Negyvenegyedik fejezet

A Semmeringbe induló vonat pár perccel kilenc után gördült ki a Südbahnhofról. Ben anélkül ment ki, és hagyta ott a szállodát, hogy kijelentkezett volna.

Farmert és sportcipőt vett, valamint a legmelegebb, síeléshez való kapucnis dzsekijét. Úgy számolta, hogy vonattal sokkal hamarabb teszi meg a kilencven kilométeres utat, mintha gépkocsit bérel, és nekivág a hajtűkanyarokkal sűrűn teletűzdelt alpesi utaknak.

A vonat majdnem egyenesen haladt, és ahol kellett, ott alagútba bújva hagyta maga mögött az útjába kerülő, magas hegyeket. Kezdetben zöld, lankás szántóföldek között haladt a szerelvény, vörös cseréptetős, fehér kőből emelt házak közelében, amelyek mögött vasszürke hegyek látszottak, majd lassan emelkedni kezdett a pálya, és egyre sűrűsödtek az ijesztően mély szakadékok fölött átívelő keskeny viaduktok.

Az ízléstelen narancssárga huzatú ülésekkel berendezett kocsi majdnem üres volt, semmi nem zavarta Bent abban, hogy Annára gondoljon. Nem tudta, mi történt vele, de szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy valami nagy baj érte.

Úgy érezte, elég jól ismeri ahhoz, hogy biztos lehet abban: semmi szín alatt nem hagyná magára egyetlen szó figyelmeztetés nélkül. Vagy olyan helyre kellett hirtelen távoznia, ahonnan nem tud telefonálni, vagy erőszakkal hurcolták el valahová.

De hová?!

A bécsi szállodában hosszan beszélgettek Lenzről, és Ben felidézte Gerhard Lenz özvegyének rémülten előadott kérdéseit: miért küldte Lenz? Semmeringből jött? Strasser pedig arról beszélt, hogy elektronmikroszkópokat küldött egy Óragyár néven is emlegetett, az osztrák Alpokban lévő klinikára.

Mi lehet Semmeringben, amitől az öregasszony úgy retteg? – kérdezte magában Ben. Nyilván az egymást követő gyilkosságokkal van összefüggésben.

Anna elhatározta, hogy megkeresi az Alpok csúcsai között rejtőző klinikát. Biztos volt benne, hogy ott találja meg a választ a kérdéseire.

Amiből magától értetődően következett, hogy az Óragyár felkutatására indult, annak a környékén lesz, vagy ha mégsem, akkor legalább ezt a lehetőséget ki lehet zárni, és az is közelebb visz hozzá egy lépéssel.

Ben széthajtotta az indulás előtt vásárolt, a Semmering- Rax-Schneeberg körzetet ábrázoló Freytag & Berndt térképet, és megpróbált összeállítani valamilyen haditervet. Nem sok sikerrel – fogalma sem lévén róla, hol van a klinika, nehéz lett volna kitalálni a bejutás módját.

A semmeringi állomás szerény egyemeletes épület volt, amely előtt, az egyébként üres peronon, csupán egy zöld pad és egy kólaautomata állt. Ben éppen csak lelépett a vonatról, rögtön jeges szél vágott az arcába – Bécs, és az Alpok tőle délre húzódó nyúlványának klímája között érezhető volt a különbség. Pár perc gyaloglás a település központjába vezető meredek, kanyargós úton elég volt, hogy elfagyjon az arca és a fülcimpája.

Ahogy a jeges széllel küszködve, elszántan haladt előre, Bennek hirtelen kétségei támadtak. Mit csinálok? – kérdezte magában. Mi lesz, ha nem találom itt Annát?

Semmering egészen kis település volt, egyetlen – nem túl szellemesen Hochstrassénak nevezett – utcából állt, amelyen egymást érték a délre, a völgy irányába néző Gasthausok és fogadók. Fölöttük, a hegyoldalban luxushotelek és szanatóriumok látszottak, északra pedig már a Höllental, azaz Pokolvölgy, a Schwarza folyó által kivájt keskeny szurdokvölgy húzódott.

A Hochstrassén, a sok vendéglátóhely között, egy kis turistairoda is működött.

