Tizenkettedik fejezet

Asunción, Paraguay

A taxi, egy öreg Volkswagen Bogár, belülről már nem volt olyan elbűvölő, mint amilyennek a repülőtéri droszton látszott, és a kipufogódobja is lyukas lehetett, mert fülsiketítően harsogott. Elegáns, spanyol gyarmati stílusú udvarházakat maguk mögött hagyva már a sűrű forgalomtól fuldokló belvárosban jártak, ahol gyalogosok tömege hömpölygött, kopott sárga villamosok csilingeltek, és szinte egymásba értek az autók. Több Mercedes-Benz volt közöttük, mint amennyit Anna Németországon kívül addig bárhol látott, de tudta, hogy a jelentős részük lopott. Asunciónban mintha megállt volna az idő, a város ugyanúgy nézett ki, mint a negyvenes években.

A Colónon, a belvárosban lévő szálloda kicsi és kopott volt, Anna útikönyve mégis három csillaggal jutalmazta, biztos jeleként annak, hogy a szerzőt lefizették. A portás először mogorva volt, de fölengedett, mikor kiderült, hogy a vendég folyékonyan beszél spanyolul.

A szoba faláról foltokban pergett a festék, ódivatúan magas volt, és mivel az utcára nyílt, rettentően zajos. Anna belenyugvással vette tudomásul, hogy ilyen – ha észrevétlen akart maradni, távol kellett tartania magát azoktól a helyektől, ahová a gringók jártak –, és örült, hogy van saját fürdőszobája.

Elővett egy üveg meleg ásványvizet az alig hűtő minibárból, és felhívta azt a számot, amelyet a Comisario Centricó-tól, a helyi rendőrparancsnokságtól kapott.

A kapcsolat nem hivatalos volt. Luis Bolgorio kapitány, a paraguayi rendőrség gyilkossági nyomozója néhány esetben telefonon az amerikai kormányzat segítségét kérte, és Anna egy FBI-os barátjától kapta meg a nevét és a telefonszámát. Bolgorio tartozott néhány szívességgel az amerikai kormányzatnak, és ezek, de csakis ezek mértékéig számíthatott rá.

– Szerencséje van, Miss Navarro – mondta Bolgorio, miután Anna bemutatkozott. – Az özvegy, bár gyászol, hajlandó találkozni magával.

– Nagyszerű! – Spanyolul, az üzleti élet nyelvén beszéltek; a hétköznapi érintkezésben a paraguayiak a guaranít használták. – Köszönöm a segítséget.

– Gazdag és befolyásos hölgy. Bízom abban, hogy a legnagyobb tisztelettel bánik vele.

– Természetesen – ígérte meg Anna. – A holttest…

– Nem hozzám tartozik, de elintézem, hogy bemehessen a rendőrségi hullaházba – ígérte Bolgorio.

– Remek.

– A ház az Avenida Mariscal Lópezen van. Oda tud menni taxival, vagy vegyem fel útközben?

– Ne fáradjon! Jó lesz a taxi.

– Rendben. Összeszedem az iratokat, amelyeket kért. Mikor találkozzunk?

Anna taxit rendeltetett a portással, a következő órát pedig azzal töltötte, hogy átnézze az „áldozatra” vonatkozó iratokat; tudta, hogy hivatalosan annak számít, mégis nehezére esett áldozatként gondolni a megölt bűnözőre.

Azzal is tisztában volt, hogy további információra nem számíthat, nagy valószínűséggel be kell érnie azzal, amit az Alan Bartlett-től kapott barna dossziéban talál. Bolgorio kapitány csak azért segített neki, mert az amerikai szervektől kapott segítség hasznára vált, segítette a munkáját, és egyben a karrierjét. Hoci-nesze alapon intézte el azt is, hogy Prosperi holttestét a rendőrségi hullaházba vigyék.

