Tizenötödik fejezet

A Schaffhausserstrasse egyik modern, hétemeletes épületében, nem messze a Zürichi Egyetemtől, három férfi ült egy nagy kapacitású számítógépekkel és nagy felbontású monitorokkal teli szobában. A helyiség valamikor stúdió volt, és egy filmmásolással, restaurálással, valamint felderítő, magánnyomozói feladatokat ellátó cégek és vállalatok számára végzett filmszerkesztéssel foglalkozott.

A társaság egyik tagja, egy rövid ujjú inget viselő, ősz hajú, magas, szikár férfi, aki negyvenhat événél jóval idősebbnek látszott, kivett egy kazettát a D-2-es digitális videofelvevőből, és átrakta egy Quantel Sapphire videoszerkesztő számítógépbe. A szalag digitalizált másolat volt egy hagyományos videokamerával készített felvételről, az eredetileg a brit kémelhárításnak, az MI-5-nek kifejlesztett számítógép pedig ahhoz kellett, hogy tetszés szerint szerkeszthesse.

A csöndben, egyetlen hang nélkül dolgozó ősz hajú a brit belügyminisztérium egyik legkiválóbb videotechnikusa volt mindaddig, amíg az állami fizetés duplájáért magához nem csábította egy magánkézben lévő londoni biztonságtechnikai cég. A mellette helyet foglaló másik két férfi ezen a cégen keresztül bízta meg egy gyorsan elvégezhető zürichi feladattal. Fogalma sem volt róla, hogy kicsodák, mindössze annyit tudott, hogy remekül megfizetik, és az egyéb költségekkel sem takarékoskodnak – például Londonból Zürichbe business-osztályon repültek.

A két rejtélyes férfi halkan beszélgetett. Ránézésre lehettek volna a világ bármely országából származó üzletemberek, leszámítva azt az apró körülményt, hogy hollandul társalogtak, amit a videoszakértő remekül értett.

A fehér hajú videotechnikus a számítógép képernyőjére meredt, amelynek alján a 2. kam felirat látszott, és mellette a dátum. – Most mondják meg, mit akarnak! – szólt a megbízóinak. – Hasonlítsam össze elektronikusan valamilyen fényképpel?

– Nem – felelte az egyik holland. – Tudjuk, ki az illető. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit olvas.

– Gondolhattam volna! – mordult fel a technikus. – Az egész papír, amit a kezében tart, árnyékban van.

– Milyen minőségű a felvétel? – kérdezte a második holland.

– Nem rossz. Két kocka másodpercenként, ami megfelel a szabványnak. A bankok többsége a legolcsóbb, semmire sem jó felszerelést használja, de ez szerencsére nem sajnálta a pénzt egy nagy felbontású kameráért – dicsérte a technikus a Handelsbank Schweiz AG-t anélkül, hogy sejtette volna, kit illet az elismerés. – A kamerát persze rosszul helyezték el, de az általános. Az lett volna a csoda, ha jó helyen van.

– Ki tudja nagyítani a papírt, amit olvas? – kérdezte a második holland.

– Persze! Ennek a Quantelnek olyan a szoftverje, hogy a digitális nagyításnál előforduló összes hibát, torzítást kiszűri. Nem is ezekkel van baj, hanem azzal, hogy az az átkozott papír árnyékban van – válaszolta a technikus.

– Állítólag maga a legjobb a szakmában – mondta komoran az első holland. – Az biztos, hogy a legdrágább.

– Tudom! Így igaz – értett egyet a technikus. – Nézzük, mire jutunk, ha növelem a kontrasztot! – mondta, és addig kattintgatott a képernyőn megjelenő parancsikonokra, amíg a papír, amelyet a bankfiókban tartózkodó férfi a kezében tartott, kis híján olvashatóvá vált. Néhány újabb kattintás következett az egérrel, és utána a technikus hangosan felnyögött:

– Atyavilág! – kiáltotta.

– Látja, mit olvas? – kérdezte a második férfi.

– Nem könyvet, mint gondoltuk. Fényképet.

– Fényképet?

– Igen. És elég régit. Csoportkép, hagyományos öltönyt viselő férfiakról – üzletembernek néznek ki leginkább –, és néhány német tisztről. Igen, csoportkép, efelől semmi kétség. A háttérben hegyek…

– Kivehetőek az arcok? – kérdezett közbe az egyik holland.

– Ha adnak pár… igen! Már itt is vagyunk! – A technikus addig nagyította a felvételt, amíg az be nem töltötte a képernyőt. – Zürich, 1945 – ez van ráírva. Sig… akármicsoda.