Ben elmagyarázta az unott arccal éppen ügyeletet teljesítő, jelentéktelen külsejű fiatal nőnek, hogy Semmering környékén szeretne síelni, és megkérdezte, nincs-e véletlenül egy – a Bécsben kaphatóknál részletesebb – Wanderkartéja. A nő – szemmel láthatólag megörülve annak, hogy végre van munkája – adott neki egyet, és hosszan magyarázta, merre érdemes menni, hol vannak a környék legszebb panorámát kínáló turistaútjai. – Azt ajánlom, induljon el a régi semmeringi vasútvonallal párhuzamosan. Nem kell sokat mennie, és látni fogja, amint a vonat eltűnik a Winzettlwand-alagútban, majd néhány perccel később kijön belőle. Ha tovább halad, megtalálja azt a csodálatos helyet, amely a régi húszschillingesünkön is szerepelt, és csodálatosan rá fog látni Klamm várának a romjaira.

– Csodás! – mondta a lelkes turistát megjátszva Ben. – Hallottam, hogy van errefelé egy híres, régi Schlossban működő magánklinika. Óragyárnak nevezik, ha jól emlékszem.

– Óragyár? – kérdezte tétován a nő. – Uhrwerken?

– Magánklinika… de talán inkább kutatóintézet, szanatórium, ahol beteg gyerekeket ápolnak – magyarázta Ben.

A nő tekintete megvillant – vagy csak képzelte? –, de utána fejcsóválás következett. – Sajnálom, uram! Nem tudom, miről beszél.

– Mintha valaki azt mondta volna, hogy egy bizonyos dr. Jürgen Lenzé a klinika…

– Sajnálom! – mondta újból, a mondat végét meg sem várva a nő. – Nem ismerek ilyen klinikát.

Ben nem tehetett mást, dolgavégezetlenül tovább ballagott a Hochstrassén, amíg el nem ért egy, a Gasthaus és a kocsma keverékének tűnő épülethez. A bejárat előtt lábakra szerelt hosszúkás, a tetején a Wieninger sör hirdetését hordozó fekete palatábla állt, és rajta krétával vastagon kirajzolt felirat: Herzlich Wilkommen – Isten hozta. Alatta a konyhafőnök aznapi ajánlatának a nevét és árát lehetett olvasni, ugyancsak krétával felírva.

Bent sötétség és sörszag fogadta, mikor átlépte a küszöböt. Bár még nem volt dél, az egyik asztalnál három köpcös férfi kortyolgatta jóízűen magas, füles korsóban felszolgált sörét. Miután a szeme úgy-ahogy alkalmazkodott a félhomályhoz, Ben határozott léptekkel hozzájuk lépett.

– Egy öreg kastélyt keresek. Jürgen Lenz kutatóintézete, vagy klinikája, ha jól tudom. Óragyárnak is szokták nevezni – mondta élénken.

A három férfi gyanakvó pillantást vetett rá, és az egyik mormogott valamit, amire a másik kettő ugyanolyan halkan válaszolt. Ben csupán a Lenz és a klinik szavakat tudta kivenni.

– Nem! Semmi ilyesmi nincs errefelé – hangzott végül a válasz.

Ben újból eltéveszthetetlen ellenségességet érzett. Biztos volt benne, hogy a három férfi titkol valamit, ezért némi gondolkodás után pár ezershillingest vett elő, és lazán, oda sem figyelve játszadozni kezdett velük. Tudta, hogy durva, primitív fogás, amit alkalmaz, de nem volt ideje körmönfont finomságokra.

– Sajnálom… de azért köszönöm! – mondta, és hátrafordult, de aztán félútról hirtelen, gyors mozdulattal visszapördült. – Nézzék! Ha bármelyiküknek van olyan barátja, aki tud valamit arról a klinikáról, mondják meg neki, hogy tisztességesen fizetek minden információért. Amerikai vállalkozó vagyok, és befektetési lehetőséget keresek.

Választ nem várva határozott léptekkel távozott, de az épületből kilépve megtorpant. Egy csapat farmeres, bőrdzsekis, a kezét fázósan zsebben tartó férfi haladt el előtte oroszul beszélgetve. Ha valakitől, tőlük igazán fölösleges lett volna bármit kérdezni.

Nem ment tovább, tétován, tanácstalanul állt a küszöbön, és ijedten összerezzent, amikor pár másodperc után valaki megveregette a vállát. Az ivóból az egyik férfi volt az. – Khmmm! – krákogott egy nagyot. – Mit is mondott, mennyit hajlandó fizetni?

