Harminchetedik fejezet

Ben ágyban tért magához egy magas mennyezetű, ismeretlen szobában, amelynek hosszú ablakai egy még sosem látott utcára néztek.

Este volt, odakint tömött sorokban haladtak az autók bekapcsolt reflektorral.

Magas, sötétbarna hajú és szemű, fehér trikót és fekete biciklisnadrágot viselő nő ült ernyedten egy fotelben, és nézett feléje.

Anna.

Ben agya szünet nélkül lüktetett.

– Helló! – hallotta a nyugodt, halk köszönést.

– Helló! Élek – válaszolta. Ha halványan is, de kezdett rémleni neki, mi történt, arra azonban, hogy mikor ájult el, nem tudott visszaemlékezni.

Anna rámosolygott. – Hogy érzi magát?

Ben alaposan megfontolta a választ. – Ismeri a viccet? Egy pasas felhőkarcoló tetejéről zuhan lefelé, a tizedik emelet táján valaki kidugja a fejét az egyik ablakon, kedvesen ugyanezt kérdezi, mire a fickó azt mondja: Eddig jól. Hát körülbelül így.

Annának tetszett a dolog, lágyan felnevetett.

– Egy kicsit fáj a fejem. – Ben jobbra, majd balra fordult, amitől a fájdalom hegyes késként döfött bele mindkét szemébe. – Lehet, hogy nem is olyan kicsit.

– Csúnyán helybenhagyták. Először azt hittem, agyrázkódása van, de most úgy látszik, hogy hála istennek mégsem. – Anna rövid szünetet tartott, mielőtt hozzátette: – Engem is megrugdostak, de maga összehasonlíthatatlanul többet kapott.

– Úriemberek. – Miután hasztalan törte a fejét egy darabig, Ben megkérdezte: – Hogy kerültem ide?

– Vagy belefáradtak a verésbe, vagy megijedtek attól, hogy elájult. Akármelyik is igaz, visszahoztak bennünket a városba, és valahol a La Bocában kiraktak.

A szobában csak az ágy melletti éjjeliszekrényen egy kis lámpa égett. Bennek azonban látnia sem kellett, anélkül is érezte, hogy a feje és az oldala be van kötve. – Ki csinálta? – kérdezte.

– Hogy érti? Kik voltak, vagy ki kötözte be?

– Az utóbbi.

– Moi – válaszolta a fejét meghajtva Anna. – A kötszer, a peroxid és a Betadine a Sphinx ajándéka.

– Köszönöm. – Ben agyának a kerekei lassan és csikorogva forogtak. – Szóval, kik voltak ezek?

– Valószínűleg helyi verőemberek, mivelhogy élünk – válaszolta Anna. – Pistoleros, bérlövészek. Errefelé így hívják őket.

– De hát a rendőrautó…

– Az argentin rendőrök híresek a korruptságukról. Ha megfizetik őket, sokan közülük pistolerosként is hajlandók munkát vállalni. Azt azonban nem hiszem, hogy bármi közük lenne a Sigmához. A Kamaradenwerk, vagy valami más, hozzá hasonló szervezet azonban könnyen szóba jöhet. A riasztás több helyről is jöhetett. Az interpolos barátomtól például – hamis nevet mondtam ugyan neki, de sokféle nyilvántartáshoz hozzáférhet, és lehet, hogy látta valahol a fényképemet. Az American Express irodájából ellopott csomag is elindíthatta a dolgot, vagy az a Machado nevű magánnyomozó, akit felhívtam. A maga revolverrel hadonászó papja is. De elég a találgatásból! Azt akarom, hogy megnyugodjon, és ne gyötörje magát fölösleges kérdésekkel.

Ben megpróbált felülni, de érezve az oldalába hasító fájdalmat, rögtön visszafeküdt. Most már arra is emlékezett, hogy a hasát, az ágyékát, a veséit rugdosták.

A szemhéja, bár nem akarta, lassan csukódni kezdett, minden, amit látott, homályossá vált, és pár másodperccel később már mélyen aludt.

Amikor újból felébredt, éjszaka volt, az éjjeliszekrényen álló lámpa sem égett, csupán az utcáról szűrődött be fény, de az elég volt, hogy lássa a mellette fekvő alakot. Halványan a parfümje szagát is érezte, és tompán arra gondolt, hogy „most bezzeg hajlandó mellém feküdni”.

A harmadik ébredéskor harsogóan világos volt a szoba. Annyira, hogy mihelyt kinyitotta, megfájdult a szeme, és körbe sem tudott nézni. A fürdőszobából erős vízcsobogást hallott, úgyhogy felült, és lassan, nagyon óvatosan, a fényt fokozatosan engedve magához, kinyitotta a szemét.

Anna fürdőlepedőbe burkolva bukkant fel, az alakját elmosódottá tevő gőzfelhőt hurcolva maga körül.

– Felébredt – állapította meg nyugodt, természetes hangon.

– Hogy érzi magát?

– Egy kicsit jobban.

– Remek. Rendeljek kávét?

– Ezüsttálcán, ha lehet.

– Tényleg jobban van – állapította meg nevetve Anna. – Kezd visszatérni a humorérzéke.

– Éhes vagyok.

– Ami tökéletesen érthető. Tegnap este óta egy falatot sem ettünk – felelte Anna, és visszament a fürdőszobába.

Ben végignézett magán, és látta, hogy tiszta trikó, boxeralsó van rajta. – Ki öltöztetett át? – kérdezte.

– Én.

– Teljesen?

– Ühm! Csupa vér volt.

Hát igen!, gondolta Ben. Az első intim együttlétünk volt, és amilyen a formám, átaludtam.

Anna a surrogó hangból ítélve fogat mosott, és nem sokkal később kifestve, hófehér trikóban és ibolyaszínű tornanadrágban jelent meg.

– Maga szerint mi történt? – Ben agya már majdnem teljesen tiszta volt. – Gondolja, hogy lehallgatták, amikor felhívta azt a… mi is a neve… magándetektívet?