A hollandok szúrósan összenéztek. – Jóságos isten! – mondta fojtott hangon az egyik, és a székét ott hagyva a technikus mögé lépett.

– Lehet, hogy Sigma AG? – kérdezte az angol.

– Nyomon van – mondta, a kérdést meg sem hallva, az egyik holland.

– Ahogyan azt előre sejtettem – felelte a másik.

– Na jó! Készítsen másolatot a teljes képről – mondta az első az angolnak és nagyítsa ki a fickó arcát, amilyen jól csak tudja!

– Ötven másolat kell róla! – egészítette ki az elhangzottakat a második, és már állt is fel a székről.

– Sürgősen le kell adni az üzenetet! – figyelmeztette a társa. – Az óvintézkedéseink nem hozták meg a várt eredményt. Az amerikai komoly fenyegetéssé vált.

Washington, D. C.

Anna Navarro mélyen előredőlt a székében; Alan Bartlett irodájában – mint mindig – tökéletes volt a rend, és a szoba gazdájának az arckifejezését ugyanúgy nem lehetett megfejteni, mint máskor.

– Sikerült nyomon követnem Robert Mailhot pénzátutalásait a Nova Scotia National Bankból egy kajmán-szigeteki bankszámlára, de ott sajnos zsákutcába jutottam – magyarázta Anna. – Az egyetlen ottani informátorunk szerint a számlán az utóbbi időben élénk mozgás volt tapasztalható, amiben Prosperi egyik alapítványa is szerepet játszott. A pénznyom azonban, ahogy mondtam, ott véget ér. Szó se róla, jó tudni, hogy hová kerülnek bizonyos pénzek, de legalább annyira hasznos kideríteni, hogy kiktől származnak, ki indítja útnak őket. Lássunk neki, próbáljuk meg a hagyományos csatornák igénybevételével kideríteni?

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Bartlett. – Mindenki megtudná, mivel foglalkozunk, és keresztbe tehetne bárki, aki akar. Nemcsak azt kockáztatnánk, hogy leállítják a vizsgálatot, hanem közvetlen életveszélybe sodornánk az esetleg még létező potenciális célpontokat.

– Értem – válaszolta komolyan Anna. – Ezzel együtt, nem akarom megismételni az asuncióni fiaskót. Nagy árat kellett fizetnünk a kerülőútért. Akárki irányítsa is ezt a… jobb szó híján nevezzük úgy, összeesküvést… elegendő hatalma van ahhoz, hogy az utunkat állja.

– Egyetértek. De ha A-II. szintre emeljük az ügyet, és engedélyt kérünk a vizsgálathoz, az olyan, mintha a New York Timesban tennénk közzé, hogy mit akarunk, milyen irányban folytatjuk a nyomozást. Badarság lenne abból kiindulni, hogy nincsenek olyanok a titkosszolgálatainkban, akik két irányba dolgoznak.

– Az A-II még mindig szigorúan titkos! Nem hiszem…

– Persze, hogy nem! – vágott közbe metszően éles hangon Bartlett. – Talán tévedtem… lehet, hogy a lelke mélyén mégiscsak kötelességtudó hivatalnok.

Anna nem reagált a megjegyzésre. – Elég sok nemzetközi vizsgálatban vettem már részt, köztük jó néhány szigorúan titkosban is, amikor úgy tűnt, hogy magas beosztású köztisztviselőket is érint a dolog. Salvadorban például a kormányzathoz közel állók ölettek meg amerikaiakat csak azért, hogy leplezzék…

– Mint tudja, jól ismerem a korábbi munkáit, Navarro ügynök – vágott közbe türelmetlenül Bartlett. – Maga egy idegen kormányról beszél, én pedig vagy fél tucatról, ami nem kis különbség.

– Azt mondja, Oslóban is van egy áldozat?

– A legfrissebb adataink szerint igen.

– Akkor az igazságügy-minisztériumnak magas szinten kapcsolatba kell lépnie a norvég legfőbb ügyészséggel, úgy, hogy arról senki se tudjon.

– Nem. Túl nagy a kockázata annak, ha a norvégokhoz fordulunk.

– Ebben az esetben viszont kérem a listát – jelentette ki Anna. – Nem a halottakét, hanem a Sigma-iratokban lévő személyekét.

– Az lehetetlen.

– Értem… csak azokról tudhatok, akik már meghaltak. Ha így van, akkor én a magam részéről befejeztem, kiszállok.

