Harminckettedik fejezet

Párizs

Párizs huszadik kerülete – a legkeletibb és legkopottabb a metropolis kerületei közül – közvetlenül a Périphérique-hez, a városhatárt jelentő autópálya-körgyűrűhöz csatlakozik. A tizennyolcadik században még egy szőlőtermesztők által lakott falu, Charonne volt a helyén, ám az évek múlásával a szőlőskertek először kis házaknak, majd nagy, csúnya, betonból emelt építményeknek adták át a helyüket, mígnem elérkezett az az időszak, amikor a Rue des Vignoles utcanév már nevetséges anakronizmusként hatott a lerobbant nagyvárosi környezetben.

A Párizsba vezető út idegőrlő volt – mintha minden véletlen pillantásnak komoly jelentősége lett volna, és a douaniers, a vámellenőrök is úgy végezték a dolgukat, mintha letartóztatásra készülődnének. Anna szerencsére nyugodt volt, tudta, milyen lazán kezelik minden ország határőrizeti szervei a központból, a bürokrácia hosszú csatornáin keresztül kapott utasításokat, és magabiztosan mutatta az irányt. Közben afelől sem volt semmilyen kétsége, hogy a következő alkalommal nem lesz ilyen könnyű dolguk.

Igazából csak a Charles De Gaulle-repülőtérről a városközpontba közlekedő, csaknem teljes anonimitást biztosító, RER nevű gyorsvasút zsúfolt kocsijában nyugodtak meg. A Gambetta metrómegállónál szálltak ki, elhaladtak a terebélyes Mairie, a kerületi polgármesteri hivatal épülete mellett, és a Rue Vitruve-on a Rue Des Orteaux-ig mentek, amelyen jobbra kanyarodtak, hogy aztán beforduljanak a Rue des Vignolba. Ott megálltak egy pillanatra, de csak azért, hogy szemügyre vegyék a néhai szőlők közötti dűlők nyomvonalát pontosan követő utcák kusza hálózatát.

A Belleville-től délre, az egykori Charonne helyén kialakult városrész a legkevésbé volt párizsias a párizsiak közül – lakóinak többsége afrikaiak, spanyolok és az Antillákról elszármazottak közül került ki. Már jóval az utolsó nagy bevándorlási hullám előtt elnyerte a tisztességes, megállapodott polgárok rosszallását. Olyan hely volt, ahol csupa szegény, bűnözésre hajlamos ember gyűlt össze, és ahol a Második Császárságot a szégyenletes sedani vereség után felváltó Párizsi Kommün gyújtó beszédeket mondó lázadói figyelmes fülekre találtak. A huszadik kerület, ha volt híre, azt egyedül a Pere Lachaise nevét viselő, a tizenkilencedik században keletkezett negyvennégy hektáros temetőnek köszönhette – azok a párizsiak, akiknek eszébe sem jutott felkeresni a kerületet, még kevésbé ott lakni, valamiért készséggel vállalták, hogy haláluk után porhüvelyüket ott helyezzék örök nyugalomra.

Az amerikai turisták jellegzetes, laza öltözékét viselő Anna és Ben alaposan megnézte magának a környéket, mélyen beszívta a falafelt árusító utcai standok illatát, miközben a nyitott ablakokon harsányan kitüremkedő afrikai zenét hallgatta. A legkülönbözőbb bőrszínű emberek akadtak útjukba, és furábbnál furább kiejtéssel elhangzó mondatokat hallottak. Fiatal, piercinggel borított utcai művészek között haladtak el, akik minden bizonnyal Marcel Duchamp jogos örököseinek tartották magukat, és készséggel vegyültek el a Magreb-országokból érkezett bevándorlókkal, akik még mindig rendíthetetlenül hitték, hogy egyszer csak lesz annyi pénzük, hogy hazaküldjék Tunéziában, Algériában, Marokkóban maradt családjuknak. Néhol, egy-egy keskenyebb sikátor sarkán a hasis tömény, émelyítő szaga tört rájuk.

– Nehéz elképzelni, hogy egy nagyvállalati vezető ilyen környékre vonul vissza – jegyezte meg egy idő után Anna. – Elfogytak volna a Côte d’Azure-ön a villák, hogy nem talált jobb helyet?