– Pontos információért akár kétezer shillinget is – válaszolta Ben.

– Előbb a pénzt! – mondta a férfi, miután lopva körülnézett.

Ben várt egy-két másodpercet, majd átadott két bankjegyet. Miután gondosan elrakta őket, a férfi néhány méterrel arrébb ment, és rámutatott az egyik meredek hegyre, amelynek hóborította csúcsa alól, sűrű vadont alkotó fenyőfáktól körülvéve egy barokk homlokzatú, aranyozott óratornyú középkori kastély nézett le a környékre.

Semmering.

A klinika, ahová Hitler tudományos tanácsadója, Josef Strasser évtizedekkel korábban bonyolult orvosi berendezéseket küldött.

Az intézmény, ahová Jürgen Lenz időnként meghív néhány szerencsés gyereket azok közül, akik egy borzalmas betegségben szenvednek.

Ahol – ha jól következtetett abból, amit Lenz titkárnője mondott – a világ számos vezető személyisége, magas méltósága tesz éppen látogatást.

És ahová Anna is mehetett. Lehetséges, hogy ott van?

Ben úgy érezte, igen, annál is inkább, mivel más ötlet nem jutott eszébe.

Az Óragyár végig ott volt előtte, már az állomásról fölfelé, a faluba menet is látta. Közel és távol a legnagyobb épület volt, figyelembe véve a szállodákat és a szanatóriumokat is.

– Csodálatos! – mondta lelkesen Ben, miután alaposan megnézte. – Ismer olyat, aki már járt benne?

– Nem. Senkit nem engednek be. Szigorúan őrzik. Nem lehet csak úgy, engedély nélkül belépni.

– Biztosan vannak helyi alkalmazottak.

– Nincsenek. Mindenkit, aki ott dolgozik, helikopterrel hoznak Bécsből, és a kastélyban van a szállásuk. Ha alaposabban megnézi, innen is láthatja a helikopterleszállót.

– Tudja, mit csinálnak a kastélyban?

– Az ember időnként hall ezt-azt.

– Például? – erőltette tovább a kérdést Ben.

– Például azt, hogy különös dolgok történnek ott. Furcsa külsejű gyerekeket hoznak buszokkal…

– Tudja, kié a kastély?

– Lenzé, ahogyan maga is mondta. Az apja náci volt.

– Mióta az övé?

– Nagyon régen. Úgy rémlik, hogy a háború után már az apjáé volt. A háború alatt német parancsnokság működött benne. Schloss Zerwaldnak nevezik, Semmering középkori neve után – magyarázta a férfi. – Valamelyik Esterházy herceg építtette a tizenhetedik században. A múlt század végén egy darabig gazdátlan volt, aztán vagy húsz évig óragyár működött benne. Az öregek sokszor még mindig Uhrwerkennek nevezik. Hogy is mondják maguknál…?

– Óragyár – mondta Ben, és újabb ezershillingest vett elő.

– Volna még néhány kérdésem.

Fehér köpenyes férfi hajolt föléje, akinek az arcát hol élesebben, hol elmosódottabban látta. Ősz haja volt, szelíden beszélt hozzá, még mosolygott is. Barátságosnak látszott, és Anna nagyon szerette volna érteni, amit mond.

Nem értette, miért nem tud felülni. Csak nem érte baleset?

Netán agyvérzést kapott? Alaposan megijesztette a lehetőség.

– …hogy ezt kellett tennünk – hallotta de nem volt más választásunk.

Az illető beszédén talán német, esetleg svájci akcentus érződött.

Hol vagyok? – tette fel magának a kérdést Anna.

Aztán: – …disszociációs nyugtató…

Valaki angolul, valamilyen közép-európai akcentussal beszélt hozzá.

És: – …amilyen kényelmesen csak lehet, amíg a ketamin távozik a szervezetéből.

Ha lassan is, nehezen, de Anna kezdett visszaemlékezni bizonyos dolgokra. Tudta például, hogy ahol van, az egy nagyon rossz hely, olyan, amely iránt korábban érdeklődött, de ahol most már csöppet sem érezte jól magát.

Halványan rémlett neki, hogy küzdeni próbált, de erős férfiak ragadták meg, és beleszúrtak valamit, ami után minden elsötétült előtte.

