Tizenkilencedik fejezet

Zürich

Annát a szállodában egy összekötő várta Zürich kanton ügyészének hivatalából. A fiatalembert Bernard Restingnek hívták, alacsony volt, széles vállú, erős, sűrű szakállal és az orrnyerge fölött összeérő, busa szemöldökkel. Nem mosolygott, maga volt a megtestesült szakszerűség, vagy ha úgy tetszik, a precíz, igazi svájci bürokrata, úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.

Néhány perces merev, bevezető társalgás után Kesting a szálloda előtti félkör alakú behajtón hagyott kocsijához, egy BMW 728-hoz vezette Annát.

– Rossignolt természetesen jól ismerjük – mondta, kinyitva előtte az ajtót. – A pénzvilág elismert, köztiszteletben álló tagja hosszú évek óta. Soha nem volt okunk, hogy bármilyen ügyben kihallgassuk. – Anna már bent ült a kocsiban, de ő még mindig a nyitott ajtóban állt, és erősen markolta kívülről a kilincset. – Nem egészen világos, hogy mi után is nyomoz. Soha, semmilyen bűncselekményt nem követett el, és ha…

– Értem – vágott közbe Anna, és a fogóért nyúlva berántotta a kocsi ajtaját. Próbálta türtőztetni magát, de hiába – a svájcinak meg sem kellett szólalnia, a puszta jelenléte is idegesítette.

Kesting elkanyarodott a járdától, és megindult lefelé a Kunsthaus melletti csöndes lakónegyedet keresztülszelő Steinwiesstrassén.

– Remek pénzügyi szakember volt, vagy talán még mindig az – folytatta.

– Nem árulhatom el, hogy milyen ügyben vizsgálódom, de annyit igen, hogy a nyomozás nem ellene irányul – mondta Anna.

A svájci zavartan hallgatott egy darabig, majd közölte: – Ami a kért védőőrizetet illeti, sajnos, nem tudtuk megállapítani, hol tartózkodik Rossignol.

– És ez normális? Neves svájci bankároknak szokásuk csak úgy, nyomtalanul eltűnni?- kérdezte Anna.

– Hogy szokásuk-e? Nem. De Rossignol már visszavonult. Joga van olyan furcsán, különc módon viselkedni, ahogyan a kedve tartja.

– És hogyan intézi a hivatalos ügyeit?

– Az egyik offshore cége helyi megbízottain keresztül, akiknek szintén nincs fogalmuk arról, hogy hol tartózkodik – válaszolta Resting.

– Hát igen. A nyitottság, átláthatóság nem kifejezetten svájci erény.

Az ügyészség képviselője szúrós pillantást vetett Annára, de nem reagált a hízelgőnek csöppet sem tekinthető megjegyzésre. – Ismereteink szerint valamikor a múlt évben vonult vissza a nyilvánosságtól. Talán üldözési mánia vett erőt rajta, azt hitte, ártani akarnak neki… Végül is a kilencvenes éveiben jár, és ebben a korban előfordul, hogy valaki rémeket lát, elkezd képzelődni.

– Lehet, hogy több volt puszta képzelődésnél – jegyezte meg Anna, mire Kesting éles pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.

Herr Professor Doktor Carl Mercandetti azonnal szívélyesebbé vált, mihelyt Ben közölte, hogy John Barnes Godwin professzor a barátja. – Ne mentegetőzzön, szó sincs kényelmetlenségről! – mondta lelkesen. – Külön szobám van a könyvtárban – találkozzunk ott, mondjuk késő délelőtt. Mindenképpen be kell ugranom. Remélem, Godwin nem árulta el… monográfiát írok a Cambridge University Press sorozatába, amit ő szerkeszt, és már két év késésben vagyok! Mindig azzal ugrat, hogy mediterrán időérzékem van. – Mercandetti nevetése a telefonon keresztül is felszabadult, gyöngyöző volt.

Ben tulajdonképpen önmagának sem fogalmazta meg pontosan, mit akar tőle, és a professzor, a vidámságából ítélve, azt gondolhatta, hogy pusztán udvariassági, társasági látogatást akar tenni nála.

A délelőtt első felét azzal töltötte, hogy átnézett minden, a svájci vállalatokról szóló nyilvántartást, amit csak tudott, és számítógépes keresést is végzett, de Sigma AG nevű céget nem talált. Amennyire meg tudta ítélni, semmilyen nyoma nem volt annak, hogy valaha is létezett.

