Tizedik fejezet

Bedford, New York

Max Hartman magas támlájú karosszékben, az íróasztala mögött ült a könyvtárszobában, ahol általában a látogatóit fogadta. Ben különösnek találta, hogy az apja vele találkozva is visszavonult bőrrel borított íróasztala mögé, egyfajta határt alkotva maga köré.

A valaha magas, délceg öregember összeaszottnak tűnt az öblös székben, olyan volt, mint egy kis manó, és még csak véletlenül sem keltette azt a benyomást, amelyet szeretett volna. Ben az asztal előtt, egy jóval kisebb, de ugyancsak karos bőrszékben foglalt helyet.

– Amikor felhívtál, olyan volt a hangod, mintha valami nagyon fontosat akarnál mondani – kezdte Max.

Kifinomult, közép-atlanti tájszólással beszélt, nagyon halvány, alig észrevehető német akcentussal. Frissen Amerikába érkezett fiatal emberként Max Hartman beszédleckékre járt, olyan elszánással igyekezett javítani a kiejtésén, mintha múltja minden emlékét el akarná törölni.

Ben figyelmesen, átható pillantással nézte az apját, próbálta megérteni, eligazodni rajta. Mindig rejtély volt a számára. Távoli, félelmetes, megfejthetetlen. – Úgy van – felelte.

Egy idegennek, aki először találkozik Max Hartmannal, a nagy, kopasz, sötét pigmentfoltokkal pettyezett koponya és a húsos cimpájú, jókora fülek tűntek volna fel mindenekelőtt. Utánuk a véreres, a vastag, szarukeretes szemüveg miatt groteszkül nagynak látszó szemek, majd az előreugró áll és a kitágult orrcimpák, amelyek enyhén remegtek, mintha valamilyen kellemetlen szag ingerelte volna őket. És mégis, akármilyen sok kárt tett a kor, az öreg Hartmanon látszott, hogy valamikor lehengerlően jóképű, vonzó férfi volt.

Mint mindig, ezúttal is Londonban, a Savile Row-n, mérték után készült öltöny volt rajta. Grafitszürke, keményített, hófehér inggel, amelynek mellrészén, finom selyemmel hímezve ott volt a monogramja, és az összhatást aranymintás, sötétkék selyem nyakkendő és nehéz arany mandzsettagombok tették teljessé. Vasárnap reggel tíz óra volt, de Maxtól – már ami az öltözékét illeti – ott helyben össze lehetett volna hívni egy fontos igazgatótanácsi értekezletet.

Furcsa, hogy az ember előélete mekkora befolyással van az érzékelésére, állapította meg magában Ben. Időnként olyannak látta az apját, amilyen volt – öregnek és törékenynek –, máskor viszont a megszeppent kisgyermek szemével nézte, és olyankor hatalmasnak, legyőzhetetlennek tűnt.

Igazság szerint Ben és Peter mindig félt egy kicsit az apjától, nem tudott igazán felszabadultan, könnyedén viselkedni, ha vele volt. Max Hartman a legtöbb emberben félelmet ébresztett, úgyhogy az lett volna a különös, ha a fiaira másképp hat. Komoly erőfeszítés kellett ahhoz, hogy valaki szeresse, megértse és gyöngéd érzelmeket tápláljon iránta. Leginkább egy bonyolult idegen nyelv elsajátításához lehetett volna ezt hasonlítani, amire Peter sosem volt képes, vagy talán nem akart képessé válni.

Bennek hirtelen bevillant Peter eltorzult, vádló arckifejezése, amikor elmondta, mit tudott meg Maxról, a következő pillanatban pedig már gyerekkori emlékek árasztották el, és érezte, hogy a torka elszorul, a szeme megtelik könnyel.

Ne gondolkodj!, figyelmeztette magát. Ne gondolj Peterre! Főleg ne itt, ebben a házban, ahol együtt bújócskáztatok, dögönyöztétek egymást, az éjszaka közepén suttogva egymáshoz bújtatok, kiabáltatok, nevettetek és sírtatok, ha éppen ahhoz volt kedvetek.

Peter nincs többé, és most érte is helyt kell állnod.