– Ha belegondol, maga is rájön, hogy ez a környék majdhogynem tökéletes – felelte Ben. – Aki el akar tűnni, az keresve sem találhat jobbat. Itt senki nem vesz észre senkit, nem is tud róla. Ez Párizs legkuszább, bevándorlók, művészek, mindenféle extrém népség által leginkább elárasztott helye. – Annával ellentétben úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, és a helyismerete magabiztossá tette, amire igencsak szüksége volt.

– Régi nóta: tömegben mindig biztonságosabb.

– Ráadásul bármerre indul az ember, hamar talál tömegközlekedést, az utcahálózat kusza, közel a helyiérdekű vasút és a Péripherique. Remek hely annak, aki azt akarja, hogy több menekülési útvonala is legyen.

– Gyorsan tanul – állapította meg mosolyogva Anna. – Biztos, hogy nem akar minisztériumi nyomozó lenni? Kapna évi ötvenötezer dollár fizetést és saját parkolóhelyet.

– Csábító ajánlat.

Maguk mögött hagyták a La Fléche d’Or nevű vörös cseréptetős éttermet, amelynek a főbejárata egy koszos sikátorra nézett, és Ben egy kis kávézóval egybeépült marokkói étterembe vezette Annát, amely különböző, kuszkuszhoz használt fűszerektől volt szagos. – Nem kezeskedem az ételért – mondta –, de ismerje be, hogy a panoráma csodás!

Onnan, ahol ültek, pontosan a Rue des Vignoles 1554 jelzésű, háromszög alapú beton hasábra lehetett látni. A hatemeletes épület egy kis szigeten emelkedett, amelyet három oldalról keskeny utcák vettek körül. Feléjük eső homlokzatát kipufogógázok korma tette feketévé, és hogy mégse legyen egyhangú, több helyen fehér madárürülék tapadt rá. Anna, ha nem is egykönnyen, de díszes vízköpők maradványait fedezte fel rajta – az eső és napsütés okozta erózió miatt többségük úgy nézett ki, mintha alaktalanná olvadt volna. A márványból faragott párkányzatok, a filigrán díszítések, ablakok fölül kinyúló kis ernyők mind egy régen élt építőmester buta szeszélyének tűntek, egy olyan kor maradványának, amikor még voltak, akik szebb jövőt reméltek a kerületnek. Ha az építők nem is, a tulajdonosok minden bizonnyal hamar rájöttek, hogy a dolog reménytelen, mert az épületről sugárzott az elhanyagoltság, az, hogy senki nem törődik vele.

– Peyaud szerint L’Ermite-nek, Remetének hívják – mesélte Ben. – Abból tudják, hogy még él, hogy időnként csap némi zajt. Ja, és a boltos küldeményeiből. De még az árut leszállító küldöncök sem látják soha. Berakják a holmit egy kis ételliftbe, felküldik, és amikor visszajön, kiveszik belőle a pénzt. Az a néhány ember, aki egyáltalán gondol rá, bogarasnak, hogy azt ne mondjam, eszementnek tartja. De hát ez az egész környék az eszementek számára van kitalálva – mondta, és mohón bekapott egy falat báránysültet.

– Szóval visszahúzódó.

– Enyhén szólva! Nemcsak a küldöncöket kerüli el, még senki nem látta. Peyaud beszélt az egyik földszinten lakó öregasszonnyal, és az is csak annyit tudott mondani, hogy öreg, embergyűlölő, utálatos alak, hogy ezt honnan szedte, nehéz megállapítani. Remek páciens egy agorafóbiával foglalkozó pszichiáternek. Úgy tűnik, arról fogalma sincs egyik lakónak sem, hogy övé az egész épület.

– És gondolja, hogy ha minden előzetes figyelmeztetés nélkül becsöngetünk ehhez a feltehetően nem teljesen normális, paranoiás és veszélyes, de ha nem az, akkor is egész biztosan zavart, minden kis fuvallattól reszkető alakhoz, akkor kávéval kínál bennünket, és kedvesen megkérdezi, hogy miben segíthet?

– Nem. Ezt egy szóval sem mondtam – válaszolta biztató mosollyal Ben. – Könnyen lehet, hogy kávét nem kapunk.

– Szó ami szó, önbizalomért nem kell a szomszédba mennie. Nagyon biztos benne, hogy bárkit le tud venni a lábáról.

– Anna gyanakvóan megpiszkálta vegetáriánus kuszkuszát. – Tud angolul?