Carl Mercandetti sokkal hétköznapibb jelenségnek bizonyult, mint amilyennek a telefonbeszélgetés alapján hinni lehetett – ötven év körüli, sovány, rövidre nyírt, ősz hajú, ovális üvegű fémkeretes szemüveget viselő férfi. Az arca felderült, amikor Ben hozzálépett, és a kézfogása is erős, szívélyes volt.

– Akit Isten küldött… – kezdte, félbevágva Godwin nevét, mire Ben rögtön közbevágott:

– És én még azt hittem, hogy csak a princetoni diákjai hívják így!

– Mióta ismerem, egyre jobban rászolgál a becenevére – válaszolta mosolygós fejcsóválással Mercandetti. – Megrémülök, valahányszor eszembe jut, hogy majd amikor eljön az ideje, ott fog állni a mennyek kapujában és megkérdi tőlem: „Hogy is volt azzal a negyvenhármas lábjegyzettel? Tudja, az utolsó tanulmányában, amelyik…”

Ben néhány percig csevegett csupán, mielőtt közölte, hogy egy Sigma AG nevű, a második világháború vége felé Zürichben alapított vállalat után kutat. Részletekbe nem bocsátkozott; úgy érezte, hogy beruházási bankár lévén erre nincs is szükség, a foglalkozása önmagában is elegendő indokkal szolgál a segítségkéréshez.

Mercandetti udvariasan, de kissé enerváltan reagált; a Sigma név szemmel láthatóan semmit se mondott neki.

– 1945-ben alapították? – kérdezte.

– Pontosan.

– Tudta, hogy az az egyik legragyogóbb bordeaux-i évjárat? – A professzor kis szünetet tartva megvonta a vállát. – Több mint ötven év telt el azóta – a háború alatt vagy közvetlenül utána alapított vállalatok nagy része csődbe ment. Akkoriban messze nem volt olyan erős a gazdaságunk, mint mostanság.

– Jó okom van azt hinni, hogy ez a cég létezik – jelentette ki Ben.

– Mit tud róla? – kérdezte vidáman, az állát fölszegve Mercandetti.

– Nincsenek biztos, ellenőrzött információim, amit tudok, az lényegében csak szóbeszéd… de olyanoktól származik, akikben, már csak a helyzetük miatt is, tökéletesen meg lehet bízni.

Mercandettin látszott, hogy nem igazán győzte meg a válasz. – Nincs valami egyéb információjuk? A vállalat neve könnyen megváltozhatott.

– Nem vezetnek nyilvántartást az ilyen jellegű változásokról? – kérdezett vissza Ben.

– Egy helyet tudok, ahol utána lehet nézni – mondta a történész, tekintetét a könyvtár kazettás mennyezetére emelve. – Úgy hívják, hogy Handelsregisteramt des Kantons Zürich – a Zürichben alapított vállalkozások listája. Minden, a városban, illetve a kantonban alapított cégnek nyilvántartásba kell vétetnie magát.

– Rendben. Hadd kérdezzek mást! Itt ez a lista – mondta Ben, és a professzor elé tolta a cégalapítási okmányról saját kezűleg lemásolt névsort. – Talál benne ismerős nevet?

Mercandetti a zsebébe nyúlt, és olvasószemüveget vett fel. – A legtöbb… ismert nagyiparos. Prosperi félig-meddig alvilági figura, ha jól emlékszem, nemrég halt meg. Brazíliában, vagy Paraguayban – már nem emlékszem pontosan, melyikben. Ezeknek az embereknek a többsége vagy meghalt, vagy már nagyon öreg. Nocsak! Gaston Rossignol, a bankár! Ő például zürichi.

– Él még?

– Nem hallottam, hogy meghalt. Ha él, akkor a nyolcvanas, vagy inkább a kilencvenes éveiben jár.

– Ki lehet deríteni, mi van vele?

– A telefonkönyvet nem próbálta? – kérdezett vissza a professzor.

– Több Rossignolt is találtam, de a keresztnév egyiknél sem stimmelt – válaszolta Ben.