– Könnyen elképzelhető.

– Ezentúl csak a mobilomat használjuk-jelentette ki határozottan Ben. – Induljunk ki a legrosszabból, abból, hogy tudják, hol vagyunk, és már a Sphinx telefonközpontját is lehallgatják!

Anna mellé lépett, és gondosan eligazgatva két párnát tett mögé. Nem volt rajta parfüm, viszont nagyon kellemes, friss szappan- és samponillatot árasztott. – Felhívhatom az előző szállodánkat? – kérdezte. – Egy washingtoni barátom úgy tudja, még mindig ott vagyok, és lehet, hogy hasztalan próbál elérni. – Visszament a dohányzóasztalhoz, felmarkolta, és odadobta Bennek az International Herald Tribune aznapi számát. – Addig olvasson, vagy aludjon! Amihez éppen kedve van.

Ben kényelmesen hátradőlt, és nekilátott átlapozni az újságot. Földrengés Indiában, Gujarat államban. Egy főleg szolgáltató tevékenységet végző kaliforniai vállalatot perrel fenyegetnek a kisrészvényesek. A világ minden részéről érkező neves személyiségek részvételével Nemzetközi Gyermekegészségügyi Fórumot tartanak. Félrerakta az újságot, és behunyta a szemét, de csak azért, hogy pihenjen. Eleget aludt, ha akarja, sem tudta volna folytatni. Hallgatta, ahogy Anna a La Recoletában lévő szálloda portásával beszélt, és élvezte lágy, dallamos hangját.

Keménysége, az örök készenlét, hogy ha kell, bármikor védekezni tudjon, elmúlt. Továbbra is magabiztos volt, határozott, de merevség nélkül. Talán az ő elesettsége tette ilyenné, az, hogy szeretett másokat ápolni, gyámolítani. De okozhatta a közös kaland, megpróbáltatás, vagy az, hogy érezte, fontos neki. Esetleg a szánalom, hogy olyan kegyetlenül összeverték, a teljesen fölösleges bűntudat… Vagy mindez együtt.

– Hmm. Ez érdekes – szólt Anna, miután bontotta a vonalat.

– Tessék?! – kérdezte riadtan Ben, és a szemét gyorsan kinyitva ránézett. Fölötte állt, a haja kócos volt, telt, ruganyos melle jól látszott a fehér pamuttrikó alatt. Olyan elbűvölő látványt nyújtott, hogy Ben a nemrég kapott verés, minden elgyötörtség ellenére is merevedést érzett.

– Sergio, a magándetektív üzent. Rettenetesen sajnálja, hogy nem volt ott a megbeszélt időben, de annyira elhúzódott egy másik ügye, hogy képtelen volt odaérni. Őszintének hatott.

– Akkor feltehetően a szállodában hallgatták le a hívást.

– Találkozom vele – mondta Anna.

– Megőrült?! Nincs még elege egész életére a csapdákból?

– A magam feltételei alapján. Én mondtam meg, hogyan.

– Ne! – tiltakozott Ben.

– Tudom, mit csinálok. Lehet, hogy elszúrom – néha óhatatlanul előfordul –, de azért, úgy általában, egész jól értem a szakmámat.

– Afelől semmi kétségem, csak éppen soha nem foglalkozott szervezett bűnözéssel, kábítószerügyekkel, banditákkal.

Azt hiszem, mindketten túlléptünk azon a körön, amelyben még otthonosan mozogtunk.

Ben maga se tudta, miért, de úgy érezte, hogy vigyáznia kell Annára, annak ellenére, hogy sokkal felkészültebb nála, jobban meg tudja védeni magát. Ugyanakkor, és ez még bonyolultabbá tette a dolgot, jobban, nagyobb biztonságban érezte magát, ha a közelében volt.

Miután az ágyhoz lépett, és leült melléje, arrébb húzódott, hogy több helye legyen. – Nagyon kedves, hogy aggódik értem – mondta Anna –, de jó kiképzést kaptam, és évekig dolgoztam terepen.

– Ne haragudjon! Nem akartam…

– Fölösleges mentegetőznie. Nem sértődtem meg.

Ben gyorsan, a szeme sarkából rápillantott, de utána rögtön félrefordította a fejét. Jézusom! De gyönyörű! – akarta mondani, de nem tudta, hogyan fogadná, ezért inkább nem szólt. Még mindig tüskésnek, örökké védekezésre késznek érezte.

– A testvéréért csinálja, vagy az apja miatt? – fordult hozzá hirtelen Anna.

A kérdés váratlanul érte, nem számított ekkora nyíltságra, és hirtelen rájött, hogy a válasz nem is olyan könnyű, mint korábban hitte. – Talán mindkettőjükért – felelte. – De inkább Peterért.

– Jól kijöttek egymással?

– Mit tud az ikrekről? – kérdezett vissza Ben.

– Nem sokat – vallotta be Anna.

– Azt hiszem, ez a legszorosabb kapcsolat, amely két ember között létezhet. Szorosabb, mint a házastársaké – ezt persze anélkül mondom, hogy közvetlen tapasztalataim lennének róla. Kis híján olvasni tudtunk egymás gondolataiban. Valahányszor egymásnak estünk, ami sűrűn előfordult, a verekedés végére nem maradt bennünk semmi düh, ellenben kínzó bűntudatot éreztünk. Sportban és hasonló dolgokban versenyeztünk, de egyébként eszünkbe nem jutott bármiben egymás fölé kerekedni. Ha Peter örült, én is örültem, és ha bánat érte, az olyan volt, mintha velem történt volna. Ugyanez fordítva is igaz.

Ben lassan oldalra fordult, és meglepődve látta, hogy Anna szeme nedvesen csillog. Szerette volna megfejteni az okát, de mielőtt sikerült volna, az ő szeme is megtelt könnyel.