– Kiválóan. Majdnem mindegyik francia üzletember tud – ennek alapján lehet megkülönböztetni őket a francia értelmiségiektől. – Ben megtörölte a száját a vékony papírszalvétával. – Megtettem, amit vállaltam, itt vagyunk, most maga jön. Maga a profi! Mit írnak elő ilyen esetekre a kézikönyvek?

– A modus operandi érdekli? Hadd gondolkozzam! Hogy mi a teendő akkor, ha az ember baráti látogatást tervez egy lelkileg labilis, nagy valószínűséggel félbolond embernél, akiről a világ azt hiszi, hogy már rég meghalt, ezzel szemben egy egész világot behálózó, veszedelmes nemzetközi szervezet titkainak a birtokában van? Nem vagyok biztos benne, hogy erre vonatkozóan bármilyen tanács is van a műveleti kézikönyvben.

Ben nem válaszolt – úgy érezte, a báránysült kezdi megfeküdni a gyomrát.

– De azért fel a fejjel! – Anna a kezéért nyúlt, és maga után húzta, hogy felálljon. – Jöjjön! Valahogy majd csak lesz!

Thérèse Broussard hat emelet magasból rosszkedvűen nézett le a Rue des Vignoles-ra. Összehúzott szemmel bámult, ahogyan a tüzet bámulta volna_; ha a kéményét évekkel korábban betonnal el nem tömítik. Úgy figyelt, ahogyan kis televízióját figyelte volna, ha nem détraquée hónapok óta. Figyelt, hogy megnyugtassa az idegeit, elűzze magától az unalmat, és mert úgysem volt jobb dolga. Ráadásul tíz percet töltött nagy, alaktalan alsóneműi vasalásával, és szüksége volt egy kis pihenésre.

A kövér, malacszemű, püffedt arcú, haját feketére festő hetvennégy éves Thérèse még mindig azt mondta magáról, hogy varrónő, pedig már vagy tíz éve nem szabott ki egyetlen ruhát sem, és amikor valóban az volt, akkor sem tartozott a szakma jelesei közé. Belleville-ben született, tizennégy éves korában abbahagyta az iskolát, és mivel nem volt elég vonzó ahhoz, hogy kelljen egy olyan férfinak, aki képes eltartani, kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie. A nagyanyja egyik barátnője varrónő volt, és hajlandónak mutatkozott maga mellé venni tanoncnak a lányt. Az öregasszony kezét elmerevítette a reuma, a látása is erősen megromlott, úgyhogy jól jött neki a segítség, bár ennek ellenére mindig vonakodva vált meg a Thérèse-nek járó heti néhány sou-tól. Tati Jeanne – így hívták – korábban sem nagy vevőköre összezsugorodott, vele a jövedelme is, és ettől még fájdalmasabbá vált, hogy egy részéről le kellett mondania.

1945-ben, a Porte de la Chapelle közelében egy bomba csapódott be Thérèse-től nem messze, és bár fizikailag nem tett kárt benne, a gondolataiba örökre befészkelte magát, és zaklatottá tette álmait. Idegállapota az idő múlásával ahelyett, hogy javult volna, kifejezetten romlott. A legkisebb zajtól is megijedt, és hogy nyugtassa magát, befalt minden keze ügyében lévő ételt. Amikor Tati Jeanne meghalt, Thérèse átvette kliensei maradékát, akiktől annyi megrendelést kapott, hogy éppen csak fenn tudta tartani magát.

Egyedül volt és örökké félt, de Laurent-nak hála, megtanulta, hogy vannak ennél sokkal rosszabb dolgok. Laurent-nal nem sokkal a hatvanötödik születésnapja után találkozott a Rue Ramponeau-n, a Názáreti Nővérek rendháza előtt, ahová heti élelmiszercsomagjáért ment. Laurent, ugyancsak Ménilmontant szülötte, tíz évvel idősebb volt nála, és még annál is sokkal öregebbnek látszott. Hajlott hátú volt, kopasz, és túl hosszú ujjú bőrzakót viselt. Egy kis kutyát sétáltatott, valamilyen terriert, Thérèse pedig megkérdezte az állat nevét, és beszélgetni kezdtek. A férfi elmondta, hogy maga csak aztán eszik, ha a kutya, Poupée már jóllakott, és hogy bármilyen ennivaló akad is otthon, övé a választás joga. Thérèse beszámolt a pánikrohamairól, és azt is elmondta, hogy a kerületi magisztrátus szociális osztálya, a l’Assedic felvette a támogatandók listájára, és heti ötszáz frankot ad neki. Amikor ezt megtudta, Laurent érdeklődése azonnal számottevően megnőtt, és egy hónappal később össze is házasodtak. A férfi beköltözött a Charonne-hoz közeli lakásba, amely egy kívülálló számára kicsinek, sivárnak és elhanyagoltnak tűnhetett, de még mindig sokkal vonzóbb volt, mint az övé, ahonnan egyébként is ki akarták dobni.

