetejű kőfalhoz. Az építmény ránézésre több száz éves lehetett, de nemrég restaurálhatták, mert hibátlannak látszott.

A fal tetején, több tíz centi magasságban, vízszintesen kifeszített, párhuzamosan futó drótok látszottak. Távolról nem lehetett őket észrevenni, de a fal aljáról igen. Ben nem tudta biztosan, csupán gyanította, hogy áramot vezettek beléjük, de nem volt kedve felmászni és ellenőrizni, hogy igaz-e a feltevése.

Inkább elindult a fal mellett, és nemsokára rátalált a művészien megmunkált, kovácsoltvasból készített, körülbelül két méter széles és három méter magas főkapura. Nem állta meg, hogy néhány másodpercig ne gyönyörködjön benne, és csak utána vizsgálta meg közelebbről, aminek az eredményeként rájött, hogy valójában acélból van, csak kovácsoltvas színűre festették, és a hátuljára alig észrevehető, hajszálvékony huzalból font, sűrű hálót feszítettek. Kifinomult, ugyanakkor nagyon hatékony biztonsági rendszer volt, olyan, amely meg tudott akadályozni mindenféle illetéktelen behatolást.

Kérdés persze, mondta magában Ben, hogy valójában mire szolgál – a behatolás vagy a szökés megakadályozására?

És vajon bejutott-e Anna? Lehetséges, hogy sikerült neki? Vagy fogolyként őrzik?

A kapu után néhány száz méterrel a földút véget ért, és előtte már csak a csillogó, makulátlanul fehér hó látszott. Ben kitámasztotta a motorkerékpárt, felcsatolta a léceket, és a fal mellett maradva nekivágott az ismeretlen terepnek, amelyen a jelek szerint hosszú ideje senki nem járt.

A terve az volt, hogy körbekerüli a birtokot, vagy legalábbis a nagyobbik részét, és mindent alaposan szemügyre vesz, megpróbál valamilyen rést találni a biztonsági rendszeren. Ment előre elszántan, de egyre inkább úgy érezte, hogy nem sok eredménnyel kecsegtető vállalkozásba fogott.

A hó puha volt és vastag, úgyhogy elég keservesen tudott csak előrehaladni. Ahol lejtett a terep, ott sem volt könnyebb dolga, mert ott túl méllyé vált.

Szerencsére a terep folyamatosan emelkedett, és elég hosszú idő után, az igaz, de elérkezett az a pillanat, amikor át tudott nézni a kerítés fölött.

A hó vakító csillogása miatt pislognia kellett, de úgy is látta az inkább széles, mint magas, nagy területet elfoglaló kastélyt. Első ránézésre turistalátványosság lehetett volna, de alaposabban odafigyelve katonai egyenruhához hasonló öltözéket viselő őröket látott, amint fegyverrel a kezükben az épület körül járőröznek.

Akármi történik a vastag falak mögött, az nem holmi ártatlan, békés célú orvosi kutatás, állapította meg magában Ben.

Gondolatban éppen itt tartott, amikor valami egészen döbbenetes dolgot vett észre: egy zárt területen összezsúfolva több tucat rongyos, a hideg ellenére a szabadban toporgó gyereket. Bámulta őket, pislogott, és nem tudta mire vélni a különös látványt.

Kik ezek?

És mit keresnek itt?

Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kastély nem szanatórium, és jobb ötlete nem lévén, az jutott eszébe, hogy valamiért fogolyként tartják ott őket.

Továbbment, még magasabbra, ahonnan jobban be tudott látni a magas fal mögé, ahol körülbelül városi háztömb nagyságú, körbekerített terület volt, és rajta katonai jellegű, gyerekekkel tömött sátrak. Az egész hevenyészett menekülttáborhoz hasonlított, amelynek kis lakói valamely kelet-európai országból származhattak. A fémkerítés tetején laza tekercsben szögesdrót futott körbe.

Különös látvány volt. Ben megrázta a fejét, mintha képzelődéstől akarna szabadulni, és csak aztán nézett oda újból. Igen. Nem tévedett, valóban gyerekek voltak, egészen kicsiktől kezdve ápolatlan, cigarettázó, a többiekkel durván kiabáló tinédzserekig. Kendős, ormótlan paraszti öltözéket, rongyos zekét, szoknyát viselő lányok és fiúk vegyesen.

Tévéhíradókban látott hozzájuk hasonlóakat. Akárkik voltak, akárhonnan származtak, eltéveszthetetlenül rájuk volt írva, hogy a háború űzte el az otthonukból, tette hazátlanná őket. Bosznia, Koszovó és Macedónia véres konfliktusai elől menekültek? Netán albánok? Ránézésre ezt már nem lehetett megállapítani.