– Az, hogy közel álltunk egymáshoz, nem fejezi ki pontosan a kapcsolatunkat – folytatta. – Mikor mondja azt az ember, hogy „közel áll” a kezéhez vagy a lábához? A részem volt, egy darab belőlem!

Anélkül, hogy felkészült volna, hirtelen megrohanták az emlékek, pontosabban azok élő, eleven változata, és lüktető, egymást gyorsan váltó jelenetek közepén találta magát. Peter halála! Váratlan, megmagyarázhatatlannak tűnő felbukkanása. Ők ketten, kicsi gyerekekként, amint vidáman, torkuk szakadtából nevetve kergetőznek a nagy házban. És Peter temetése.

Ben zavartan oldalra fordult, a kezébe temette az arcát, de vadul feltörő zokogását nem tudta visszaparancsolni.

Halk hüppögés jelezte, hogy Anna szintén sír, ami azon kívül, hogy meglepte, megindítóan hatott rá. Kicsivel később érezte, hogy megfogja és bátorítóan megszorítja a kezét. Könnytől csillogó arccal közelebb csúszott hozzá, átölelte a vállát, majd a kezét eleresztve mindkét karját köré fonta, és vigyázva, nehogy hozzáérjen a sebéhez, nedves arcával a vállához simult. Annyira meghitt, természetes volt a mozdulat, hogy Ben meg sem lepődött tőle – hozzátartozott ahhoz a bonyolult, nagyon összetett személyiségű Annához, akit lassan kezdett kiismerni. Megnyugvást kapott tőle, és cserébe ugyanazt adta neki. Érezte, hogyan dobog a szíve, érezte a melegséget, amely egész lényéből áradt. Anna egy idő után fölemelkedett, és behunyt szemmel, óvatosan hozzáérintette az ajkát. Először csak lágyan, vigyázva csókolták egymást, majd egyre szenvedélyesebben, belefeledkezve a mindkettőjük számára gyönyörteli érzésbe. Ben magához szorította a karcsú, ruganyos testet, és miközben a nyelvével átkutatta szája legrejtettebb zugait, a keze is felfedezőútra indult. Anélkül, hogy bármelyikük is megtorpant volna előtte, átlépték azt a vonalat, amelyet láthatatlanul ugyan, de határozottan megvontak maguk között, és a szeretkezésük annyira meghitt, természetes volt, hogy még csak nem is hasonlított ahhoz a szenvedélytől fűtött, de görcsös együttléthez, amelyet Ben – valahányszor nem vigyázott eléggé – elképzelt magának.

A végén egymásba gabalyodott végtagokkal, szorosan összesimulva, mély álomba zuhantak.

Ben jó pár órával később ébredt csak fel, és egyedül találta magát az ágyban.

Az ősz hajú férfi kiszállt a bérelt Mercedeséből, és nyugodt léptekkel több sarkot is maga mögött hagyott, mígnem megtalálta a keresett házat. Buenos Aires egyik leggazdagabbnak tartott barriójában, Belgranóban volt. Egy fiatalember haladt el mellette, egyszerre hat kutyát vezetve pórázon, és az ősz hajú férfi barátságosan, jó szomszédhoz illően rámosolygott.

Nyugodt léptekkel ballagott tovább, fölpillantva megcsodálta a vörös téglából, György-kori stílusban épült házat, és a saroknál visszafordult, hogy még egyszer alaposan szemügyre vegye az előtte álló, fehérre festett bódét, amelyben egy narancssárga golyóálló mellényt viselő férfi teljesített szolgálatot. Még csak felületesen tudott megismerkedni a környékkel, de úgy tűnt, hogy közel és távolban nincs egyetlen ház sem, amelyet ne őriznének hasonlóan.

Nagyon csendes, nagyon biztonságos környék, állapította meg magában Trevor Griffiths. Remek. Látva, hogy az őr feléje pillant, barátságosan biccentett, és elindult felé, mintha kérdezni akarna tőle valamit.

Anna gondosan becsomagolta a Bentől kapott fényképet, és expressz adta fel, hogy a Dupont Circle-ön lakó Denneen minél előbb megkapja. Tisztában volt azzal, hogy bármit csinál, az kockázatos, de sem a telefonban, sem Bennek nem említette a küldeményt, és mielőtt bement a postára, megbizonyosodott róla, hogy senki nem követi. Megalapozottnak érezte tehát a derűlátását, a reményt, hogy a küldemény gyorsan eljut a címzetthez.

Egy üzlet bejáratánál, a vörös Lucky Strike-reklám alatt állt, és a Facultad Medecinától egy kicsivel lejjebb, a Junin és a Viamonte sarkán lévő kávázó kirakatát figyelte. Az üzlet nevét kusza, nehezen olvasható betűkkel festették fel az üvegre, mintegy ezzel is jelezve, hogy csak az lépje át a küszöböt, akinek nincsenek határozott, komoly elvárásai. Egymásba olvadó szerelmespárok, harsányan beszélgető diákok haladtak el mögötte, és időnként egy-egy sárga-fekete taxi.

Ezúttal nem lesz meglepetés, mondta magában.

Jó előre felderítette a környéket, pontosan fél hétre rendelte oda Sergio Machadót, és kerek negyvenöt perccel előtte érkezett. A város egyik forgalmas pontján volt, fényes nappal. Megkérte a nyomozót, hogy az ablaknál üljön le, vagy ha ott nem talál szabad asztalt, akkor a lehető legközelebb hozzá. És feltétlenül legyen nála mobiltelefon. Machado mindenre igent mondott – érezhetően szórakoztatták a furcsa kikötések.

Hat óra után huszonhat perccel egy sötétkék blézert és legombolt gallérú, világoskék, nyitott nyakú inget viselő, a telefonban elmondott személy leírásnak pontosan megfelelő férfi lépett be a kávézóba, majd nagyjából egy perc múlva megjelent az egyik, a padlótól a mennyezetig érő ablakban, elhelyezkedett, és alaposan körülnézett. Anna behúzódott az üzletbe, nehogy észrevegye, és tovább figyelte. A boltossal nem kellett törődnie – mihelyt megérkezett, első dolga volt megmondani neki, hogy a férjét várja.