– Ismert pénzember volt, a világháború után sokat tett azért, hogy helyreálljon a bankrendszerünk megbízhatóságába vetett hit. Bármennyire tevékeny volt is azonban akkoriban, könnyen meglehet, hogy visszavonult Cap d’Antibes-ra, és miközben mi itt beszélgetünk, kókuszolajjal kenegeti az érzékeny, májfoltos vállát. Vagy éppen azzal van elfoglalva, hogy valamilyen számára ismerős és fontos okból távol tartsa magától a nyilvánosságot. Az utóbbi időben meglehetősen sok szó esik a svájci aranykészletek és a második világháború előtt nyitott, azóta alvóvá vált számlák kapcsolatáról, és a veszély, hogy a hullámverés hozzá is elér, minden svájci bankárt fenyeget. Ezért aki teheti, elővigyázatossági intézkedéseket tesz, igyekszik elhárítani a veszélyt.

Elővigyázatossági intézkedések! – Köszönöm – mondta Ben. – Nagyon sokat segített. – Elővette a Handelsbank páncélterméből elhozott fekete-fehér fényképet, és a tudós elé tolta. – Van közöttük ismerős?

– Maga vagy bankárnak született és szerelmes a szakmájába, vagy ösztönösen vonzódik a történelemhez – mondta vidáman Mercandetti. – Esetleg régi fényképekkel kereskedik. Ne nevessen ki, szenvedélyes gyűjtők vagyonokat képesek kifizetni múlt századi felvételekért. Soha nem fogom megérteni őket, nekem csak a színesek tetszenek.

– Ez nem úgy néz ki, mintha hobbiból csinálta volna valaki -jegyezte meg Ben.

A professzor mosolyogva a képért nyúlt, és maga elé tartva alaposabban is megnézte. – Cyrus Weston, a jellegzetes sapkájában – mondta, és az egyik alakra bökött. – Ez pedig Avery Henderson, sok éve halott. Émil Ménard, a Trianon, az első igazán korszerű konglomerátum létrehozója – haladt tovább a képen. – Ez akár Rossignol is lehet, de nem vagyok biztos benne, hogy valóban ő. Az ember önkéntelenül csak kopasz fejjel tudja elképzelni, nem sötét üstökkel, bár itt kétségtelenül sokkal fiatalabb. Ez pedig… – majdnem egy perc telt el teljes némaságban, és a végén Mercandetti – mosolyát vesztve – az asztalra dobta a képet. – Miféle beugratás ez? – kérdezte, olvasószemüvege pereme fölött nézve Benre.

– Ezt hogy érti?

– Ki szórakozik azzal, hogy ilyen montázsokat csinál? – a professzor hangjából jól kihallatszott az őszinte megrökönyödés.

– Miből gondolja, hogy tréfa? Weston és Henderson biztosan ismerte egymást.

– Weston és Henderson? Névről igen, de személyesen semmiképp. Az pedig végképp elképzelhetetlen, hogy közös fényképük legyen Sven Norquisttal, a norvég hajómágnással, Cecil Bensonnal, a brit autókirállyal, Drake Parkerrel, a petrolkémia fejedelmével és Wolfgang Siebinggel, a német nagyiparossal, akinek a családi vállalata valamikor fegyverek tömegét állította elő, most viszont a kávéfőzőiről híres. Ez az egész kép, úgy ahogy van – mondta szenvedélyesen Mercandetti –, merő csalás! Az itt lévők egy része esküdt ellensége egymásnak, a többiek pedig annyira különböző területeken működtek, hogy véletlenül sem találkoztak. Ahhoz, hogy így együtt legyenek… először is teljesen át kellene írni a huszadik századi gazdaságtörténetet.

– Nem lehetett ez valamilyen – mondjuk a davosihoz hasonló – gazdasági konferencia? – kérdezte hirtelen, találomra Ben. – A bilderbergi tanácskozások előfutára. A világ legjelentősebb nagyiparosainak nem hivatalos összejövetele.

A történész szemmel láthatóan nem is hallotta a kérdést – tágra nyílt szemmel a képet figyelte. – Egészen biztos, hogy tréfa – mondta, és az egyik alakra mutatott. – Kétségtelenül ügyes. Nagyon ügyes!

– Ki ez? – kérdezte, ugyancsak az alakra bökve, Ben.

– Gerhard Lenz, egy bécsi tudós – válaszolta furcsán megkeményedett hangon Mercandetti.

