Ötödik fejezet

Halifax, Új-Skócia

Amikor az Air Canada gépének kapitánya közölte, hogy hamarosan megérkeznek, Anna Navarro összeszedte az iratait, felhajtotta az előtte lévő ülés támlájára szerelt kis asztalt, és igyekezett a rá váró feladatra összpontosítani. Rettegett a repüléstől, és a leszállásnál csak a felszállást utálta jobban. A gyomra most is vadul liftezett, és szokás szerint ezúttal is meg volt győződve arról, hogy a gép lezuhan, és ő a robbanást követő hatalmas tűzben porrá ég.

Kedvenc nagybátyja, Manuel úgy halt meg, hogy az öreg, rozoga mezőgazdasági gépnek, amellyel dolgozott, leállt a motorja, és a földhöz csapódott. Az azonban régen történt – Anna tíz-tizenegy éves lehetett akkor –, és különben is, egy vén, kiszolgált permetezőgép nem hasonlítható egy korszerű Boeing 747-eshez.

Abból az általános elvből kiindulva, hogy jobb, ha az ember nem árulja el a gyengéit, az OSI-nál soha, egyetlen kollégájának sem beszélt arról, hogy retteg a repüléstől, de erősen gyanította, hogy Arliss Dupree valahogy mégis rájött, ahogyan a kutya is megérzi a félelem szagát. Az utolsó hat hónapban sorozatban adott neki olyan feladatokat, amelyeknek az elvégzéséhez sokat kellett repülőgépen utaznia.

Csak úgy tudta ezt elviselni, hogy felszállás után azonnal beletemetkezett az irataiba, és addig el sem tette őket, amíg le nem szálltak. Élvezettel csinálta, a száraz kórboncnoki jelentések szinte hívogatták, hogy vágjon bele, oldja meg a hozzájuk tapadó rejtélyt.

Gyerekként imádta az ötszáz darabos kirakójátékokat, amelyeket az édesanyja vitt haza, ajándékként azoktól, akikhez takarítani járt, és akiknek a gyerekei megunták őket, nem volt türelmük bíbelődni velük. Annának a színes kép kirajzolódásánál is nagyobb örömet okozott az, hogy érezte és hallotta, amint az elemek a helyükre kerültek. A régi játékokból – előző tulajdonosaik hanyagsága miatt – néha hiányzott egy-két darab, és ez mindig felháborította Annát, aki már gyerekkorában is a tökéletességet hajszolta.

A feladat, amellyel megbízták, olyan volt, mintha egy ezerdarabos puzzle-t öntöttek volna elé a szőnyegre, és azt kellene összeraknia.

A Washington-Halifax úton az RCMP-től Ottawából kapott iratokat tanulmányozta. A Royal Canadian Mounted Police, a Kanadai Királyi Lovasrendőrség az FBI kanadai megfelelője, és régiesen csengő neve ellenére a világ egyik legjobban felszerelt bűnüldöző szervezete. Az RCMP és az amerikai igazságügy-minisztérium között hagyományosan jó a munkakapcsolat.

Ki maga?, kérdezte némán, az öregember fényképére nézve. Robert Mailhot halifaxi, új-skóciai lakos, nyugdíjas, a Kegyelmes Szűzanya temploma gyülekezetének jámbor, istenfélő tagja. Nem az az ember, akiről bárki feltételezné, hogy a CIA-nél – mindegy, milyen mélységben – átvilágították, és erről hivatalos feljegyzés is készült.

Mi köze lehetett rég halott kémmesterek és üzletemberek kibogozhatatlan ügyleteihez? Anna biztos volt benne, hogy Bartlett jóval többet tud róla, mint amennyit neki elmondott, és abban is, hogy szeretné, ha önállóan, egymaga derítene fényt a részletekre.

Egy új-skóciai vidéki bíró hajlandó volt kiadni a vizsgálati engedélyt, és néhány óra alatt telefaxon megkapta az összes általa felsorolt dokumentumnak – köztük a Mailhot telefonbeszélgetéseit tartalmazó listának, illetve hitelkártya-kivonatának – másolatát. Az OSI ügynöke volt, senkinek se jutott eszébe megkérdőjelezni, hogy igaz a történet, amelyet egy nagyszabású pénzügyi csalásról, illegális nemzetközi pénzátutalásokról előadott.

Hiába voltak azonban segítőkészek a kanadaiak, a halál okának felderítéséhez egy lépéssel sem jutott közelebb. Az öregember háziorvosa nehezen olvasható macskakaparással azt írta a jelentésébe, hogy a halál természetes okból következett be, és zárójelben mögé biggyesztette, hogy szívkoszorúér-trombózis. Elképzelhető volt, hogy valóban az történt, semmi egyéb.

Az elhunyt az utolsó pillanatig élte a megszokott életét, nem kezdett szokatlan költekezésbe, és csupán két távolsági hívása volt, az egyik Új-Foundlandba, a másik Torontóba. Semmi, a legcsekélyebb nyom sem volt, amin el lehetett volna indulni, és Anna csak reménykedhetett, hogy Halifaxban talál valamit.

Vagy nem.

Reménynek és csüggedtségnek ugyanaz a keveréke örvénylett benne, amely minden ügy kezdetén. Egyik pillanatban még biztos volt abban, hogy megoldja a feladatot, a következőben viszont úgy érezte, hogy az lehetetlen. Egy dologban biztos volt: minden az indulásnál, a vizsgálat kezdetén dől el. Nagyon alapos munkát kell végeznie, minden követ megmozdítania, lehetőség szerint alá is néznie, hogy el tudjon jutni a megfelelő következtetésekhez. Soha nem tudja összekötni a képet alkotó pontokat, és előcsalogatni az ábrát az, aki nem tudja, hol keresse őket.

Anna szokásos utazóruháját viselte, egy tengerészkék Donna Karan-kosztümöt (igaz, olcsóbb szabásút), és hozzá fehér Ralph Lauren-blúzt (természetesen az sem a legdrágábbak közül került ki). A munkahelyén mindenki úgy ismerte, mint aki nagyon elegánsan öltözködik. A fizetéséből normális körülmények között nem telt volna márkás holmikra, de azért megvette őket, és elviselte, hogy Washington csöppet sem bizalomgerjesztő részén, kopott, egy hálószobás lakásban él, és soha nem utazik el sehová szabadságra, mivel minden pénze rámegy az öltözködésre, és nem engedheti meg magának.

