Huszonötödik fejezet

A Tizennyolcas kényelmes tempóban kocogott a futószőnyegen.

A könnyűbúvárok pipájához hasonló, két hosszú tömlőben folytatódó alkalmatosság állt ki a szájából, az orrlyukai légmentesen le voltak zárva.

Beesett, sovány mellére tizenkét EKG-érzékelőt ragasztottak, a tizenharmadik drót a mutatóujja végére csatolt kis készülékhez vezetett. Az arca sápadt volt, erősen verejtékezett.

– Hogy van? – kérdezte az orvos, egy magas, szürke arcú férfi.

A páciens nem tudott beszélni, de feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy remekül.

– Ne felejtse el, jobbra, közvetlenül maga előtt ott a vészkapcsoló! – figyelmeztette az orvos. – Ha nem bírja tovább, állítsa le a szalagot!

A Tizennyolcas pislogással jelezte, hogy megértette, és tovább futott.

– Azt hiszem, elértük a maximális kapacitást – szólt oda alacsony, köpcös kollégájának az orvos. – Túl van a kritikus ponton, és isémiának semmi jele. Erős, kifejezetten erős. Ennyi elég lesz, hagyjuk, hadd pihenje ki magát! Holnap elkezdheti a kezelést.

Miután ezt elmondta, a szürke arcú orvos, először a nap folyamán, megengedett magának egy mosolyt.

Princeton, New Jersey

Az idős, nagy hírű princetoni történész a Dickinson Hallban a szobájában dolgozott éppen, amikor íróasztalán megszólalt a telefon.

John Bames Godwin professzor dolgozószobájában minden tárgy a negyvenes és ötvenes évekből származott, a fekete bakelitből készült tárcsás telefontól kezdve a tölgyfa katalógustartó szekrényeken át a Royal írógépig, amely mellett a tudós makacsul kitartott, hallani sem akarván személyi számítógépről. Szerette a körülötte lévő tárgyakat, a tartósságukat, azt, hogy egy olyan korszak szülöttei, amikor még természetes anyagokat használtak, fát, textilt és fémeket, és a műanyagok közül csupán a bakelitet ismerték.

Ezzel együtt Godwin nem tartozott az örökké a múltba révedő öregemberek közé. Jól érezte magát a modern világban, és csak azt bánta, hogy imádott Sarah-ja, ötvenhét éven át hű társa nem maradhatott vele. Pedig mindig azt tervezték, hogy ha egyszer nyugdíjba megy, és lesz rá idejük, sokat fognak utazni.

Godwin a huszadik századi Európa történelmének szakértője volt, Pulitzer-díjas tudós, aki óriási sikerű előadásokat tartott. Egykori diákjai közül sokan kerültek igen magas, vezető pozícióba. Köztük volt az amerikai jegybank, a Federal Reserve, valamint a WorldCom elnöke, a védelmi miniszter és annak helyettese, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, a Gazdasági Tanácsadók Társaságának megszámlálhatatlanul sok tagja, és még a Republikánus Párt Országos Bizottságának elnöke is.

– Tessék! – szólt bele rövid torokköszörülés után a készülékbe a professzor.

Azonnal megismerte a telefonálót.

– Hogyne, Mr. Holland! Örülök, hogy hallom. Remélem, nincs nagy baj!

Kis szünetet tartott, majd folytatta: – Persze, hogy ismerem, a diákom volt… Mi a véleményem róla? Kedves, bár néha kissé önfejű fiú. Igen értelmes, dacára, hogy nem igazi entellektüel, vagy mondjuk úgy, hogy önmagukért, elvontan, nem igazán érdeklik az eszmék. Nagyon erős az erkölcsi tartása, ugyanakkor mindig az volt az érzésem, hogy Ben Hartman születetten józan, kiegyensúlyozott személyiség.

Újból hallgatott egy kicsit. – Nem, nem kereszteslovag-típus. Nem vágna egybe a vérmérsékletével. Mártírhajlamai pedig végképp nincsenek. Azt hiszem, értelmes szóval meg lehet győzni.

Ismét szünet következett.

– Nem, a tervről nem mondhatunk le. Szeretném azonban, ha adna neki egy esélyt. Igazán rosszul esne, ha valami bántódás érné.