Fél hét után öt perccel Machado magához intette az egyik pincért, és az kis idő múlva poharat és egy üveg Coca-Colát tett elé.

Anna abból indult ki, hogy ha a magánnyomozónak bármi köze van az előző este történtekhez, akkor nem egyedül megy el a találkozóra, de bármennyire figyelt, nem látott gyanús alakot a környéken. Egyetlen céltalanul ődöngő, látszólag kirakatokat nézegető, újságosstand előtt álldogáló, vagy nyitott ablak mellett a gépkocsiban ülve, a járda mellett várakozó személyt sem. Tudta, merre nézzen, mit figyeljen, és minden kétséget kizáróan meggyőződött róla, hogy Machado egyedül van.

Lehet, hogy a társai korábban elfoglalták a helyüket, és a kávézóban várják?

Anna nem zárta ki a lehetőséget, amelyre szintén felkészült.

Háromnegyed hétkor bekapcsolta Ben mobilját, és felhívta Machadót.

– ¿Sí? – szólt bele a készülékbe az első hangjelzés után a nyomozó.

– Anna Navarro vagyok.

– Csak nem veszett el?

– Jóságos isten! Olyan ez a város, mint egy labirintus! – Anna igyekezett, hogy minél ingerültebb legyen a hangja. – Rossz helyen kötöttem ki. Nagyon haragudna, ha megkérném, hogy jöjjön ide? Ha újból elindulok, biztos, hogy még jobban eltévedek – mondta magyarázatképpen, és leírt egy másik, néhány sarokkal arrébb lévő kávézót.

Figyelte Machadót, ahogy feláll, némi pénzt tesz az asztalra, és anélkül, hogy bárkinek észrevehetően jelzett volna, kijön a kávézóból.

A nyomozó átkelt az úttesten, és előtte ment tovább, úgyhogy Anna jobban szemügyre vehette. Az ősz haj korainak tűnt – a férfi a negyvenes éveiben járhatott, szelíd barna szeme volt és kellemes vonásai. Aktatáskát, irattartó mappát nem vitt magával, csak a mobiltelefonját.

Anna várt néhány másodpercet, majd követte.

Machado hamar megtalálta a kávézót, bement, és nagyjából egy perccel később ő is csatlakozott hozzá.

– Elmondaná, mi volt ez? – kérdezte a férfi, miután túlestek a bemutatkozáson, és helyet foglalt vele szemben.

Anna tömören elmondta, mi történt vele és Bennel előző este, és közben éberen figyelte az arcát, de csak felháborodást látott rajta.

Machado egyenletesen barna arcával, markáns vonásaival kísértetiesen hasonlított az ötvenes évek olasz filmcsillagjaira. A nyakában és a jobb csuklóján vastag aranyláncot viselt – karikagyűrűje nem volt és mély dupla ránc húzódott függőlegesen az orrnyerge fölött.

– Igaza van, a rendőrségünk elképesztően korrupt – mondta, miután Anna befejezte. – Gyakran kapok megbízást, mint külső szakértő, csak azért, mert a főnökei sem bíznak az alárendeltjeikben.

– A történtek után én már ezen sem lepődöm meg! – A félelem, amely elrablásuk után maradt Annában, kezdett átváltozni dühvé.

– Tudja, Argentínában a zsaruknak nincs ünnepük, mint maguknál, az Államokban, mert a mi rendőreink között keresve sem lehet hőst találni. Szemét csirkefogó mind. Tudom! Huszonegy évet húztam le a szövetségi rendőrségnél, és a végén már alig vártam, hogy nyugdíjba mehessek.

Az egyik közeli asztalnál egy ránézésre egyetemistákból álló társaság harsány nevetésre fakadt.

– Itt mindenki fél a rendőröktől! – folytatta indulatosan Machado. – A brutalitásuktól, attól, hogy zsarolnak, védelmi pénzt szednek, és gondolkodás nélkül ölnek, ha éppen ahhoz van kedvük. Hogy tetszik az egyenruhájuk?

– Olyan, mint a New York-i zsaruké – felelte Anna.

– Pontosan. Merthogy arról másolták. De csak azt, semmi egyebet! – A magánnyomozó pár másodpercre elhallgatott, majd mosolyogva, kedvesen megkérdezte: – Szóval, miben segíthetek?

– Meg akarok találni egy Josef Strasser nevű embert – felelte Anna.

Machado tágra nyitotta a szemét, de gondolkodás nélkül válaszolt: – Nyilván tudja, hogy álnéven él nálunk a vén gazember. Nem tudom, hol lakik, de utánanézhetek. Nem lesz könnyű. Kérni fogja a kiadatását?

– Nem. Csak beszélni akarok vele.

– Valóban?! – kérdezte hirtelen kiegyenesedve, gyanakvóan a magánnyomozó.

– Lehet, hogy meg tudom találni, de ahhoz, hogy sikerüljön, szükségem van a segítségére – mondta Anna, és beszámolt Ben találkozásáról Lenz özvegyével. – Ha Vera Lenz és a mostohafia kapcsolatban áll Strasserrel, és felhívták, hogy figyelmeztessék… ki tudná deríteni a számot?

– Á! Ügyes – mondta elismerően Machado. – Természetesen, de csak akkor, ha tudja Señora Lenzét.

Anna szó nélkül elétolta a papírt, amelyre jó előre felírta a számot.

– Az argentin telefontársaságok rögzítik minden beszélgetés kezdetét, a befejezését, és mindkét fél számát. Ugyanazt az Excalibur nevű rendszert alkalmazza mindegyik. A rendőrségnél dolgozó barátaim, természetesen megfelelő fizetség ellenében, kiderítik, milyen számot hívtak abból a házból.

Mintha csak bizonyítani akarta volna, milyen könnyen megy a dolog, Machado felhívott valakit, váltott vele néhány szót, majd beolvasta neki az Annától kapott számot.