A név ismerősen csengett, de Ben nem emlékezett rá, hogy kitől, és mivel kapcsolatban hallotta. – Mivel foglalkozik? – kérdezte.

– Foglalkozott. Meghalt, valahol Dél-Afrikában. Dr. Gerhard Lenz születésétől fogva briliáns elme volt, és ehhez társult még a nagyhírű bécsi orvostani iskolában, az osztrák kultúra legnagyszerűbb termékében, szerzett óriási tudása. Bocsásson meg a szarkazmusomért! Tudom, hogy történészhez nem illő, de… – Mercandetti kis szünetet tartva beszédesen széttárta a kezét. – Egy szó mint száz, Lenz – a barátjához, Josef Mengeléhez hasonlóan – a koncentrációs táborok foglyain és nyomorék gyermekeken végrehajtott kísérleteivel vált híressé. Az öregedés határán, negyvenes évei végén járt már, amikor a háború véget ért. A fia – amennyire tudom – máig Bécsben él.

Jóságos isten! Gerhard Lenz egyike volt a huszadik század legelborzasztóbb szörnyetegeinek, gondolta enyhe szédüléssel küszködve Ben. Gerhard Lenz, a csillogó szemű náci tiszt közvetlenül Max Hartman mellett állt a képen.

Mercandetti egy nyolcszoros nagyítású lupét vett elő a zakója zsebéből – Ben gyanította, hogy állandóan magánál hordja, szüksége van rá a levéltári munkához –, és fölé hajolva alaposan megvizsgálta a képet, hogy az alapul használt, elsárgult kartonlapnál fejezze be a szemlélődést. Utána mereven, mozdulatlanul ült néhány másodpercig, majd hevesen megrázta a fejét.

– Valódinak tűnik, igen, és mégis, lehetetlen, hogy az legyen! – Mercandetti olyan szenvedéllyel beszélt, hogy Ben úgy érezte, önmagával vitatkozik. – Mondja meg őszintén! – folytatta, és a hangjában már nyoma sem volt a könnyed, olaszos kedélyességnek. – Honnan szerezte ezt a felvételt?

Elővigyázatossági intézkedések. Gaston Rossignol élt; egy olyan híres ember, mint ő, nem halhatott meg észrevétlenül. És mégis, újabb egyórányi kutatás sem hozott eredményt, egy szemernyivel sem kerültek közelebb hozzá. – Elnézést a sikertelenségért! – kért bocsánatot rezignáltan Mercandetti. – Mentségemre legyen mondva, hogy történész vagyok, nem magándetektív. Át is adom a terepet, magának talán sikerül, ami nekem nem, hiszen sokkal jobban ismeri nálam a pénzügyi világ furfangjait.

A tudósnak igaza volt, és Bennek már korábban eszébe juthatott volna, hogy átvegye az irányítást. Amire Mercandetti célzott, furfangnak nevezve, azt hétköznapian vagyonvédelemnek nevezték, és Ben ismerte is néhány fogását. Így tehát rajta volt a sor, hogy hátradőljön a karosszékében, és mélyen elgondolkodjon. Neves emberek nem szoktak csak úgy, egyik pillanatról a másikra eltűnni. Ők megfelelő jogi építményt hoznak létre, amely mögé elbújhatnak. A feladat, hogy valaki eltitkolja tartózkodási helyét az üldözői elől, lényegében ugyanaz, mint elrejtőzni a hitelezők vagy az állami adóhatóság emberei elől. Rossignol egész biztosan megtartotta mindenét, miközben látszólag megvált a vagyonától, mivel abból indult ki, hogy egy nincstelent, akinek a személyéhez nem kapcsolódnak iratok, hivatali nyilvántartások, nehezebb szemmel tartani.

Ben Hartman jól emlékezett a Hartman Capital Management egyik szánalmas ügyfelére, akinek valósággal mániájává vált a vagyonvédelem. Ben szenvedélyesen utálta az illetőt és sajnált minden percet, amit az ügyeivel töltött, most azonban rá kellett jönnie, hogy hasznos lehet, amit azok révén megtanult. – Gaston Rossignolnak biztosan vannak rokonai a környéken – mondta Mercandetti professzornak. – Egy megbízható és készséges emberre gondolok, olyanra, akinek bizalmas feladatot adhat, és jóval fiatalabb nála. – Ben tudta, hogy bármelyik fajtáját alkalmazza is valaki az ajándék-haszonbérlet konstrukciónak, nem kívánt bonyodalmat idéz elő, ha a „megajándékozott” előbb hal meg, mint az adományozó. Az pedig, hogy az ügylet valódi tartalma titokban marad-e, vagy sem, elsősorban a közreműködő diszkréciójától függött.