Bécs

A kihallgatószoba hideg volt és sivár, ugyanolyan berendezésű, mint bármely azonos rendeltetésű helyiség a világ bármelyik rendőrségén. Lassan szakértő leszek ezekben a dolgokban, gondolta némi öngúnnyal Ben. Az egy irányban átlátszó, fürdőszobaablak méretű, falba épített tükör idétlenül hatott a csupasz falon, és a belső udvarra néző ablak sűrű dróthálója egy egyébként otthonos helyiség hangulatát is el tudta volna rontani.

A szürke ruhás amerikai nő feszes tartásban, mint egy felhúzott spirálrugó helyezkedett el a szemközti, szétnyitható fémszéken. Anna Navarro néven, az amerikai igazságügyi minisztériumhoz tartozó Különleges Ügyek Osztálya munkatársaként mutatkozott be, és egy pillanatra felvillantott valamilyen igazolványt. Nagyon szép volt, igazi bombázó: hullámos, fényesen csillogó, sötétbarna haj, karamellszínű szem, kreol bőr, tökéletes alak, hosszú láb. Öltözködni is tudott, a ruhája jó stílusérzékről árulkodott, ami elég meglepőnek tűnt egy igazságügy-minisztériumi alkalmazottnál. Az arca komoly volt, szigorú, mosolynak az árnyéka sem suhant át rajta. Nem viselt karikagyűrűt, ami nagy valószínűséggel arra utalt, hogy elvált. Sokkal remekebb nő volt annál, semhogy a testületbe bekerülve ne csapott volna le rá gyorsan valamelyik szögletes állú, markáns arcú kolléga, elkábítva a hőstetteiről szóló mesékkel… mígnem a két teljes embert követelő karrier között olyan konfliktus nem támadt, hogy azon már csak a válás segíthetett…

A nő mellett egyenruhás, kövér rendőr ült, aki egyszer sem szólalt meg, csak szívta sorozatban a füstszűrő nélküli Casablancákat. Ben azt sem tudta, ért-e egyáltalán angolul. Csupán a nevét mondta meg: Walter Heisler őrmester volt a Sicherheitsbürótól, a bécsi rendőrség különösen súlyos ügyekre szakosodott részlegétől.

Félóra kérdezz-felelek után Ben kezdett türelmetlenné válni. Megpróbált nyugodtan, értelmesen beszélni, de kihallgatóját szemmel láthatóan nem elégítették ki a válaszai. – Le vagyok tartóztatva? – kérdezte végül, a ki tudja hányadik fejcsóválás után.

– Szeretné, ha letartóztatnák? – kérdezett vissza Navarro ügynök.

Jaj, ne! Mikor hagyja már abba ezt az ostobaságot?!

– Van joga így viselkedni velem? – fordult Ben a cigarettáját szívó bécsi rendőrhöz, de választ nem kapott, a férfi csak nézett rá némán, megfejthetetlen tekintettel.

– Na?! – sürgette a csöndre ráunva Ben. – Ki a főnök?

– Amíg válaszol a kérdéseimre, addig nincs rá ok, hogy letartóztassák – mondta Navarro. – Legalábbis egyelőre!

– Ezek szerint szabadon elmehetek.

– Őrizet alatt van, amíg a kihallgatást be nem fejezzük. Még mindig nem válaszolt a kérdésre, hogy mit keresett Jürgen Lenznél.

– Társasági vizit volt. Ha nem hiszi, kérdezze meg őt.

– Üzleti célból, vagy szórakozni jött Bécsbe?

– Mindkettő.

– De nincsenek előre megbeszélt üzleti találkozói. Mindig így intézi az ügyeit? – kérdezte Navarro.

– Szeretem, ha spontánul alakulnak a dolgok.

– Öt napra szobát foglalt a svájci Alpok epyik üdülőhelyén, de nem ment oda.

– Meggondoltam magam.

– Miért nem hiszem én ezt el?

– Fogalmam sincs róla. Kedvem támadt megnézni Bécset.

– És hipp-hopp, anélkül, hogy előtte bárhol szobát foglalt volna, itt termett.

– Mondtam már, hogy szeretem a spontaneitást.

– Értem. – Navarro ügynök arcán látszott, hogy nagyon elégedetlen. – És a Zürichben, Gaston Rossignolnál tett látogatás… az is üzleti célú volt?

Jóságos isten, ezt is tudják! De hogyan? Bent hirtelen félelem kerítette hatalmába.

– Egy barátom barátja volt – felelte.

– És maga így bánik a barátja barátaival… megöli őket?

Úristen!