Nem sokkal az esküvő után Laurent elkezdte agitálni Thérèse-t, hogy térjen vissza a varráshoz, pénzre volt szükségük, mivel az apácáktól hetente kapott élelmiszercsomagok három napnál nem tartottak tovább, és a l’Assedic által kiállított csekkek sem oldották meg a gondjukat. Ő maga mondta, hogy varrónő, nem? Akkor miért nem varr ruhákat? Thérèse először csak csendesen tiltakozott, megmutatta vaskos, tömpe ujjait, és elmondta, hogy már nem képes megfogni a tűt, és amikor a férfi nem olyan csendesen tovább agitálta, kikelt magából, a fejéhez vágta, hogy a legalantasabb munkára sem alkalmas, és soha nem ment volna hozzá, ha tudja, milyen utolsó részeges alkoholista. Hét hónappal később, egy különösen heves veszekedésük közben Laurent összeesett. „ T’es grasse comme une truie ”, Kövér disznó – ezek voltak az utolsó szavai. Thérèse várt néhány percet, hogy megnyugodjon, és csak utána hívta a mentőket. Később megtudta, hogy a férjének súlyos agyvérzése, az agy mélyrétegeiben keletkezett aneurizmája volt. Egy orvos, akinek rengeteg munkája volt éppen, sietősen magyarázott valamit a belső csőhálózatot alkotó erekről, és arról, hogy egy elvékonyodott érfal bármelyik pillanatban felrepedhet. Thérèse nem sokat értett az egészből, de szerette volna, ha Laurent utolsó szavai civilizáltabbra sikerülnek.

Kevés barátjának szentként emlegette elhunyt férjét, de ezzel senkit nem csapott be. A házasság mindenesetre jó lecke volt neki. Korábban azt hitte, hogy egy férj teljesebbé tenné az életét, Laurent azonban megmutatta, milyen megbízhatatlanok a férfiak. Most is, miközben az otromba, öntött betonból készült házuk körül felbukkanókat figyelte, azon gondolkodott, melyik férfi kábítószeres, melyik tolvaj, és melyik veri rendszeresen a barátnőjét?

Révetegségének erős, határozott kopogás vetett véget. – Je sui de l’Assedic, laissez-moi entrer, s’il vous plait! – hallotta kintről a szociális osztály bebocsátást kérő munkatársának a hangját.

– Miért nem csöngetett fel? – kérdezte dühösen Madame Broussard.

– Csöngettem. Többször is. De rossz a csengő, ahogy a kapuzár is. Nem tudta?

– Miért jött? Semmi nem változott! – tiltakozott Thérèse. – A segélyem…

– Felülvizsgálat alatt áll – vágott közbe hivatalos hangon a férfi. – Nem hiszem, hogy komolyabb gond lenne vele, de azért néhány dolgot meg kellene beszélnünk. Különben leállítják a folyósítást, amit igazán nem szeretnék.

Thérèse nehézkesen az ajtóhoz ment, és kinézett a kémlelőnyíláson. A férfi nagyképűnek, fennhéjázónak látszott, mint minden francia állami fonctionnaire, hivatalnok, aki köztisztviselőnek hiszi magát. Az ilyeneknek elég egy szemernyi hatalmat adni, rögtön visszaélnek vele, zsarnokoskodásra használják. A férfi akcentusa azonban nem volt ismerős – talán Belgiumból származott. Thérèse nem kedvelte a belgákat.

Kicsit bandzsított, hogy a férfinak ne csak az arcát, hanem a ruházatát is lássa. Vékony gyapjúzakót és olcsó nyakkendőt visel, a haja őszült, és úgy általában nem volt rajta semmi feltűnő, hacsak nem a majdhogynem gyermekien sima, feszes arcbőr.

Thérèse elfordította a két biztonsági reteszt, a láncot is levette, és kinyitotta az ajtót.