Bennek fogalma sem volt, hogyan kezdje, hogyan térjen a tárgyra. Baselból hazafelé, a hosszú repülőúton többször is átgondolta, miként fogja kérdőre vonni az apját, de mintha egy varázsütésre mindent elfelejtett volna, a gondosan megformált mondatok közül egy sem jutott az eszébe. Egyvalami maradt meg benne: a szilárd elhatározás, hogy nem tesz említést Peterről, csodával határos felbukkanásáról és a megöléséről. Mi értelme lenne? Minek kínozni az öreget? Max Hartman szempontjából Peter évek óta halott volt, és nem lett volna értelme szenvedést okozni neki csak azért, hogy megtudja: ha később is, mint hitték, de valóban meghalt.

Különben is, Ben természetétől idegen volt a konfrontáció, a támadás. Hagyta, hadd beszéljen az apja az üzletről, kérdezze csak nyugodtan az általa kezelt számlákról. Bizonyos szempontból még élvezte is, mert az öregnek a kora ellenére vágott az agya. Egy idő után szeretett volna témát váltani, de nem tudta, hogyan tegye. Mégsem kérdezhette meg könnyedén, hogy „apropó, apa, nem voltál te véletlenül náci?”

Néhány tiszteletkor után azonban mégis úgy döntött, hogy belevág. – Furcsa, de Svájcban jöttem rá, milyen keveset is tudok arról, hogyan éltél Németországban – mondta.

Az apja szeme még nagyobbá vált a vastag lencse mögött.

– Mitől van ez a hirtelen érdeklődés a család története iránt? – kérdezte előrehajolva.

– Biztosan Svájc teszi. Eszembe juttatta Petert. A halála óta először jártam ott.

– Tudod, hogy nem szokásom merengeni a múlton – mondta, a kezét alaposan megvizsgálva Max Hartman. – Soha nem is volt. Előre nézek, nem hátra.

– De Dachau… Sose meséltél róla – figyelmeztette Ben.

– Igazából nincs mit mesélni róla. Odahurcoltak, nagy szerencsével túléltem, és 1945. április 29-én kiszabadultam. Soha nem fogom elfelejteni a dátumot, bár életemnek ahhoz a szakaszához tartozik, amelyet a legszívesebben örökre elfelejtenék.

Ben mély lélegzetet vett, és egyenesen a mondanivalója közepébe vágott: – A neved nem szerepel a szövetségesek által kiszabadítottak listáján.

Max hosszan, rezzenéstelen arccal nézett rá, majd legnagyobb megdöbbenésére szélesen elmosolyodott. – Ajánlatos óvatosan bánni a történelmi dokumentumokkal – mondta. – Óriási volt akkoriban a felfordulás, könnyen félre lehetett hallani, vagy ki lehetett hagyni egy nevet. Jelent az valamit, hogy az enyém hiányzik egy valamilyen amerikai őrmester által összeállított listáról?

– Ugye nem voltál Dachauban? – kérdezte csöndesen az apjától Ben.

Max lassan megfordította a székét, úgy, hogy a hátát mutassa neki. A hangja furcsa, távoli volt, amikor megszólalt: – Micsoda kérdés!

– Igazam van? – kérdezte Ben, és közben érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.

Max hirtelen visszafordult; az arca üres, kifejezéstelen volt, de halvány pír jelent meg sárgás, pergamenszerű bőrén.

– Akadnak olyanok, akik azt is le akarják tagadni, hogy egyáltalán volt holokauszt – mondta. – Úgynevezett történészek, írók – könyveket, tanulmányokat írnak arról, hogy az egész csak koholmány, szó sem volt zsidók millióinak a lemészárlásáról.

Ben szíve vadul vert, a szája kiszáradt. – Hitler SS-ének a hadnagya voltál. A neved szerepel egy dokumentumon – egy cégalapítási papíron, amely egy titkos vállalkozás igazgatótanácsának a névsorát tartalmazza. Te voltál a cég pénztárosa.

– Nem hallgatom tovább ezt az ostobaságot! – válaszolta fojtott suttogással az apja.

– Tehát igaz?

– Azt sem tudod, mit beszélsz!

– Ezért nem meséltél soha Dachauról! Az egészet csak kitaláltad. Sosem jártál ott. Náci voltál.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte feldúltan az öregember. – Hogy hiheted? Hogy merészelsz így megsérteni?!

– A dokumentum… Svájcban van. Cégalapítási okirat. Minden, ami benne szerepel, igaz.