Lehetséges, hogy Lenz a klinikája területén menekülteknek ad otthont?

Jürgen Lenz, a humanista, aki beteg gyerekeket istápol és ment meg?

Aligha, válaszolta magában Ben.

Amit látott ugyanis, az sok minden lehetett, csak nem menedék. A gyerekek rongyos ruhában voltak bezsúfolva hevenyészett táborukba, és látszott rajtuk, hogy fáznak, szenvednek. Ráadásul fegyveres őrök vigyáztak rájuk, mintha internálótáborban lennének.

Ben hirtelen kiáltást hallott, a hangszínből ítélve egy kamaszét, valaki a tábor lakói közül észrevette. Az illetőnek még el sem ült a hangja, amikor mások is csatlakoztak hozzá, és a karjukat magasra tartva integettek feléje. A mozdulatok magukért beszéltek, könnyen meg lehetett érteni belőlük, hogy mit akarnak.

Kiszabadulni!

Arra kérték, segítsen rajtuk. Megmentőt láttak benne, olyasvalakit, aki kihozhatja őket a kerítés mögül. Ben gyomra összerándult, egész teste libabőrös lett, de nem a hidegtől.

Mit csinálnak velük?

Egy másik irányból dühös kiáltás hallatszott, és az egyik őr rázni kezdte a fegyverét Ben felé. Kis idő múlva többen csatlakoztak hozzá, és széles mozdulatokkal jelezték, hogy menjen onnan.

A fenyegetés egyértelmű volt: tűnjön innen, különben lőnek!

Fegyverropogást hallott, és a közelében becsapódó lövedékek kavarták fel a havat.

Az őrök nem tréfáltak, és türelmesnek sem lehetett nevezni őket.

A menekült gyerekek tehát foglyok. És Anna?

Anna is a kastélyban van?

Édes istenem! Remélem, nem esett baja. Bízom benne, hogy még él!

Ben nem tudta eldönteni, mi a jobb, hogy Anna a kastélyban legyen, vagy az ellenkezőjéért imádkozzon.

Nem is töltötte vele az időt – megfordult, és újból nekivágott a hegyoldalnak, ezúttal azonban már lefelé.

– Látom, magához tért – mondta széles mosollyal Lenz. Az ágyhoz lépett, és nyugodtan, elöl összekulcsolt kézzel nézett Annára. – Akkor talán elmondhatná, kinek árulta el, hogy ki vagyok valójában.

– Dögöljön meg!

– Azt hiszem, még várok vele – felelte nyugodtan Lenz. – Ha a ketamin hatása elmúlik – kis szünetet tartva arany karórájára nézett-, ami nagyjából félóra múlva be fog következni, intravénásán öt milligrammot kap egy Versed nevű, igen erős ópiumszármazékból. Ismeri netán? Ha már volt műtétje, akár próbálhatta is.

Anna szótlanul, kifejezéstelen arccal nézett rá.

– Öt milligramm – folytatta zavartalanul Lenz – elegendő ahhoz, hogy teljesen ellazuljon, de még képes legyen reagálni a külső ingerekre. Kicsit szédül majd, de az hamar elmúlik, és olyan nyugodtnak fogja érezni magát, mint még soha életében. Minden aggodalma, félelme elszáll. Csodálatos érzés lesz.

Lenz oldalra fordította a fejét, mint egy kíváncsi madár, és úgy beszélt tovább: – Ha injekcióban, egyszerre kapna egy teljes ampullát, leállna a légzése, és nagyon valószínű, hogy nem tudnánk életben tartani. Ezért lassan, nyolc-tíz perc leforgása alatt kell a szervezetébe juttatnunk. Úgy is lesz. Isten őrizzen attól, hogy valami baja essék!

Anna felmordult, remélve, hogy a hang jól sikerül, és egyszerre fejez ki gúnyt és elutasítást. Nem akarta mutatni, de látszólagos, vegyi úton előállított nyugalma ellenére nagyon félt.

– Később persze majd megtalálják csúnyán összetört, bérelt gépkocsijában, szomorú bizonyítékaként annak, hogy mivel jár az ittas vezetés…

– Nem béreltem kocsit – szólt közbe nehezen forgó nyelvvel Anna.

– Dehogynem! Pontosabban más bérelt, de a maga hitelkártyájával. Tegnap este őrizetbe vették a legközelebbi városban, és két és fél százalékos alkoholszintet állapítottak meg, ami egyből érthetővé tette a balesetet. Bent tartották a rendőrségen, és csak reggel engedték el, de tudja, milyenek az iszákosok – nem hallgatnak a szép szóra, addig próbálkoznak, amíg egyszer rá nem fizetnek.