A körülötte lévők feltételezték, hogy azért ad olyan sokat magára, mert tetszeni akar a férfiaknak, mint általában a fiatal, magányos nők. Tévedtek. Anna ruhái a páncél szerepét töltötték be. Minél elegánsabb, drágább holmit viselt, annál nagyobb biztonságban érezte magát. Azért használt drága kozmetikumokat és hordta neves tervezők ruháit, mert azokban végre nem érezte magát ágrólszakadt, gazdag emberek házát takarító, kertjét ápoló bevándorlók gyerekének, hanem bármi lehetett, amit elképzelt magában. Sokkal értelmesebb volt annál, semhogy ne tudta volna, mennyire nevetséges, amit művel, mégis csinálta.

Néha elgondolkodott azon, hogy mivel haragította jobban magára Arliss Dupree-t – azzal-e, hogy vonzó, szép nőként visszautasította, vagy azzal, hogy mexikói. Talán mindkettővel. Talán Dupree világában egy mexikói-amerikai alacsonyabb rendűnek számít, és ezért nincs joga ahhoz, hogy őt visszautasítsa.

Egy dél-kaliforniai kisvárosban nőtt fel. A szülei mexikóiak voltak, akik a kilátástalanság, a betegségek, a reménytelen nyomor elől menekültek a határ északi oldalára. Szelíd, halk szavú édesanyja takarítani járt, szófukar, befelé forduló apja kertészként dolgozott.

Általános iskolában Anna otthon varrt ruhákban járt, és az anyja tartotta rendben hosszú, dús, sötétbarna haját is. Tudta, hogy másképp öltözködik, mint a többiek, hogy nem teljesen illik közéjük, de ez csak tíz-tizenegy éves korában kezdte zavarni, akkor, amikor a lányok zárt, szorosan összetartó baráti csoportokba rendeződnek. Őt, a házaikat takarító szegény mexikói asszony lányát egyik ilyen csoport sem akarta befogadni.

Kívülálló volt, rosszul öltözött, szegény. Jószerivel észre sem vették, mintha levegővé vált volna.

Nem mintha valamely lenézett kisebbséghez tartozott volna – a középiskola tanulóinak a fele latino, a másik fele fehér volt, és meglehetősen éles határvonal húzódott közöttük, amelyet nagyon ritkán lépett át bárki. A fehér lányok és fiúk közül néhányan betolakodónak, füstös képűnek csúfolták, de a latinók is szigorúan kasztokra oszlottak, és ő a legalsóba tartozott. A latino lányok mind divatosak voltak, és a fehéreknél is durvábban gúnyolták olcsó, egyszerű holmijai miatt.

Úgy döntött, hogy az a megoldás, ha ugyanúgy öltözködik, mint ők. Panaszkodni kezdett az anyjának, aki eleinte nem vette komolyan, később pedig azt magyarázta, hogy nincs pénzük olyan ruhákra, amilyenekben a többi lány jár, és különben is, mit számít az, hogy kinek milyen az öltözéke. Nem szereti talán otthon készült ruháit, kérdezte, mire Anna – bár tudta, mekkora fájdalmat okoz ezzel – indulatosan rávágta: „Nem! Gyűlölöm őket!” Még most, húsz évvel később is súlyos lelkiismeret-furdalással tudott csak visszagondolni azokra a napokra.

Az anyját minden munkaadója szerette, és egyikük, egy igen gazdag nő nekiajándékozta az összes ruhát, amit a gyerekei nem hordtak. Anna boldogan viselte őket – el nem tudta képzelni, miért nem vesz fel valaki olyan remek dolgokat – mindaddig, amíg rá nem jött, hogy mindegyik előző évben volt divat, és akkor jócskán alábbhagyott a lelkesedése. Egyik nap az iskola folyosóján ballagott éppen, amikor egy lány – abból a csoportból, amelyikbe a leginkább szeretett volna bekerülni – odahívta magukhoz. „Hé, ez az én szoknyám!”, kiáltott fel, amikor odaért. Anna szégyenében mélyen elpirult, és tagadott, a lány azonban a szoknya derekába nyúlt, kifordította, és megmutatta a belé varrt címkét, amelyre filctollal ráírta a neve kezdőbetűit.

Anna tudta, hogy a kanadai rendőrtiszt, aki a repülőtéren várta, egy évet töltött az FBI akadémiáján, ahol nyomozati technikát tanult. Nem ő volt a legélesebb kés az RCMP fiókjában, de jól lehetett használni.

A biztonsági kapu előtt állt, magas, jóképű, harmincas éveiben járó, kék blézert és piros nyakkendőt viselő férfi volt. Kedvesen és láthatóan őszintén elmosolyodott, amikor Annát megpillantotta. – Isten hozta Új-Skóciában – köszöntötte. – Ron Arsenault vagyok.

Anna alaposabban megnézte; sötét haj, barna szem, keskeny arc, magas homlok, vette sorra a jellemző vonásait. – Anna Navarro – mutatkozott be, és erősen megszorította a feléje nyújtott kezet. Tudta, a férfiak természetesnek veszik, hogy egy nő keze csak gyenge, erőtlen lehet, ezért mindig keményen fogott kezet, hogy tudják, egyenrangúval van dolguk. – Örülök, hogy találkoztunk.

Arsenault a csomagjáért nyúlt, de fejcsóválva elhúzta tőle.

– Köszönöm. Elbírom.

– Először van Halifaxban?

– Igen. Fentről szépnek látszik.

A kanadai halkan kuncogva intett, hogy indulhatnak. – Én leszek az összekötője a helyiekhez – mondta menet közben.

– Megkapta az anyagot?

– Igen. Mindent, kivéve a bankszámlakivonatokat.

– Most már azoknak is meg kell lenniük. Ha megvan, beadom a szállodába.

– Köszönöm.

– Nincs mit. – Arsenault párszor gyorsan pislogott, ami elég volt Annának ahhoz, hogy megállapítsa, kontaktlencsét hord. – Hogy őszinte legyek, Miss Navarro, Ottawában néhányan nem értik, miért érdekli magukat ennyire egy öreg szivar. Egy nyolcvanhét éves ember meghal odahaza, természetes körülmények között – ebben aztán semmi rendkívüli nincs.