Bartlettet váratlanul érte a bejelentés, kissé elbizonytalanodott tőle. – Ne bolondozzon, Miss Navarro! Hivatalosan át lett helyezve az ICU-hoz. – Bartlett nyájassága és előkelő visszafogottsága pillanatok alatt eltűnt, és Anna végre láthatta azt a kíméletlen acélkeménységet, amely a kormányzat egyik legerősebb, rendkívüli befolyással bíró igazságügyi szervezete élére állította a férfit. – Nem magától függ, hogy megy-e, vagy marad.

– Megbetegedhetem, váratlanul alkalmatlanná válhatok arra, hogy elvégezzem a feladatomat. Mit szólna például ahhoz, ha úgy intézném, hogy ne tudjak utazni?

– Nem fog ilyet csinálni.

– Nem, ha megkapom a névsort.

– Mondtam már, hogy lehetetlen – tartott ki korábbi álláspontja mellett Bartlett. – Ennek az akciónak megvannak a maga szigorú szabályai. Ha néha úgy érzi, hogy akadályozzák a cselekvésben, akkor is el kell fogadnia őket.

– Nézze! Tizenhárom, a Sigma-iratban felsorolt idős ember – mondjuk úgy, hogy nem tisztázott körülmények között – meghalt. Hárman maradtak életben, igaz?

– Tudomásunk szerint igen.

– Akkor vegyük a következőt! Ha valamelyikük meghal, megölik, csak úgy férhetünk hozzá, ha valamilyen szinten segítséget, hozzájárulást szerzünk az adott ország hatóságaitól. Igaz? Ezzel szemben, ha élve találjuk meg… Nézze, tudom – érvelt Anna –, hogy hivatalosan halottak ügyében, és nem élők után kell nyomoznom, de ha potenciális tanúknak tekintjük, és állandó megfigyelés alá helyezzük őket, természetesen nagyon diszkréten…

Bartlett figyelmesen hallgatta, és közben látszott az arcán, hogy vívódik, majd amikor Anna a megfigyeléshez ért, hirtelen felállt, a szoba sarkában lévő, magas páncélszekrényhez lépett, elővett egy dossziét, és kiemelt belőle egy lapot, amelynek a tetején a Secret, Noforn, Nocontract megjelölés szerepelt, vagyis szigorúan titkos volt, és külföldi állampolgár, vagy nem állandó, szerződéses alkalmazott semmilyen körülmények között sem láthatta. – Tessék a lista – mondta halkan.

Anna némán átfutotta a valódi és álneveket, rokonok neveit és a kiegészítő iratok számait tartalmazó oszlopokat. A listában szereplők közül már csak három idős ember volt életben – egy Portugáliában, egy Olaszországban, egy pedig Svájcban.

– Címek nincsenek? – kérdezte.

– Csak régiek. Normál csatornákon keresztül egyetlen jelenlegit sem sikerült megszereznünk, pedig az elmúlt egy évben mindegyik lakóhelyet változtatott.

– Az elmúlt évben? Ezek szerint bárhol lehetnek a világon!

– Logikus következtetés. Könnyen elképzelhető azonban, hogy ugyanabban az országban vannak, ahol voltak, sőt, nagyjából ugyanazon a helyen – az ember bizonyos korban elkezd ragaszkodni a megszokott környezetéhez. Idős emberek nehezen szánják rá magukat a lakóhely-változtatásra. Ha veszélyben érzik magukat, akkor is alaposan átgondolják, mennyi az a változás, amit még hajlandóak elviselni. Egy biztos: a mi embereink közül új címet egyik sem adott meg.

– Rejtőzködnek. Félnek – állapította meg Anna.

– Úgy tűnik, van is rá okuk.

– Mintha valaki bosszúhadjáratot kezdett volna az öregek ellen. Hogy lehet az, hogy valami… nevezzük szervezetnek… amit jóval a CIA előtt hoztak létre, még mindig ilyen erős és hatalmas?

Bartlett lökött egyet a székén, a nyakát megmerevítve másodpercekig bámulta a zsebórákat tartalmazó, bársonnyal bélelt üvegdobozt, és utána lassan visszafordult Annához. – Vannak dolgok, amelyeknek nem árt az idő múlása, sőt! Ahogy öregszenek, úgy válnak egyre erősebbé – mondta. – Súlyos hiba összekeverni a méretet a befolyással. Manapság a CIA kiterjedt, komoly, rengeteg bürokratikus ballaszttal terhelt kormányzati intézmény. Kezdetben a személyhez kötődő, kis hálózatok biztosították a hatalmat. Így volt ez Bill Donovan, az OSS megalapítója, és még inkább Allen Dulles esetében. Igen, Dullest úgy tartják számon, mint aki létrehozta a CIA-t, pedig nem is az volt a legnagyobb eredménye. Számára egyetlen küzdelem létezett csupán, az, amelyet a forradalmi baloldal ellen vívott.

