Huszonnyolcadik fejezet

Ben hajszárítózúgásra ébredt, és beletelt néhány másodpercbe, amíg rájött, hogy egy bécsi szállodai szobában van, és az ágynak túl rövid kereveten alvástól fáj annyira a háta.

Miután ezt végiggondolta, a fejét fölemelve megropogtatta a nyakát, és attól valamelyest enyhült a kellemetlen érzés.

Gondolkodott, hogy fölkeljen-e, de mielőtt el tudta volna dönteni, nyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kivetülő fényben Anna Navarro bukkant fel barna, kissé öreges, de azért csinos tweedkosztümben, kisminkelve, frissen mosott, csillogó hajjal.

– Azt hiszem, egy óra alatt végzek – mondta élénken. – Aludjon addig!

Az amerikai nagykövetség konzuli részlegével szemben jellegtelen, modern irodaépület állt, pontosan úgy, ahogyan Ostrow elmondta. Az előcsarnokában kitett táblán amerikai és osztrák üzleti vállalkozások nevei sorakoztak, köztük az Egyesült Államok Kereskedelmi Képviseletéé, a CIA bécsi irodájának fedőszerve, amely a tizedik emeleten volt.

A liftből kiszállva Anna jellegtelen fogadóhelyiségbe jutott, ahol fiatal nő ült egy kormányhivatalokban megszokott, se szép, se csúnya íróasztalnál, az Egyesült Államok címere alatt, és unottan pötyögött valamit a számítógépbe. Föl sem nézett, csak miután Anna bemutatkozott, megnyomott egy gombot az asztalán, és bemondta a nevét a mellette lévő mikrofonba.

Nem egészen egy perc múlva tipikus bürokrata külsejű férfi bukkant elő. Himlőhelyes, beesett arca volt, már erősen őszülő, gesztenyebama haja. Nagy, fémkeretes szemüvege mögött meglepően kicsinek látszottak a szemei.

– Miss Navarro? – kérdezte kezet nyújtva. – Phil Ostrow vagyok.

A recepciós gombnyomással kinyitotta az ajtót, amely pár másodperccel korábban automatikusan bezárult mögötte, és Ostrow egy kis tanácsterembe vezette Annát, ahol a fautánzatú, műanyag lapos asztalnál ülve egy kreol bőrű, jóképű férfi várta őket. Rövidre nyírt, sűrű, enyhén őszülő fekete haja volt, sötétbarna szeme, hosszú, sűrű fekete szempillái. A harmincas évei vége felé járhatott, és ránézésre valahonnan a Földközi-tenger mellékéről származott.

– Anna Navarro, Joszi – mutatta be őket egymásnak Ostrow.

Joszi bőre tejeskávébarna volt, a szeme körül – vagy az erős napsütés miatti sok hunyorgástól, vagy a sok stressztől – erősen ráncos. Az álla szögletes, középen barázdált. A cserzett bőr, az erős borosta férfiassá tette, de úgy, hogy nem rontotta el a szép arcvonásainak köszönhetően kellemes összképet.

– Örülök, hogy megismerhetem, Joszi – mondta komolyan, csupán egy bólintás kíséretében Anna, és a férfi ugyanúgy, kéznyújtás nélkül üdvözölte.

– Joszi műveleti tiszt… ennyit ugye elárulhatok? – kérdezte a kollégájától Ostrow. – Mélyfedésben, kereskedelmi megbízottként dolgozik Bécsben. Tinédzserként települt át Izraelből az Államokba, és mindenki izraelinek hiszi, ami azért jó, mert valahányszor bajba kerül, mást hibáztatnak helyettünk – Ostrow szellemesnek találhatta az eszmefuttatást, mert jókedvűen felnevetett.

– Elég! – szólt rá szigorúan Joszi. – Térjünk a tárgyra! – mély bariton hangon beszélt, a héberre jellemzően torokból indítva az r-eket. – Az utóbbi néhány hétben a világ legkülönbözőbb részein emberek haltak meg, és maga az ő ügyükben nyomoz. Tudja, hogy megölték őket, és meg akarja találni a gyilkost vagy gyilkosokat.

Anna nem válaszolt, kifejezéstelen tekintettel várta, hogy a férfi folytassa, amit elkezdett.

– A Sicherheitsbürón kihallgatta Benjamin Hartmant, és azóta is szoros kapcsolatban áll vele. Igazam van?

– Hová akar kilyukadni?

– Hivatalosan kérjük, hogy adja át nekünk Hartmant – szólt közbe Ostrow.

– Tessék?! Mi az ördög…

– Az események túlléptek az illetékességi körén.

– Nem értem.

– Hartman komoly biztonsági kockázatot jelent. Bigámista a pasas.