Az ősz férfi, akiről most már érezte, hogy nagyon rossz ember, elment, ő pedig behunyta a szemét.

Amikor újból kinyitotta, egyedül volt, és az agya teljesen tiszta. Úgy érezte, mintha minden porcikáját összetörték volna, és rövid időn belül fölfedezte, hogy le van kötözve egy ágyra.

Fölemelte a fejét, amennyire csak tudta, ami nem volt sok, mivel a mellén keresztben is futott egy heveder.

Ahhoz azonban elég volt, hogy lássa a csuklójára és a bokájára csatolt, kezét, lábát egy kerekes kórházi ágyhoz rögzítő bilincseket. A testén műanyag hevederek futottak keresztbe, az elmegyógyintézetekben a legvadabb és legveszélyesebb betegek megfékezésére használták. Régen, még a kiképzése idején maga is használt hasonlóakat.

Mindkét karja fájt, és végignézve rajtuk, erős horzsolásokat látott, amelyek jelezték, hogy elszántan küzdött, nem adta meg egykönnyen magát.

A hevederek különböző színűek voltak – piros a csuklónak, kék a bokának. Azóta találták ki őket, hogy sima bőrből készült elődjeikkel megismerkedett, de ránézésre a zárak ugyanolyanoknak látszottak, mint a régiek. Arra is emlékezett, hogy a hozzájuk való kulcs kicsi volt, a nyelve fogazatlan, egyik oldalán egyenes, a másikon pedig ék alakban elvékonyodó.

Eszébe jutott, hogy a kórházi hevedereket tulajdonképpen könnyű kinyitni, ha valaki ért hozzájuk, de legalább egy gemkapocs, vagy valami más kemény, egyenes fém, huzaldarab kell hozzá.

Anna a nyakát megfeszítve oldalra fordult, és előbb az ágy egyik oldalán az ormótlan altatógépet vette szemügyre, majd szemben, a másik oldalon a kerekes műszerszekrényt.

Nyolc fiókja volt, a tetején különböző dolgok – kötszer, fogók, ollók, steril csomagolású biztosítótűk – hevertek.

Csak éppen nem lehetett elérni őket.

Anna megpróbált jobbra csúszni, a csillogó, szürke szekrény felé, de a feszesen rögzített, holtjáték nélküli hevederek alig engedték. Látva, hogy azon az oldalon nem boldogul, erősen balra rántotta magát, de csupán annyit ért el, hogy a hordágy, amelyet nyilván kerekes állványra tettek, megmozdult.

Kerekek!

Egy darabig mozdulatlan maradt, figyelte, nem hall-e közeledő lépteket, majd újból lendületből nekifeszült a kötelékeinek, és egy-két centivel arrébb mozdította a hordágyat.

Akármilyen kicsi volt az eredmény, bátorítóan hatott rá, újabb próbálkozásra ösztönözte, és a kerekek ezúttal is engedelmeskedtek, újabb parányi távolságot tettek meg.

Ezzel együtt a műszerszekrény olyan távolinak, elérhetetlennek tűnt, mint sivatagban bolyongónak a káprázat szülte, hűs vizet ígérő tó.

Anna az erőlködéstől fájdalmasan lüktető nyakkal várt egy keveset, majd újból összeszedte az erejét, és megpróbálva nem gondolni rá, milyen messze van a műszerszekrény, újból rándított magán egyet.

Ezúttal is ledolgozott körülbelül három centit, ami nagyjából annyi volt, mint egy lépés a New York-i maratoni versenyen.

A folyosón közeledő lépteket és az egyre erősödő hangokat hallva újból ellazította magát, és pihent, miközben várta, hogy a hangok biztonságossá halkuljanak.

Újabb rándulás, újabb néhány centi.

Anna egyelőre nem akart azon gondolkodni, hogy mit fog tenni, ha eléri a szekrényt. Az teljesen új kihívás volt, amelynek akkor akart megfelelni, amikor szembetalálja magát vele. Menjünk szépen sorjában, figyelmeztette magát.

Újabb centik következtek. Majd még egy. A műszerszekrény már nem volt messzebb, mint harminc centiméter. Anna egy újabb rándulással újabb teret nyert, de belépett a szobába az ősz hajú férfi.

Az, aki Jürgen Lenznek nevezte magát, de akiről már tudta a megdöbbentő igazságot.

Jürgen Lenz, aki valójában nem az volt.