– Már halott volt, amikor odaértem!

– Valóban?! – Navarro szemmel láthatóan nem hitt neki. – Várta magát?

– Nem. Előzetes bejelentés nélkül mentem el hozzá.

– Merthogy szereti, ha spontánul alakulnak a dolgok.

– Meg akartam lepni.

– Ehelyett ő lepte meg magát, ugye?

– Igen. Elég komoly megrázkódtatás volt.

– Hogyan jutott el Rossignolhoz? Kinek a révén került kapcsolatba vele?

Ben a kelleténél valamivel tovább tétovázott. – Erre a kérdésre nem válaszolok.

– Merthogy nincs semmilyen közös ismerős, ugye?! – csapott le rá azonnal Navarro. – Milyen kapcsolatban állt Rossignol az édesapjával?

Ez meg mi az ördögöt jelent? Mennyit tudhat egyáltalán ez a nő, latolgatta magában Ben, és nem válaszolt.

– Hadd mondjak valamit – folytatta száraz, kimért hangon Anna Navarro. – Ismerem a maga típusát. A gazdag fiú, aki mindig mindent megkap, bármit kívánjon is. Ha netán bajba kerül, az apucija megmenti, vagy a legrosszabb esetben szól a családi ügyvédnek, hogy tegye le érte az óvadékot. Megszokta, hogy azt csinál, amit akar, és azt hiszi, hogy soha, semmiért nem kell fizetnie. Hát bizony téved! Ezúttal nem ússza meg!

Ben önkéntelenül elmosolyodott, de erőt vett magán, és nem szerezte meg Navarrónak azt az elégtételt, hogy vitába száll vele.

– Az édesapja a holokauszt túlélője, ugye? – érdeklődött az ügynök.

Tehát mégsem tud mindent.

– Legalábbis úgy hallottam – felelte vállat vonva Ben. Eldöntötte magában, hogy nem világosítja fel a nőt, nem árulja el neki az igazságot.

– Rossignol pedig neves svájci bankár volt, ugye? – kérdezte Navarro, és közben feszülten figyelte.

Mi az ördögöt akar? Hová próbál kilyukadni? – Szóval ezért várt egy csapat osztrák rendőrrel Lenz házánál! – mondta Ben. – Hogy letartóztassanak.

– Nem egészen – válaszolta hűvösen a nő. – Csak beszélni akartam magával.

– Megtehette volna, hogy szól. Ahhoz, hogy beszélgessünk, fölösleges volt kirendelni a fél bécsi rendőrséget. Mérget vennék rá, hogy szeretné nyakamba varrni a Rossignol-gyilkosságot és menteni a CIA-t. Vagy maguk az igazságügyi minisztériumban utálják az ügynökséget? Már nem is tudom, kezdek összezavarodni.

Navarro ügynök előrehajolt, és lágy tekintete hirtelen keménnyé, szigorúvá vált. – Miért volt magánál fegyver? – kérdezte.

Ben csak egy-két másodpercet várt a válasszal: – Önvédelemből.

– Valóban? – a kérdés nem volt igazán kérdés, inkább a hitetlenség kifejeződése. – Van rá engedélye, hogy fegyvert viseljen Ausztriában?

– Azt hiszem, ez csak rám és az osztrák hatóságokra tartozik.

– Az osztrák hatóságok itt vannak, a mellettem lévő széken -jelentette ki Navarro. – Ha az őrmester úgy dönt, hogy engedély nélküli fegyverviselés miatt eljárást indít maga ellen, és őrizetbe veszi, egy szavam sem lesz ellene. Az osztrákok nagyon nem szeretik, ha külföldiek engedély nélkül fegyverrel szaladgálnak náluk.

Ben megrántotta a vállát. A nőnek természetesen igaza volt, de őt pillanatnyilag a fegyverviselés kérdése izgatta a legkevésbé.

– Mondok én magának valamit, Mr. Hartman! – folytatta Navarro ügynök. – Nehezen tudom elképzelni, hogy fegyverrel ment egy barátja barátjához. Annál is kevésbé, mivel Rossignol házában sok helyen megtalálták az ujjlenyomatát. Érti?

– Nem egészen – válaszolta Ben. – Azzal vádol, hogy meggyilkoltam a bankárt? Ha igen, miért nem mondja ki nyíltan? – Zihálni kezdett, egyre jobban elhatalmasodott rajta a feszültség.