Anna ismerte az ügynökségi szlenget, tudta, hogy azokat az amerikai ügynököket nevezik így, akiket az ellenséges oldal be tudott szervezni. – Nem értem. Azt akarják mondani, hogy Hartman a maguk embere? – Őrület! Vagy mégsem? Végre megkapta a magyarázatot arra a kérdésre, hogyan tudott nyomtalanul ki-be járkálni különböző európai országokba Hartman. Az a körülmény pedig, hogy foglalkozása a nemzetközi pénzvilághoz köti, a lehető legjobb álcázás egy ügynöknek. Egyetlen kitalált fedősztori sem lehet meggyőzőbb, mint az, hogyha valaki egy sokak által ismert, a szakmájában élő legendaként számon tartott nemzetközi pénzügyi szakértő fia.

Joszi és Ostrow egymásra villantotta a tekintetét. – Nem a miénk.

– Nem? Akkor kié?

– Gyanítjuk, hogy tőlünk alkalmazza valaki, aki, mondjuk úgy, valamilyen mellékállást vállalt. Az is lehet, hogy a cég nevével visszaélve szervezte be, anélkül, hogy Hartman tudná, pontosan kinek dolgozik.

– Azért hívtak ide, hogy semmilyen bizonyítékkal alá nem támasztott elméletekről beszélgessünk?

– Vissza kell vinnünk az Államokba! Kérem, Navarro ügynök! Nem tudja, kivel van dolga!

– Valakivel, aki össze van zavarodva, és még mindig nem tudta kiheverni a szerinte meggyilkolt ikertestvére halálát – mondta határozottan Anna.

– Ezt mi is tudjuk, de nem gondolt-e még arra, hogy esetleg ő ölte meg?

– Maga viccel! – Borzalmas és hihetetlen volt, amit hallott, de muszáj volt megkérdeznie magától, hogy mi van akkor, ha mégis igaz?

– Igazából mit tud Benjamin Hartmanról? – fordult kihívóan Annához Ostrow. – Kérdezek mást: mit gondol, hogyan került illetéktelen kezekbe a célszemélyek nevét tartalmazó lista? A bizalmas információknak nem szokásuk csak úgy szabadon ide-oda vándorolni. Az információk azokhoz tartanak, akik a legtöbbet adják értük, és Benjamin Hartmanról senki nem állíthatja, hogy nem elég fizetőképes.

Megkenni néhány jól kiválasztott tenyeret, Hartman is említett valami hasonlót.

– De miért akarta megszerezni? Mihez kezd vele?

– Mindaddig nem tudjuk kideríteni, amíg Európában csatangol. – Ostrow kis szünetet tartott. – Joszi néha hall egyet- mást a volt honfitársaitól. Például azt, hogy az utóbbi időben megjelent itt néhány Moszad-ügynök. Lehet, hogy van némi közük az áldozatokhoz.

– Szakadár csoportra gondolnak? – kérdezte Anna. – Esetleg a Kidonra? – A Kidon a Moszad kiválóan felkészített harcosokból álló kivégzőosztaga volt.

– Nem. Kizárt, hogy hivatalos megbízást teljesítenének. Valamilyen maszek vállalkozásról van szó.

– Moszad-ügynökök részvételével?

– És néhány általuk felbérelt szabadúszóéval.

– A gyilkosságok, amelyeket vizsgálok, csöppet sem jellemzőek a Moszadra. Nekik egészen mások a módszereik – vitatkozott Anna.

– Kérem! – szakította félbe ingerülten Joszi. – Ne legyen naiv! Azt hiszi, hogy valahányszor elvégeznek egy munkát, az enyémek mindig ott hagyják a névjegyüket? Ugyan már! Csak abban az esetben, ha másoknak is tudomására akarják hozni, hogy ők csinálták.

– Vagyis ezeknél az eseteknél nem volt ilyen szándék.

– Persze, hogy nem. Ahhoz túl érzékeny az ügy. Amilyen a nemzetközi légkör, akár robbanáshoz is vezethet. Izraelnek nem hiányzik, hogy kapcsolatba hozzák a halálesetekkel.

– Kinek dolgozik hát ez a rejtélyes csapat?

Joszi Ostrow-ra nézett, róla ismét Annára, majd szó nélkül vállat vont.

– Értsem úgy, hogy semmiképp sem a Moszadnak?

– Ahhoz, hogy a Moszad megrendelje bárkinek a kivégzését, hosszú, nehéz utat kell megtenni, fel kell vetetnie az illető nevét a kivégzendők listájára, ami nem elvont fogalom. Létezik, kézzel megfogható, és ahhoz, hogy a rajta szereplők közül bárkivel végezni lehessen, a miniszterelnöknek kell szignálnia a nevét. A Moszadtól és a Sin Béttől is több embert kirúgtak már, és megbüntettek keményen azért, mert a legfelsőbb jóváhagyás megszerzése nélkül adtak parancsot valakinek a kivégzésére. Ezért mondom, hogy akiknek az ügyében vizsgálódik, azokat nem tel-avivi utasításra ölték meg.

– Akkor újból megkérdezem: akik ezt az egészet csinálták, kinek dolgoznak?

Joszi újból Ostrow-ra villantotta a tekintetét, és ezúttal egyértelmű biztatásként hatott a nézése.

