Huszonhatodik fejezet

A fájdalom kegyetlen volt, más biztosan elájult volna tőle. Griffithsnek minden erejét össze kellett szednie, hogy megfelelően összpontosítani tudjon, és elküldje a kínt egy elképzelt másik testnek, élethű képmásának, aki azonban mégsem ő volt. A puszta akaraterejére támaszkodva sikerült végigmennie Bécs utcáin, amíg el nem jutott az ismerős taborstrassei házhoz.

Ott jutott csak eszébe, hogy a gépkocsit lopta – az agya nem működött úgy, ahogyan szerette volna, és ez aggasztotta a legjobban ezért öt sarokkal továbbment, és anélkül, hogy a slusszkulcsot kivette volna, otthagyta a Peugeot-t. Vigye csak el valamilyen idióta, hogy aztán az egész városra kiterjedő keresés során, biztos volt benne, hogy arra sor kerül, elkapják vele!

A szembejövők csodálkozásával mit sem törődve végigbicegett az utcán. Tudta, hogy a vére eláztatta a zakóját, és hiába bújt bele a felöltőjébe, azon is kezdett átütni. Hogy sok vért veszített, azt abból is tudta, hogy kezdett szédülni.

Szerencsére, ha nehezen is, sikerült visszavergődnie a Taborstrasséra, az utcaszinten lévő rendelőhöz, amelynek az ajtaján réztábla hirdette: Dr. Theodor Schreiber, belgyógyász és általános sebész.

A rendelőben sötét volt, és hiába nyomta meg a csengőt, az ajtó zárva maradt. Griffiths nem lepődött meg ezen, mivel már este nyolc volt, és tudta, hogy dr. Schreiber napközben, normális időben rendel. Ennek ellenére tovább nyomta az ajtó melletti gombot. Schreiber a rendelő mögötti kis lakásban lakott, és a csengő ott is szólt.

Körülbelül öt perc kellett, hogy odabent fény támadjon, és a kaputelefonból ismerős hang hallatsszon: – Ja?

– Dr. Schreiber, es ist Christoph. Es ist ein Notfall.

Az elektromos zár halkan berregett, elengedte az ajtót, és pár másodperccel később az előtérből a rendelőbe vezető ajtó is kinyílt.

Dr. Schreiber szemmel láthatóan dühös volt. – Megzavarta a vacsorámat – morogta. – Remélem, fontos… – a vérrel átitatott felöltőt meglátva félbehagyta a mondatot. – Jöjjön! – mondta, és már indult vissza a rendelőbe.

Dr. Schreibernek volt egy lánytestvére, aki évtizedekig Drezdában, az NDK-ban élt. Amíg a berlini fal le nem omlott, ez az egyszerű földrajzi körülmény – továbbá az, hogy neki 1961-ben sikerült megszöknie Kelet-Berlinből – lehetővé tette a keletnémet hírszerzésnek, hogy markában tartsa a doktort.

A Stasi azonban tartózkodott attól, hogy zsarolja, netán kémet faragjon belőle, ami nem is igen lett volna lehetséges, mivel az orvosok többsége valamiért alkatilag nem alkalmas az ilyen munkára. Nem, a Stasi ennél sokkal egyszerűbben használta ki azt a körülményt, hogy dr. Schreiber kénytelen volt a rendelkezésére állni: szükség esetén hozzá küldte Ausztriában bajba került ügynökeit. Az osztrák orvosok – sok más ország orvosaihoz hasonlóan – kötelesek jelenteni a rendőrségnek, ha lőtt sebbel találkoznak. Dr. Schreiber azonban diszkrétebb volt, mint a kollégái, és ha időnként – többnyire az éjszaka közepén – sebesült Stasi-ügynök jelent meg a rendelőjében, ellátta, és utána mélyen hallgatott.

Griffiths, aki a Stasi ügynökeként hosszú éveket töltött Londonban, mielőtt a Sigma felfogadta, időnként megfordult Bécsben, mint üzleti utazó, és két alkalommal a jó doktor segítségére szorult.