– Hamarosan megtudjuk – mondta, miután szétkapcsolt. – Jöjjön, meghívom egy steakre!

Pár sarokkal arrébb álló kocsijához, egy fehér Ford Escorthoz vezette Annát – az autó hátsó ülései hiányoztak, valamilyen okból kiszedték őket –, és elvitte egy Estilo Munich nevű, a Cementerio de la Recoleta közelében lévő étterembe, amelynek a falai tele voltak preparált szarvas- és vaddisznó fejekkel. A padló nagy, négyzet alakúra vágott, csiszolatlan márványlapokból készült, és úgy nézett ki, mintha koszlott linóleum borítaná, a mennyezetet pedig különleges, hangelnyelő födémelemek alkották. Az asztalok között fürge, de mindenre és mindenkire odafigyelő pincérek suhantak nesztelenül.

– Mit szólna egy bife de chorizóhoz, chimichurri szósszal? – kérdezte Machado, miután helyet foglaltak. – Jugoso, rendben?

– Igen. Csak ne süssék át nagyon! – válaszolta Anna. – Csak nem valamilyen hátsó szándékból választott egy Münchenről elnevezett éttermet?

– Dehogy! Csupán arról van szó, hogy egész Buenos Airesben itt készítik a legfinomabb steaket, márpedig mi tényleg értünk hozzá. – A nyomozó rövid szünetet tartva sokféleképpen értelmezhető pillantással nézett Annára. – Régebben sok Münchenről elnevezett étterem volt BA-ben. Akkoriban nagyon divatosnak számított ez a név, de ma már nem annyira.

– Nyilván azért, mert kevesebb lett a német.

Machado ivott egy korty Carrascalt, és mihelyt lerakta a poharat, megszólalt a mobilja. – A barátnőm – mondta bocsánatkérően, miután váltott valakivel néhány szót.

– Ha Strasser ennyi ideig észrevétlen tudott maradni, akkor igazán jó hamis személyazonossága kell, hogy legyen – jegyezte meg Anna.

– Az olyanok, mint ő, remek hamis papírokat kapnak. Hosszú ideig csak Jakob Sonnenfeld volt képes a nyomukra akadni. Biztosan tudja, hogy évekig tartotta magát a pletyka, miszerint Martin Bormann Argentínában él, míg aztán Németországban elő nem került a koponyája. Hetvenkettőben, Berlinben. Egy hidat építettek, és alapásás közben akadtak rá. Bormann koponyájaként azonosították.

– És az volt?

– Pár évvel ezelőtt végre megcsinálták a DNS-tesztet, és az végleg igazolta, hogy az övé.

– A test többi része?

– Nem került elő. Azt hiszem, itt, Barilochéban temették el, és valaki visszavitte a koponyát Németországba. Hogy félrevezesse az üldözőket. – Machado tekintete jókedvűen megvillant. – Tudja, hogy Bormann fia itt él? Katolikus pap. Komolyan! – Ivott egy újabb kortyot. – Nem viccelek. Rengeteg szóbeszéd jár Bormannról, akárcsak Josef Mengeléről. Mikor már eltemették, sokan akkor is azt hitték, hogy csak megrendezte a halálát. Ugyanúgy Lenz is. Évekkel a halála után még mindig azt lehetett hallani, hogy él. Aztán megtalálták a csontjait.

– Végeztek rajtuk DNS-vizsgálatot?

– Úgy tudom, nem.

– És sehol nem találták meg a koponyáját.

– Nem.

– Lehetséges, hogy még él valahol?

– Ha élne, több mint százhúsz éves lenne – mondta nevetve a magánnyomozó.

– Miért ne? Csak a jók halnak meg fiatalon. Szívroham vitte el, ugye? – kérdezte Anna.

– Hivatalosan igen. De szerintem izraeli ügynökök ölték meg. Tudja, amikor Eichmann és a felesége idejött, más nevet vett föl, de a három fiuk megtartotta az eredetit. Az iskolában mindenki tudta róluk, hogy Eichmann gyerekek, de senki nem akadt fenn a dolgon, és nem is törődött velük mindaddig, amíg Sonnenfeld fel nem bukkant.

Megkapták a marhasültet, amely valóban elképesztően jó volt. Anna nem igazán szerette a húst, de magában azt mondta, hogy egy ilyen steak a legmegrögzöttebb vegetáriánust is lelkes húsevővé tudná változtatni.

– Megkérdezhetem, miért akar beszélni Strasserrel? – érdeklődött az első néhány falat után Machado.

– Sajnálom. Nem mondhatom el.

A nyomozó sértődés nélkül tudomásul vette a visszautasítást. – Strasser a Ciklon-B egyik feltalálója.

– Igen. Az Auschwitzban használt gázé.

– Az ő ötlete volt, hogy embereken alkalmazzák. Ügyes fickó. Kitalálta, hogyan lehet gyorsan és olcsón sok zsidót megölni egyszerre.

Vacsora után átsétáltak az étteremtől nem messze, az Avenue Quintanán lévő La Biela kávéházba, ahol este tizenegy után is pezsgett az élet.

– Tudna szerezni nekem egy fegyvert? – kérdezte kávé közben Anna.

– El lehet intézni – válaszolta cinkos pillantással Machado.

– Holnap reggelre?

– Utánanézek.

A nyomozónak újból megszólalt a mobiltelefonja, és ezúttal, miközben hallgatta, amit a telefonáló mondott jegyzetelt is egy papírszalvétára.

– A telefon Albrecht névre van bejegyezve – közölte, miután bontotta a vonalat. – Az életkor is stimmel. A telefonigénylő lapon a valódi születési dátumát tüntette fel. Azt hiszem, megtaláltuk az emberét.

– Ezek szerint valaki felhívta a Lenz-házból.

– Igen. Miután meglett a szám, már könnyű volt megállapítani a nevet és a címet. Elutazhatott valahová, mert öt hétig egyetlen kimenő hívást sem regisztráltak a számról. Csak két napja kezdeményeztek róla ismét beszélgetést.