– Nem tőlem hallotta… – kezdte Ostrow olyan hangon, hogy Anna libabőrös lett tőle.

– Nem mondhatja komolyan! – tiltakozott halkan, teljesen elképedve.

– Nézze! Az Ügynökség kínosan ügyel arra, nehogy beszennyezze a kezét – folytatta Ostrow. – Most már! A régi szép időkben más volt a helyzet, akkor gondolkodás nélkül félreállítottunk mindenkit, aki csúnyán nézett ránk. Mostanában viszont elnöki rendeletek, kongresszusi ellenőrző bizottságok, és olyan igazgatók szabják meg, hogy mit lehet és mit nem, akiknek, elnézést a kifejezésért, egy csöpp vér sincs a pucájukban. Úristen! Lassan ott tartunk, hogy félünk akár parányi fejfájást is okozni egy külföldinek.

Kopogtak, és egy fiatalember dugta be a fejét az ajtón. – Langley keres a hármason, Phil – mondta.

– Mondd azt, hogy még nem vagyok itt! – válaszolta elégedetlenül az égre emelt tekintettel Ostrow.

– Lássuk, jól értem-e! – mondta Anna, miután a fiatalember behúzta az ajtót. – Olyan információik vannak, miszerint néhányan a Moszadból, külső megbízásra, maszek munkát vállaltak.

– Fogalmazzunk úgy, hogy hozzánk is eljutott a híre. Állítólag Ben Hartman volt a közvetítő.

– Bizonyíték?

– Joszi felhívta a figyelmünket néhány érdekes körülményre, amelynek alapján egyértelműnek látszik, hogy egy CIA-s áll a háttérben.

Annának nem volt szüksége bővebb magyarázatra ahhoz, hogy rájöjjön: Joszi mélyfedésben dolgozó, beépített ügynök, akinek az a feladata, hogy a CIA számára kémkedjen a Moszadnál. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy egyenesen rákérdez, de rögtön el is vetette az ötletet, nem akarván megsérteni a soha írásba nem foglalt, de egy bizonyos körön belül mindenki által ismert és tiszteletben tartott szakmai etikettet. – Kicsoda? – kérdezett rá inkább az Ostrow által jelzett személyre.

– Már mondtam, hogy nem tudom.

– Nem tudja, vagy nem akarja elárulni?

A gondosan megválasztott szavakkal vívott párbajt csöndben figyelő Joszi elmosolyodott. Elbűvölő volt a mosolya.

– Maga nem ismer, de aki igen, az tudja, hogy imádom a hivatali játékokat, és boldogan tekerem ki az összes olyan kollégának a nyakát, akit nem kedvelek – válaszolta Ostrow. – Ha tudnám, kicsoda az illető, boldogan elárulnám, ha másért nem, hát azért, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam a fickót.

Anna ezt készséggel elhitte, amit Ostrow mondott, az tökéletesen illett egy hivatali belharcokban szocializálódott, a bürokrácián belüli küzdelmet természetes közegének tekintő emberhez. Ennek ellenére nem akarta könnyen megadni magát. – Hol a motívum? – kérdezte. – A ClA-n belüli fanatikusokra gondol?

– Sajnos, egyetlen olyan embert sem ismerek a Cégnél – válaszolta Ostrow –, akit a szabadsága eltöltésén kívül bármilyen egyéb kérdés lázba tudna hozni.

– Akkor miért? Mi az ok?

– Akarja, hogy találgassak? – Ostrow levette a szemüvegét, és mindkét lencsét beletörölte az ingébe. – Kapott egy listát, amelyen sokan szerepelnek, kis és nagy halak vegyesen. Ami a CIA-t és a nácikat illeti, a világháború után néhány igazán komoly csontvázat is betuszkoltak ilyen-olyan szekrényekbe. Valóban kíváncsi az elméletemre? Hát jó! Odafent, és most tényleg nagyon magasra gondoljon, valaki úgy ítélte meg, hogy ha nem lép sürgősen, akkor régi, felejtésre szánt nevek kerülnek elő, válnak ismertté.

– Kikre gondol?

– Olyanokra, akiket felhasználtunk, és annak rendje és módja szerint kifizettünk – felelte a szemüvegét felvéve Ostrow. – Olyanokra, akiknek a többsége eltűnt a történelem süllyesztőjében. Legalábbis azt hittük, mindaddig, amíg valahonnan elő nem került egy lista. Innen már csak egy lépés ahhoz, hogy azoknak a neve is ismertté váljon, akik dolgoztak velük. Az illetők nyilván úgy szűkölnek, hogy aki hallja, akinek foglalkoznia kell velük, annak a feje is belefájdul. Mit tesz ilyenkor az az ember, aki egy kicsit is jártas az ilyen dolgokban? Kerít magának néhány fanatikus izraelit, akikről tudja, hogy tiszta, precíz munkát végeznek. Utána elég néhány szót ejteni a második világháború itt maradt szellemeiről, karokat széttárva értelmetlen bosszúvágy szülte gyilkosságokról beszélni, és azzal el van intézve a dolog, mindenki megnyugszik.