Miközben követte Annát kifelé a bisztróból, Ben egyfolytában a Rue des Vignoles 1554-et figyelte, és próbálta megfejteni, vajon mit rejt. Az épület elhanyagolt volt, elég rossz állapotú ahhoz, hogy bárki megcsodálja, de mégsem annyira, hogy azzal hívja fel magára a figyelmet. Alaposabban megnézve azonban – erre valószínűleg már évek óta nem volt hajlandó senki – nyilvánvalóvá vált, hogy valaha elegáns lakóház volt. Ezt bizonyították a töredezett homokkő faragványokkal díszített zárt ablakfülkék, a díszes sarokkövek, a manzárdtető porladó mellvédje. Látszott a franciaablakok előtti keskeny párkányokból, amelyeken minden bizonnyal kovácsoltvas korlátok voltak, amíg el nem rozsdásodtak annyira, hogy veszélyessé váltak, és le kellett bontani őket. Vagy száz évvel korábban az épületet bizonyos műgonddal húzták fel, és ennek nyomait a több évtizedes elhanyagoltság sem tudta teljesen eltüntetni.

Anna utasítása egyértelmű volt. Az utcát átszelve elvegyülnek a járókelők között, és fölveszik lépteik ritmusát. Nem lesznek megkülönböztethetők azoktól, akik a közeli, olcsó szeszt és dohányt árusító kis üzletbe, vagy a mellette lévő étkezdébe tartanak, amelynek nyitott kirakatában, függőleges nyárson forogva jókora húsköteg sül, elég közel az utcához, hogy bárki megérintse, ahogy az arra szálló legyek minden bizonnyal meg is teszik. Ha valaki egy ház ablakából figyeli az utcát, nem fog észrevenni semmilyen változást a gyalogosforgalomban, csak majd akkor, amikor a ház kapujánál megtorpannak és bemennek.

– Csöngetünk? – kérdezte a bejáratot elérve Ben.

– Akkor oda a meglepetés – válaszolta Anna, és elővett egy keskeny acéllapot, hogy kinyissa vele a zárat.

Semmi.

Ben érezte, hogyan növekszik benne a félelem. Egészen addig elvegyültek a tömegben, sikerült hozzáigazítaniuk lépteiket a többi gyalogoséhoz, de most egy helyben voltak, két mozdulatlan alak a sok mozgó között – bármilyen megfigyelő azonnal rájöhetett, hogy valami nincs rendben, nem tartoznak oda.

– Anna! – szólt halkan, sürgetően.

Anna előrehajolva küszködött a zárral, a homloka verejtéktől csillogott. – Vegye elő a tárcáját, és számolgassa a pénzt! – súgta vissza. – Nézze meg a telefonját, nem kapott-e üzenetet! Mindegy, mit csinál, az a lényeg, hogy lassan, nyugodtan, ráérősen csinálja.

Miközben beszélt, a fémhez súrlódó fém hangját azalatt is tisztán lehetett hallani.

Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő után visszapattanó zárnyelv hangja hallatszott. – A szeretetteljes simogatás néha többet ér ezeknél a záraknál, mint az erőszak – mondta az ajtót kinyitva Anna. – Egyébként nem kifejezetten biztonsági zár.

– Erre mondják azt, hogy szem előtt maradva rejtőzködni.

– A lényeg akkor is a rejtőzködés. Mintha azt mondta volna, hogy még senki nem látta.

– Igen.

– Nem gondolja, hogy ha addig normális volt, amikor felvállalta ezt az életet, azóta bőven megőrülhetett? A teljes elszigeteltség a legerősebb idegeket is képes kikezdeni. – Anna megnyomta a kopott, nagyon rossz állapotban lévő lift gombját, és miután a szerkezet nyögve, recsegve elindult, pár percig hallgatták ijesztő hangjait, végül úgy döntöttek, hogy biztonságosabb gyalog felmenni. Óvatosan lépkedtek, igyekeztek minél kevesebb zajt csapva megtenni a hatemeletnyi utat.

A legfelső szint folyosója piszkosfehér csempékkel burkolva húzódott előttük.

Körbenéztek, és meglepődve látták, hogy az egyetlen lakás ajtaja sarkig tárva van.

– Monsieur Chabot! – szólt jó hangosan Anna.

Nem kapott választ.

– Georges Chardin! – kiáltott újból. – Olyan információt hoztunk, amely értékes lehet magának.

Néhány másodperces csönd következett, majd fülsiketítő durranás.

Mi történt?!