Így már érthető, miért nem ölték meg Strassert is, mint a többieket, gondolta Anna. Nem volt otthon. Ezért maradhatott életben.

– Nem tudom, hogy honnan szerezte az információt, és nem is kérdezem, de vajon a kapcsolata mit gondol, miért érdekli?

– Nem tudom. Még az is lehet, hogy azt hiszi, zsarolni akarom.

– Nem fogja figyelmeztetni Strassert?

– Túl ostobák az én rendőr ismerőseim ahhoz, hogy ilyesfajta kettős játékot űzzenek – mondta Machado.

– Bízzunk benne! – felelte Anna, de azért nem érezte igazán jól magát. – Mi van azokkal, akik elraboltak bennünket?

– Menekültek gyerekei és unokái. Nem mernek ujjat húzni velem – jelentette ki a nyomozó. – Tudják, hogy veszélyes lenne, túl sok barátom van a rendőrségnél, semhogy büntetlenül megtehessék. Néha, amikor olyat csinálok, ami zavarja őket, akkor hazaérve fenyegetésként Wagner-zenét találok az üzenetrögzítőmön, vagy a nyomomba szegődnek néhányan, és követnek, esetleg fényképeket készítenek rólam. De ez minden, tovább nem merészkednek. Egy pillanatig sem aggódom, és magának sincs rá oka.

Hát persze, semmi ok az aggodalomra!

Könnyű ezt mondani, válaszolta magában Anna.

– Sajnálom, Mr. Bartlett pillanatnyilag senkit nem tud fogadni, és ha jól látom, ön be sincs jelentve – mondta jeges, elutasító hangon a recepciós.

– Most jelentkezem be – válaszolta Arliss Dupree. – Mondja meg neki, hogy beszélni akar velem. Igen fontos, mindkettőnket érintő kérdésről. Rendben?

– Nagyon sajnálom, Mr. Dupree, de…

– Ne fáradjon, egyedül is odatalálok hozzá! Ha akarja, persze figyelmeztetheti, hogy mindjárt ott leszek. Arra, ugye? – kérdezte mosolyogva, a folyosó vége felé mutatva Dupree. – Nyugalom, kislány! Nem lesz semmi baj.

A recepciós gyorsan beleszólt a fejhallgatójára szerelt mikrofonba, meghallgatta a választ, majd felállt, és megváltozott hangon közölte: – Mr. Bartlett várja. Ha megengedi, odakísérem.

Nem sokkal később Dupree körbenézett az ICU igazgatójának spártai egyszerűséggel berendezett irodájában, és egy egészen picit megijedt. A helyiség csöppet sem volt tipikusnak nevezhető, nem hasonlított az élete nagy részét munkájának szentelő, de azért szerettei képét az íróasztalán tartó közhivatalnok szokványos irodájára. Sterilnek tűnt, nem sok jelét mutatta annak, hogy élő, lélegző emberé.

– Miben segíthetek, Mr. Dupree? – kérdezte Alan Bartlett, és felállt terebélyes íróasztala mögül, amely teljesen üres volt, annyira makulátlan, hogy rögtön ki lehetett volna tenni egy bútorbolt kirakatába. Akármilyen udvarias is, ijesztően hideg a mosolya és kiismerhetetlen a tekintete, gondolta Dupree.

– Sok mindenben – felelte, és felszólítás nélkül leült a Bartlett asztala elé állított székre. – Kezdhetnénk mindjárt a Navarro-féle üggyel.

– Hát igen. Nagyon kellemetlen. Meglehetősen rossz fényt vet mindnyájunkra – mondta az ICU főnöke.

– Ha még emlékszik, egy csöppet sem örültem az ötletnek, hogy áthelyezzék magukhoz.

– Igen, és ennek egyértelműen kifejezést is adott. Talán már akkor tudott róla valamit, amit aztán, alapos megfontolás után, megtartott magának.

– Nem, erről szó sincs! – Dupree kényszerítette magát, hogy állja Bartlett tekintetét, ami nem ment könnyen. Olyan érzése volt, mintha egy jégheggyel nézne farkasszemet. – Őszintén szólva, nem használ a tekintélyemnek, ha a beosztottaim közül valakit az előzetes megkérdezésem és beleegyezésem nélkül áthelyeznek valahová. Mindig lesznek olyanok, akik ebben előléptetést látnak, és biztatást arra, hogy megkerüljenek.

– Nyilván nem azért keresett fel, Mr. Dupree, hogy személyzeti kérdésekről vagy vezetői gondokról beszélgessünk.

– Tényleg nem. Az Igazságügyben mindenki hajlamos arra, hogy teljesen szabad kezet adjon maguknak, ICU-soknak, és gondosan ügyeljen, hogy még csak véletlenül se üsse bele az orrát a dolgukba. Most viszont olyasmibe léptek, amiből az én szép szőnyegemre is fröccsen, ha érti, mire gondolok. Kellemetlen helyzetbe kerültem. Ez nem szemrehányás, még kevésbé vád, egyszerűen csak elmondom, amit gondolok.

– Ami meglehetősen szokatlan tevékenység lehet magának. Ne búsuljon, idővel bele fog jönni – mondta leplezetlenül lekezelő hangon Bartlett.

– Lehet, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban – válaszolta Dupree –, de majd meglátja, hogy tudok vágni.

– Ez igazán megnyugtató.

– Az egész ügy, úgy ahogy van, büdös nekem.

Bartlett hangosan beleszagolt a levegőbe. – Aqua Velva? Esetleg Old Spice? Az arcvizének a szaga előbb ért ide, mint maga.

Dupree megcsóválta a fejét, és még nevetett is kicsit, mintha valami szellemeset hallott volna. – Ezért aztán körülnéztem egy kicsit, és megtudtam magáról egyet s mást – folytatta. – Korábban nem is tudtam, hogy jókora birtoka van a keleti parton. Kevés szövetségi alkalmazott mondhatja ezt el magáról.