– A gentleman kém… ha jól emlékszem, így nevezték – szólt közbe Anna.

– Igen, és a gentleman legalább olyan félelmetes volt, mint a kém. A legnagyobbat magánemberként alkotta, azokban az időkben, amikor a testvérével, Fosterrel egy ügyvédi iroda nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó részlegét vezették.

– Ügyvédi irodáét? Mit lehetett ott csinálni? Dupla összeget számlázni az ügyfeleknek? – kérdezte csodálkozva Anna.

– Amatőrökre jellemző hiba – válaszolta enyhén lenéző pillantás kíséretében Bartlett –, hogy alábecsülik a magánvállalkozások lehetőségeit. Az övék például sokkal több volt, mint előkelő, vagyonos ügyfelek kiszolgálására szakosodott vállalkozás. Rendkívül széles körű és messzire nyúló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. Dulles, miközben többször is körbeutazta a világot, létrehozott egy egész Európát beterítő, mondjuk úgy, pókhálót. Minden nagyvárosban voltak megbízható alkalmazottai, a szövetségesek oldalán éppen úgy, mint a tengelyhatalmakén, vagy mint a semlegesek között.

– Alkalmazottak? Ezt hogy érti?

– Fontos posztokon lévő, befolyásos emberek – nevezze őket ügynököknek, ha akarja –, akiket Allen Dullesnek sikerült magához láncolnia. Információkkal és tanácsokkal látták el, de ami legalább ilyen fontos, rajtuk keresztül érvényesíteni tudta a befolyását – magyarázta Bartlett. – Dulles tudta, hogyan lehet – önös érdekeiken keresztül – lekötelezni az embereket. Rengeteg, kormányok és multinacionális vállalatok közötti ügyletet hozott tető alá, és ettől nagyon fontos, sokak számára értékes emberré vált. Ha egy üzletember azt akarta, hogy bizonyos kormánymegrendeléseket kapjon, akkor hozzá fordult, és kormánytisztviselők is rendszeresen megkeresték, ha olyan információmorzsákra volt szükségük, amelyek továbblendíthették a karrierjüket. Pénz és információ – Dulles tudta, hogy az egyik könnyen átváltható a másikra, olyanok, mint két nemzetközileg elfogadott, de állandóan változó árfolyamú valuta. Természetesen az ő szerepe mint közvetítőé, alkuszé, ha úgy tetszik, azon alapult, hogy ha csak kicsivel is, de mindig többet tudott jobban tájékozott volt, mint mások.

– Közvetítő?

– Talán hallott már a baseli Nemzetközi Elszámolási Bankról.

– Csalódást kell okoznom: sajnos nem – felelte Anna.

– Lényegében könyvelőség volt, amelynek a pénztárához mindkét oldal üzletemberei odajárultak a világháború végén, hogy felvegyék az osztalékukat – mondta Bartlett. – Nagyon hasznos intézmény, mármint üzleti szempontból. Attól, hogy az ágyúk dörögni kezdtek, és ezrével hullottak az égből a bombák, az üzleti élet nem állt meg, de a háború mégis nyomot hagyott a vállalati kapcsolatokon, pénzügyi szövetségeket zilált szét, és gátakat emelt ott, ahol korábban nem voltak. Dulles éppen azt találta ki, hogy miként lehet azokat megkerülni.

– Nem túl vonzó kép – jegyezte meg Anna.

– De valósághű. Tudja, Dulles feltétel nélkül hitt abban, amit úgy nevezett, hogy Hálózat. Csupa nagybetűvel. Aki ezt nem érti, az a munkásságáról sem tud igaz képet alkotni. A hálózat az ő értelmezésében egy hallatlanul bonyolult, összetett, egyénekből álló alakzat, amelynek a befolyása sokkal nagyobb, mint az alkotóelemei által gyakorolt hatások összege. Egyszerű és mégis zseniális felismerés – az emberi természet lenyűgözően pontos ismeretéből fakad.