A válaszhoz elég volt ránézni az ajtóval szemközti falra, amelybe ólomszemek halálos zápora vájt apró lyukakat.

Bárki volt is a lakásban, vadászpuskából lőtt rájuk.

– Nem értem, mi bajuk – mondta a méregtől kipirulva Thérèse Broussard. – Semmi nem változott azóta, hogy a férjem meghalt. Semmi. Nekem elhiheti!

A férfi hosszúkás fekete táskával a kezében lépett be, és tudomást sem véve róla az ablakhoz ment. Enyhén szólva különös viselkedés!

– Szép innen a kilátás – mondta, miután körülnézett.

– De a nap nem süt ide – ellenkezett Thérèse. – A nap nagy részében olyan sötét van, hogy filmet lehetne előhívni.

– Az akár még előny is lehet.

Valami nem stimmelt. A férfi beszéde megváltozott, eltűnt belőle a társadalombiztosítási bürokrata hangsúlyozásának hivatalos feszessége, és sokkal lazábbá, kevésbé franciássá vált.

Thérèse óvatosan hátrált néhány lépést, és a szívverése jócskán felgyorsult, mert eszébe jutott a Placede la Réunion környékén nőket bestiálisan megerőszakoló kéjgyilkos, akinek az áldozatai között nála idősebbek is voltak. Ez a férfi is bűnöző, döntötte el magában, elfogadva, amit az ösztönei súgtak. Volt valami feszes, ugyanakkor sima, kígyókéra emlékeztető a mozgásában, ami tovább erősítette benne a gyanút, míg végül odáig jutott, hogy a Réunion téri gyilkossal van dolga. Mon dieu! Úgy hallotta, hogy a vadállat beférkőzött áldozatai bizalmába, és azok maguk hívták, eresztették be az otthonukba!

Egész életében mindenki azt vágta a fejéhez, hogy une maladie nerveuse-ben szenved, de ő tudta, hogy nem így van. Egyszerűen csak észrevett, vagy megérzett olyan dolgokat, amelyeket más nem. Ezúttal azonban, és éppen egy kulcsfontosságú helyzetben, cserbenhagyta az ébersége. Hogy lehetett ennyire ostoba? A pillantása vadul ide-oda ugrált, keresett valamit, amivel megvédhetné magát, végül egy nehéz agyagcserép mellett döntött, amelyben egy csenevész növény senyvedett.

– Követelem, hogy azonnal távozzon! – jelentette ki félelemtől remegő hangon.

– Az, hogy maga mit követel, Madame, számomra teljesen közömbös – válaszolta halkan a sima arcú, és olyan nyugodt magabiztossággal nézett rá, mint a ragadozó a menekülni képtelen áldozatára, amelyről biztosan tudja, hogy a zsákmánya lesz.

Thérèse egy tokjából kihúzott, hosszú, enyhén hajlított penge ezüstös villanását látta, és a következő pillanatban teljes erőből a férfi felé hajította a virágcserepet, amely sajnos nehezebb volt a kelleténél, és röppályája túl hamar lefelé hajlott. Mielőtt a padlóhoz csapódott volna, a támadó lábát találta el, amitől az hátrahőkölt ugyan, de nem lett komolyabb baja. Jézus! Mivel védhetné még magát? A kis elromlott tévével, jutott eszébe Thérèse-nek, és fölfelé, a plafonra célozva hajította el a készüléket, hogy biztosan találjon. A férfi mosolyogva lépett félre az útjából, úgyhogy a falhoz vágódott, és úgy hullt a padlóra.

Jóságos isten! Ne! Kell, hogy legyen még valami! Igen! A vasalódeszkán maradt vasaló! Kikapcsolta egyáltalán? Thérèse a vasaló felé mozdult, de mielőtt elérte volna, a betolakodó rájött, mit akar.

– Maradjon, ahol van, vén tehén! – kiáltott rá leplezetlen undorral az arcán. – Putain de merde! – Villámgyors mozdulattal egy kisebb tőrt kapott elő, és keresztülhajította a szobán.