Bartlett szerint Paraguay következetesen elutasított minden kiadatási kérelmet, és évtizedekig a háborús bűnösök és egyéb, az igazságszolgáltatás elől menekülni akaró bűnözők kedvelt célországa volt. Abban, hogy ez így történt, nagy érdemei voltak az ország undorító, korrupt diktátorának, a magát élete végéig államfőnek nyilvánító Alfredo Stroessner tábornoknak. 1989-ben, amikor Stroessner diktatúráját megdöntötték, felcsillant ugyan némi remény, de csak átmenetileg – Paraguay továbbra is határozottan visszautasított mindenfajta kiadatási kérelmet.

Ideálisabb menedéket tehát el sem lehetett volna képzelni egy olyan idős gazember számára, mint Marcel Prosperi. A Korzikán született bandita a második világháború alatt nem csak a kábítószer-kereskedelmet tartotta kézben Marseilleben, a prostitúció és a fegyverkereskedelem szálai is nála futottak össze. Az ICU nyilvántartása szerint nem sokkal a háború után Olaszországba, onnan Spanyolországba, és végül Paraguayba menekült, ahol létrehozta a Marseille-ből érkező heroin dél-amerikai elosztó hálózatát, az úgynevezett „Francia kapcsolatot”, és szoros üzleti kapcsolatra lépett Santo Trafficante Juniorral, aki az amerikai maffia részéről az Egyesült Államokba irányuló heroinforgalmat ellenőrizte. Anna az iratokból azt is megtudta, hogy Prosperi bűntársai között a Paraguayt irányító elit néhány tagja is megtalálható, úgyhogy a bűnöző még halálában is igen veszélyes.

Paraguayban Prosperi azzal álcázta magát, hogy gépkocsi-kereskedői hálózatot tartott fenn. Néhány évvel korábban súlyos, ágyban fekvő beteg lett, két napja pedig meghalt.

Miközben az özveggyel megbeszélt találkozóra készült, Anna a Prosperi- és a Mailhot-féle eseten gondolkodott. Még nem tudta, mit fog mondani az özvegy, és mit derít ki a boncolás, de hajlandó lett volna fogadni arra, hogy Marcel Prosperi sem természetes halállal halt meg.

Bárki ölte is meg azonban a két embert, ügyes volt, találékony, ragyogóan felkészült.

A tény, hogy mindkét áldozat neve szerepelt Alan Bartlett Sigma-irataiban, figyelemre méltó volt ugyan, de nehezen lehetett volna megmondani, mi következik ebből. Voltak-e mások – az igazságügyi minisztériumban, a CIA-nél, vagy akár külföldön –, akik hozzáfértek a névsorhoz? Történt-e kiszivárogtatás?

Anna fejében ha lassan is, de formálódni kezdett egy elmélet. A gyilkosoknak – ugyanis több kellett hogy legyen – nyilván nem voltak anyagi gondjaik, és megfelelő felderítés után léptek működésbe. Ha nem a saját szakállukra cselekedtek, akkor a megbízójuk gazdag és hatalmas, de kérdés, milyen szándék vezérli. És mire a sietség, miért követték egymást olyan gyorsan a gyilkosságok?

Ezzel vissza is kanyarodott a korábbi kérdéshez: pontosan kik ismerik a listát? Bartlett a CIA-nél végzett belső vizsgálatról beszélt, amelybe az ICU-t is bevonták. Ez tehát kormányzati tényezőkre utalt. Mi a helyzet az igazságügyi miniszterrel? Vajon látta-e a névsort?

Anna nem tudta a választ sem ezekre, sem más, ugyancsak fontos kérdésekre.

Miért álcázták természetes halálnak a gyilkosságokat? Miért volt olyan fontos, hogy a gyilkosságok tényét is titkolják?

És mi…

Telefoncsörgés szakította félbe a gondolatait – megérkezett a taxi.

Anna gyorsan befejezte a sminkjét, és lesietett.