– Egy kicsit ijesztően hangzik – szúrta közbe enyhén felvont szemöldökkel Anna.

– Talán nem is kicsit. – Bartlett halántékán jól láthatóan lüktetni kezdett egy ér. – Az ilyen hálózat egyik alapvető vonása, hogy azok számára, akik nem tartoznak hozzája, láthatatlan, és még a tagjai közül sem tud mindenki a létezéséről. Továbbá megvan az a sajátossága, hogy gyakran túléli azokat, akik létrehozzák; mondhatjuk akár azt is, hogy egy idő után elkezd önálló életet élni, és óriási hatással van azokra a szervezetekre, amelyekbe beépült. – Az ICU igazgatója kis szünetet tartott, és elegáns mozdulattal megigazgatta a mandzsettáját. – Ha jól emlékszem, de lehet, hogy tévedek, már volt szó közöttünk a pókhálóról mint jelenségről. Arról azonban nem, hogy létezik egy apró, élősködő darázsféle – a Hymenoepimecis nemzetség. Dörzsölt kis paraziták, kis időre megbénítják a pókot, és a potrohába fecskendezik a petéiket. A pók kis idő múlva magához tér, és folytatja az életét, mintha mi sem történt volna, a lárva azonban, az életnedveit elszíva, növekedésnek indul benne. Aztán, amikor elérte a kellő fejlettségi fokot, és be kell bábozódnia, olyan vegyi anyagot választ ki magából, amely megváltoztatja a pók viselkedését, arra készteti, hogy a selyemhernyóéhoz hasonló védőhálót szőjön, amelyre semmi szüksége, viszont annál fontosabb a lárvának. Mihelyt elkészül vele, a lárva megöli, és az általa készített hálóban bábozódik be. Egészen kifinomult, a gazdaszervezet ösztöneit kihasználó manipuláció, ugye? A közelébe sem ér azonban annak, amit mi, emberek teszünk időnként, ha úgy alakulnak a dolgok. Ezen gondolkodom, Ms Navarro! Ki vagy kik vannak közöttünk? Milyen erők igyekeznek belevezetni bennünket az érdekeiket szolgáló hálóba? Mikor dönt úgy a parazita, hogy felfalja a gazda- szervezetet?

– Rendben van, fogadjuk el a példázatot, és tegyük fel, hogy ötven évvel ezelőtt valamilyen gonosz összeesküvés mart belénk, ültetett el bennünk valamit, ami egyre nő, és végül elpusztít bennünket! De ha így van is, hogyan fogjuk megtudni? – kérdezte Anna.

– Remek kérdés, Ms Navarro – dicsérte meg az ICU igazgatója, – A pókhálókat, még ha nagyok is, nehéz észrevenni. Járt már rosszul megvilágított alagsorban, vagy raktárban, ahol szinte alig látni valamit? Bemegy az ember, a szemét erőltetve körülnéz, aztán amikor elemlámpát gyújt, hirtelen rájön, hogy a feje fölötti üresség nem is üres, tele van pókhálóval. Máshova irányítja a lámpa sugarát, és a finom, selymes szövedék eltűnik, mintha ott sem lett volna. Az ember ilyenkor bizonytalanná válik. Lehet, hogy csak képzelődtem, kérdezi magától. Újból felnéz – semmi. Aztán, amikor a lámpát jó irányba tartja, és a látószög is megfelelő, ismét megjelenik.

– Bartlett intenzíven figyelte Annát, hogy lássa, érti-e. – Én és a hozzám hasonlók azzal töltjük a napjainkat, hogy keressük azt a bizonyos látószöget, amelyből megpillanthatók az öreg pókhálók. Néha túl erősen, meredten nézünk és elképzelünk dolgokat, máskor viszont valóban azt látjuk, ami van. Az az érzésem, Miss Navarro, hogy maga nem tartozik azok közé, akik elképzelnek dolgokat.

– Ha nincs kifogása ellene, úgy veszem, hogy megdicsért.

– Nem azt mondom, hogy nincs fantáziája, hanem csak azt, hogy ellenőrzése alatt tartja, nem engedi szabadjára. Mindegy. A helyzet az, és ez közismert, hogy igen jelentős eszközökkel bíró emberek szövetséget kötöttek. Hogy mi lett belőlük, azt már nem tudjuk, csak szeretnénk kideríteni. Mindössze három nevünk van.

– Három öregemberé.

– Különösen felhívom a figyelmét Gaston Rossignolra. Fénykorában rendkívül befolyásos, nagyhatalmú svájci bankár volt. A legismertebb személy a listán, és a legidősebb.