Elérték a parkolót.

– A holttest a rendőrségi hullakamrában van? – kérdezte Anna.

– A kórházéban. A hűtőben várja, hogy megnézze. Még időben szóltak, mielőtt az öreget eltemették volna – ez a jó hír.

– És mi a rossz?

– Az, hogy a holttestet már bebalzsamozták, előkészítették a temetésre – válaszolta Arsenault.

– Amivel eltüntethették az esetleges mérgezési tüneteket – mondta Anna, miután egy másodpercre elégedetlenül összeszorította a száját.

Egy viszonylag új, sötétkék Chevrolet szedánhoz léptek, amelyről messziről ordított, hogy megkülönböztető jelzés nélküli rendőrségi jármű. A kanadai kinyitotta a csomagtartót, és berakta Anna táskáját.

Indulás után egy darabig szótlanul nézték az utat, végül Anna törte meg a csendet: – A felesége? Szintén francia kanadai? – kérdezte, mert ez nem szerepelt a Robert Mailhotról kapott anyagban.

– Helybéli. Tanítónő volt. Kemény kis öregasszony. Sajnálom szegényt, elveszítette a férjét, és el sem temetheti holnap, ahogy tervezte – kénytelenek voltunk megkérni, hogy halassza el. Új-Foundlandból is vár rokonokat. Amikor szóba hoztuk a boncolást, teljesen kikelt magából. – Arsenault Annára villantotta a tekintetét, de utána újból előrefordult, és az utat figyelte. – Mivel már elég késő van – mondta –, arra gondoltam, hogy helyezkedjen el nyugodtan a szállodában, aztán holnap korán nekilátunk. A halottkém délelőtt hétre vár bennünket.

Anna csalódást érzett, mivel szerette volna rögtön elkezdeni a munkát.

– Részemről rendben – felelte.

Újabb tartós csend következett – örült, hogy olyan összekötővel dolgozhat, aki nem utálja látatlanban az amerikai kormányzat megbízottját, és nem tüzel rá csípőből. Arsenault igazán barátságos volt, talán túlságosan is az.

– Megérkeztünk. Itt a fogadó. Magukat se fizeti túl a kormány, ugye? – kérdezte, miután lefékezte a kocsit.

Egy vonzónak csöppet sem nevezhető zöld zsalugáteres, valaha fehér, de az évek során szürkére koszolódott faépülethez értek a Barrington Streeten.

– Ha nincs más terve, hadd hívjam meg vacsorára! Mondjuk a Clipper Caybe, ha szereti a halat. Utána esetleg egy kis dzsessz a Middle Deckben…? – Arsenault megállította a kocsit.

– Köszönöm, de hosszú napom volt – válaszolta Anna.

A férfi, csalódottságát egy csöppet sem titkolva, vállat vont.

A fogadót áporodott szag ülte meg, mintha a ki tudja, mióta nedves alagsor sehogyan sem akart volna kiszáradni. A malacképű, igencsak túlsúlyos portás egy ósdi masinán lemásolta Anna hitelkártyáját, és egy sárgaréz kulcs kíséretében adta vissza. Anna el akarta hárítani a segítséget, és megmondani, hogy egyedül is boldogul a csomagjával, de szerencsére még időben észrevette, hogy nincs a közelben senki, aki kicsit is segíteni akarna. A virágmintás tapétájú emeleti szobában ugyanazt a dohos szagot lehetett érezni, mint a hallban. A berendezés kopott volt, de nem annyira, hogy ne lehetett volna elviselni. Anna kipakolt, és szürke tréningruhát öltött – úgy döntött, hogy egy jókora futás a hasznára fog válni.

Keresztülvágott a Barrington Street nyugati oldalán a Grand Parade téren, és fölfelé haladt a George Streeten, az öreg, csillag alakú erőd, a Citadel felé. Pár száz méter után zihálva lefékezett egy újságosbódénál, és vett egy várostérképet. Pár pillanat alatt megtalálta a keresett címet – közel volt ahhoz a helyhez, ahol éppen állt, kocogva is könnyen elérhette.

Robert Mailhot háza szerénynek, de kényelmesnek tűnt – emeletes faépület volt nyeregtetővel, alacsony kerítéssel körülvett kert közepén, dús lombú, az avatatlan tekintetek ellen védelmet nyújtó fáktól rejtve.

Az utcára néző ablakok csipkefüggönyei mögül kékes fény szüremlett kijelezve, hogy a televízió be van kapcsolva. Anna lefékezett az utca másik oldalán, és pár másodpercig éberen figyelte a házat.

Úgy döntött, hogy közelebb megy, megnézi, hogy – mint gyanította – az özvegy az utcai szobában van-e, és ha igen, hogyan viselkedik. Látszik-e rajta, hogy gyászol, vagy sem? Tudta, hogy távolról nehéz megítélni az ilyesmit, de nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy megfigyeljen valamit, ami később esetleg fontossá válhat. Azt is számba vette, hogy ha a fák árnyékában marad, hosszabb időt tölthet ott anélkül, hogy a szomszédok felfigyelnének rá, és gyanúsnak találnák.

Az utca kihalt volt, de az egyik házból zene, egy másikból a televízió hangja, a távolból pedig egy hajó ködkürtjének a búgása hallatszott. Várt egy kicsit, majd óvatosan elindult a ház felé…

Váratlanul nagyon erős reflektorpár bukkant fel a semmiből, elvakította, és rohamosan nőtt, ahogyan a jármű feléje száguldott. Anna felsikoltott, és a járda felé szökkent, hogy elkerülje az elszabadult, őrülten rárontó kocsit. Sötéten, kikapcsolt reflektorral gördülhetett végig az utcán – az általános zaj elfedte motorjának halk zúgását –, mindaddig, amíg pár lépésnyire tőle hirtelen működésbe nem léptek a lámpái.

És most feléje száguldott, el akarta gázolni! Semmi kétsége nem lehetett felőle, mivel szemernyit sem lassított, a megengedett sebességet jócskán túllépve száguldott felé. Anna felismerte a Lincoln Town Car jellegzetes, krómozott hűtőrácsát és a lapos, téglalap alakú reflektorokat, amelyek ragadozójelleget kölcsönöztek az autónak.

Gyerünk!