Thérèse nem látta a feléje száguldó tűhegyes, borotvaéles pengét, csak az ütést érezte, ahogyan jobb mellébe vágódott. Először azt hitte, hogy akármi találta el, lepattant róla, de ahogy lenézett, meglátta a blúzából kiálló markolatot. Furcsa, hogy semmit sem érzek, gondolta, de aztán olyan érzése támadt, mintha jégcsapot döftek volna belé, és az acél körül rohamosan terjedő vörös folt keletkezett. A félelme teljesen elmúlt, vad düh váltotta fel. Ez az alak azt hiszi, gondolta, hogy újabb tehetetlen áldozatra talált, de mélységesen téved. Eszébe jutottak részeges apja éjszakai látogatásai, amelyek tizennégy éves korában kezdődtek, a megsavanyodott tejre emlékeztető bűzös lehelet, és a repedt körmű, fájón benne turkáló ujjak. Laurent-ra gondolt, az utolsó szavaira, és az élete folyamán elszenvedett összes keserűség miatti indulat egyszerre tört fel belőle.

Torkaszakadtából üvöltve vetette előre magát, és rontott neki százhúsz kilójával a támadónak.

Felborította, súlyával a padlóhoz szögezte, és truie grass vagy sem, büszke is lett volna magára, ha a férfi egy töredék másodperccel az előtt, hogy hozzávágódott, agyon nem lövi.

Griffiths összerázkódott az undortól, amikor a hájas, élettelen testet lelökte magáról. Holtan is csak kicsivel kevésbé undorító, mint elevenen, állapította meg magában, visszadugva tokjába a még meleg csövű revolvert. A homlokán egymás mellett látható két lyuk olyan volt, mint egy második pár szem. Elhúzta az ablaktól, és közben arra gondolt, hogy azonnal le kellett volna lőnie, mihelyt ajtót nyitott. De hát ki gondolta volna, hogy ennyire vad, őrült? Különben is, egyebek mellett azt szerette a foglalkozásában, hogy mindig tartogatott valami váratlant, érdekeset. Amit csinált, sosem volt teljesen rutinszerű, mindig benne volt a meglepetés lehetősége, az új kihívás. Persze semmi olyan, amivel az Építész ne tudott volna megbirkózni. Olyan egyszerűen nem létezett.

– A szentségit! – suttogta Anna. A legjobb esetben is csak fél méterrel kerülte el a sörétzuhatagot. – Nem nevezném szívélyes fogadtatásnak.

Hol lehet vajon a lövöldöző?

A lövések robaja valahonnan bentről, a sötét lakásból hallatszott. A fegyveres nyilván a nehéz acélajtó és a keret közötti keskeny résen át tüzelt.

– Georges Chardin! – kiáltotta hevesen dobogó szívvel Ben. – Nem akarjuk bántani. Segíteni jöttünk, és nekünk is szükségünk van a segítségére. Kérem, hallgasson meg bennünket! Hallgasson meg!

A lakásból dühös, reszelősnek tetsző morgás hallatszott – önkéntelenül kiadott hang, mint a sebesült állat éjszakai kiáltása. Ennek ellenére a férfi nem jelent meg, továbbra is a sötétben rejtőzködést választotta. Hallották a kattanást, amint újabb patronokat tett a puskába, és lélekszakadva átrohantak a hosszú folyosó másik végébe.

Újabb dörrenés! Sörétek sokasága vágódott ki az ajtón, tette még jobban tönkre az útjába kerülő falszakaszok már amúgy is erősen megviselt, sűrűn pattogzó festését. Csípős lőporszag töltötte meg a levegőt, és a folyosó kezdett úgy kinézni, mint egy háborús övezet.

– Hallgasson ide! – kiabálta Ben a láthatatlan ellenfélnek.

– Láthatja, hogy nem lövünk vissza. Nem azért jöttünk, hogy bántsuk! – Kis szünetet tartott, mivel nem tudta eldönteni, hogy a bent rejtőzködő figyel-e arra, amit mond. – Meg akarjuk védeni a Sigmától!

Csönd volt.

A férfi figyelt! A Sigma szó, egy régen eltemetett összeesküvés rövidségében is hatalmasat durranó neve keltette fel az érdeklődését.

Ben látta, hogy Anna kifejező mozdulatokkal magyarázni kezd. Azt akarja, hogy maradjon a helyén, amíg ő megtalálja az utat Chardin lakásába. De hogyan? Elég volt oldalra néznie ahhoz, hogy észrevegye a folyosóról nyíló, nagy dupla ablakot, és egy pillanattal később már azt látta, hogy Anna nyitja is. Ki akar mászni rajta, állapította meg gyorsan feltámadó rémülettel, hogy a keskeny külső párkányon végigaraszolva eljusson a francia lakásának valamelyik ablakáig. Őrültség! Elég egy kisebb szélroham, és zuhan lefelé, hogy halálra zúzza magát az aszfalton! De már késő volt, hogy rákiáltson és visszatartsa – kilépett a párkányra! Magasságos isten!, akarta kiáltani torkaszakadtából Ben. Ne csináld!