– Gondolom, összeállított róla némi háttéranyagot – mondta Anna, mire Bartlett kihúzta az egyik fiókot, dossziét vett elő, és odanyújtotta neki.

– Elég terjedelmes anyag még úgy is, hogy meglehetősen sok minden hiányzik belőle.

– Remek. Beszélni akarok vele, még mielőtt azok, akárkik legyenek, megtalálják – jelentette ki Anna.

– Kérdés, hogy sikerül-e a nyomára bukkannia.

– Egész életét Zürichben töltötte. Maga mondta, hogy az idős emberek nehezen változtatnak lakóhelyet, ragaszkodnak a megszokott környezetükhöz. De még ha el is költözött, biztosan maradtak ott barátai, családtagjai, akiken keresztül el lehet jutni hozzá.

– Vagy akik éppen azt akadályozzák, hogy meg lehessen találni. Az olyan embernek, mint Rossignol, befolyásos, fontos tisztségeket betöltő barátai vannak, akik mindent elkövetnek azért, hogy megvédjék – magyarázta Bartlett. – Barátok, akikre franciául azt szokták mondani, hogy branché. Befolyásosak és bennfentesek. Megvan rá a lehetőségük, hogy láthatatlanná tegyék, iratokból és számítógépes feljegyzésekből is eltüntessék a nevét. Kitalálta már, milyen cselt alkalmaz, hogy a közelébe kerüljön?

– Nem. Pontosan a csalás az, aminek a kivédésére alaposan fel vannak készülve. Rossignolnak nincs félnivalója tőlem. Ha a barátai, segítői olyan jól tájékozottak, mint mondja, akkor ők is belátják ezt, és figyelmeztetik.

– Vagyis a „békével jöttem” megoldást alkalmazza? – Bartlett szárazon kérdezte, de a szeme csillogásán látszott, hogy nincs ellenére az ötlet.

– Lényegében igen – felelte Anna. – Azt hiszem, a legegyenesebb út lesz a legjobb; hamar ki fog derülni, hogy igazam van-e, vagy sem. – Pár másodpercre elhallgatott, és az órájára nézett. – Az első géppel, amelyikre helyet kapok, megyek Zürichbe.

Mettlenberg, St. Gallen, Svájc

Valamivel több mint öt órával később Ben Hartman bérelt Range Roverjében ült a Regionalspital Sankt Gallen Nord személyzeti parkolójában, és figyelte az érkező és távozó orvosokat, nővéreket, egyéb kórházi dolgozókat. Nem kapcsolta ki a terepjáró erős motorját, úgyhogy az halkan, egyenletesen duruzsolt. Szerencsére egyszerre nem volt sok ember a parkolóban – annak ellenére sem, hogy már elmúlt öt óra, a normális időbeosztásban dolgozók befejezték a munkát –, és könnyen megfigyelhette őket. Már erősen alkonyodott, a környéken egyre több utcai lámpa gyulladt meg.

Ben Zürichből felhívta a kórházat, és dr. Margarethe Hublit kérte. Azonnal kapcsolták neki a gyerekosztályt, ahol angolul megérdeklődte, hogy bent van-e a doktornő.

Igen, felelte a nővér, és kissé akadozva, de érthető angolsággal rögtön megkérdezte, kér-e hozzá időpontot.

– Nem. Csak meg akartam nyugtatni magam, hogy bent van. A gyerekem beteg, és biztos akartam lenni abban, hogy ha szükséges, ki tudom hívni hozzá – válaszolta Ben, és miután azt is megtudta a nővértől, hogy meddig dolgozik dr. Hubli, lerakta a kagylót.

Lieslnek négyig tartott a munkaideje, és már több mint két órája várt rá, mivel több mint egy órát késett. Ben biztos volt benne, hogy nem tévesztette el, nem távozhatott úgy a kórházból, hogy nem vette észre, ráadásul látta is a Renault-ját a parkolóban. Arra gondolt, hogy Liesl lelkiismeretes orvos, és ha kell, az előírt munkaidőn túl is bent marad, úgyhogy kiszámíthatatlan, mennyi ideig kell még várnia.

A cégalapítási okirat, amelyre Peter utalt, nem volt a bankfiókban, pedig azt mondta, hogy biztonságos helyre rejtette. Elképzelhető, hogy Liesl igazat mondott, és valóban fogalma sincs arról, hogy hol lehet? Ha igen, akkor vajon megtörténhetett-e, hogy Peter – Liesl tudta nélkül – valahol a házban dugta el?