Hogyne, gondolta komoran Anna. Mindenki boldog lesz, elégedett.

– Hallgasson ide! Az érdekeink sok szempontból azonosak – folytatta Ostrow. – Maga egy gyilkosságsorozat okait próbálja felderíteni, mi pedig azt, hogy kik hágtak át sorozatban úgy szabályokat, hogy azzal komoly károkat okoztak a cégnek. Egy dolog máris biztos: Ben Hartman nélkül nem tudunk tovább lépni. Nem akarom a nyakába ömleszteni az összes gyanúnkat, feltételezésünket, de annyit azért hadd mondjak, hogy nagy valószínűséggel a korábbi megbízói vadásznak rá. Maga is tudja, hogy a takarításnak sosincs vége, a nyomokat nem lehet elég gondosan eltüntetni.

Takarítás! Nyomok eltüntetése! Lehetséges, hogy tudtán kívül ő maga is azt csinálja?

– Mindössze azt szeretnénk, ha különválaszthatnánk az igazságot a hazugságtól – mondta Ostrow, látva Anna arcán a tétovaságot.

– Írás? – kérdezte Anna.

– Van. – Ostrow a könyöke mellett heverő dossziéért nyúlt, és elővett egy lapot, amelynek a tetején nagy betűkkel a következő cím állt: Amerikai állampolgár szigorú őrizet alatt történő hazaszállítása. – Már csak a személy hiányzik. Jack Hampton azt mondta, hogy maga jártas az ilyesmiben.

– Hogyan képzelik az átadást?

– Nézze! A gond az, hogy nem odahaza vagyunk, és…

– Vagyis nem akarják, hogy idehozzam.

– Nem. Inkább mi megyünk el érte. Elég, ha megbilincseli és jelez – pillanatokon belül ott vagyunk. Az sem gond, ha tiszta akar maradni. Mondjon egy időpontot, egy helyet, lehetőleg ne túl forgalmasat, és…

– És mi elintézzük a többit – szólt közbe komoran Joszi.

– Úristen! Maguk aztán a cowboyok! – mondta enyhén szédülve Anna.

– Hogyne! Csak vadlovak betörése helyett az időnk nagy részét légrugós Aeron székben töltjük – válaszolta némi öngúnnyal Ostrow. – Azért, ha muszáj, még terepen is megálljuk a helyünket. Ne féljen! Senkinek nem esik bántódása – tiszta munka lesz, sebészi pontosságú.

– Az operáció rendszerint fájdalmas.

– Meg ne gondolja magát! Higgye el, úgy lesz a legjobb, ahogy mondtam! Magának is, és nekünk is.

– Megfontolom – felelte apró grimasszal Anna.

– Közben vegye számításba ezt is! – mondta Ostrow, és egy listát vett elő, amelyen a Bécsből közvetlenül a washingtoni Dulles, és a New York-i Kennedy repülőtérre induló járatok voltak feltüntetve. – Ahhoz, hogy sikerüljön a dolog, nagyon oda kell figyelni az időzítésre.

Hans Hoffman, a köpcös Berufsdetektiv lecsapta a telefont a Wallnerstrassén lévő első emeleti irodájában, és nagyot káromkodott. Délelőtt tíz óra volt, és már négyszer kereste eredménytelenül az amerikait a szállodában. Előző este is hiába hagyott neki üzenetet, arra sem válaszolt. A recepción nem hagyta meg a mobilja számát, és azt sem tudta megmondani senki, hogy egyáltalán a szobájában töltötte-e az éjszakát.

Márpedig a magándetektívnek feltétlenül utol kellett érnie Hartmant.

Az ügy sürgős volt, nem tűrt pillanatnyi halasztást sem. Hamis információt adott az amerikainak, veszélyes irányba indította el, pedig bárki bármit mondott róla, azt senki nem tagadta, hogy Hans Hoffman nagyon alapos, a dolgát körültekintően végző ember. Létfontosságú volt tehát, hogy beszéljen Hartmannal, mielőtt az elindul Jürgen Lenzhez.

A detektív ugyanis az előző nap késő délutánján szenzációs dolgot tudott meg. Jürgen Lenzre vonatkozó rutinszerű kérdései ugyanis egészen váratlan, meglepő válaszokat eredményeztek.

Hoffman tudta, hogy dr. Lenz már nem praktizál, de azt is szerette volna megtudni, miért? Elkérte hát Lenz működési engedélyének a másolatát az Arztekammertől, az Ausztria területén praktizáló összes orvosról napra kész információkkal rendelkező archívumtól, és a legnagyobb megdöbbenésére azt a választ kapta, hogy Jürgen Lenz nevű orvos nem szerepel, soha nem is szerepelt az intézmény nyilvántartásában.

Hát ez meg micsoda?! – kérdezte magától Hoffman. Hazudik Lenz? Lehetséges, hogy nem praktizált Ausztriában?