A gépkocsi kerekei csikorogtak, a motor bömbölt, miközben a volán mögött ülő őrült feléje vezette a járművet.

Egy pillanatra megfordulva Anna látta, hogy az autó három, legfeljebb négy méterre lehet tőle. Rémületében nagyot sikoltott, és a haláltól egy töredék másodpercnyire átdobta magát az özvegy szomszédjának házát övező bukszussövényen. A keményen meredező, rövidre nyírt ágak alaposan végigkarcolták a futódresszből kinyúló lábát, de nem törődött vele, földet érve tovább gördült a gondosan nyírt füvön, lehetőség szerint minél messzebb az életére törő, megvadult gépezettől.

Hallotta a sövényhez vágódó fém csikorgását, és rögtön utána a földet felásva, vadul hátratolató autó kerekeinek csikorgását. Felnézett, de már csak egy pillanatra látta a reflektorokat, utána ugyanolyan hirtelen eltűntek, ahogyan nem sokkal korábban előbukkantak a semmiből.

Az autó elment.

Mi történt?

Anna hevesen dobogó szívvel felpattant, a vére vadul száguldott, tele volt adrenalinnal, és a félelem annyira elgyöngítette, hogy a térde megroggyant, alig tudott talpon maradni.

Mi az ördög volt ez?!

A gépkocsi egyenesen feléje száguldott, célba vette, mintha el akarná gázolni.

Aztán… amilyen váratlanul jött, ugyanolyan gyorsan el is tűnt!

Látta, hogy az utca két oldalán a házakból több arc is néz felé, bár néhányan gyorsan elrántották a függönyt, mihelyt rájöttek, hogy észrevette őket.

Ha az autó vezetője valóban őt akarta elgázolni, akkor miért nem fejezte be, amit elkezdett?

Mindaz, ami történt, tökéletesen illogikus, megmagyarázhatatlan volt.

Anna erősen zihálva, időnként fájdalmasakat köhögve, izzadságban fürdő testtel ment tovább. Megpróbált rendet teremteni a gondolataiban, de a félelme sehogy sem akart elmúlni, és sehogy sem tudta megmagyarázni, mi is volt valójában a furcsa, rémisztő incidens.

Meg akarta ölni valaki vagy sem?

És ha igen… miért?!

Lehet, hogy az illető csak részeg volt, vagy teljesen gyakorlatlan? Nem, a vezetésmódja sokkal határozottabb volt annál, semhogy az lehessen.

Az egyetlen lehetséges magyarázathoz paranoiás rögeszmére lett volna szükség, Anna viszont minden erejével azon volt, hogy a gondolatai véletlenül se kalandozzanak el abba az irányba. Arra, gondolta, nincs más, csak a biztos őrület. Bartlett baljós szavai jutottak eszébe a legteljesebb titoktartás közepette kitalált, több évtizedes – ki tudja, mire vonatkozó – tervekről, a titkaikat mindenáron megőrizni akaró öregemberekről, és a tekintélyüket, jó hírüket védelmező, befolyásos személyekről. Bartlett azonban, saját bevallása szerint, azok közé tartozott, akik minden idejüket az irodájukban, elsárgult papírok között töltik, már régen elszakadtak a valóságtól, és hajlamosak arra, hogy túl könnyen hitelt adjanak különböző összeesküvés-elméleteknek.

Ennek ellenére, nem lehetséges, hogy valakik rá akartak ijeszteni, elérni azt, hogy felhagyjon a vizsgálattal?

Ha igen, rossz helyen próbálkoztak; az, ami történt, csak arra volt jó, hogy növelje az elszántságát.

London

Az Albion pub a Covent Garden peremén, a Garrick Streeten volt. Az alacsony mennyezetű, gyalulatlan asztalokkal berendezett kocsma padlója fűrészporral volt felszórva. Húsz különböző csapolt sört mértek, egyszerű, de laktató ételeket főztek, és a terem ebédidőben zsúfolásig megtelt elegáns banki alkalmazottakkal, a reklámszakma környéken dolgozó jeleseivel.

Jean-Luc Passard, a Társaság beosztott biztonsági tisztje a kocsmába belépve azonnal rájött, miért javasolta az angol, hogy ott találkozzanak: a helyiség tele volt, két ember könnyen beleolvadhatott a tömegbe.

Az angol egyedül ült egy bokszban. Olyan volt, amilyennek lefestették: jellegtelen külsejű, negyven év körüli férfi korán szürkévé vált, sörteszerű hajjal. Alaposabban megnézve az arcbőre egészen feszesnek, simának tűnt, mintha plasztikai műtétet hajtottak volna végre rajta. Kék blézert és fehér garbónyakú pulóvert viselt. A válla széles volt, a dereka vékony, messziről lerítt róla, hogy kivételesen jó fizikummal rendelkezik. Ennek ellenére képes volt jelentéktelen ember benyomását kelteni, olyanét, akit katonai sorakozónál eszébe nem jutna senkinek kiválasztani.

– Jean-Luc – mutatkozott be a bokszban helyet foglalva Passard, és kezet nyújtott.

– Trevor Griffiths – válaszolta az angol, és jellemző módon azokra, akiket nem érdekel, hogy mások mit gondolnak felőlük, úgy fogta meg a felkínált kezet, hogy alig lehetett érezni. A tenyere széles volt, sima és száraz.

– Örülök, hogy megismertem – mondta Passard. – Legendákat mesélnek arról, milyen sokat tett a Társaságért.

Az élettelen, szürke szemek nem árultak el semmit Griffiths gondolataiból.

– Nem zavartuk volna a… megérdemelt pihenésben, ha nem lenne feltétlenül szükséges.

– Szóval elszúrták.

– Nem volt szerencsénk.

– Segítségre van szükségük, hogy boldoguljanak.

– Mondjuk úgy, hogy biztosra akarunk menni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egyszer hibázzunk.

– Tudják, hogy egyedül dolgozom.

– Természetesen. Az eredményeiből egyértelműen megállapíthatók a módszerei. Úgy csinálja, ahogyan maga szerint a legjobb.

– Rendben. Hol tartózkodik a célpont? – kérdezte Griffiths.

– Utoljára Zürichben látták, de hogy onnan merre indult, azt nem tudjuk pontosan.

Az angol nem szólt, csak szigorúan összevonta a szemöldökét.