Bár a hidegháborúnak már régen vége volt és a titkolt segítségre, amelyet dr. Schreiber a keletnémet ügynököknek nyújtott, nem volt már szükség, Griffiths biztosra vette, hogy az orvos segíteni fog rajta, mivel amit a Stasiért tett, az nem évült el, és ha kiderül, elítélhették volna miatta, amit nyilván nem akart.

Dr. Schreiber is tisztában volt a sebezhetőségével, de ez csöppet sem akadályozta a zsörtölődésben. – Szerencsés ember! – mondta mogorván. – A golyó közvetlenül a szív fölött hatolt be. Ha kicsivel arrébb találja el, azonnal meghalt volna. Ehelyett ferdén vágódott be, átszakította a bőrt, az alatta lévő zsírréteget, magával vitt egy keveset a mellkasi izomszövetből, és itt, a hónaljnál távozott. Éppen időben jött, hogy összefoltozzam.

Dr. Schreiber fél lencsés szemüvege fölött Griffithsre nézett, de az egy szót sem szólt.

Az orvos csipeszt vett elő, és a sebhez nyúlt vele, amitől Griffiths kínzó fájdalmat érzett, a következő pillanatban pedig hőhullám tört rá.

– Ahhoz sem sok kellett, hogy szétroncsolja a karjában futó idegszálakat és ereket, örökre megbénítva a jobb karját. Még az is lehet, hogy amputálni kellett volna.

– Balkezes vagyok – mondta Griffiths. – Egyébként pedig nem érdekelnek a részletek.

– Értem – válaszolta igazán oda sem figyelve Schreiber. – Ahhoz, hogy a sebét rendesen ellássák, kórházba kell mennie, mondjuk az Allgemeines Krankenhausba.

– Maga is tudja, hogy arról szó sem lehet. – Griffiths karjába ismét belenyilallt a fájdalom.

Az orvos bemosakodott, helyi érzéstelenítővel alaposan körbeinjekciózta a sebet, és miután egy kis ollóval eltávolított belőle pár roncsolt, megfeketedett szövetdarabot, fertőtlenítette, és nekilátott összevarrni.

Griffithsnek csupán nehezen meghatározható, kellemetlen érzése volt, amitől össze kellett szorítania a fogát, de nem érzett igazi fájdalmat. – Úgy csinálja, hogy ne nyíljon ki a mozgástól! – figyelmeztette két öltés között dr. Schreibert.

– Egy ideig jobban teszi, ha vigyáz rá.

– Gyorsan gyógyulok.

– Igaz – mondta az orvos. – Emlékszem. – Látogatója sebei valóban szokatlanul gyorsan behegedtek.

– A várakozás az egyetlen luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Varrja össze jó erősen!

– Használhatok vastagabb fonalat is, mondjuk hármast, de az elég csúnya heget hagy.

– Nem számít.

– Rendben. – Az orvos a műszerszekrényhez lépett, hogy fonalat és tűt váltson.

– Ha gondolja, tudok adni Demerolt, hogy ne fájjon – mondta, miután befejezte, és a választ meg sem várva, szárazon megkérdezte: – Vagy nem akar gyógyszert szedni?

– Egy kevés ibuprofen elég lesz – válaszolta Griffiths.

– Ahogy gondolja.

– Köszönöm a segítséget. – A bérgyilkos enyhén megvonagló arccal felállt, és néhány ezerschillingest nyomott az orvos kezébe.

– Szívesen, bármikor – válaszolta őszintétlenül dr. Schreiber.

Anna forró vizet locsolt az arcába. Harmincszor, hogy a bőröd üde maradjon, tanította az anyja, aki ezt az egyetlen hívságot engedhette csak meg magának.

A vízcsobogáson keresztül meghallva a telefoncsörgést, gyorsan megtörülközött, és a készülékhez futott.

– Anna, itt Robert Polozzi – hallotta a vizsgálati osztály munkatársának a hangját. – Felébresztettem?

– Dehogy! Mi újság?

– A szabadalom miatt hívom.

Anna már teljesen megfeledkezett arról, hogy megkérte, nézzen utána, nem kért-e valaki szabadalmi védelmet az öreg Mailhot testében talált méregre.