A Lenz Alapítvány által terjesztett életrajzában az szerepelt, hogy az Innsbrucki Egyetemen végzett, úgyhogy következő lépésként Hoffman ott érdeklődött.

Jürgen Lenz nevű személy – amióta pontos nyilvántartást vezetnek az egyetemen – nem végzett az orvosi karon, kapta meg az igencsak meglepő választ.

Hoffman kíváncsiságtól űzve továbblépett, és az Universitat Wien-t is megkereste, ahol minden, Ausztriában praktizálni kívánó orvosnak szakvizsgát kell tennie.

Az eredmény – semmi.

Hans Hoffman tehát olyan ember nevét és címét adta meg az ügyfelének, akinek az életrajza alapvetően hamisnak bizonyult. Itt valami nagyon, de nagyon nem stimmelt.

A nyomozó elgondolkodva lapozgatott notebookjában tárolt jegyzetei között, és próbált valamilyen hibát, mulasztást találni, amely magyarázatot adhatott a különös, megdöbbentő szituációra.

Erős zúgás zavarta meg – odalent valaki megnyomta a kaputelefon csengőjét.

– Tessék! – mondta a falra szerelt készülékhez lépve a nyomozó.

– Mr. Hoffmant keresem.

– Én vagyok az.

– Leitner – mutatkozott be az illető. – Tudom, nem kértem időpontot, de feltétlenül beszélni szeretnék magával.

– Miről van szó? – Hoffman remélte, hogy nem egy ügynök háborgatja, hogy rásózzon valamilyen árut vagy szolgáltatást.

– Bizalmas megbízásról. Segítsen rajtam!

– Jöjjön! Első emelet – mondta Hoffman, és megnyomta a bejárati ajtó elektromos zárját nyitó gombot.

Elmentette a Lenz-fájlt, kikapcsolta és becsukta a hordozható számítógépet, majd ajtót nyitott.

Fekete bőrkabátos, őszülő hajú, kecskeszakállas, bal fülében pici aranykarikát viselő férfi állt a küszöbön. – Mr. Hoffman?

– Tessék! – A nyomozó alaposan megnézte magának, mint minden lehetséges ügyfelet, hogy felmérje, mennyi pénzt lehet bevasalni tőle. A férfi arca sima volt, teljesen ránctalan, szinte úgy nézett ki, mintha a bőrét lefejtették, majd ráfeszítették volna a koponyájára. Szürke haja ellenére nem lehetett idősebb negyvenévesnél. Első ránézésre is látszott, hogy nagyon erős, kivételes fizikai adottságokkal rendelkezik, de a vonásai jellegtelenek, megjegyezhetetlenek voltak, csupán rezzenéstelen, acélszürke szeme tett mély benyomást a szemlélőre.

– Parancsoljon! – mondta szívélyesen Hoffman, és félre állt az útból. – Mondja el, miben segíthetek!

Még csak kilenc óra volt, amikor Anna visszaért a szállodába.

Ahogy az elektronikus kulcsot tartalmazó műanyag lapot bedugta a zár felső részén lévő hasadékba, erős vízcsobogást hallott. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, a kabátját beakasztotta az előtérben lévő gardróbszekrénybe, és bement a szobába. Fontos kérdésben kellett döntenie, és mint már többször is, ezúttal sem támaszkodhatott másra, csupán a megérzésére.

Most éppen azt érzékelte, hogy a vízcsobogás megszűnt, és pár pillanattal később – láthatóan mit sem tudva arról, hogy hazatért – Ben lépett ki a fürdőszobából.

Csöpögött a víztől, lazán megcsomózott törülköző volt a dereka körül. Testét mintha márványból faragták volna, olyan izomkötegek borították, amelyek, Anna ezt pontosan tudta, valamikor régen nehéz fizikai munkáról tanúskodtak, de már egy ideje csupán a rendszeresen sportoló, esetleg külön edzőt is tartó kiváltságosoknak adattak meg. Kőkemény, kockás has, bőrrel borított pajzsokra emlékeztető mellek, dagadó bicepszek, készítette el magában józanul a leltárt. Az egészséges, barna bőrön vízcseppek csillogtak, vállán, ahonnan a kötést leszedte, dühös, vérvörös folt látszott.

– Nem is hallottam, amikor megjött – szólt természetes hangon, miután tudatosodott benne Anna jelenléte. – Mi újság?

– Hadd nézzem a vállát! – mondta eléje lépve Anna. Ha valaki hirtelen megkérdezi, nem tudta volna megmondani, hogy kizárólag szakmai érdeklődés vonzotta-e közelebb a férfihoz, vagy valami egyéb is. A gyomra tájékán érzett enyhe görcs mindenesetre elgondolkodtatta.

– Majdnem teljesen begyógyult – állapította meg szenvte- lenül, és a mutatóujjával óvatosan körbesimította a heget. – Nem kell új kötés… vékonyan egy kis Bacitracin legfeljebb. Hoztam elsősegélycsomagot.

Visszament az előszobába, hogy kivegye a bőröndjéből, és mire visszatért, Ben boxeralsót vett, meg is törülközött, csupán a felsőteste maradt csupasz.