– Amatőr! – folytatta elvörösödve Passard. – Időről időre felbukkan, úgyhogy hamarosan a nyomában leszünk.

– Fényképeket kérek róla, amennyit csak lehet. Annál jobb, minél különbözőbbek.

Passard egy nagy méretű, barna borítékot nyújtott át az asztal fölött. – Tessék! A rejtjeles utasítások is benne vannak. Nyilván nem kell mondanom, hogy azt szeretnénk, ha gyorsan végezne, és nem hagyna maga után semmilyen nyomot.

Griffiths elmosolyodott, amitől Passard szerint egy boa constrictorhoz vált hasonlatossá. – Második vonalbeliekkel próbálkoztak – felelte –, és nemcsak pénzt és időt veszítettek miatta, hanem a célszemélyt is alaposan megriasztották. Fél, óvatos, és biztosan megijedt annyira, hogy biztosítéknak tartott papírokat helyezzen letétbe ügyvédeknél arra az esetre, ha netán valami történik vele. Sokkal nehezebb lesz tehát elkapni, mint normális körülmények között. Ezért, ha megkérhetem, se maga, se a főnökei ne szóljanak bele, hogy mit és hogyan teszek!

– De abban ugye biztos, hogy el tudja intézni?

– Nem azért fordultak hozzám, mert maguk szerint is?

– De – ismerte be Passard.

– Ha így van, megkérem, ne tegyen fel ostoba kérdéseket! Megbeszéltünk mindent? Ha igen, megyek – mozgalmas délutánom lesz, sok az elintéznivalóm.

Anna a fogadóba visszatérve elővett egy kis palack fehér bort a minibárból, egy műanyag pohárba töltve felhajtotta, majd beállt a zuhany alá, amelyet olyan forróra állított, hogy még éppen el tudta viselni. Negyedórán át áztatta magát, és igyekezett megnyugodni, de a Town Car feléje vágtató krómozott hűtőrácsának a képe makacsul vissza-visszatért, beerőszakolta magát a gondolataiba. A Szellem halkan kimondott szavai is eszébe jutottak: „Hisz a véletlenekben, Miss Navarro? Én ugyanis nem.”

Ha nehezen is, de sikerült összeszednie magát. Végül is előfordulnak ilyen dolgok, mondta magában. A munkája részben abból állt, hogy kiderítse, mi lényeges és mi nem, de szakmai ártalomként hajlamossá vált arra, hogy olyan dolgoknak is jelentőséget tulajdonítson, amelyeknek nem kellett volna.

A zuhany alól kilépve frottírköntösbe bújt; már sokkal nyugodtabb volt, mint amikor a csapot megnyitotta, ráadásul farkaséhes is. A szobában egy barna, az ajtó alatti résen bedugott borítékot talált. Fölvette, és a virágos kárpitozású fotelbe ülve felbontotta – Mailhot bankbizonylatai voltak benne, négy évre visszamenőleg.

Mielőtt elmélyedhetett volna bennük, megszólalt a telefon – Arsenault őrmester hívta.

– Jó ha fél tizenegyre magáért megyek, hogy aztán kihallgassuk az özvegyet? – kérdezte, és közben a háttérből jól lehetett hallani a rendőrkapitányság életéhez hozzátartozó, szokványos esti zajokat.

– Fél tizenegy! – erősítette meg élénken az időpontot Anna. – Köszönöm, hogy hívott. – Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy beszámol az őrült Lincolnról, elmondja, hogy kis híján a megvadult limuzin kerekei alatt végezte, de rögtön le is tett róla, mert nem akart sebezhetőnek tűnni, és aláásni a tekintélyét.

– Rendben – mondta jól érezhető bizonytalansággal a hangjában Arsenault. – Akkor én indulok is haza. Biztos nem… a fogadó felé megyek, úgyhogy… ha lenne kedve bekapni… inni valamit… – tette hozzá izgatottan – vagy bármi… – Elkeseredetten küzdött azért, hogy a hangja könnyed maradjon, de hiába, a szándék csupán szándék maradt.

Anna nem válaszolt azonnal; igazság szerint semmilyen társasághoz nem volt kedve ott és akkor. – Kedves, hogy felajánlja – mondta hosszú várakozás után –, de nagyon fáradt vagyok.

– Én is – felelte sietve Arsenault. – Hosszú nap volt. Akkor viszlát holnap. – A hangja érezhetően megváltozott: nem férfiként szólt egy nőhöz, hanem profiként egy másik profihoz.

Anna némi ürességet érezve tette le a kagylót, nem sokkal később azonban már az iratait szortírozta – éppen elég, halasztást nem tűrő dolga volt ahhoz, hogy ne rágódjon hosszan a balul sikerült beszélgetésen.

Meggyőződése volt, hogy igazából azért nem ment még férjhez, azért menekült ki az összes komolyra fordulni látszó kapcsolatából, mert tudat alatt makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az összes dolgát egyedül intézze, önmaga ura legyen. Ha összekötöd az életedet valakiével, gondolta, azonnal feladod a függetlenségednek legalább egy részét. Ha vásárolni akarsz valamit, elfogadható indokot kell találnod hozzá. Tovább nem dolgozhatsz késő estig anélkül, hogy bűntudatot éreznél, és ellenállhatatlan késztetést arra, hogy védekezz, megmagyarázd, miért tetted. Az időbeosztásod, bármennyire kellemetlen is ez, másnak az ellenőrzése alá kerül.

Azok a kollégái, akik csak felületesen ismerték, Jégcsapként, vagy még csúnyább néven emlegették, mert ritkán randevúzott. Nemcsak Dupreenak voltak emiatt ellenérzései vele szemben – a környezetében lévők nehezen emésztették meg, hogy szép, vonzó nő létére egyedül van. Természetellenesnek tartották, nem felelt meg a dolgok normális rendjéről alkotott elképzelésüknek. Képtelenek voltak felfogni, hogy munkamániás, és egyszerűen nincs ideje arra, hogy férfiakkal ismerkedjen, találkákra járjon. Csak az OSI munkatársai közül választhatott volna partnert, attól viszont, hogy egy kollégával bonyolódjon személyes kapcsolatba, ódzkodott, mert abból semmi jó nem sülhet ki.