– Tudja, a neurotoxin…

– Persze! Talált valamit?

– Igen. Május 16-án, nem mondom, milyen szám alatt, mert nagyon hosszú, egy Vortex nevű, kis philadelphiai biotechnológiai vállalat kért védelmet „a térképes kúpcsigában található méreg in vitro alkalmazásra szánt szintetikus mására”. A leírásban szerepel még az ioncsatornák blokkolása, a kémiai receptorok lekötése és más hasonló, számomra teljesen érthetetlen dolgok. – Polozzi rövid szünetet tartott, majd kissé bátortalanul közölte: – Felhívtam a céget. A Vortexet. Természetesen nem a saját nevünkben.

Szokatlan, hagyományosnak semmiképpen nem nevezhető lépés volt, de csöppet sem bánta. – Sikerült megtudni valamit? – kérdezte.

– Nem sokat. Állították, hogy egészen minimális készletük van csak a méregből, és azt is a legszigorúbb ellenőrzés alatt tartják. Azért van olyan kevés, mert nehéz előállítani, ráadásul csak a kísérleti stádiumnál tartanak, sokat kell még dolgozniuk rajta, és a felhasználás is elenyésző. Megkérdeztem, alkalmazható-e méregként, és a fickó, akivel beszéltem, a vállalat tudományos igazgatója, azt mondta, hogy igen, a térképes kúpcsiga mérge az emberre nézve halálos. Kis mennyiség is azonnali szívleállást okoz.

– És állította, hogy a készletüket szigorúan őrzik… Lakat alatt tartják? – kérdezte növekvő izgalommal Anna.

– Igen.

– Hogy érezte, őszinte volt az igazgató?

– Azt hiszem. Mérget azért nem vennék rá.

– Köszönöm! Nagyszerű munka volt. Utána tudna nézni, hogy nem tűnt-e el akár egy parányi mennyiség is a készletükből?

– Már megtettem. A válasz: nem – mondta Polozzi.

Anna csalódottságot érzett. – Próbáljon megtudni mindent a Vortexről, amit csak lehet! A tulajdonosok, vezetők, fontos beosztású alkalmazottak nevét, és a többi.

– Rendben.

A beszélgetést befejezve Anna még sokáig ült az ágy szélén, és az elhangzottakon töprengett. Talán ez a szál lesz az, amelyen elindulva fel lehet tárni a gyilkosságok hátterét, gondolta, rögtön hozzátéve, hogy ugyanakkora eséllyel zsákutcába is vezethet.

Az egész, általa kezdett vizsgálat kínzó lassúsággal, eredménytelenül zajlott, és a bécsi rendőrség se tudott a merénylő nyomára akadni. Ami a Peugeot-t illeti, az természetesen lopott volt.

A Hartmannal folytatott beszélgetés súlyos fiaskónak bizonyult, és hogy még kellemetlenebb emlékeket hagyjon benne, akarata ellenére vonzónak, szimpatikusnak találta a férfit. Még úgy is, hogy a gazdag, jó megjelenésű, éppen ezért tenyérbemászóan magabiztos alakok közé tartozott. Ugyanaz a típus volt, mint Brad, az iskolai futballsztár, aki megerőszakolta. Az ilyeneket jellemezte úgy az egyik szókimondó egyetemi barátnője, hogy azt hiszik, nekik mindent szabad, mert még a székletük is illatos.

De vajon gyilkos-e? Nem tartotta valószínűnek. Elhitte, amit Hartman a Rossignolnál tett látogatásról mondott, mivel egybevágott az ujjlenyomat-vizsgálat eredményével és saját megérzésével. Ugyanakkor fegyvert viselt, nem volt hivatalos nyoma annak, hogy Ausztriába érkezett, nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy mit keres ott… Másrészt nagyon alapos vizsgálat eredményeként sem találtak semmi gyanúsat a kocsijában. Sem injekciós tűt, sem mérget, semmit.