Az ezüst színű Mercedes – nagy valószínűséggel ugyancsak lopott volt – emberéletet nem kímélve törtetett előre a zsúfolt asuncióni utcákon. Sofőrje, egy jóképű, a harmincas évei második felében járó férfi időről időre a visszapillantó tükörbe nézett, remélve, hogy előbb-utóbb majd csak találkozik a tekintetük.

Anna szándékosan nem vett róla tudomást – jól nézett volna ki, ha egy helyi Rómeó ráakaszkodik! Egy hamis Rolexe-ket és Cartier-kat kínáló utcai árust figyelt inkább, aki lelkesen nyújtotta feléje az áruját, miközben egy közlekedési lámpánál álltak. Valamivel arrébb újabb árus – egy gyökereket, gyógyfüveket áruló öregasszony – nézte potenciális vevőnek.

Azóta, hogy megérkezett, egyetlen fehér, európai típusú arcot se látott. Igazából nem lepődött meg rajta – sok mindent hallott már Asunciónról, de azt még nem, hogy bárki mondjuk Párizshoz hasonlította volna. A taxi előtt nem sokkal egy öreg busz koromfekete füstfelhőt okádva araszolt előre a sűrű forgalomban, valamelyik szomszédos járműből harsogó zene szólt.

Annának egy idő után feltűnt, hogy a forgalom gyérebbé vált, az út szélesebb lett, és fák szegélyezték. Valamelyik kertvárosban jártak, hogy melyikben, nem tudta. A táskájában volt ugyan egy összehajtogatott térkép, de nem akart bajlódni vele.

Eszébe jutott, hogy Bolgorio kapitány azt mondta, Prosperi háza az Avenida Mariscal Lópezen van, vagyis a város keleti részén, a repülőtér felé. Végig is ment rajta, miután megérkezett, az volt az a szép, gyarmati stílusú házaktól szegélyezett, széles út.

Azok az utcák azonban, amelyeket a taxiból kipillantva látott, nem látszottak ismerősnek. Anna egészen biztos volt benne, hogy még nem járt a városnak ezen a részén.

– Hová megyünk? – kérdezte a taxistól.

Az meg sem mozdult, úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Hé, figyeljen ide! – szólt rá Anna, miközben a kocsi egy kihalt, csöndes utcán az úttest szélére húzódott.

Jézus!

Nem volt nála fegyver, a revolverét otthon hagyta, harcművészetekben és önvédelemben szerzett jártassága pedig nem tűnt…

A sofőr megfordult, és egy nagy, fekete 38-ast szegezett rá.

– Most már beszélgethetünk – mondta. – Az Egyesült Államokból érkezett, és Senor Prosperiékhez készül. Biztosan megérti, hogy néhányunkat érdekel a dolog.

Anna nyugalmat erőltetett magára. Tisztában volt azzal, hogy ha van előnye, az csak pszichológiai, a férfinak pedig egyetlen hátránya, hogy korlátozottak az ismeretei. Azt sem tudja, kicsoda. Vagy mégis?

– Ha a kábítószer-ellenes hivatal küldte, akkor van néhány barátom, aki szívesen elszórakozik magával… mielőtt nyomtalanul eltűnik. Nem maga lesz az első. Ha viszont amerikai político, akkor más barátaim szívesen, mondjuk úgy, elbeszélgetnek magával.

Anna legjobb tudása szerint igyekezett olyan arcot vágni, amely valahol félúton van az unott és a felháborodott között.

– Barátokról beszél – mondta, majd hirtelen az anyanyelvére váltva sziszegve figyelmeztette a sofőrt: – El muerto al hoyo y le vivő al bollo. Egy halottnak nincsenek barátai.

– Nem akarja eldönteni, hogyan haljon meg? A legtöbb embernek egész életében ez az egy választási lehetőség adatik meg.

– Előbb magának kell választania. El que mucho habla, mucho yerro. Sajnálom, mert így elpuskázza a feladatát. Ugye fogalma sincs róla, ki vagyok?

– Ha elég okos, megmondja magától is – válaszolta a taxis.