Legalábbis ezt mondta magának. Bár igyekezett nem sokat rágódni azon a megrázkódtatáson, amelyen középiskolás korában esett át, Brad Reedy szinte naponta eszébe jutott, és mindig izzó gyűlölettel gondolt rá. Elég volt, ha a metrón megcsapta az orrát a Reedy által használt citromos arcvíz illata, és máris félelem, egy pillanattal később pedig dühös indulat mart belé. Máskor meglátott egy magas, szőke, piros-fehér csíkos sportmezt viselő tinédzser srácot, és a képzelete Brad arcát kopírozta rá.

Tizenhat éves volt, fizikailag már felnőtt, és mint többen mondták, igazi szépség, amit nem vett észre, igazából el sem hitt. Mindig kevés barátja volt, de már nem érezte kiközösítve magát. Csaknem naponta veszekedett a szüleivel, mert úgy érezte, tovább nem képes élni szerény kis házukban.

Brad Reedy végzős diák volt, hokis, és mint ilyen, az iskolai arisztokrácia tagja. Anna kettővel alatta járt, és azt hitte, képzelődik, amikor Brad Reedy, a nagy Brad Reedy megállt az öltözőszekrényénél, és megkérdezte, nincs-e kedve elmenni vele valahová. Tréfának vette, arra gondolt, hogy csak gúnyt akar űzni belőle, ezért elutasítóan válaszolt, és hátat is fordított – addigra rájött, hogy a gúny az egyik legbiztosabb védekezési eszköz.

A fiú azonban kitartónak bizonyult, úgyhogy végül elvörösödött, és azt felelte, hogy tulajdonképpen lehet róla szó.

Brad felajánlotta, hogy érte megy kocsival, de nem akarta, hogy lássa, milyen szerény körülmények között élnek, ezért azt füllentette, hogy dolga van a belvárosban, és ragaszkodott hozzá, hogy a mozinál találkozzanak. Napokig bújta a Mademoiselle-t és a Glamourt, de végül a Seventeen magazin Hogyan hívjuk fel magunkra a figyelmét? című cikkében talált rá a megfelelő öltözékre, olyanra, amilyet az elképzelése szerint egy tehetős családból származó lány viselt volna, és amelyről úgy érezte, hogy Brad szüleinek is tetszene.

A Goodwill áruházban gyors próba után vásárolt apró virágmintás, magas, fodros gallérú Laura Ashley ruháról csak a jeles napon derült ki, hogy nem pontosan jó rá. Citromzöld vászoncipőben, ugyanolyan árnyalatú vászontáskával a kezében, és zöld hajpánttal a hajában hirtelen nevetségesnek érezte magát, buta, Halloweenre kiöltözött kislánynak. Amikor meglátta a kopott farmert és csíkos trikót viselő Bradet, akkor jött csak rá igazán, mennyire túlöltözött. Szégyellte magát, mert az öltözéke elárulta, mennyire igyekezett, hogy készült a randevúra.

Olyan érzése volt, mintha a moziban mindenki őt bámulta volna, a nevetséges, szürke kis csitrit, aki megpróbál méltó lenni tündöklő lovagjához.

A film után Brad a Ship’s Pub-ba akart menni pizzázni és sört inni. Anna kicsit kérette magát, próbált távolságtartónak, nehezen megnyerhetőnek tetszeni, de közben odáig volt tinédzser Adoniszáért, és szédült a boldogságtól, hogy vele lehet.

Három-négy sör után a fiú goromba lett. A szűk bokszban magához húzta Annát, és markolászni kezdte. A lány fejfájásra panaszkodott – nem jutott jobb az eszébe –, és kérte, hogy vigye haza. Brad a gázba taposva elindult, őrülten hajszolta a Porschét, és „utat tévesztve” bekanyarodott a parkba.

Kilencven kiló súlyú, nagyon erős srác volt, az alkohol is fűtötte, úgyhogy ellenkezést nem tűrve lerángatta Annáról a ruhát, és a tenyerét a szájára tapasztva, hogy ne tudjon sikoltani, beléhatolt.

Ő volt az első, aki ezt tette.

Utána egy évig a lány rendszeresen járt templomba, és mardosta a bűntudat. Biztos volt benne, hogy ha az anyja megtudná, mi történt, szörnyű megrázkódtatás lenne a számára, sosem heverné ki.

Évekig kísértette annak az estének az emléke, miközben az anyja tovább járt takarítani Reedyékhez.

Miközben a szobaszerviztől rendelt vacsoráját fogyasztotta, az Arsenault-tól kapott banki kimutatásokat lapozgatta, és néhány perc elteltével megakadt a szeme egy számsoron. Ez hogy lehetséges, kérdezte ámulva magában. Négy hónappal korábban ugyanis egymillió dolláros átutalás érkezett Robert Mailhot számlájára.

Anna izgatottan újból átnézte a számoszlópokat, közben Mailhot szerény házára gondolt.

Egymillió dollár!

Kezd érdekessé válni a dolog.

Zürich

Az utcai lámpák fénylő pontokként suhantak el a taxi mellett. Hartman a hátsó ülésen ült egyenes derékkal, és mereven előrenézve gondolkodott.

A gyilkossági csoport nyomozója szemmel láthatóan csalódottan vette tudomásul, hogy a laborvizsgálat eredménye szerint nem ő lőtt a fegyverrel, és csak vonakodva írta alá a szabadon bocsátásáról szóló iratot. Az útlevelét is visszaadta, amiben nem elhanyagolható szerepe lehetett Howie-nak is.

„Egy feltétellel engedem el, Mr. Hartman: a lehető leggyorsabban távozik a kantonunkból – közölte Schmid. – Tűnjön el Zürichből! Ha megtudom, hogy visszatért, nagyon megbánja. A bahnhofplatzi lövöldözés ügye továbbra is nyitott, és elegendő megválaszolatlan kérdés maradt ahhoz, hogy bármelyik pillanatban letartóztatási parancsot szerezhessek maga ellen. Nem árt, ha tudja, hogy ha a bevándorlási hivatalunk, az Einwanderungbehörde is bekapcsolódik az ügybe, akkor egy évet is letartóztatásban tölthet, mielőtt bíróság elé kerül az ügye. Tudom, fontos barátai és kapcsolatai vannak, de legközelebb ők sem tudnak segíteni magán.”