– A svájciak szerint a testvére bosszúhadjáratot kezdett a bankjaik ellen. Elképzelhető, hogy amikor meghalt, magában megpattant valami, és úgy érezte, folytatnia kell, amit ő elkezdett, csak még komolyabban, még nagyobb elszántsággal, nem válogatva úgy az eszközökben, mint ő. Látja, motívumot nem nehéz találni. És ott vannak az ujjlenyomatok! Azt hiszem, egy svájci bíróságnak nem esne nehezére, hogy elítélje magát.

Ben nem tudta eldönteni, vajon a nő komolyan hiszi-e, hogy ő ölte meg Rossignolt, és azt sem, hogy miért érdekli olyan nagyon az ügy. Nem tudta, mekkora hatalma van Ausztriában, hogy ő maga mekkora bajba került, és ez a bizonytalanság volt az, ami a legjobban idegesítette. Ne védekezz!, figyelmeztette magát. Vágj vissza!

– Itt nincs semmilyen felhatalmazása – mondta.

– Tökéletesen igaz. De nincs is szükségem rá.

Mi az ördögöt akar ez jelenteni? – Mit akar tőlem?

– Információt – válaszolta Navarro. – Tudni akarom, hogy igazából miért ment el Rossignolhoz, miért kereste fel Jürgen Lenzet, és úgy általában, mit forgat a fejében, Mr. Hartman!

– És ha nincs kedvem elárulni? – Ben a magabiztosságnak legalább a látszatát szerette volna megőrizni.

– Komolyan tudni akarja? – kérdezett vissza keményen, az állát felszegve az ügynök. – Tegyen egy próbát! Hátha érdekes lesz.

Úristen! Nagyon érti a dolgát, állapította meg magában Ben. Mélyeket lélegzett, és bár olyan érzése volt, mintha a szoba falai lassan közelednének hozzá, hogy összeszorítsák, megpróbált nyugodt, kiismerhetetlen arcot vágni.

– Tudja, hogy Zürichben letartóztatási parancsot adtak ki maga ellen? – folytatta Navarro.

– Nevetséges! – Ben úgy döntött, elérkezett az ideje annak, hogy agresszív, felháborodott és dühös legyen, ahogyan az egy igazságtalanul őrizetbe vett amerikaitól joggal elvárható.

– Azt hiszem, valamivel jobban ismerem a svájciakat, mint maga. Először is, már azért letartóztatási parancsot adnak ki, ha valaki a járdára köpi a rágógumiját, úgyhogy náluk az ilyesminek nincs akkora súlya, mint más országokban. Másrészt viszont, a kiadatás náluk gyakorlatilag ismeretlen. – Ezt Howie Rubintól tudta. – Zürich kantonnak már az is nehézséget okoz, hogy más svájci kantonok rendőrségétől segítséget kapjon. Mivel a svájciak hírhedtté váltak arról, hogy menedéket nyújtanak az adócsalóknak, más országok sem vesznek tudomást a svájci kiadatási kérelmekről, illetve elutasítják őket anélkül, hogy megvizsgálnák, van-e valamilyen alapjuk. – Jól megjegyezte, amit Rubin mondott, és szinte hibátlanul ismételte el a szavait, hogy a nő rájöjjön, nem packázhat vele, egykönnyen nem tudja csőbe húzni. – A zürichiek legfeljebb ki akarnak hallgatni, eszük ágában sincs úgy tenni, mintha bármivel vádolni akarnának. Úgyhogy azt ajánlom, hagyjuk abba, ne fecséreljük tovább fölöslegesen egymás drága idejét.

– Köztudott – válaszolta fenyegetően közelebb hajolva a nő hogy a bátyja harcban állt a svájci bankokkal, és hogy Gaston Rossignol közismert, nagy tekintélyű bankár volt. Maga felkereste, és Rossignol meghalt. Utána hirtelen itt termett Bécsben, hogy találkozzon egy hírhedt náci fiával. Éppen maga, akinek az apja koncentrációs táborban volt. Mi kell még, hogy az ember arra gondoljon, bosszúálló körútra indult?

Hát erről volt szó! Aki nem ismerte az igazságot, az valóban eljuthatott erre a következtetésre, ugyanakkor Ben azt is tudta, hogy nem mondhatja meg az igazat.