– Tegnap mondott valamit a CIA-ről. – Anna, ha nehezen is, de letekerte a tubusról a kupakot.

– Lehet, hogy tévedek – már magam sem tudom, mi igaz, és mi nem – felelte Ben. – Lenz komolyan gyanakszik rá, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, amit mond.

Hazudik? Elképzelhető, hogy mindaz, amit előző este mondott, hazugság volt? Anna úgy érezte, lehetetlen. Az ösztönei, minden megérzése harsányan azt kiáltotta, hogy: Nem! A hangja is természetesen hatott, nem volt benne feszültség, semmilyen ismerős, csalásra utaló jel.

Miközben óvatosan rákente a kenőcsöt a sebre, az arcuk közel került egymáshoz. Szappan, szállodai, zöldalmás sampon szagát érezte, és még valamit – enyhe, de telt, eltéveszt- hetetlenül a férfira utaló szagot. Halkan, nehogy észre lehessen venni, mélyen beszívta, és a következő pillanatban, mintha megijedt volna attól, amit tett, gyorsan hátralépett.

Mi tette, ha csak egy pillanatra is, működésképtelenné örökké bekapcsolt, a helyest a helytelentől mindig pontosan megkülönböztető belső radarját? Ami történt, azt, különösen az adott körülmények közt még egyszer nem engedheti meg magának!

Es mi van akkor, ötlött fel benne hirtelen a gondolat, ha a CIA-munkatársakat félretájékoztatták? Egyáltalán, honnan szerezték az információikat? Egy műveleti munkatárs csak annyit ér, amennyit a forrásai. Tapasztalatból tudta, hogy a legbiztosabbnak hitt, legszigorúbb elvek alapján szervezett titkosszolgálati rendszer is sebezhető. Feltéve, hogy a CIA-nek tényleg köze van az egész átláthatatlan, de holttestek tömegével megjelölt rejtvényhalmazhoz, okos dolog-e átjátszani az ügynökségnek Hartmant? Túl sok volt a kérdés, és túl kevés a válasz. Érezte, ha nem akar elveszni, az ösztöneire kell hallgatnia.

Felhívta Walter Heislert. – Egy szívességet szeretnék kérni – mondta. – Felhívtam Hartman szállodáját, és azt a felvilágosítást kaptam, hogy fizetség, kijelentkezés nélkül távozott. Állítólag valamilyen lövöldözés is volt azon az emeleten, ahol lakott. Az összes csomagja ott maradt. Szeretném alaposan átnézni, hátha…

– Nyilván tudja, hogy minden vizsgálat alá vont személy holmija automatikusan a rendőrség tulajdonába kerül – vágott közbe Heisler.

– Vizsgálatot indítottak ellene?

– Egyelőre nem, de…

– Hála istennek! – vágott közbe Anna. – Megtenné nekem azt az óriási szívességet, hogy ide küldi a bőröndjét?

– Hát… Azt hiszem, megoldható – felelte tompán Heisler.

– Bár… ami azt illeti… eléggé szokatlan…

– Köszönöm, Walter! – mondta a kőtömböt is megolvasztó hangon Anna, és rögtön le is rakta a kagylót.

– Ezt nevezem teljes kiszolgálásnak! – mondta még mindig egy szál boxeralsóban eléje lépve, széles vigyorral az arcán Ben.

Anna néhány másodpercre mozdulatlanná merevedett, majd egy trikót nyomott a kezébe. – Hűvös van! – mondta, és rögtön hátat fordított neki.

Ben Hartman idegesen körbepillantva lépett ki a szállodából. Tiszta volt, illatos és frissen borotvált, és bár inge és nadrágja nagyon összegyűrődött alvás közben, úgy érezte, hogy elfogadhatóan néz ki. Látszólag határozott léptekkel ment végig a széles, forgalmas sugárút melletti járdán, tért be idegesen, kiszolgáltatottnak érezve magát a Stadtparkba, hogy egyből a legközelebbi kijárat felé vegye az irányt.

Elindulás előtt félórát töltött telefonálással, egyik számot a másik után híva. Először egy távoli kapcsolatát – egy barát barátját – ébresztette fel a Kajmán-szigeteken. Az illető egy kétfős „nyomozóirodát” vezetett, amely hivatalosan multinacionális cégek megbízásából reménybeli kölcsönfelvevők hátterének felderítésére szakosodott. A kicsi, de jól prosperáló vállalkozást valójában olyan magánszemélyek vagy vállalatok keresték meg, amelyek szerettek volna nyilvánosságra soha nem hozott információkat szerezni a helyi bankokról és ügyfeleikről.

Az O’Connor Security Investigations nevű, kevesek által ismert vállalkozást Fergus O’Connor, egy néhai ír rendőrtiszt hozta létre, aki otthoni munkáját megunva, biztonsági őrnek szegődött egy kajmán-szigeteki brit bankhoz, és annyira megszerette az egzotikus környezetet, hogy első szerződése lejárta után is ott ragadt. Előbb biztonsági tiszt, majd biztonsági főnök lett, és miután rájött, hogy szakértelmének – az összes többi biztonsági főnököt ismerte, tudta, ki megvehető, ki nem, és egyáltalán, hogyan működik a rendszer – komoly piaci értéke van, és saját vállalkozásba kezdett.