Bármennyire komoly volt, a fenyegetésnél is erősebben hatott rá a nyomozó lazán feltett kérdése: volt-e valamilyen köze a Bahnhofplatzon kitört lövöldözésnek Peter halálához?

Másképp is meg lehetett fogalmazni: mennyi a valószínűsége, hogy nem volt hozzá semmi köze? Hartman örökre megjegyezte, amit kedvenc princetoni tanárától, a történész John Barnes Godwintól hallott: Vegye számba a lehetőségeket, egyszer, kétszer, háromszor, és aztán cselekedjen úgy, ahogyan az ösztönei diktálják!

Az ösztöne ezúttal azt súgta, hogy nem véletlenül történt, ami történt.

Ott volt aztán a Jimmy Cavanaugh alakját övező rejtély – nem pusztán az, hogy a holtteste eltűnt, hanem a személye, egész létezése. Hogyan történhetett meg mindaz, ami kettőjükkel történt? És honnan tudta a merénylő, hogy melyik szállodában szállt meg? Minden, ami történt, kusza volt, megmagyarázhatatlan.

A holttest eltűnése, és az a körülmény, hogy a fegyver a csomagjából került elő – mindez azt bizonyította, hogy a férfi, akit ő Cavanaugh néven ismert, együttműködött másokkal. De kikkel? És miért? Kit érdekelhet Ben Hartman? Milyen veszélyt jelenthet bárkire nézve is Ben Hartman?

Hát persze, hogy a támadás Peterhez kötődik, mondta magában. Másképp nem is lehet!

Aki elég sok filmet néz, az tudja, hogy a felismerhetetlenségig csak akkor égnek össze a holttestek, ha valaki el akar titkolni valamit. Az elviselhetetlen hír kézhezvétele után Ben egyik legelső, elkeseredett gondolata az volt, hogy tévedés történt, valójában nem Peter Hartman ült abban a repülőgépben. A svájci hatóságok hibát követtek el. Peter él, hamarosan telefonál, és aztán együtt nevetnek a sors keserű, torz fintorán.

Bármennyire is hitt azonban ebben, Ben sosem merte felvetni a lehetőséget az apjának, nehogy hamis reményt ébresszen benne. Aztán megérkezett a törvényszéki orvosszakértői vélemény, és azt már nem lehetett kétségbe vonni.

Most azonban már ott tartott, hogy a valódi kérdésre koncentrált: nem arra, hogy Peter halt-e meg, hanem hogy hogyan. Egy repülőgép-baleset kiválóan alkalmas egy gyilkosság bizonyítékainak az eltüntetésére.

És ha mégis igazi szerencsétlenség volt?

Ki akarhatta Peter halálát? Megölni valakit, aztán berakni a holttestét egy repülőgépbe, és elintézni, hogy az lezuhanjon – nevetségesen bonyolult, önmaga paródiájába forduló megoldás.

Az elmúlt délután azonban alaposan átalakította Hartman véleményét arról, hogy mi a valószínű és mi az elképzelhetetlen. Mert ugyanis ha Cavanaugh – bárki volt is valójában – valamilyen felfoghatatlan okból meg akarta ölni, akkor nem lehetséges-e, hogy vagy ő, vagy a vele kapcsolatban állók ölték meg négy évvel korábban Petert?

Eszébe jutott, hogy Howie említést tett különböző adatbázisokról, amelyekhez egy vállalati kémkedéssel foglalkozó kollégája hozzá tud férni, és belévágott a gondolat, hogy Frederic McCallan, a Hartman Capital Management idős ügyfele, akivel St. Moritzban kell találkoznia, esetleg segítségére lehet. Azon kívül, hogy komoly tekintélyt vívott ki magának a Wall Streeten, McCallan több amerikai kormányzatot is szolgált, és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett. Ezt végiggondolva Hartman elővette kártyafüggetlen Nokiáját, és a St. Moritz-i Hotel Carltont hívta, egy csöndes, elegáns szállodát, amely anélkül volt pazar, hogy hivalkodóvá vált volna, és üvegfallal körülvett, feszített vizű úszómedence tartozott hozzá, amelyből ragyogó kilátás nyílt a tóra.

A telefonközpontos egy pillanat alatt kapcsolta Frederic McCallan szobáját.

– Remélem, nem hagy cserben bennünket! – mondta közvetlen hangon McCallan. – Louise nagyon szomorú lenne. – Louise-nak hívták az állítólag csodaszép unokát.

– Dehogy! – tiltakozott Hartman. – Csak egy kicsit összesűrűsödtek itt a dolgok, és lekéstem az utolsó churi járatot. – Ez lényegében igaz is volt.

– Szóltunk az étteremben, hogy tegyenek fel még egy terítéket, mert gondoltuk, vacsorára csak megjön. Mikorra várhatjuk?

– Bérelek egy kocsit, úgyhogy még ma éjszaka.

– Órákig akar vezetni?

– Kellemes az út – mondta Hartman, magában hozzátéve, hogy épp egy jó hosszú vezetés az, amire szüksége van ahhoz, hogy kitisztuljon az agya.

– Repülőgépet is bérelhet.

– Nem – jelentette ki Hartman, és nem bocsátkozott bővebb magyarázatba. El akarta kerülni a repülőteret, ahol a többiek, Cavanaugh társai – már ha voltak ilyenek – várhatták. – Viszlát, Freddie! A reggelinél találkozunk.

A taxi a gartenhofstrassei Avis-irodához vitte Hartmant, ahol kibérelt egy Opel Omegát, és elindult a Zürichből délkeleti irányba vezető A3 autópálya felé. Beletelt kis időbe, amíg hozzászokott a svájci autópályákon elfogadott nagy sebességhez és a helybéliek agresszív vezetési stílusához, ahhoz, hogy ha beérték, szorosan ráállva és kocsijuk reflektorát villogtatva követeltek maguknak utat.

Néhányszor megijedt, mert úgy érezte, mintha egy zöld Audi követné, de a gyanúsnak látszó jármű szerencsére mindegyik alkalommal eltűnt, úgyhogy egy idő után kezdte úgy érezni, hogy sikerült maga mögött hagynia mindazt az őrültséget, amellyel Zürichben oly váratlanul szembe találta magát. Hamarosan St. Moritzban, a Carltonban lesz, és ott már nem érheti bántódás.