– A nagyapám a Holleran Industries egyik alapítója volt, tőle örökölte a birtokot anyám. Ez nem titok, bár az is igaz, hogy nem szoktam nagydobra verni – felelte Bartlett. – Egyébként egy csöppet sem vonz a nagyvilági élet, jobban szeretem a csöndet és a nyugalmat. Költséges szenvedélyeim sincsenek.

– Igaz, az anyja valóban Holleran-örökös. Utánanéztem, és alaposan meg is lepődtem, amikor kiderült. Hízelgő, hogy egy sokszoros milliomos hajlandó leereszkedni közénk, és együtt dolgozni velünk.

– Mindenki maga dönt az élete felől.

– Igen, azt hiszem, ez valóban így van. Ugyanakkor eszembe jutott, hogy igazából milyen keveset is tudok Alan Bartlettről – folytatta Dupree. – Ott van például az a rengeteg svájci út. Nyilván szakmai ártalom – attól lehet, hogy mi ott, az OSI-nál naponta foglalkozunk pénzmosási ügyekkel –, mindenesetre ha meghallom azt a szót, hogy Svájc, rögtön megszólal bennem a riasztócsengő. Úgyhogy utánanéztem egy kicsit az utazásainak.

– Tessék?!

– Ugye gyakran van dolga Svájcban?

– Ezt meg miből gondolja? – kérdezte Bartlett.

Dupree egy kissé összegyűrődött lapot vett elő a belső zsebéből, Bartlett elé tette, és kisimította. Apró, kör alakban elhelyezkedő keresztek voltak rajta. – Elnézést, hogy ennyire vázlatos! Magam készítettem – mondta a Különleges Ügyek Osztályának főnöke, és a legfelső keresztre mutatott. – Ez itt München, közvetlenül alatta pedig Innsbruck. Délkelet felé haladva Milánó, Torino, aztán Lyon, Dijon, Freiburg.

– Mi ez? Földrajzi továbbképzés felnőtteknek? – érdeklődött Bartlett.

– Dehogy! Elég hosszú időbe telt, amíg összeállt a kép. Be kellett lépnem az útlevél-ellenőrzés adatbázisába, és a nagy légitársaságokéba is. Meg kell mondjam, sok munka volt, amíg megtaláltam az összes repülőteret, ahol az utóbbi tizenöt évben megfordult. Egy részükre közvetlenül a Dullesről ment, a többire frankfurti vagy párizsi átszállással. Végül aztán kialakult ez az ábra, amit néztem, néztem, és közben azon törtem a fejem, mi a közös ezekben a repülőterekben.

– Gyanítom, hogy hamarosan elmondja – szólt közbe nyugodtan Bartlett.

– Nézze csak meg! Mit tud mondani róluk? Végső soron pofonegyszerű, nem? Mindegyik repülőtér Zürich kétszáz kilométer sugarú körzetéhez tartozik. Tőlük már csak egy ugrás Svájc – ez a közös bennük. Aki úgy akar Svájcba menni, hogy ne szerepeljen az útlevelében svájci repülőtéri pecsét, az ezeket választja. A maga esetében ráadásul jobb a többes szám. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy két útlevele van.

– Ami az enyémhez hasonló munkát végzők esetében egy csöppet sem ritka. Ostobaságokat beszél, Mr. Dupree, de rendben van, menjünk tovább! Tegyük fel, hogy valóban sokszor megfordultam Svájcban! És akkor mi van?

– Valóban, akkor mi van? Mondhatjuk nyugodtan, hogy semmi. Csak éppen azt nem értem, miért tagadta le?

– Ugye szándékosan tetteti ostobának magát, Mr. Dupree? – kérdezte Bartlett. – Ha úgy döntök, hogy magával akarom megbeszélni a vakációra vonatkozó terveimet, azonnal értesítem. Addig is, a mai viselkedése komolyan felveti a kérdést, hogy nem kellene-e fölmenteni a munkavégzés alól. Amit művel, vészesen közel jár a hivatali fegyelem megsértéséhez.

– Nem vagyok a beosztottja, Bartlett!

– Nem, mert hét éve, amikor át akart kerülni hozzánk, elutasítottuk a kérvényét. Nem felel meg az ICU által támasztott követelményeknek – Bartlett hangja hűvös maradt, de az arca enyhén kipirult, amiből Dupree elégedetten levonhatta magának a következtetést, hogy sikerült kizökkentenie a nyugalmából. – Most pedig, ha megengedi, befejezettnek tekintem a beszélgetést.

– Még nem végeztem magával, Bartlett – mondta Dupree, miután felállt.

Az ICU igazgatójának mosolya leginkább egy halálfejére emlékeztetett. – Nagy műveket nem lehet befejezni, csak abbahagyni rajtuk a munkát – legalábbis Valéry szerint.

– Valéry Harperre gondol?

– Viszontlátásra, Mr. Dupree – köszönt el komolyan a hívatlan vendégtől Bartlett. – Ilyenkor elég sokáig tart az út Arlingtonba, és tudom, szeretne hazaérni, még mielőtt elkezdődik az igazi csúcsforgalom.

A kora reggeli világosság ébresztette föl Bent, de egy pillanattal később már Anna egyenletes szuszogását is hallotta. Lassan, elmerevedett vállal, sajgó nyakkal ült fel, masszírozni kezdte elgémberedett tagjait, de még úgy is érezte a mellette mozdulatlanul fekvő test nyugalmat és bátorságot adó melegét.

Lassan, a fájdalomtól időnként felszisszenve ment ki a fürdőszobába, és közben tudatosodott benne, hogy egyhuzamban egy egész napot és éjszakát átaludt. Alaposan össze volt törve, ennek ellenére jobban érezte magát, ha mozgott, mint tétlenül heverve. Akármelyiket csinálja is, gondolta, a teljes gyógyulás időbe telik.