– Ajánlom, hogy fontos ügy legyen! – mordult bele a telefonba Fergus.

– Nem tudom, mennyire fontos, de biztos, hogy jövedelmező – válaszolta Ben.

– Halljam! – kapott rögtön az ajánlaton O’Connor.

Ben – tudva, hogy minden szavát üzenetrögzítő veszi – átutalási kódok és számlaszámok hosszú listáját olvasta be a telefonba, és végül közölte, hogy este jelentkezik.

– Sokkal tovább fog tartani, amíg kiderítem, honnan valók a pénzek! – tiltakozott az ír.

– Akkor is, ha dupla árat fizetek? Hátha meg lehet gyorsítani a dolgot.

– De mennyire! – váltott azonnal hangot O’Connor. – Apropó! Tudja, milyen szörnyűségeket mesélnek magáról az utóbbi időkben? – kérdezte kis szünet után.

– Mire gondol?

– Mindenféle marhaságra. A pletykának, ha beindul, se vége, se hossza. Többen állítják, meg is esküsznek rá, hogy bedurrant az agya, és embereket gyilkol halomra.

– Ne hülyéskedjen! – csattant fel Ben.

– Állítólag a testvérét is megölte.

Erre már nem tudott mit mondani. Hirtelen hányingert érzett, és arra kellett gondolnia, hogy bizonyos értelemben igaz a vád.

– Ehhez hasonló baromságokat mondanak. Én nem élek velük, de tudom, hogyan születnek az ilyen pletykák, ujjból szopják őket, hogy befeketítsenek valakit. Marhaság mind, ahogy mondtam. Ezzel együtt érdekes, hogy valaki éppen magáról kezdett ilyeneket terjeszteni.

Úristen! – Kösz, Fergus! – mondta Ben, sokkal bizonytalanabbul, mint szerette volna.

Többször egymás után mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon, és amikor úgy érezte, hogy sikerült, felhívott egy fiatal nőt egy más jellegű vizsgálatokkal foglalkozó New York-i cégnél. A szabályosan bejegyzett, leszerelt FBI-ügynököket, sőt néhai CIA-alkalmazottakat is foglalkoztató Knapp Incorporated arra szakosodott, hogy kiszemelt üzleti partnerek megbízhatóságáról készítsen tanulmányokat, ellenőrizze, nincs-e náluk fehérgalléros bűnözés, bármilyen csalás, sikkasztás, akár olyan is, amelyről maguk a cég tulajdonosai sem tudnak. Mivel remekül végezte a dolgát, a Hartman Capital Management rendszeresen adott megbízásokat a világméretű hálózattal rendelkező vállalkozásnak.

Megan Crosby a Knapp egyik sztárnyomozója volt. A Harvard jogi karán végzett, és olyan információkat tudott begyűjteni vállalatokról, amilyeneket rajta kívül senki. Vele született érzéke volt ahhoz, hogyan lehet áthatolni a szigorú fegyelemre és titoktartásra épülő, bizánci jellegű vállalati struktúrákon, amelyeket kifejezetten arra szántak, hogy visszatartsák a nemkívánatos érdeklődőket, és nem létezett olyan álcázásként létrehozott fedőcég, amelyről rövid idő alatt ne tudta volna kideríteni, kik hozták létre, és kiknek az érdekeltségi körébe tartozik. Soha, egyetlen ügyfelének sem árulta el, hogyan csinálja, de a többségük nem is volt rá kíváncsi, egy varázsló ne magyarázza el a trükkjét, mert akkor oda a csoda. Ben néhányszor elvitte vacsorázni Megant, és mivel többször is előfordult, hogy munkaidőn kívül, Európából kellett felhívnia, megkapta az otthoni számát.

– Hajnali három van! Kinek jut eszébe ilyenkor telefonálni! – hallotta az ingerült, álmos hangot az óceán másik partjáról.

– Ben Hartman vagyok. Bocsásson meg, Megan! Fontos ügyben hívom.

– Parancsoljon! – váltott azonnal hangot a nő. Akármilyen késő vagy korán volt is, egy jövedelmező ügyfél ennyit igazán megérdemelt. – Miben segíthetek?

– Amszterdamban vagyok, és egy nagy üzletkötés közepén tartok éppen – felelte a hangját lehalkítva Ben. – Egy Vortex Laboratories nevű, philadelphiai székhelyű kis biotechnológiai cég érdekel. – A Vortexet Anna említette, és kérte, hogy segítsen neki, ha tud. – Tudni akarom, ki a tulajdonosa, kik a csendestársak, és a többi szokásosat.

– Megpróbálok utánanézni, de nem ígérek semmit.

– Estére?