Amikor megkérdezte, hogy vajon elrejtett-e valamit odahaza Peter, a lány túlságosan gyorsan rávágta, hogy nem, és ezzel elárulta, hogy tud valamit, amiről nem akar beszélni.

Mindenképpen be kell tehát jutnia a házba!

Negyven perccel később Liesl a mentőknek fenntartott ajtón keresztül kilépett az épületből.

Nem volt egyedül, még váltott néhány szót az illetővel, mielőtt búcsút intett neki, utána sietve felhúzta bőrdzsekije cipzárját. Amikor ezzel is megvolt, félig futva a kocsijához sietett, és miután beszállt, azonnal indított.

Ben várt egy kicsit, és amikor megfelelőnek ítélte a távolságot kettőjük között, utánaindult. Nem tartott attól, hogy Liesl felismeri a Range Roverben, és attól sem, hogy szokásos óvatosságán túlmenően gyanakodna. Ennek ellenére vigyázott, hogy kellő távolságot tartson, nehogy véletlenül megriassza.

Zürichben, egy útikönyveket árusító boltban megvette St. Gallen kanton térképét, és alaposan tanulmányozta a környék útjait. Amikor szóba került a házuk, Peter és Liesl is „kunyhót” említett, ami nagy valószínűséggel azt jelenthette, hogy erdőben van, vagy legalábbis fák között. A kórháztól északészaknyugatra, nagyjából nyolc kilométer távolságra volt egy erdős terület, és az utána következő legközelebbi már vagy negyven kilométerre lehetett, ami a keskeny vidéki utakon igen nagy távolság a napi munkába járáshoz, annak pedig, akit a hivatalos munkaideje végeztével is gyakran visszarendelhetnek, ha a szükség úgy hozza, már-már elviselhetetlen teher. Úgyhogy a ház nagy valószínűséggel a közelebbi erdőben van, döntötte el magában a kérdést Ben.

Mivel alaposan emlékezetébe véste a környék úthálózatát, tudta, hogy a legközelebbi elágazás nem egészen két kilométerre van. Abban az esetben, ha Liesl valamiért megáll az út szélén, neki tovább kellett volna hajtania, és csupán remélte, hogy nem teszi.

Az út nem sokkal később meredeken emelkedni kezdett, ami lehetővé tette, hogy messze előre nézzen, és megpillantsa Lieslnek éppen egy közlekedési lámpánál álló Renault-ját. A következő kereszteződés a 10-es országúté volt. Ha ott balra fordul, morfondírozott Ben, akkor abba az erdőbe megy, amelyre ő is gondolt, de ha jobbra kanyarodik vagy egyenesen tovább hajt, akkor kész, elképzelése sem lesz, hogy merre tovább.

A Renault balra kanyarodott.

Ben megkönnyebbülten beletaposott a gázba, és nem sokkal Liesl után ő is áthajtott a kereszteződésen. Az úton szerencsére több autó volt, semhogy feltűnővé válhatott volna. Biztosra vette, hogy a lány még mindig nem sejti, hogy követi.

A négysávos út egy vasútvonallal párhuzamosan futott, hatalmas, a látóhatár széléig nyúló szántóföldek között. Egyenletes iramban haladtak, mígnem Liesl – előbb, mint ahogy azt Ben várta – elkanyarodott.

Követte a keskeny, kanyargós úton, ahol rajtuk kívül alig járt valaki, és az ő kocsija volt az egyetlen a lányé mögött. Nem jó lesz így, állapította meg magában némi szorongással. Már besötétedett, és csupán idő kérdése volt, mikor veszi észre Liesl, hogy követi. Mihelyt ez bekövetkezik, vagy lelassít, hogy lássa, ki az, vagy ami a valószínűbb, megpróbálja lerázni. Ha hirtelen vezetési stílust vált, gondolta Ben, nem lesz más választása, mint hogy megmutassa magát.

Szerencsére a kanyargós út lehetővé tette, hogy rejtve, mindig egy kanyarral mögötte maradjon. Eleinte ritka, majd egyre sűrűsödő erdőben jártak. Ben időnként látta Liesl kocsijának felvillanó, majd a következő kanyarban eltűnő reflektorát. Attól, hogy jelentősen lemaradva követte, elmúlott a félelme a lelepleződéstől, és kezdett megnyugodni.

Pár perccel később azonban azt vette észre, hogy a reflektorfény sehol.