– Ez az, amire hiába számít – figyelmeztette lekicsinylő ajakbiggyesztéssel Anna. Utána tartott egy kis szünetet, majd megjegyezte: – Pepito Salazar nem örülne neki, ha megtenném.

A sofőr arca pár másodpercre megmerevedett. – Salazart mondott? – kérdezte aztán.

Anna az ország egyik leghatalmasabb kokainexportőrét említette, azt, akinek a vállalkozása a medellíni kokainbárókénál is jelentősebb volt.

A férfin jól látszott, hogy megdöbbent, de gyanakvóvá vált. – Nem kunszt idegenre hivatkozni. Bárki megteheti – mondta.

– Este, ha visszatérek a Palaquintóba, csak a maga nevét ismételgetem – felelte kihívóan Anna. Csak a beavatottak tudják, hogy Palaquintónak nevezik Salazar hegyek között épült pazar rezidenciáját. – Kár, hogy hivatalosan nem mutattak be bennünket egymásnak.

A férfi hangja enyhén remegni kezdett – Salazar személyes megbízottjával ujjat húzni majd felért az öngyilkossággal: – Sokat hallottam a Palaquintóról, tudom, hogy még a vízcsapok is aranyból vannak, és a szökőkutakban pezsgő csobog…

– Csak fogadások alatt – vágott közbe Anna –, és tudja, én a maga helyében nem számítanék arra, hogy meghívnak valamelyikre. – Miközben beszélt, apró táskájába nyúlt, a szobakulcsáért.

– Bocsásson meg! – kért elnézést a magát taxisnak kiadó férfi. – Olyanoktól kaptam az utasítást, akik nem voltak elég tájékozottak. Egyikünknek sem jutna eszébe, hogy megsértse Salazar kíséretének bármelyik tagját.

– Pepito tudja, hogy néha óhatatlanul előfordulnak hibák.

– Anna a 38-asra nézett, bátorítóan rámosolygott a férfira, és villámgyors mozdulattal a csuklójába döfte a kulcsot. A hegyes, fűrészesre reszelt fém átütötte a bőrt, izomba hatolt, és a fegyver Anna ölébe esett. Miközben az áltaxis a szemét összeszorítva üvöltött a fájdalomtól, felkapta, és a fejéhez szorította a revolvert.

– La mejor palabra es la que no se dice – mondta összeszorított foggal. A legjobb szó az, amit nem mondanak ki.

Kiparancsolta a kocsiból a férfit, megvárta, amíg tesz tizenöt lépést, aztán átült a helyére, és nagy gázt adva elhajtott. Figyelmeztette magát, nehogy a borzalmas kaland átgondolásával vesztegesse az időt. Nem akarta engedni, hogy ösztöneit és agyát a félelem bénítsa meg. Fontos munka várt rá, még szüksége volt rájuk.

Marcel Prosperinek az Avenida Mariscal Lópezen lévő háza eléggé távol esett az úttól. Hatalmas, spanyol gyarmati stílusú épület volt, gyönyörűen ápolt park közepén, és Annának azonnal az otthon, Kaliforniában látott, régi spanyol missziósházakat juttatta eszébe. A magas vaskerítéssel körülvett park nem a hagyományos, „pázsit és bokrok” receptet követte – teraszok alkották, amelyeken változatos formájú kaktuszok és színpompás virágágyak váltották egymást.

Anna valamivel lejjebb állt meg az ezüstszürke Mercedesszel, és gyalog indult a kapuhoz, amely előtt egy taxi állt. Alacsony, pocakos férfi szállt ki belőle, és ballagott feléje. A meszticekre jellemző sötét bőre volt, vastag, a szája sarkánál derékszögben lefelé kanyarodó bandito-bajusza, hátrasimított, ritkás fekete haja. Az arca – vagy mert zsíros volt a bőre, vagy az izzadságtól – fényesen csillogott, és már messziről lerítt róla, hogy nagyon elégedett magával. Rövid ujjú fehér inge átizzadva tapadt a testére, megmutatva sötét mellszőrzetét.