– Jézusom! – Megan Crosby kis szünetet tartott. – Mikor estére? A maga vagy az én időm szerintire? Hat óra különbség azért már számít.

– Legyen a maga ideje szerint! Próbáljon megtudni mindent, amit lehet!

– Rendben.

– Még valami! Van egy párizsi fickó, Oscar Peyaud, aki több háttérvizsgálatot is végzett már nekünk, és magukkal is állandó kapcsolatban áll. Meg tudná mondani a közvetlen számát?

Tíz órára a Bécs egyik fő gyalogosövezetének számító Grabenen nagy lett a forgalom, vásárolni vagy csak kirakatokat nézegetni akarók, üzletemberek, turisták tolongtak mindenfelé a járdán. Ben a Kohlmarktra bekanyarodva megállt a nemrég felújított, híres cukrászda, a Café Demel előtt, és a kirakatot tükörként használva körbenézett. Azonnal feltűnt neki valaki, aki feltűnő gyorsasággal kapta el róla a tekintetét.

Magas, rossz kinézetű férfi volt, nem rá szabott, túl bő sötétkék esőkabátban. Az illetőnek őszülő haja volt, és olyan vastag, kissé már ugyancsak őszülő szemöldöke, amilyet Ben még sosem látott. Az arcán – a súlyos alkoholizmus biztos jeleként – kitágultak, sok helyen meg is pattantak a hajszálerek.

Ben biztos volt benne, hogy valahol látta az illetőt.

Valahol, valamikor az elmúlt egy-két nap folyamán már feltűnt neki a szokatlanul busa szemöldök, a természetellenesen pirospozsgás arc. Valamilyen tömegben, csak hol?

Vagy mégsem?

Kezdene paranoiás lenni, nem létező arcokat látni, elképzelni, hogy mindenhol ellenségek lesnek rá?

Újból meg akarta nézni a férfit, de mire megfordult, az illető már nem volt sehol.

– Kedves Miss Navarro! – mondta beszédes hangsúllyal Bartlett. – Igazán sajnálnám, ha kiderülne, hogy eltérően értelmezzük a feladatait. Meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. A korábbi teljesítménye alapján többet vártam magától.

Anna a vizsgálati osztályt, Robert Polozzit hívta, de a telefonközpontos figyelmeztetés nélkül Bartletthez kapcsolta.

– Nézze! – kezdte bocsánatkérően Anna. – Azt hiszem, már csak egy hajszál…

– Abban maradtunk, hogy rendszeresen jelentkezik. Arról nem volt szó, hogy eltűnik, belevész a nagyvilágba, mint egy szünidős diák.

– Ha hajlandó volna meghallgatni… – próbált érvelni Anna, de Bartlett nem hagyta.

– Maga hallgasson ide, Navarro ügynök! Az utasítása úgy szól, zárja le ezt az ügyet, és azt fogja tenni. Tudjuk, hogy Ramagónak is vége. Rossignol volt az utolsó, a legjobb esélyünk. Nem tudom, milyen módszerrel talált rá, de nyilvánvaló, hogy a halálát okozta. Úgy látszik, alaposan félretájékoztattak, már ami a diszkrécióját és a szakértelmét illeti – Bartlett hangja hideg volt és szúrt, mint a jégcsap.

– De hát a Sigma listája…

– Felderítésről, alapos helyzetfelmérésről beszélt, és szót sem ejtett arról, hogy azonnal célba akarja venni. Hányszor elmondtam, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárnunk? Hányszor?

Anna úgy érezte, mintha ököllel jó erősen gyomorszájon vágták volna. – Elnézést kérek, ha olyasmit tettem, ami…

– Hagyja csak! Én bíztam meg a feladattal, úgyhogy én vagyok a hibás. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem figyelmeztettek a veszélyre… Én vagyok a hibás, mert magára bíztam a dolgot, és vállalom érte a felelősséget.

– Hagyja már ezt a hülyeséget! – csattant fel dühösen Anna. – Nincs semmi, amivel alá tudná támasztani a vádjait.

– Fegyelmi eljárás kezdődött maga ellen. Holnap délután ötre legyen az irodámban! Az sem érdekel, ha repülőgépet kell bérelnie, fő, hogy ne késsen!

Anna olyan erősen markolta a kagylót, hogy kis híján összeroppantotta, és beletelt néhány másodpercbe, amíg rájött, hogy Bartlett lerakta a telefont. A szíve hevesen vert, az arca tűzpiros volt. Ha Bartlett nem fejezi be hirtelen a beszélgetést, biztosan nekirontott volna, egyszer és mindenkorra tönkretéve a karrierjét.

Ugyan! Az már megtörtént, figyelmeztette magát. Vége. Mihelyt megtudja, hogy kudarcot vallott az ICU-nál, Dupree azonnal visszaminősíti.

Ha már bukni kell, mondta magában, bukjunk szépen!

Az elkerülhetetlenség érzése vett erőt rajta, mintha száguldó vonaton ült volna, amelyről nem lehet leszállni. Rendben. Élvezzük akkor a rohanást!