Peterre gondolt, mint az utóbbi négy évben oly sokszor, és újból érezte a régi bűntudatot, amely abból fakadt, hogy hagyta egyedül meghalni a testvérét, előtte pedig, élete utolsó néhány évében alig beszélt vele.

Valamelyest vigasztalta a tudat, hogy Peter mégsem volt teljesen egyedül – egy svájci nővel, egy orvossal élt, akibe halálosan beleszeretett. Ő maga mondta ezt telefonon, néhány hónappal a halála előtt.

Az egyetem befejezése óta Ben mindössze kétszer látta Petert. Kétszer. Gyerekként, mielőtt az apjuk különböző előkészítő iskolákba küldte őket, elválaszthatatlanok voltak. Állandóan verekedtek, öklözték egymást, amíg az egyik azt nem mondta: Jó vagy, de én vagyok a jobb. Gyűlölték és imádták egymást, és egyik sem tudott meglenni a másik nélkül.

Egyetem után Peter beállt a Békehadtestbe, és Kenyába utazott – őt sem érdekelte a Hartman Capital Management, és a nevére szóló hagyatéki letétből sem vett ki semmit. Mi az ördögöt kezdjek egy halom dollárral Afrikában? – kérdezte.

Nem egyszerűen arról volt szó, hogy Peter valami értelmes, hasznos dolgot szeretett volna csinálni, elhatározásában legalább ekkora szerepe volt annak is, hogy menekülni akart az apjuktól, akivel valamiért sosem voltak képesek kijönni. – Jézusom! – kiáltott fel dühösen Ben. – Ahhoz, hogy elkerüld apát, elég, ha Manhattanben maradsz, és nem hívod fel. Anya boldog lesz, ha hetente egyszer vele ebédelsz. Az isten szerelmére, fölösleges valami nyamvadt sárkunyhóba költöznöd!

De hiába érvelt, vitatkozott. Peter kétszer tért csak vissza az Államokba: először azután, hogy az édesanyjuk mellét eltávolították, másodszor pedig azt követően, hogy Ben felhívta, és közölte, hogy a rák továbbterjedt, és már nincs sok hátra az anyjuknak.

Addigra Peter Svájcba költözött, mivel Kenyában összeakadt egy svájci nővel. „Nagyon szép, okos, és még mindig képes elviselni – mesélte a telefonban. – Nyugodtan beteheted a »furcsa, de igaz« dolgok közé.” A minősítés egyike volt Peter kedvenc fiatalkori kifejezéseinek.

A lánynak haza kellett mennie, hogy folytassa az orvosi egyetemet, és Peter a fejébe vette, hogy elkíséri Zürichbe. Hagyod, hogy egy csaj, akivel véletlenül összeakadtál, kedve szerint rángasson? – kérdezte mérgesen Ben. Féltékeny volt – féltékeny, mert Peter szerelmes lett, és úgy érezte, hogy már nem az övé a legfontosabb szerep fivére életében.

Nem csak arról van szó, tiltakozott Peter, és elmondta, hogy a Time magazin nemzetközi kiadásában olvasott egy cikket egy idős asszonyról, a Holocaust egyik franciaországi túlélőjéről, aki szegény, mint a templom egere, és hasztalan próbálta megszerezni egy svájci banktól azt a szerény kis összeget, amelyet az apja hagyott rá, mielőtt koncentrációs táborba vitték, ahonnan soha nem tért vissza.

A bank halotti bizonyítványt követelt, amire csak azt tudta mondani, hogy a náciknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, semhogy halotti bizonyítványt állítsanak ki hatmillió zsidó áldozatuknak.

Peter elhatározta, hogy visszaszerzi az idős nőnek azt, ami az övé. A fenébe is, ha egy Hartman sem képes kiharcolni, hogy egy kapzsi svájci bankár lemondjon az ebül szerzett pénzről, és kifizesse a jogos örökségét, akkor ki?!

Nem volt még egy olyan makacs ember a világon, mint Peter, vagy ha igen, akkor csak az öreg Max, az apjuk.

Ben biztos volt abban, hogy a testvére el tudta érni, amit akart.

Kezdett fáradni. Az autópálya unalmassá, álmosítóvá vált. Egy idő után alkalmazkodott a forgalom általános ritmusához, úgyhogy már csak ritkán akarták erőszakosan megelőzni, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a szeme kezdjen lecsukódni.

Fülsiketítő dudálást hallott, és reflektor vakító fénysugara vágott a szemébe – rémülten döbbent rá, hogy pár pillanatra elaludt a volán mögött. Villámgyorsan eltekerte a kormányt, és az ütközést egy hajszállal elkerülve a szembe jövő forgalom sávjából visszatért a sajátjába.

Erősen dobogó szívvel húzódott félre, és állította meg az autót az útpadkán, hogy hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtson. Az időkülönbség, szervezete még a New York-i idő szerint működött, a hosszú nap, a Bahnhofplatzon lejátszódott borzalom együtt több volt annál, semhogy meg tudott volna birkózni vele.

Hartman úgy döntött, hogy lekanyarodik az autópályáról. St. Moritz már csak néhány órányira volt, de nem akart kockáztatni, inkább elhatározta, hogy alszik valahol, és reggel megy tovább.

Két kocsi haladt el mellette, de Hartman nem figyelt fel rájuk.

Az egyik egy kopott, rozsdás, majdnem tízéves Audi volt. Vezetője, egy magas, ötven év körüli, hosszú őszes haját lófarokba összefogó férfi oldalra kapta a fejét, és vetett egy gyors pillantást Hartmannak az útpadkán álldogáló autójára.

Ezután az Audi még vagy száz métert haladt, majd szintén kikanyarodott az út szélére.

Nem sokkal később egy második kocsi – egy szürke szedán, amelyben ketten ültek – is elhaladt az Opel mellett. – Glaubst Du, er hat uns entdeckt? – kérdezte svájci német nyelven a sofőr az utast. Mit gondolsz, észrevett bennünket?

– Lehet – válaszolta a férfi. – Különben miért állt volna meg.

– Az is lehet, hogy eltévedt. A térképet figyelte.

– Vagy bennünket akart vele becsapni. Azt hiszem, jobb, ha félreállok.

Miközben lekanyarodott az útról, a sofőr észrevette a zöld Audit. – Nocsak! Várunk valakit? – fordult meglepetten a mellette ülőhöz.