– Ez egyszerűen nevetséges! – tiltakozott. – Annyira, hogy komolyan vitatkozni sem vagyok hajlandó róla. Svájci bankárokról beszél. Szoros üzleti kapcsolatban állok velük, Navarro ügynök! Az a munkám. Nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó emberek ritkán szoktak sorozatgyilkosokká válni. Az én világomban a legsúlyosabb sérülés, amit az ember másnak okoz, az az, hogy ügyetlenül nyújt át valamilyen papírt, és az éle behasítja az illető ujját.

– Ha ez igaz, akkor magyarázza meg, mi történt a Bahnhofplatzon!

– Nem tudom. Alaposan megtárgyaltam a svájci zsarukkal is, és akkor sem volt rá épeszű magyarázatom.

– Mondja meg, hogyan bukkant rá Rossignolra!

Ben csak a fejét rázta.

– És a többiekre. Rajta! – biztatta Navarro. – Tudni akarom, kitől kapta meg a nevüket és a lakcímüket.

Ben nem felelt, némán nézett rá.

– Hol volt szerdán?

– Nem emlékszem.

– Véletlenül nem Új-Skóciában?

– Inkább Zürichben, rendőrségi őrizet alatt – szólalt meg végre Ben. – Ellenőrizheti a zürichi haverjainál. Tudja, szeretem, ha minden országban letartóztatnak, ahol megfordulok. Így lehet megismerni a legjobban a helyi szokásokat.

Navarro nyugodt maradt, nem reagált a gúnyos hangra. – Miért tartóztatták le?

– Ugyanolyan jól tudja, mint én!

Az ügynök csöndben cigarettázó kísérőjére nézett. – Az utóbbi néhány napban többször majdnem megölték. Ma is…

Amilyen ideges, zaklatott volt, Bent meglepte a hirtelen, erős rohamként rátörő hálaérzet. – Megmentette az életemet. Azt hiszem, az ilyesmit illik megköszönni.

– De mennyire! – válaszolta Navarro. – Úgyhogy mondja el, ki akar végezni magával? Kinek állhat az útjában, kit zavar az, amit csinál, bármi legyen is az?

Ügyes próbálkozás volt, állapította meg magában Ben, de csak annyit felelt: – Nem tudom.

– Fogadok, hogy sejti.

– Sajnálom. Kérdezze meg inkább a CIA-s barátait, hogy mit próbálnak eltitkolni! Vagy a maga cége is részt vesz a takarításban?

– Mr. Hartman, az ikertestvére gyanús körülmények között repülőgép-baleset áldozata lett Svájcban, nemrég pedig maga keveredett ott bele egy máig nem tisztázott módon kitört, és furcsán véget ért lövöldözésbe. Úgy tűnik, akárhová megy is, a halál, mint valami olcsó kölni szaga, mindig ott van a nyomában. Mit tanácsol, mit gondoljak?

– Azt gondol, amit akar – jelentette ki Ben. – Nem követtem el semmi törvénybe ütközőt.

– Még egyszer megkérdezem: honnan szerezte a neveket és a címeket?

– Kikét?

– Rossignolét és Lenzét.

– Mondtam már: közös ismerősöktől.

– Nem hiszem.

– A maga dolga.

– Mit titkol? Miért nem őszinte hozzám, Mr. Hartman?

– Sajnálom, hogy félreért. Nincs semmi titkolnivalóm.

Navarro ügynök megcserélte keresztbe rakott, csinos lábait. – Mr. Hartman – mondta aztán elkeseredve –, hadd ajánljak egy üzletet! Ha együttműködik velem, mindent megteszek azért, hogy a svájciak és az osztrákok is békén hagyják.

Őszinte volt vajon? Ben nem hitt benne – a bizalmatlanság már szinte feltételes reflexszé vált nála.

– Feltételezve, hogy csak maga próbálja rám küldeni őket, nem tűnik túl nagylelkűnek az ajánlat – felelte. – Ugye nem muszáj itt maradnom?

A nő az arcát beszíva, elgondolkodva nézett rá egy darabig. – Nem – mondta végül, és egy névjegyet elővéve ráírt valamit, és Bennek nyújtotta. – Ha esetleg meggondolná magát, ebben a szállodában megtalál.

Kész! Hála istennek, vége volt. Ben mélyen, felszabadultan beszívta a levegőt, és az idegessége, mintha nem is lett volna, azonnal megszűnt.

– Örülök, hogy megismerhettem, Navarro ügynök – mondta felállva. – És még egyszer köszönöm, hogy megmentette az életemet.