Nehéz lett volna megmondani, hogy részese-e valamilyen összeesküvésnek. Úgy gondolta, hogy a bátyja négy évvel korábban nem baleset áldozata lett, hanem megölték, és talán ez a gyilkosság váltotta ki a későbbieket. De miért kellett annyi embernek meghalnia, és miért olyan rövid idő alatt?

Anna egy dologban biztos volt: Benjamin Hartman többet tud, mint amennyit hajlandó volt elárulni. Arra azonban még így sem volt felhatalmazása, hogy letartóztassa, és ez csalódást okozott neki, bántotta. A vágy, hogy elkapja, kérdezte magától, vajon nem abból fakad-e, hogy gazdag és magabiztos, régi sebeket tép fel azzal, hogy Bradet juttatja eszébe…

Az éjjeliszekrényen heverő noteszáért nyúlt, megnézett egy számot és tárcsázott.

A készülék sokszor kicsöngött, mielőtt egy érdes férfihang beleszólt: – Donahue! – Donahue az igazságügyi minisztérium pénzmosási ügyekkel foglalkozó szakértője volt, és mielőtt Svájcba utazott, Anna megkérte, hogy segítsen neki. Donahue készséggel megígérte, élvezett minden kihívást, megoldásra váró kérdést, és még csak azt sem firtatta, milyen ügyben nyomoz.

– Anna Navarro.

– Üdvözlöm, Anna. Hogy van?

– Frankón. Hogy megy a pénzvadászat? – jólesett neki, hogy újból természetesen, szokásos laza stílusában beszélhet, és nem kell megválogatnia a szavait, mint az idegenek között.

– Sehogy. Akármerre lépünk, mindenhol falba ütközünk. Mindegyik fickó számlájára érkezett ugyan rendszeres átutalás, de olyan helyekről, Kajmán-szigetek, Virgin-szigetek, Curagao, hogy lehetetlen megállapítani az eredetüket.

– Mi van, ha ezek az offshore bankok hivatalos megkeresést kapnak?

Donahue halkan felnevetett. – Ökölbe szorítják a kezüket, és kedvesen felmutatják a középső ujjukat – felelte. – A MLAT-ra hivatkozva megkérjük őket, hogy juttassák el hozzánk a kimutatásaikat, amit készségesen meg is ígérnek azzal, hogy a következő néhány évben feltétlenül szerét ejtik. – A MLAT, mint azt Anna is tudta, az Egyesült Államok és több, a pénzmosás paradicsomának számító ország által a kölcsönös segélynyújtásról kötött megállapodás volt. – A Virgin és a Kajmán-szigetek a legrosszabbak, náluk két-három évbe is beletelik, amíg teljesítik a kérést.

– Mit mondjak, remek!

– De még ha rögtön kitárnák is a titkok palotájának kapuját – folytatta Donahue és mindent megmutatnának, amire kíváncsiak vagyunk, akkor is csak azt tudnánk megállapítani, honnan érkeztek az átutalások, arra pedig mérget vehet, hogy nem a közvetlen feladótól, hanem egy másik pénzmosási mennyországból – Man szigetről, a Bahamákról, Bermudáról, Luxemburgból, San Marinóból, Anguilláról. Offshore bankok és fedőcégek egész láncolatán kellene végigrágnunk magunkat, hogy eljussunk a feladóhoz. Manapság egy átutalás, tucatnyi számlát érintve, másodpercek alatt képes körbekerülni a földet.

– Kérdezhetek valamit?

– Nyugodtan.

– Képesek bármilyen eredményt elérni pénzmosási ügyekben?

– Hogyne! – válaszolta védekező hangsúllyal Donahue. – Csak többnyire évek kellenek hozzá.

– Remek! Köszönöm – búcsúzott el Anna.

A bécsi rendőrség Rossauer Ländén lévő központjában, a Sicherheitsbüro egyik negyedik emeleti szobájában fejhallgatós fiatalember ült egy számítógép képernyője előtt. Erősen koncentrált, és időről időre elnyomott egy cigarettát a Dohányozni tilos! tábla alá helyezett hamutartóban.