– Valaki, hogy lejárasson előtted, mutatott egy hamis irományt – válaszolta indulattól szikrázó tekintettel Max Hartman –, és te, Benjamin, úgy döntöttél, hogy hiszel neki. Az igazi kérdés az, hogy miért?

Ben úgy érezte, hogy a szoba lassan forogni kezd körülötte. – Azért, mert Peter mondta! – kiabálta magából kikelten.

– Két nappal ezelőtt Svájcban! Ő találta meg azt az iratot! Ő derítette ki az igazságot. Rájött, hogy mit tettél, és meg akart védeni bennünket a következményeitől.

– Peter?! – kiáltott fel elakadó hangon Max.

Az arckifejezése borzalmas volt, de Ben nem állt meg, kényszerítette magát, hogy folytassa.

– Beszélt a vállalatról, elmondta, ki vagy valójában. Erről beszélgettünk, amikor lelőtték!

Max Hartman arcából egy pillanat alatt kiszaladt a vér, az íróasztalon nyugvó öreg, bütykös keze remegni kezdett.

– A szemem előtt ölték meg! – Ben magából kikelve köpködte a szavakat: – A testvéremet, a fiadat… Tessék, egy újabb áldozat!

– Hazugság! – kiabálta az apja.

– Nem. A színtiszta igazság. Az, amit egész életünkben titkoltál előlünk.

Max hangja váratlanul halkká és jéghideggé vált; mintha sarki szélroham söpört volna végig a szobán: – Olyan dolgokról beszélsz, amelyeket nem értesz. – Kis szünetet tartott, majd közölte: – A beszélgetésnek vége.

– Tudom, ki vagy! – felelte Ben. – És rosszul vagyok tőled!

– Kifelé! – kiáltotta Max Hartman, és remegő kézzel az ajtóra mutatott, Ben pedig elképzelte, amint ugyanaz a kéz egy kissé feljebb emelkedve SS-üdvözlésre lendült valamikor, a távoli, de sajnos, nem elég távoli múltban. Sosem lesz elég távoli, és valamelyik író gyakran idézett mondata jutott eszébe: „A múlt nem halott, sőt, igazából nem is múlt.”

– Takarodj! – harsogta az apja. – Tűnj el a házamból!

Washington, D. C.

Az Air Canada Új-Skóciából érkező járata késő délután szállt le a Reagan-repülőtéren, és hat óra volt, mire a taxi Anna házához érkezett Adams-Morganben. Addigra már teljesen besötétedett.

Anna szeretett hazatérni, igazi menedéknek érezte a lakását. Az egyetlen hely volt, ahol teljes magabiztossággal tudott mozogni. Kicsi, egy hálószobás lakás volt egy nem túl jó környéken, de számára a világ közepe.

A liftből kiszállva éppen távozni készülő szomszédjával, Tom Bertonéval futott össze. Tom és a felesége, Danielle is ügyvéd volt, mindketten nagyon közvetlenek, kedvesek. – Találkoztam az öccsével. Igazán kedves srác – mondta lelkesen Tom, mielőtt becsukódott a liftajtó.

Öcs?

Annának nem volt testvére.

A lakás ajtajához érve megállt, és mélyeket lélegezve igyekezett megnyugodni. Amikor úgy érezte, hogy sikerült, elővette a szolgálati fegyverét, egy kilenc milliméteres Sig-Sauert, és csak azután fordította el a zárban a kulcsot. A lakásban sötét volt, és anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, az évekkel korábban, a fegyveres kiképzés során elsajátított R&K, „rejtőzés és kutatás” taktikát alkalmazta. Ez abból állt, hogy a fegyvert maga előtt tartva, háttal a falhoz simulva haladt előre, sarokhoz érve gyorsan átszökkent a szemközti falhoz, és ugyanúgy haladt tovább. Terepen is dolgozó ügynökként el kellett sajátítania a módszert, de soha, egyetlen pillanatra sem gondolta, hogy egyszer még a saját otthonában, menedékében fogja alkalmazni.

Miután becsukta maga mögött az ajtót, teljes csönd támadt. A lakás nyugodtnak, háborítatlannak tűnt, leszámítva egyvalamit: az egészen enyhe, alig észrevehető füstszagot. Túl gyenge volt, hogy égő cigarettáé legyen, inkább egy dohányos öltözékétől származott.

Valaki tehát járt a lakásban.