Bolgorio kapitány?

Miért nem rendőrségi kocsival jött? – kérdezte magában Anna, értetlenül nézve a távolodó taxi után.

A férfi széles mosollyal lépett hozzá, és lapáttenyerébe fogta a kezét.

– Navarro ügynök! – köszöntötte lelkesen. – Nagy öröm ilyen gyönyörű nőt megismerni.

– Köszönöm, hogy eljött.

– Jöjjön, Senora Prosperi nem szereti, ha várakoztatják! Tudja, nagyon gazdag, befolyásos hölgy, és megszokta, hogy mindenki azt teszi, amit mond. Menjünk!

Bolgorio becsöngetett, a kaputelefonhoz hajolva megmondta a nevét, és miután a láthatatlan őr kinyitotta az elektromos zárat, belökte a kaput.

Amint a parkba beléptek, Anna egy virágok fölött görnyedő kertészt látott, metszőolló volt a kezében, két hosszú kaktuszágy között pedig egy idősebb nőt, amint üres poharakkal és nyitott ásványvizes üvegekkel megpakolt tálcát vitt valahová.

– A beszélgetés után együtt megyünk a hullaházba? – kérdezte Anna.

– Ahogy már mondtam, az ügynek ez a része nem rám tartozik. Ugye milyen gyönyörű ház? – kérdezte a kapitány. Boltíves napfénytető alatt, kellemesen hűs árnyékban álltak.

Bolgorio megnyomta a világos fából készült, szépen faragott ajtó melletti csengőt.

– De ugye el tudja intézni? – kérdezte az ajtónyitással egy időben Anna. Fiatal, fehér blúz-fekete szoknya egyenruhát viselő szobalány tessékelte őket beljebb.

A házban – hála a terrakotta padlónak – még hűvösebb volt. A szobalány egy tágas, gyéren bútorozott, primitív szőttes szőnyegekkel, cseréplámpákkal és edényekkel díszített szobába vezette őket, amelyben furcsán, oda nem illően hatott a stukkós, süllyesztett lámpás mennyezet.

Egy hosszú, alacsony, fehér kereveten ültek és vártak. A lány kávét és sűrűn gyöngyöző ásványvizet kínált nekik, de egyikük sem kért.

Amikor már kezdett kínosan hosszúra nyúlni a várakozás, végre megjelent a ház magas, karcsú, kecsesen mozgó úrnője. Fekete gyászruhát viselt, amelyről messziről lerítt, hogy valamelyik neves divattervezőé – Sonia Rykielre tippelt Anna. A hatást fekete turbán és egy túlméretezett Jackie Onassis-féle napszemüveg tette teljessé.

Anna és Bolgorio is felállt, hogy üdvözölje Prosperi özvegyét, aki anélkül, hogy kezet fogott volna velük, minden bevezetés nélkül közölte: – Fogalmam sincs, miben segíthetnék maguknak.

– Luis Bolgorio kapitány vagyok a políciától – mondta előrelépve Bolgorio, és udvariasan fejet hajtott. – Ő pedig Anna Navarro különleges ügynök az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumától.

– Consuela Prosperi – mutatkozott be végre, igaz, türelmetlenül, az özvegy.

– Kérem, fogadja legmélyebb együttérzésünket – folytatta a kapitány. – Mindössze néhány kérdést szeretnénk föltenni, és utána rögtön megyünk.

– Mi a probléma? Mint tudják, a férjem hosszú ideje beteg volt, és a halál, bármennyire szörnyű ezt kimondani, megváltást jelentett számára.

Magáról nem is beszélve – gondolta Anna. – Olyan információt kaptunk – fordult rögtön az asszonyhoz –, amely szerint elképzelhető, hogy a férjét megölték.