A képernyő bal felső sarkában egy kis ablakban a megfigyelés alatt tartott telefonszám volt látható a dátummal, a felvétel kezdetének időpontjával, a tizedmásodperc pontosságú beszélgetéshosszal és a hívott számmal együtt. Az asztalon további telefonszámok szerepeltek – azok, amelyeket a lehallgatott készülékről korábban hívtak. Elég volt duplán rákattintani valamelyikre, és azonnal hallgatni lehetett – akár a fejhallgatón, akár a számítógéphez csatlakoztatott hangszórókon keresztül – a digitálisan rögzített beszélgetést. Keskeny, pulzáló vörös csíkok jelentek meg ilyenkor a képernyőn, és nemcsak a hangerőt, hanem a lejátszás sebességét is szabályozni lehetett a melléjük helyezett csúszkákon.

Az összes beszélgetés, amelyet a nő a szállodai szobából kezdeményezett, a számítógép merevlemezére kerüb A rögzítés technológiája a legfejlettebb volt – a bécsi rendőrség az izraeli kollégák közreműködésével fejlesztette ki.

Nyílt az ajtó, és Walter Heisler őrmester lépett be, ugyancsak cigarettával a kezében a kis szobába. Üdvözlésképpen enyhén rácsapott a technikus vállára, mire az levette a fejhallgatót, eloltotta a cigarettáját, és félig hátrafordulva felnézett.

– Van valami érdekes? – kérdezte a nyomozó.

– A legtöbb hívás Washingtonba ment.

– Ha szigorúan be akarnánk tartani a szabályokat, minden lehallgatott nemzetközi hívásról értesítenünk kellene az Interpolt – mondta cinkos kacsintás kíséretében az őrmester.

A technikus nem válaszolt, csupán a szemét nyitotta tágabbra, jelezve, hogy egyetért a főnökével.

– Szabad? – kérdezte Heissler, és a fal mellől a számítógép elé húzott egy széket.

Kalifornia

A hívás Észak-Karolinában, egy fenyőerdőben érte utol a fiatal, sokszoros milliárdos számítógépmogult. Arnold Carr régi barátjával és pártfogójával, a beruházási piac mindenható mágusaként ismert Ross Cameronnal kocogott éppen.

A Bohemian Grove nevű exkluzív üdülőhelyen töltötték a víkendet egy kisebb társasággal, amelynek minden tagja az Egyesült Államok leggazdagabb és legbefolyásosabb személyiségei közé tartozott. Egy paint-ball nevű idióta, festékpatronokkal vívott harci játékra jöttek össze, amelynek a Bank- America vezérigazgatója és az Egyesült Államok londoni nagykövete voltak a döntnökei.

Carr, az egyik legsikeresebb szoftvergyártó cég alapítója és tulajdonosa ritkán tudott időt szakítani arra, hogy szabadon együtt legyen és elbeszélgessen régi barátjával, a Santa Fe bölcseként is emlegetett, milliárdos Ross Cameronnal. Ezért aztán, amikor csak tehették, elszakadtak a csapattól, hosszú utakat tettek az erdőben, és közben pénzről, üzletről, jótékonykodásról és műgyűjtésről, a gyerekeikről, valamint egy rendkívüli, szigorúan titkos tervről beszélgettek, amelynek a megvalósításába, meghívás alapján, mindketten bekapcsolódtak.

Carr nem titkolt elégedetlenséggel vette elő a mobilját kockás Pendleton-inge zsebéből. Néhányan ismerték csupán a számát, és a beosztottjai, akiknek jogukban állt felhívni, szigorú utasításba kapták, hogy a hétvégén semmi szín alatt se háborgassák.

– Igen! – szólt bele ingerülten a készülékbe.

– Sajnálom, hogy vasárnap reggel vagyok kénytelen zavarni, Mr. Carr – válaszolta egy hang. – Mr. Holland vagyok. Remélem, nem ébresztettem fel.

Carr az első mondat közben megismerte a telefonálót. – Dehogy! – válaszolta hirtelen szívélyes hangra váltva. – Órák óta fenn vagyok. Mi történt?

Miután Mr. Holland befejezte, Carr csak annyit mondott: – Meglátom, mit tehetek.