Az utcáról beszűrődő halvány fényben egyebet is észrevett: iratszekrényének a fiókjai kicsit ki voltak húzva, pedig mindig precízen a helyükre tolta őket. Valaki kutatott a dolgai között.

Annán hirtelen dühös indulat vett erőt.

Továbbmozdult, és a fürdőszoba felől enyhe huzatot érzett, ami nyitva hagyott ablakra utalt.

Aztán halk, de könnyen azonosítható neszt hallott: gumitalp súrlódott a fürdőszoba kövéhez.

A hívatlan látogató még mindig ott volt!

Anna gyorsan villanyt gyújtott, és villámgyorsan lekuporodva, a revolvert két kézzel markolva körbefordult. A behatolót nem látta ugyan, de a lakás kicsi volt, nem sok helyen lehetett elrejtőzni benne. Anna fölegyenesedett, és hátát a falnak vetve óvatosan a hálószoba felé indult.

Egy töredék másodperccel az után, hogy megérezte a friss légmozgást, erős rúgás röpítette ki a kezéből a fegyvert. Honnan jöhetett? Az íróasztal vagy az irattartó szekrény mögül. A Sig Sauer nagyot koppant a padlón. Szerezd vissza mindenáron!

Az újabb rúgás hátralökte, neki a hálószoba ajtajának. Ott maradt, és mozdulatlanná merevedve nézte a pár lépést hátráló férfit.

Aki valójában nem is férfi volt. Karcsú teste tinédzserről árulkodott, és hiába dagadtak keményen trikója alatt az izmai, a vonásai alapján nem lehetett több tizenhét évesnél. Őrület!

Anna lassan, óvatosan felállt, és lazaságot tettetve, a nyers színű kerevet felé indult, ami alól éppen csak kilátszott a revolver acélkék markolata.

– Ugye milyen gyakoriak errefelé a betörések? – kérdezte gúnyosan a gyerekember. Fényes, koromfekete haját rövidre vágatta, az arcán látszott, hogy csak nemrég kezdett borotválkozni, és a vonásai egészen kellemesek voltak. – Megdöbbentőek a statisztikák. – Másképp beszélt, mint a Washington délnyugati részén gyakori bűnözők. Ha találgatnia kell, Anna azt mondta volna, hogy nem is amerikai, enyhe ír akcentust vélt felfedezni a kiejtésén.

– Nincs itt semmi érték – mondta, és nagyon igyekezett, hogy nyugodt maradjon a hangja. – Már biztosan maga is tudja. Egyikünk sem akar bajt. – A keze még mindig érzéketlen volt a rúgástól. Miközben beszélt, újabb lépést tett a kerevet felé, majd könnyedén megkérdezte: – Apropó! Nem iskolában lenne a helye?

– Hogyne! De fölösleges férfira bízni azt, amit egy gyerek is meg tud csinálni – válaszolta egyetértőn a fiatalember, és a lábát félkör alakban meglendítve hasba rúgta Annát, amitől az nekiesett az íróasztalnak, és pár másodpercre a lélegzete is elakadt.

– Tudta – kérdezte a betolakodó –, hogy betöréskor nagyon sokszor a saját fegyvere végez a tulajdonossal? Érdekes statisztika. Az ember sosem lehet elég óvatos.

Hogy nem betörő, az teljesen nyilvánvaló volt. Nem is úgy beszélt, mint azok. Anna kis időre szorosan becsukta a szemét, és igyekezett számba venni lakása berendezését, az elérhető tárgyakat…

Az M26! – vágott belé. Meg kell találnia az M26-ot! Biztosra vette, hogy a támadója alaposan átkutatta a lakást, de annak, aki nem ismerte, ránézésre elég nehéz volt rájönnie, valójában milyen célt szolgál a furcsa tárgy. – Adok pénzt! – mondta hangosan, és az íróasztal felé fordulva kezdte kihúzogatni a fiókokat. – Kap pénzt! – Hová tehette? És vajon működik-e még? Legalább két éve volt, hogy utoljára használta. A nagy, középső fiókban találta meg az eszközt, több piros, csekk-könyvet tartalmazó kartondoboz mellett. – Na végre! Itt van!

Anna az M26 Tasertront határozottan megmarkolva fordult vissza, és közben bekapcsolta, ami után éles sípoló hang jelezte, hogy a készülék teljesen fel van töltve.