Hová tűnhetett? Elképzelhető, hogy Liesl lekanyarodott valamerre? Ben erősen a gázba taposott, hogy utolérje, de egy kilométerrel később sem látta sehol.

Nem emlékezett, hogy bármilyen leágazást látott volna, ezért csak arra tudott gondolni, hogy a lány valahol bekanyarodott a fák közé. Megállt, a kormányt ütközésig tekerve U-kanyart csinált – szerencsére egyik irányból sem érkezett kocsi, mielőtt befejezte a manővert, és lassan visszafelé indult, megkeresni az útelágazást.

Nem volt könnyű, mivel már majdnem teljesen besötétedett.

Ennek ellenére sikerült megtalálnia az útnak alig nevezhető, sokkal inkább vadcsapásnak látszó, kis földutat, amelyen halványan ugyan, de keréknyom látszott.

A térkép szerint az erdő, amelyben jártak, nem volt nagy. Egy kis tavat vett körül, és egyetlen út vezetett csupán a fák között.

Remek!

Feltéve, hogy a térkép pontos, mondta magában Ben.

Elágazáshoz érve kiszállt a kocsiból, és látta, hogy az egyik út körülbelül harminc méterrel arrébb véget ér, a másik, mély kátyúktól szabdalt viszont tovább halad. Azon indult el, és miközben alaposan megdolgozott a kormánnyal, azon gondolkodott, hogyan képes közlekedni Liesl a Renault-jával ott, ahol a Range Roverrel is nehéz.

Nem mérte a távolságot, de nem nagy utat tett meg, mielőtt az út véget ért.

A Renault-t megpillantva melléje állt, és kiszállt a terepjáróból. Most már teljesen sötét volt, nem látott semmit, és miután a motort kikapcsolta, csönd támadt, amelyet a bokrok között osonó kis állatok neszezése, és időnként madarak hangja tört meg.

Ben szeme viszonylag hamar alkalmazkodott a sötéthez, és észrevett egy másik, még keskenyebb, összehajló lombok alatt futó ösvényt. A nyakát behúzva enyhén előredőlt, és nekivágott. Óvatosan haladt, de néhányszor még így is csak hajszál választotta el attól, hogy elhasaljon, és bár a kezét védekezésként maga elé tartotta, az ágak sokszor veszélyesen közel kerültek a szeméhez.

Fényt pillantott meg, és pár lépéssel később egy tisztásra ért. Félbehasított gerendákból épült, fehérre festett kis ház állt rajta. Sok ablaka volt, amelyek barátságossá tették, és mindegyiken meleg fény szüremlett ki. Amit látott, az az épület hátsó frontja volt, a bejáratnak a másik oldalon kellett lennie. Óvatosan elindult hát, hogy megkerülje a házat, de alig jutott túl a sarkán, amikor fémes kattanást hallott.

Ijedten kapta fel a fejét, és Lieslt pillantotta meg, amint revolvert fog rá.

– Maradjon ott! – kiáltotta a lány.

– Várj! – Hartman csodálta a bátorságát, amellyel gondolkodás nélkül fölvette a harcot az „ismeretlen betolakodóval”, közben pedig félt, hogy elveszíti a fejét, és meghúzza a ravaszt.

– Ben! – kiáltott fel csodálkozva Liesl. – Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte, és leeresztette a fegyvert.

– Szükségem van a segítségedre.

A lány arca a sápadt holdfényben feszültnek, dühösnek látszott. – A kórháztól kellett, hogy kövess! Hogyan merészeltél szó nélkül, titokban utánam jönni?!

– Segítened kell megtalálni valamit. Kérlek! – Ben igyekezett a legmeggyőzőbb hangon beszélni, elérni, hogy a lány meghallgassa.

Egyelőre kevés sikerrel, mert Liesl hevesen megrázta a fejét, és tovább szidta: – Ki tudja, kiket hoztál a nyakamra?! A fene egyen meg!

– Hidd el, nem követett senki!

– Honnan tudod? Bérelted a kocsit?

– Zürichben.

– Hát persze! Idióta! Ha figyeltek, akkor a kocsiról is tudnak.

– De nem követett senki – mentegetőzött tovább Hartman.

– Tudod is te! – torkolta le a lány. – Amatőr vagy!

– Akárcsak te.

– Igen, de én olyan amatőr vagyok, aki négy éve állandó veszélyben él. És most légy szíves, tűnj el! Menj!

– Nem, Liesl – válaszolta halkan, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal Ben. – Beszélnem kell veled.