Harmincadik fejezet

Anna felhívta David Denneent.

– Te vagy az, Anna? – a férfi hangja idegenül csengett, szokásos kedvességét szokatlan óvatosság váltotta fel. – Figyelj! Gondok vannak.

– Mesélj! Mi történt?

– Kész őrület. Azt mondják… – Denneen hangja elhalkult.

– Mit?

– Tudom, hogy baromság… Biztos vonalon beszélsz?

– Persze.

– Figyelj ide! – mondta néhány másodperces szünet után Denneen. – P-47 alá helyeztek… a postádat, a telefonjaidat, minden üzenetedet ellenőrzik.

– Jézusom! – kiáltott fel Anna. – Ez elképesztő!

– Várj, van ennél rosszabb is! Ma reggel óta 12-44 vagy: aki meglát, köteles minden eszközt igénybe véve előállítani. Nem tudom, mibe vágtál bele, csak azt, hogy állítólag nemzetbiztonsági kockázatot jelentesz. Azt mondják, évek óta pénzel az ellentábor. Szóba állnom sem szabad veled.

– Tessék?!

– Az FBI állítólag rengeteg készpénzt és ékszert talált a lakásodban. Drága ruhákat és tengerentúli bankszámlákat.

– Hazugság! – tiltakozott dühösen Anna. – Szemenszedett hazugság!

Hosszú szünet után hallotta a választ: – Tudtam, hogy csak az lehet, de azért örülök, hogy mondod. Valaki mindenáron tönkre akar tenni. Miért?

– Miért? – Anna egy pillanatra behunyta a szemét. – Nyilván nem szeretné, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy ki tudjam deríteni. Legalábbis ezt gyanítom – mondta, és gyorsan szétkapcsolt.

Mi az ördög történhetett? Joszi vagy Phil Ostrow ültetett talán bogarat Bartlett fülébe? Nem hívta vissza őket; lehet, hogy Bartlett dühös, mert ha nem is tőle, tudomást szereztek arról, hogy milyen ügyben nyomoz. Vagy azért haragszik, mert nem működött együtt velük, nem játszotta a kezükre Hartmant.

Anna hirtelen rájött, hogy egyik CIA-s sem említette Hans Vöglert, a Stasi-ügynökből lett bérgyilkost. Azt jelentené ez, hogy Joszi nem is hallott róla? És ha ez igaz, akkor vajon következik-e belőle, hogy nem a Moszad szabadúszói bérelték fel Voglert? Elővette Phil Ostrow névjegyét, felhívta a rajta lévő számot, majd meghallva az üzenetrögzítő hangját, szó nélkül lerakta a kagylót.

Talán Jack Hampton többet tud, gondolta Anna, és felhívta otthon, Chevy Chase-ben. – Jack, én… – kezdte, de nem tudta folytatni.

– Jézusom! Mondja gyorsan, hogy nem maga az! – vágott közbe Hampton. – Nyugtasson meg, hogy meggondolatlan telefonokkal nem hozza kellemetlen helyzetbe a barátait!

– Magánál le lehet hallgatni a hívást?

– Nálam?! – Hampton rövid szünetet tartott. – Nem! Soha! Személyesen gondoskodtam róla, hogy senki ne tehesse meg.

– Akkor nincs gond. Biztos vonalon hívom. Nem jöhet rá senki.

– Tegyük fel, hogy igaza van! – válaszolta nem túl magabiztosan Hampton. – Abban az esetben is súlyos erkölcsi dilemma elé állít. Azt mondják, szörnyű dolgokat követett el – ha minden igaz, amit állítanak, akkor maga Ma Baker és Mata Hari különösen jól sikerült keveréke. Imelda Marcos ruhatárával felszerelkezve.

– Baromság! – tiltakozott Anna. – Ezt maga is tudja.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Az összegek, amelyeket hallottam, egy szentet is megingatnának. Bőven kitelne belőlük egy szép kis birtok Virgin Gordán. Az a csodálatos homok, a kék ég! Búvárkodni az áttetsző vízben…

– A szentségit Jack! – vágott közbe dühösen Anna.

– Hadd tanácsoljak valamit! Ne gyűjtsön több rubelt, és ne készítsen ki több svájci bankárt…

– Ezt mondják!

– Többek között. És még sok minden mást. Őszintén szólva túlzásnak hat. Ki hajlandó manapság annyit fizetni, mint amennyiről beszélnek? Oroszországnak annyira nincs pénze, hogy a nukleáris mérnökei többsége átvándorolt hozzánk, és taxisofőr New Yorkban. Kínának is nagyon rosszul megy. -

Hampton kis szünetet tartott, majd a korábbinál sokkal szelídebb hangon folytatta: – Szóval, mit kíván? Játsszam át a rakétakódjainkat a vörös Kínának? Készséggel, csak hadd írjam fel a faxszámot.

– Segítsen!

– Ahhoz értek csak igazán – Hampton a jelek szerint kezdett megnyugodni, a hangja még játékosabbá vált.

– Figyeljen! Mielőtt ez az egész marhaság a nyakamba szakadt, beszéltem a barátjával, Phil Ostrow-val…

– Ostrow-val? – kérdezte gyanakvóan Hampton. – Hol?

– Bécsben.

– Mondja, miben sántikál?! – Hampton hangja most már kifejezetten dühös volt.

– Várjon! Fogalmam sincs, miről beszél.

Anna olyan őszinte megdöbbenéssel mondta ezt, hogy a férfi kissé megenyhült. – Hülyéskedik velem, vagy valaki tényleg átvágta?

– Ostrow nem a bécsi irodánál dolgozik? – kérdezte rosszat sejtve Anna.

– 0-15.

– Segítsen!

– Azt jelenti, hogy hivatalosan szerepel ugyan a listán, de valójában szabadságon van. Azért csináljuk így, hogy elbizonytalanítsuk a csúnya fiúkat. Ördögi megoldás, ugye?

– Hogy érti azt, hogy szabadságon van?

– Hónapokkal ezelőtt hazajött. Depresszió. Korábban is előfordult már nála, de most igazán rossz állapotba került. A Walter Reedben ápolják.

– Tehát kórházban van. – Anna úgy érezte, a bőr megfeszül a fején, és minden hajszála külön kezd ágaskodni.

– Igen, kórházban. Szomorú, de tény – mondta Hampton. – Egy olyan pavilonban, ahová az ápolónőket is csak biztonsági igazolással veszik fel.

– Ha azt mondom, hogy Ostrow alacsony, őszülő, barna hajú, sápadt arcú pasas, fémkeretes szemüveggel…

– Akkor azt válaszolom, hogy nézze meg alaposabban! – vágott közbe Hampton. – Ostrow tipikus öregedő szépfiú – magas, karcsú, napbarnított, szőke, meg amit még akar.

A vonal másik végén csönd támadt, és miután hiába várta a választ, rákérdezett: – Anna! Mi az ördög van magával?