– Most jól figyeljen ide! – mondta a behatolónak. – Ez egy M26-os Taser, a legnagyobb teljesítményű, amit el tud képzelni. Húzódjon hátra, mert különben használom. Nem érdekel a harcművészetekben való jártassága; huszonötezer volt ellen nincs mit tenni.

A fiatalember arca kifejezéstelen maradt, nem árult el semmit a gondolataiból, de engedelmeskedett, lassan a fürdőszoba felé hátrált.

A készülék, ha működésbe hozták, két nagyon vékony, hat milliméteres tűben végződő huzalt lőtt ki, és a tűk jó időre harcképtelenné tették azt, akit eltaláltak, néha még eszméletvesztést is okoztak.

Anna követte a fürdőszobába visszavonuló behatolót. A gyerekember tapasztalatlan volt, hagyta beszorítani magát egy szűk helyre, ahol alig lehet mozogni. Buta, amatőr viselkedés. Anna nem akart kockáztatni, ezért maximális teljesítményre állította a Tasert, amely erősen zümmögött, sercegett a kezében, és pici elektródái között kék elektromos ív feszült. Váratlan hangot hallott – a teljesen kinyitott csapból ömlő víz zaját. Mi az ördögöt csinál? Anna a Tasert készenlétben tartva berontott a fürdőszobába, és csak azt látta, hogy a gyerekember, valamit a kezében tartva, felé fordul. Mire rájött, mi az, és kitalálta, mit akar, túl késő volt, nem tudta időben eldobni az M26-ot. A zuhanyrózsából ráspriccelő víztől olyan erős áramütést kapott, hogy összerogyott, és fájdalmában vonaglott a kövön.

– Szép találat – állapította meg színtelen hangon a fiatalember. – Kár, hogy késésben vagyok. Remélem, még találkozunk – mondta, és játékosan kacsintott.

Anna nem válaszolt, csak nézte tehetetlenül, amint kimászik a fürdőszoba-ablakon, és elindul lefelé a tűzlépcsőn.

Mire olyan állapotba került, hogy felhívja a rendőrséget, addigra azt is megállapította, hogy semmi nem tűnt el a lakásból. Később ez volt az egyetlen kérdés, amelyre képes volt válaszolni. A rendőrök a szokványos kérdéseket tették fel, vitatkoztak egymással, hogy betörésnek vagy lakáson belüli támadásnak minősítsék az esetet, és miután ezt eldöntötték, úgy tűnt, hogy kifogytak az ötletekből.

Magára maradva Anna az órájára nézett, és látva, hogy még csak este nyolc van, David Denneen lakásának számát hívta. – Ne haragudj, hogy otthon zavarlak – kezdte de érdekelne, szabad-e a vendégszobátok. A lakásomat épp most kezdik felforgatni a bűnügyi helyszínelők…

– Jézusom! – vágott közbe Denneen. – Mi történt.

– Majd később elmondom! Elnézést az alkalmatlankodásért…

– Vacsoráztál már? Ha nem, siess! Felrakunk még egy tányért.

David és Ramón a Dupont Circle közelében, egy háború előtt épült házban lakott, taxival mintegy negyedórányira Annától. A lakás igen kellemes volt magas mennyezetével, szép ólomüveg ablakaival. A küszöböt átlépve Anna az illatokból – chili, ánizs, kömény – azonnal tudta, hogy Rodrigo főzött.

Három évvel korábban mellé osztották be kezdő ügynökként Denneent. Gyorsan tanult, jól végezte a munkáját, és több komoly eredményt ért el; sikerült például kiderítenie, hogy az egyik fehér házi különleges tanácsadónak feltűnően jó kapcsolata van a katari nagykövetséggel, és az ebből kiinduló nyomozás egy nagyszabású korrupciós ügyre derített fényt. Anna sorozatban írta róla az elismerő jelentéseket, de egy idő után megtudta, hogy Arliss Dupree, mint részlegvezető, külön értékelést készített, és kiegészítette vele Denneen személyi anyagát. Ez a minősítés mindenfajta konkrétumot nélkülözött, de pontosan kiolvasható volt belőle készítőjének szándéka. „Kormányzati megbízatásra nem alkalmas”, „nincs meg benne az OSI nyomozóitól elvárható kitartás”, „gyönge”, „föltehetően megbízhatatlan”, „felületes”, „nem elég szorgalmas” – hemzsegtek benne az ilyen és ehhez hasonló megállapítások. Ostobaság volt mind, kiötlőjük mélyről fakadó ellenszenve, előítéletessége diktálta őket.