A hálószobába visszamenve halkan magához vette a telefonját, hogy felhívja Fergus O’Connort, aki a Kajmán-szigeteken már biztosan várta a hívást, de amikor megpróbálta bekapcsolni, kiderült, hogy a telep le van merülve. Anna – álmában éppen mocorgott kicsit – nyilván elfelejtette feltölteni.

Gyorsan töltőre rakta, és úgy hívta fel O’Connort.

– Hartman! – a hangjából ítélve a nyomozó már tényleg türelmetlenül várta a hívást.

– Mondjon valami jót! – biztatta Ben, és az ablakhoz lépve kinézett az utcára.

– Van jó és rossz hírem is. Melyik legyen az első?

– Mindig a jó!

A készülék sípolással jelzett egy bejövő hívást, de Ben nem törődött vele, tartotta a vonalat.

– Rendben. Egy nem egészen makulátlan, sötét ügyleteket is elvállaló liechtensteini ügyvéd ma reggel arra ment be az irodájába, hogy bizony az éjszaka folyamán betörtek hozzá.

– Hogy mik vannak! Rossz ilyet hallani.

– Bizony – válaszolta szomorúan O’Connor. – Főleg úgy, hogy eltűnt az egyik irata, pontosabban egy dosszié, annak az Anstaltnak az irataival, amelyet Bécsben lakó ismeretlen személy, vagy személyek megbízásából irányít.

– Bécs! – Ben gyomra egy pillanatra görcsbe rándult.

– Név sajnos nem volt benne, csak telexen küldött utasítások, azonosító kódok és hasonlók. Kétségtelen azonban, hogy mind Bécsből érkezett. A tulajdonosok gondosan ügyeltek rá, hogy ne fedjék fel magukat még az ügyvéd előtt sem, akinek mellesleg esze ágában sem volt értesíteni a liechtensteini zsarukat a betörésről. Ahány zűrös, félig vagy teljesen illegális ügye van, az lett volna a csoda, ha megteszi.

– Remek munka volt, Fergus – mondta elismerően Ben. – Halljam, mi a rossz hír!

– Az, hogy óriási a számla. Csak a liechtensteini meló ötven lepedőmbe került. Azt hiszi, lehetett velük alkudni? Piszok rablók mind, egytől egyig. – Az ötvenezer dollár még O’Connor esetében is sok volt, de az információ – amelyet törvényes úton lehetetlen lett volna beszerezni – bőven megérte.

– Gondolom, számlát ezúttal sem küld – válaszolta Ben.

Alig bontotta a vonalat, a készülék megszólalt. – Tessék!

– Anna Navarrót keresem! – kiáltotta egy férfihang. – Beszélnem kell vele!

– Éppen… Ki keresi?

– Csak annyit mondjon neki, hogy Sergio!

– Értem. Hogyne! Egy pillanat!

Mire Ben megfordult, Anna már ült az ágyban – a telefon felébresztette. – Machado? – kérdezte álmosan, átvéve Bentől a készüléket.

– Sergio! – szólt bele. – Elnézést, de ki kellett kapcsolnom a telefont… Rendben, hogyne… Tessék? Micsoda? Halló! Sergio… Válaszoljon. Halló!

– Különös – mondta néhány másodperccel később, miután szétkapcsolt.

– Micsoda?

– Azt mondja, egész éjszaka próbált elérni – felelte elgondolkozva Anna. – A kocsijából hívott, San Telmo negyedből. A Plaza Dorrego Bárban akar találkozni velem… Ha jól értettem, sikerült fegyvert szereznie.

– Mitől volt olyan izgatott?

– Azt mondta, kiszáll, tovább nem érdekli a dolog, sőt, hallani sem akar róla.

– Megtalálták. – Komolyan meg van ijedve, Ben! Azt mondja, megfenyegették… de nem a német menekültekre vigyázó helybéliek. – Anna rövid szünetet tartott, majd hozzátette: – És egy mondat közepén kapcsolt szét.

Még nem voltak a térnél, amikor már érezték a füstszagot. Ahogy a Plaza Dorrego Bár elé kanyarodtak, nagy tömeget, mentő-, rendőr- és tüzoltókocsikat láttak.

A taxisofőr gyorsan, pergő nyelvvel hátraszólt.

– Mi az? – kérdezte Ben.

– Azt mondja, nem tud továbbmenni. Valami baleset történt. Gyere!

Anna megkérte a taxist, hogy várja meg őket, aztán kiszálltak, és futva a tér közepe felé indultak. A füst nagy része már eloszlott, de a kén-, üszök- és benzinszag jól érezhető volt. A parkban dolgozó árusok otthagyták olcsó bizsuval és piperecikkekkel megrakott standjaikat, hogy a plazára gyűljenek, a környező épületek lakói is mind az utcára tódultak, elszörnyedve bámulták a borzalmas képet.

Egyetlen pillantás elég volt, hogy meg lehessen állapítani, mi történt. Egy gépkocsi a járda szélén, közvetlenül a Plaza Dorrego Bar előtt robbant fel, bezúzva nemcsak a kirakatokat, hanem a környéken lévő lakások ablakait is. Nyilván jó darabig égett, mielőtt a tűzoltók megérkeztek, mivel a közeli gyalogátkelőhely fehér csíkjai is el voltak feketedve.

– Madre de Dios! – szörnyűlködött egy barna, nyomott mintás blúzt viselő, hófehér hajú öregasszony, és ezt még többször megismételte.

Ben érezte, hogy Anna elkapja a kezét, és erősen megszorítja, miközben figyelik, hogyan próbálják a mentők – egyelőre sikertelenül – szétvágni a roncsot, hogy kiemeljék belőle az elszenesedett holttestet.

Hosszas kínlódás után végül az egyiknek sikerült visszahajtania a kocsi ajtólemezét, amely alól elszenesedett, a csuklónál vastag aranylánccal övezett kar, és kis mobiltelefont markoló, csontig összeégett kéz bukkant elő.