A bejelentés nem volt különösebb hatással Consuela Pros- perire. – Kérem, üljenek le! – mondta, és egy fehér széket odahúzva, Annával és Bolgorióval szemben foglalt helyet. Bőrét a sok ráncfelvarrás természetellenesen feszessé tette, ráadásul túl is sminkelte magát.

– Marcel az élete utolsó éveiben súlyos, ágyban fekvő beteg volt, nagyon rossz állapotban – mondta.

– Értem. Voltak ellenségei? – kérdezte Anna.

– Miért lettek volna? – kérdezett vissza gőgös, királynői pillantás kíséretében az asszony.

– Señora, köztudott, milyen utat járt be a kedves férje.

Haragos szemvillanás után hangzott a válasz: – A harmadik felesége vagyok, és soha nem beszéltünk az üzleti dolgairól. Nem is érdekelnek, egy szemernyit se.

Anna biztos volt benne, hogy az asszony tisztában van Prosperi viselt dolgaival, és abban is, hogy nem különösebben gyászolja a férjét.

– Voltak rendszeres látogatói Señor Prosperinek? – tette fel a következő kérdést.

Az özvegy elbizonytalanodott, de csak egy pillanatra. – Azóta, hogy összeházasodtunk, nem.

– Tud valamilyen konfliktusról közte és a külföldi üzleti partnerei között?

Az asszony erősen összeszorította a száját, és ettől néhány függőleges, a valódi koráról tanúskodó ránc jelent meg az arcán.

– Navarro ügynök a világ minden kincséért sem akarta megbántani, Señora! – szólt közbe lázas sietséggel Bolgorio.

– Úgy értette…

– Pontosan tudom, hogyan értette! – fojtotta belé a szót Consuela Prosperi.

– Az évek során nyilván sok olyan ember akadt, aki a férje felelősségre vonását, letartóztatását, sőt, a halálát kívánta – folytatta Anna. – Riválisok. Az ellenőrzésük alatt álló területeket növelni akarók. Csalódott, magukat valamiért megrövidítettnek érző üzlettársak. Maga is tudná sorolni, ugyanúgy ismeri őket, mint én.

Az özvegy nem válaszolt.

– Lehettek ugyanakkor barátai is, akik óvni akarták. Esetleg felderítők, biztonsági emberek. Tud valakiről, aki figyelmeztette, hogy veszélyben az élete?

– A tizenkilenc év alatt, amíg házasok voltunk – válaszolta félrefordulva Consuela Prosperi semmi ilyesmiről nem hallottam.

– Mondta-e, célzott-e rá valamikor, hogy fél, mert úgy érzi, hogy az életére törnek?

– A férjem visszahúzódó ember volt. Csöndestárs egy autókereskedésben. Nem szerette a társaságot, szemben velem, aki élvezem, ha pezseg körülöttem az élet.

– Értem. De mondta-e valaha, hogy fél elmenni itthonról? – tartott ki makacsul az eredeti kérdése mellett Anna.

– Nem szeretett elmenni itthonról! – pontosította a mondatot az özvegy. – Akkor volt a legboldogabb, ha bevehette magát a könyvtárszobájába, életrajzokat és történelmi munkákat olvasgatott.

Annának – maga sem tudta, miért – Ramón halk mondata jutott eszébe: El diablo sabe más por viejo que por diablo. Az ördög nem azért tud sokat, mert ördög, hanem mert vén.

– Remek itt a biztonsági rendszer – mondta, megpróbálva másfelől becserkészni az özvegyet.

– Először van Asunciónban? – kérdezte mosolyogva Señora Prosperi.

– Nagy nálunk a szegénység, és sok a bűncselekmény, Navarro ügynök – kapcsolódott be a párbeszédbe Bolgorio kapitány, és hogy még kifejezőbb legyen, tehetetlenül széttárta a kezét. – Az olyan tehetős emberek, mint Prosperiék, jól teszik, ha vigyáznak.

Anna tudomást sem vett róla. – Az utóbbi hetekben volt látogatója a férjének? – kérdezte az özvegytől.