Anna őszintén kedvelte Davidet és Ramónt is. A Connecticut Avenue-n, a Kramerbooksban találkozott először a párral. Ramón alacsony, kedves mosolyú ember volt, barna arcából fényesen elővillanó, hófehér fogakkal. A Meals and Wheels nevű népjóléti program egyik helyi irányítójaként dolgozott. Az első pillanatban szimpatikusnak találták egymást. Ramón ragaszkodott hozzá, hogy velük vacsorázzon, és ő anélkül, hogy alaposabban átgondolta volna a dolgot, elfogadta a meghívást. Élvezetes este volt – Ramón csodás paellát készített, és remekül elbeszélgettek, anélkül, hogy hivatali téma egyszer is felmerült volna. Anna megkapónak találta azt az őszinte vonzalmat, meghittséget, amely vendéglátói kapcsolatát jellemezte.

David szőke hajú, szögletes állú, magas, markánsan jóképű férfi volt, és Ramón figyelmét nem kerülte el Anna egynémely pillantása. – Tudom, mire gondol – mondta halkan, miután David felállt az asztaltól, hogy a szoba másik felében, nekik háttal, új italokat készítsen. – Arra, hogy micsoda veszteség.

– Bevallom, megfordult a fejemben – válaszolta nevetve Anna.

– Minden lány így van ezzel. De higgye el, nincs igazuk! – mondta mosolyogva Ramón.

Néhány héttel később Anna együtt ebédelt Daviddel, és elmondta neki, miért ragadt le az E-3 besorolásnál, miért nem kap előléptetést annak ellenére, hogy már rég megérdemelte volna. Az ok pofonegyszerű volt: Anna alá tartozott ugyan, neki viszont Dupree volt a felettese. – Akarod, hogy kiverjem a balhét? – kérdezte.

Denneen halkan, sokkal kevesebb indulattal válaszolt, mint amennyit Anna indokoltnak tartott: – Nem akarok nagy ügyet csinálni belőle. Egyszerűen végezni szeretném a dolgom. – Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Akarod tudni az igazat? Szeretnék kikerülni Dupree csoportjából – a művelettervezés sokkal jobban érdekel. Csak E-3 vagyok, úgyhogy nem tudom elintézni, de te talán igen.

Anna a színfalak mögött tett lépéseket, megkerülve Dupree-t, ami csöppet sem tetszett az OSI vezetésének, de végül elérte, amit akart, és Denneen örökre hálás volt neki ezért.

Most pedig elmondta Denneennek, mi történt a lakásában, és mire a történet végére ért, Ramón csirkebecsináltja és a pohárban sötéten vöröslő, bársonyos bukéjú Riója sokat enyhített a feszültségén. Nem sokkal később azon vette észre magát, hogy már viccelődni képes a történteken.

– Megölhetett volna – mondta komoran, az este folyamán nem először Denneen.

– De nem ölt meg, ami azt bizonyítja, hogy nem azért jött.

– Hanem miért?

Anna némán megrázta a fejét.

– Hallgass ide! Tudom, hogy nem beszélhetsz az új megbízatásodról, de nem gondolod, hogy a támadásnak köze van hozzá? Az öreg Alan Bartlett az évek folyamán annyi titkot gyűjtött be, hogy nem lehet tudni, melyik akciójával kinek okoz kellemetlenséget.

– El diablo sabe más por viejo que por diablo – morogta halkan Ramón az anyja egyik kedvenc mondását: az ördög nem azért tud sokat, mert ördög, hanem mert vén.

– Komolyan azt hiszed, hogy véletlen volt? – tért vissza egy korábbi kérdéséhez Denneen.

Anna a borospoharára nézett, és vállat vont. Másokat is érdekelne a Sigma-iratokban szereplő személyek halála? Pillanatnyilag nem tudott és nem is akart ezen gondolkodni.

– Egyél még egy kis carnitast! – sietett a segítségére Ramón.

Másnap délelőtt, az M utcai épületben Bartlett azonnal fogadta Annát, mihelyt megérkezett.

– Mit sikerült megtudni Új-Skóciában? – érdeklődött az ICU igazgatója azonnal, egy pillanatot sem vesztegetve formaságokra.