Anna semmilyen módon nem reagált, de az agya lázasan dolgozott, utat keresett a meneküléshez. Valamilyen hiba kell legyen a számításában, gondolta, csupán az a kérdés, hogy hol.

– Tudja, a Versed a leghatékonyabb igazságszérum, bár eredetileg nem annak szánták – folytatta Lenz. – Egyetlen, a CIA által korábban kipróbált szer – a nátriumpentatholt és a scopolamint is beleértve – sem hozta meg a várt eredményt, de a Versed, ha pontosan adagolják, megszüntet mindenféle gátlást, és maga minden kérdésemre őszintén válaszol. És ami a legbájosabb: utána nem fog emlékezni semmire. Világosan, érthetően beszél majd, de attól a pillanattól kezdve, hogy elindul az infúzió, semmi nem marad meg az emlékezetében. Gondolom, így már érthető, miért mondom azt, hogy a Versed igen figyelemreméltó szer.

Széles csípőjű, vaskos, középkorú ápolónő lépett be. Műszerkocsit tolt maga előtt – kémcsövek, fiolák, vérnyomásmérő készülék, különböző fecskendők voltak rajta –, és az ágyhoz érve azonnal munkához látott. Anna erős gyanakvással figyelte, amint különböző fiolák tartalmát fecskendőkbe szívja fel, és mindegyikre apró, előre nyomtatott cédulát ragaszt.

– OŐ Gerta, az altatónővér. Az egyik legkiválóbb munkatársunk. Jó kezekben lesz – mondta Lenz, és búcsút intve kiment a szobából.

– Hogy érzi magát? – kérdezte valódi érdeklődés nélkül Gerta, miközben felakasztott egy infúziós palackot az ágy mellé állított tartóra.

– Elég… kábán… – válaszolta elhaló hangon, és a szemét becsukta, de közben teljesen éber volt, sőt többé-kevésbé kidolgozott tervvel rendelkezett.

Gerta a hangból ítélve egy műanyag csővel szöszmötölt kis ideig, majd közölte: – Na jó, majd később visszajövök. A doktor azt akarja, hogy a ketamin ha nem is teljesen, de nagyobbrészt kiürüljön a szervezetéből. Ha most elindítanám a Versedet, leállhatna a légzése. Különben is, még van egy kis dolgom a raktárban. Valami nem stimmel ezzel az infúziós készlettel – mondta, és pár pillanattal később behúzta maga mögött az ajtót.

A zár kattanását hallva Anna azonnal kinyitotta a szemét, és amekkora erővel tudott, balra rándult, lekötözött karjával adva magának még nagyobb lendületet. Kezdett egész jól beletanulni a mozdulatba – ez például olyan jól sikerült, hogy a kerekes ágy több centiméterrel csúszott közelebb a műszerkocsihoz. Nem volt azonban idő az örvendezésre, folytatnia kellett, amíg végül egy utolsó rándulással sikerült célba juttatnia magát.

Amennyire csak engedték a kötelékei, Anna fölemelte a fejét, és az arcát hozzáérintette a szekrény hideg pereméhez. A bal szeme sarkából tisztán látta a sterilen csomagolt, kötések rögzítéséhez használt biztosítótűket, amelyek néhány centire voltak tőle.

És mégis túl messze, távolabb annál, hogy elérhesse.

Teljesen balra fordította a fejét, egészen addig, hogy szemben lássa a biztosítótűs zacskót, és a háta, nyaka kegyetlenül fájdalmas feszülésével nem törődve, mint a csúfolkodó gyerek, hosszan kinyújtotta rá a nyelvét. Annyira, hogy úgy érezte, mintha tüzes tűkkel szurkálnák a nyelvgyökét.

Megkockáztatva, hogy esetleg bereped, Anna még tovább nyújtotta, amíg nagy nehezen el nem érte a műanyag zacskót, és akkor – kihasználva, hogy a nedves nyelven elég jól megtapadt – óvatosan húzni kezdte maga felé, egészen a szekrény tetejének pereméig. Ott óvatosan eligazgatta úgy, hogy túlnyúljon rajta, de ne essen le, és a fogai közé szorította.

Léptek dobbanása hallatszott, és egy pillanattal később nyílt az ajtó.

Annának csak annyi ideje maradt, hogy villámgyorsan hanyatt feküdjön, és a száját összeszorítva a nyelve alá rejtse a hegyes, szúrós sarkú kis zacskót. Mennyit látott vajon? A nővér egyenesen hozzá lépett, ő pedig, bár fuldoklott a csomagtól, szorosan zárva tartotta a száját.