– Nem. A barátaim elég sűrűn megfordultak nálam, de egyik sem ment fel hozzá az emeletre. Az utolsó éveire lényegében nem maradt barátja. Rajtam és az ápolónőin kívül senkivel nem érintkezett.

– Honnan jöttek az ápolónők? – kérdezte, a fejét meglepetten felkapva, Anna.

– Egy betegellátó ügynökségtől.

– Mindig más jött, vagy ugyanazok váltották egymást?

– Volt nappali és éjszakás ápolónő… igen, mindig ugyanazok – válaszolta az özvegy. – Remekül ellátták.

Anna annyira elgondolkodott, hogy régi rossz szokásának engedve beleharapott az alsó ajkába. – Utána kell néznem az alkalmazottaiknak – mondta.

– Muszáj ezt nekem eltűrnöm? – fordult felháborodottan Bolgorióhoz az özvegy. – Belegázolnak a magánéletembe!

A kapitány összetette a kezét, mint aki könyörög. – Kérem, Señora Prosperi! Navarro ügynök csupán azt akarja kideríteni, hogy történhetett-e bűncselekmény.

– Bűncselekmény?! A férjemnek megállt a szíve! – jelentette ki határozottan az özvegy.

– Ha kell, máshol is érdeklődhetek – figyelmeztette Anna –, de sokkal egyszerűbb lenne, ha…

Consuela Prosperi a mondat közepén felpattant, és remegő orrcimpával, undorodva nézett rá, mintha véletlenül a házba tévedt, undok rágcsáló lenne. Nem szólt, helyette Bolgorio törte meg a feszült csöndet: – Természetes, hogy egy ilyen előkelő hölgy nehezen viseli, ha a magánéletében vájkálnak.

– Señora Prosperi! – folytatta, a megjegyzésről tudomást sem véve Anna. – Azt mondja, két ápolónő járt magukhoz. Megbízhatóak voltak?

– Nagyon.

– Soha nem betegedett meg, nem hagyott ki ügyeletet egyik sem?

– Időnként előfordult. Ünnepekkor – Ano Nuevo, Dia de los Trabajadores, Carnaval, meg hasonlók – rendszeresen elkéredzkedtek. Ezzel együtt nagyon lelkiismeretesek voltak, és az ügynökség mindig küldött helyettest, anélkül, hogy külön szólnom kellett volna. A helyettesítők ugyanúgy értették a dolgukat, mint az állandó ápolónők. Marcel utolsó éjszakáján is helyettesítő nővér volt itt, és mindent elkövetett, hogy életben tartsa…

Helyettes nővér! Anna kihúzta magát, és egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. – Helyettesítő ápolónő volt itt, amikor meghalt?! – kérdezte

– Igen, de mint mondtam, ugyanúgy értette a dolgát…

– Ismerte? Járt itt korábban?

– Nem…

– Meg tudná mondani az ügynökség nevét és telefonszámát?

– Természetesen. De ha azt hiszi, hogy az ápolónő ölte meg Marcelt, arra csak azt tudom mondani, hogy ostobaság – válaszolta Señora Prosperi. – Halálos beteg volt.

– Felhívná őket? – fordult izgatottan Bolgorióhoz Anna. – Utána szeretnék minél előbb a hullaházba menni. Szóljon oda, hogy készítsék elő a holttestet!

– A holttestet?! – kérdezte Consuela Prosperi, és indulatosan felpattant.

– Elnézést kérek, ha kicsit késni fog a temetés. Szeretném, ha engedélyezné a boncolást – mondta Anna. – Bírói határozat alapján is meg lehet csinálni, de sokkal egyszerűbb és gyorsabb, ha hozzájárul. Biztosíthatom róla, hogy utána nyitott koporsóban is…

– Miről beszél? – vágott közbe őszinte csodálkozással az özvegy, és a díszes kandallóhoz lépve egy urnát emelt le a párkányról. – A hamvai. Pár órája hozták meg őket.