Anna előre eldöntötte, hogy nem szól a behatolóról. Úgy érezte, az incidensnek nincs köze az ICU-tól kapott feladathoz, és nem akarta, hogy Bartlett bizalma meginogjon. Arról beszélt hát, amit a legfontosabbnak tartott: az öregember kezén talált szúrásnyomról.

Az igazgató lassan, elgondolkodva bólintott. – Milyen mérget használtak?

– Még nem kaptam meg a toxikológiai vizsgálat eredményét. Idő kell hozzá, hogy megszülessen. Mihelyt találnak valamit, egyenesen magát hívják, addig pedig folyamatosan végzik egyik vizsgálatot a másik után.

– Tehát komolyan azt hiszi, hogy Mailhotot megmérgezték

– Bartlett kissé idegesen beszélt, mintha nem lenne biztos abban, hogy ez jó vagy rossz hír.

– Igen – válaszolta Anna. – Ott van aztán a pénz! Négy hónappal ezelőtt az öreg egymillió dolláros átutalást kapott.

– Honnan? – kérdezte szemöldökét összevonva az ICU igazgatója.

– Fogalmam sincs. Egy Kajmán-szigeteki bankszámláról érkezett. Onnan lehetetlen tovább követni az útját. Mosott pénz.

Bartlett meghökkenve hallgatott, Anna pedig folytatta: – Úgyhogy tíz évre visszamenőleg megnéztem a banki kimutatásokat, és azokból kiderült, hogy Mailhot minden évben, ugyanabban az időszakban kapott egy jelentős és állandóan emelkedő összeget.

– Valamilyen üzletből, befektetésből?

– Az özvegye szerint egy hálás munkaadótól.

– Egy igen nagylelkű munkaadótól – jegyezte meg Bartlett.

– Egy nagyon gazdagtól, aki már nem él. Az öreg élete nagy részét egy dúsgazdag sajtómágnás mellett töltötte. Testőr volt, mindenes.

– Hogy hívták a munkaadóját?

– Charles Highsmith. – Anna éberen figyelte Bartlett reakcióját, és fürge bólintásából arra következtetett, hogy előre tudta a választ.

– Az igazi kérdés persze az, hogy miért külföldről jött neki a pénz, miért nem közvetlen átutalással, Highsmith számlájáról? – folytatta az igazgató.

– Ez csak egy a sok kérdés közül – mondta vállat vonva Anna. – Az egyik módja a megválaszolásának az, hogy nyomon követjük a pénzt, és kiderítjük, valóban Charles Highsmith-től indult-e el. Volt már dolgom tisztára mosdatott, kábítószerből származó pénzekkel, úgyhogy nem vagyok túl derűlátó.

Bartlett egyetértőn bólintott. – Az özvegy…

– Nem segít. Lehet, hogy titkol valamit, bár amennyire látom, nem sokat tudott a férje dolgairól. Azt hitte, üldözési mániája van, mivel Mailhot is azok közé tartozott, akik szerint Highsmith halála nem baleset volt.

– Valóban? – kérdezte némi kis gúnnyal a hangjában Bartlett.

– Maga szerint sem? Az nyilvánvaló, hogy tudott Highsmith és Mailhot kapcsolatáról. Mindketten szerepelnek a Sigma-iratokban?

– Lényegtelen.

– Bocsásson meg, de ezt hadd döntsem el én! Van egy olyan érzésem, hogy egy jelentős része annak, amiről beszámolok, nem újdonság magának.

– Igen, Highsmith neve is szerepel az iratokban. Akárcsak Mailhoté – válaszolta Bartlett. – Úgy látszik, szorosan kötődtek egymáshoz.

– És most már el sem válnak – mondta komoran Anna.

– Remek munkát végzett Halifaxben – dicsérte meg az igazgató. – Remélem, tudja. És azt is, hogy még nem csomagolt ki. Úgy látszik, újabb esetünk van.

– Hol?

– Paraguayban, Asunciónban.

Újabb eset. Annának ez legalább olyan izgalmasan hangzott, mint amilyen ijesztően. Ugyanakkor a lekezelő modor, amellyel Szellem az információit csöpögtette, felmérgesítette, kellemetlen érzést keltett benne. Elgondolkodva figyelte az idős férfit, és magában majdhogynem elismeréssel adózott teljes kiismerhetetlenségének. Pontosan mit tudhat vajon? Mit titkol el?

És miért?