– Hát igen, a ketamin néha hányingert okoz – állapította meg Gerta. – Látom, felébredt.

Anna csukott szájjal, panaszosan nyöszörgött kicsit, újból behunyta a szemét, és lenyelte a szájában összegyűlt, jókora adag nyálat.

Gerta jobbról megkerülte az ágyat, és matatni kezdett a végénél. Anna szerette volna tudni, mit csinál, de erőt vett magán, csukva tartotta a szemét, és arra is volt gondja, hogy amennyire tud, egyenletesen lélegezzen.

Pár perccel később az ápolónő távozott, behúzta maga után az ajtót, Anna pedig egészen biztos volt benne, hogy ezúttal még rövidebb ideig marad távol.

A szájában most már vér keveredett a nyálhoz, mivel a műanyag zacskó éles, lehegesztett pereme megvágta belülről. Nem törődött vele, gyorsan lenyelte, és miután nyelvével előretolta, kiköpte a csomagot, amely szerencsésen landolt a bal kezén. Anna várt egy pillanatot, majd nagyon óvatosan egymáshoz közelítette a kezeit úgy, hogy jobb mutatóujjával elérte, és a markába tudta szorítani a zacskót.

Miután ezzel szerencsésen megvolt, már gyorsabban mozoghatott. Tudta, mit csinál, mivel nemegyszer előfordult vele, hogy elveszítette a kulcsát, és mivel szégyellt másikat kérni, rögtönzött álkulccsal kellett kinyitnia egy bilincset.

A csomagolást elég nehezen tudta leszedni, de utána már könnyű volt kinyitni az egyik biztosítótűt.

A bal csuklóján lévő bilinccsel kezdte. Bedugta a tűt a lyukba, előbb jobbra, majd balra tolta a belső peckeket, és a zár kinyílt.

A bal keze kiszabadult!

Boldog volt, és még inkább az lett, amikor a jobbról is lekerült a bilincs, ám a következő pillanatban az ajtó halkan megnyikordult, és visszatért Gerta.

Anna gyorsan visszadugta mindkét kezét a műanyag hurokba, hogy úgy tűnjön, még mindig le van kötözve, és behunyta a szemét.

– Hallottam, hogy mocorog – mondta az ápolónő, és melléje lépett.

Anna szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, meghallja.

Lassan kinyitotta a szemét, megpróbált úgy nézni, mintha még mindig kába lenne.

– Ami sok, az sok! – mondta indulatosan Gerta. – Szerintem maga szimulál – jelentette ki, és mindjárt hozzátette: – Úgyhogy elkezdjük.

Jaj, ne!

Szorítógumit hurkolt Anna bal karjára, hogy a véna kidagadjon, gyakorlott mozdulattal beledöfött egy műanyag csőben végződő infúziós tűt, és megfordult, hogy beállítsa az infúzió sebességét. Mihelyt háttal volt, Anna gyorsan kiszabadította mindkét kezét, és a szorító gumihoz kapott, hogy azt is leszedje – halkan, nagyon halkan! –, Gerta azonban meghallotta a kioldott gumi csattanását, és megfordult. Anna erre megemelkedett, amennyire csak a mellén keresztbe vetett heveder engedte, furcsán szeretetteljes gesztusként jobb könyökhajlatába kapta a nyakát, bal kézzel pedig köréje kanyarította, és erősen meghúzta a gumizsinórt.

Elfojtott sikoly hallatszott, Gerta a nyakához kapott, megpróbálta lefejteni a hurkot, de nem sikerült neki, csak a bőrét karmolta véresre. Az arca piros lett, nagyokat tátogott, de levegőt nem tudott venni, és a mozdulatai egyre lassultak.

Nem sokkal később Anna az erőfeszítéstől zihálva az ágy oldalsó rácsához bilincselte a felpeckelt szájú ápolónő egyik kezét, a másikat pedig – miután a bokáját is kiszabadította és leszállt az ágyról – a nagyobb biztonság kedvéért a súlyos, nehezen mozdítható altatógéphez.

Miután ezzel is megvolt, levette Gerta övéről a kulcscsomóját, és alaposan szemügyre vette a műszerkocsit.

Tele volt jobbnál jobb fegyverekkel! Gyorsan magához vett egy marék injekciós tűt, különböző apró, folyadékkal teli ampullákat, és csak amikor mindkét keze tele volt, akkor jutott eszébe, hogy zseb nélküli kórházi hálóing van rajta.

A faliszekrényben szerencsére talált két fehér orvosi köpenyt. Gyorsan magára kapta az egyiket, a zsákmányát szétosztotta a két méretes oldalzsebben, és kirohant a szobából.