Tizennyolcadik fejezet

Párizs

A nyolcadik kerületben, az Avenue Marceau-n lévő homokkő épületen csak egy kis réztábla jelezte a Groupe Trans-EuroTech SA második emeleten lévő irodáját, és mivel egy volt a bejárattól balra elhelyezett hét egyforma, ügyvédi irodák és egyéb kisvállalkozások nevét tartalmazó tábla közül, csöppet sem keltett feltűnést.

A TransEuroTech-hez nem lehetett előzetes bejelentkezés nélkül belépni, de aki csak elhaladt előtte a második emeleten, az nem vett észre semmi feltűnőt. Fiatal nő ült a recepcióban, sima üvegnek látszó, valójában viszont golyóálló polikarbonátból készült, átlátszó lappal védve. Mögötte kicsi, műanyag székekkel szerényen berendezett váróhelyiség látszott, és egyetlen ajtó a belső irodákba.

Senki nem ismerte volna fel a csinos teremtésben a felfegyverzett, ragyogóan kiképzett volt kommandóst, és nem láthatta a rejtett kamerákat, infravörös mozgásérzékelőket, valamint az összes ajtót működtető elektromos mágneszárakat sem.

Az iroda mélyén lévő tanácsterem valójában helyiség volt a helyiségben: különleges modul, amelynek a fala és külső betonburka között harminc centiméteres, gumival kitöltött hézag volt, és ez a szigetelés megakadályozta, hogy bármilyen rezgés (különös tekintettel az emberi hangra) kijusson a teremből. Közvetlenül mellette HF, UHF, VHF és mikrohullámú adások, tehát lehallgatási kísérletek észlelésére szolgáló antennák és hozzájuk csatlakozó berendezések voltak, valamint spektrumelemző készülék, amely a szigorúan védett helyiségben és a környékén keletkező legkisebb színképváltozást is azonnal regisztrálta.

A koporsó alakú, mahagóni tárgyalóasztal egyik végén két férfi ült. Beszélgetésüket fehérzaj-generátorok és egy végtelenített zsongásszalag leplezte, amely azt az egybemosódó hangzavart produkálta, amely munkaidő után, a délutáni ital elfogyasztása idején egy zsúfolt bárban hallható. Ha valaki ne adj isten átjutott volna a szigorú védőgyűrűn és megpróbálja kihallgatni őket, nem tudja különválasztani hangjukat a háttérzajtól.

Az idősebb férfi éppen egy lehallgatásbiztos, svájci gyártmányú telefonon beszélt valakivel. Pufók, örökké aggodalmas képet vágó, ötvenes évei közepén járó férfi volt aranykeretes szemüveggel, kerek állal, olajosan fénylő bőrrel és már erősen fogyatkozó, természetellenes rozsdabarnára festett hajjal. Paul Marquand-nak hívták, és a Társaság biztonsági ügyekért felelős alelnöke volt. Megbízatása elnyeréséig ugyanazt az utat járta be, mint a nemzetközi üzleti életben elhelyezkedő biztonsági szakértők többsége: a gépesített lövészeknél szolgált a francia hadseregben, majd amikor vad, erőszakra hajló természete miatt távoznia kellett onnan, átszerződött az Idegenlégióba. Később az Egyesült Államokba került, ahol verőemberként, sztrájkok letörésére alkalmazta egy bányatársaság, végül egy multinacionális cégnél kötött ki, ahol biztonsági feladatokat bíztak rá.

Marquand szaporán, halkan beszélt, és elég hosszan, mielőtt lerakta a telefont.

– A Bécsi Szektor nyugtalan – mondta a mellette ülő sötét hajú, kreol bőrű, nála vagy húsz évvel fiatalabb franciának, Jean-Luc Passard-nak. – Az amerikai túlélte a St. Gallen-i gázrobbanást. – Kis szünetet tartott, majd komoran közölte: – Több hibát nem követhetünk el. A bahnhofplatzi fiaskó után pláne nem.

– Nem a te ötleted volt, hogy az amerikai katona kapja a feladatot – mutatott rá Passard.

– Tényleg nem, de nem is elleneztem. Az ötlet jónak tűnt: elég sok időt töltött a célszemély közelében, és másodpercek alatt meg tudta találni a tömegben. Akárhányszor lát is valaki fényképen egy ismeretlent, nem képes olyan gyorsan és biztosan cselekedni, mint az, aki személyesen ismeri.

– A legjobbat állítottuk rá – mondta Passard. – Így, hogy az Építész kézbe vette az ügyet, hamarosan megszabadulunk a gondtól.

– Bízzunk benne! Akármilyen jó is azonban, nem szabad lebecsülni ezt a puhány amerikait – felelte Marquand.

– Kész csoda, hogy még életben van. Tökéletes amatőr.

Abból, hogy valaki fitnessz-őrült, még nem következik, hogy ért az életben maradáshoz. – Passard dühösen felhorkant. – Csak a dzsungelgimnasztikát ismeri, magát a dzsungelt nem.

– Mindegy. Ezt hívják úgy, hogy a kezdők szerencséje – válaszolta Marquand.

– Már nem kezdő.

Bécs

Az idős, jól öltözött amerikai az érkezési csarnokból kilépve nehezen, lassú léptekkel haladt előre, éberen fürkészte a tömeget, és csak akkor könnyebbült meg, amikor meglátta a nevét tartalmazó táblát magasra tartó egyenruhás sofőrt.

Az öregember az utazótáskáját lerakva integetni kezdett, mire a sofőr egy fehér ruhás ápolónő kíséretében odasietett hozzá. A férfi felkapta az amerikai táskáját, a nővér pedig kedvesen, valódi érdeklődésre utaló hangsúllyal megkérdezte: – Milyen volt az útja, uram? – Nyelvtanilag kifogástalanul, de erős osztrák-német akcentussal beszélt angolul.

– Utálok utazni! – mordult fel az öregember. – Nem tudom elviselni!

Az ápolónő a tömegen keresztül a repülőgép épülete elé kísérte, ahol egy fekete Mercedes limuzin várt rájuk, és besegítette a szabvány szerint telefonnal, televízióval, bárral ellátott utastérbe, amelynek egyik sarkában – és ez már nem tartozott a hétköznapi felszereléshez –, alig észrevehetően lélegeztető készülék, defibrillátor, infúzióhoz szükséges berendezés és egyéb orvosi felszerelés lapult.

– Így ni! – mondta, miután az idős amerikai elhelyezkedett a vajpuha bőrülésen. – Nem hosszú az út. Hamar ott leszünk.

Az öregember morgott valamit, hátradőlt, és behunyta a szemét.

– Kérem, azonnal szóljon, ha bármire szüksége van! – figyelmeztette az ápolónő.