– Yves-Alainről beszél. Hát persze! – mondta a történész.

– Valóban? – kérdezte kissé bizonytalanul Ben.

– Az előbb festette le. Yves-Alain Taillé, a bankár unokaöccse. A családjának köszönhetően köztiszteletben álló polgár, állampolgári szerveződések elismert vezetője, és erősen közepes képességeinek köszönhetően csöppet sem elismert bankár. Tehetségtelen, de jó szándékú – ez az általánosan elfogadott vélemény róla. Ha jól emlékszem, a Zürichi Művészeti Tanács, vagy valami hasonló elnevezésű testület vezetője volt. Elég könnyen ki lehet deríteni, ha érdekli.

– És ha arra lennék kíváncsi, hogy az eredeti házán, lakásán kívül van-e más ingatlana a kantonban? Léteznek-e nyilvános, részben adóügyi iratok a birtokátruházásokkal kapcsolatban?

– A városi iratokat a Rathaus levéltárában, a Limmat partján őrzik, de hogyha öt évnél nem régebbi ügyletről van szó, akkor az interneten is utánanézhet. Ugyanez a helyzet az adóügyi papírokkal is. Elvben nyilvános, bárki számára hozzáférhető dokumentumok, de egy biztonsági szerveren keresztül lehet csak eljutni hozzájuk, hála a svájciak legnagyobb szenvedélyének, persze, csak a csokoládé után, a titkolózásnak. Van saját felhasználói nevem és jelszavam is, úgyhogy ezzel nem lesz gond. Tudja, nemrég volt hatszázötven éve annak, hogy Zürich csatlakozott a svájci konföderációhoz, és a városatyák megkértek, hogy írjak egy brosúrát a jeles alkalomra. A téma kicsit szűkebbre volt szabva, mint amelyekkel általában foglalkozom, de nem fukarkodtak a frankokkal, úgyhogy hagytam meggyőzni magam – mondta vidáman, olaszos könnyedségét visszanyerve a professzor.

Egy órával később Bennek a kezében volt egy cím, egy olyan villáé, amely szándékoltan sokkal szolidabb volt, mint az, amelyikben Rossignol korábban lakott. Két órával később, miután számos bonyolult adókimutatáson, és hozzájuk kapcsolódó iraton átrágta magát, elégedetten nyugtázta, hogy a ház valóban Gaston Rossignolé. A dolog ott kezdődött, hogy bár a nevén volt, Taillé nem lakott az ingatlanban. Nyaraló? Teljesen értelmetlennek tetszett, hogy valaki, aki Zürichben lakik, a város határán belül még egy nyaralót is fenntartson. Búvóhely egy szeretőnek? A ház ahhoz túl nagy volt. És az ingatlankezelő alapítvány, amelynek társtulajdonosi jogai voltak? Taillé, egy személyben, nem rendelkezhetett az ingatlannal. Az alapítvány beleegyezése nélkül nem adhatta el, még csak át sem ruházhatta senkire. És hol volt az alapítvány központja? Jerseyn, a Csatorna-szigetek egyikén. Amikor az iratokat tanulmányozva idáig jutott, Ben jókedvűen elmosolyodott. Ügyes! Adóparadicsom, de nem a leghírhedtebbek közül való. Nem olyan rossz a híre, mint Naurunak, de a bankhálózata még szorosabban szőtt, még nehezebb áthatolni a védelmi vonalain.

Ben a címre nézett, és arra gondolt, hogy egy rövid autóút csupán, és ott lesz a Sigma egyik alapítójánál. Peter megpróbált elrejtőzni a Sigma elől, de nem sikerült, a szervezet végzett vele. Ben mély lélegzetet vett, és közben érezte, hogy kap lángra benne a dühös indulat. Fordult a kocka! – gondolta. Próbáljon meg most a Sigma elrejtőzni előlem!