– Szóval ezúttal amerikait küldtek utánam! – hasított kínzó gondolataiba egy különös, a lakás belsejéből jövő, mély bariton hang.

– Nincsenek „ők”, Chardin – válaszolta Ben. – Csak mi vagyunk.

– Kik azok a mi? – kérdezte súlyos szkepticizmustól terhelten a hang.

– Amerikaiak… igen, ebben igaza van… akiknek nagyon kell a segítsége. Tudja – kiáltotta pillanatnyi szünet után Ben –, a Sigma megölte a testvéremet!

Újabb szünet következett, majd az előzőnél szemernyivel sem szelídebb válasz: – Nem vagyok hülye! Ki akarnak csalogatni, hogy élve elfogjanak. Hát azt várhatják! Nem fognak el élve!

– Ha azt akarnánk, választhattunk volna sokkal egyszerűbb megoldást is. Kérem, engedjen be bennünket, adjon annyi időt, hogy elmondhassuk, mit akarunk! Közben végig rajtunk tarthatja a fegyverét.

– Miért akarnak olyan nagyon beszélni velem?

– Szükségünk van a segítségére ahhoz, hogy legyőzhessük őket.

Szünet következett, és utána keserű, lemondással teli kacaj. – Legyőzni a Sigmát? Nem képesek rá! Eddig azt hittem, hogy legalább el lehet rejtőzni előle… Hogyan találtak meg?

– Nagyon ügyes és nagyon kitartó nyomozással, amit nem mi végeztünk. Fogadja őszinte elismerésemet! Remek munka volt. Tudom, milyen nehéz magánvagyont úgy átvinni más névre, hogy ne maradjon nyoma. Végül is a fictio juris, egy távoli, lenyomozhatatlan közvetítő ügynökség mellett döntött. Ügyes! De hát maga mindig is briliáns stratéga volt. Nem véletlenül nevezték ki a Trianon Directeur Général du Département des Finance-ává.

Újabb, meglehetősen hosszúra nyúlt csönd után széknyikorgás hallatszott a lakásból. Arra készül végre Chardin, hogy megmutassa magát? Ben a folyosó vége felé nézve látta, hogy Anna két kézzel a tető mellvédjébe kapaszkodva óvatosan tolja előre hol az egyik, hol a másik lábát.

Le kell kötnie Chardint, megakadályozni, hogy észrevegye az ablakában felbukkanó Annát. Magára kell vonnia a figyelmét.

– Mit akarnak tőlem? – Chardin hangja semlegesnek tűnt, ami azt jelentette, hogy legalább a figyelmét sikerült fölkelteni.

– Monsieur Chardin, a maga számára valószínűleg rendkívül fontos információhoz jutottunk. Sokat tudunk a Sigmáról, az örökösök új nemzedékéről, amely magához ragadta a hatalmat. Az egyetlen védelem, magának és nekünk is, a tudás.

– Bolond! Ellenük nincs védelem.

– A szentségit! – emelte fel a hangját Ben is. – Valaha híres volt a józan eszéről, Chardin! Ha azt elveszítette, akkor tényleg ők nyertek! Nem veszi észre, mekkora ostobaság, amit csinál? – Pár másodperces szünetet tartott, és az addiginál sokkal szelídebb hangon folytatta: – Ha elküld bennünket, örökké azon fogja törni a fejét, hogy mit tudhatott volna meg. Vagy esetleg arra sem lesz lehetősége, hogy hosszan törje rajta…

A lakásból hangos üvegcsörömpölés hallatszott, amelyet reccsenés és csattanás követett.

Anna biztonságosan bejutott volna? Pár másodpercbe telt, hogy Ben a ki nem mondott kérdésre megkapja a hangos, tisztán érthető választ: – Nálam a puska! Éppen rászögezem!

– Az üzenet legalább annyira Chardinnek szólt, mint amennyire Bennek.

Ben bement a továbbra is sötét szobába. Kezdetben csak elmosódott foltokat látott, és miután a szeme alkalmazkodott a körülményekhez, megpillantotta Annát a vastag sötétítőfüggöny előtt, kezében egy hosszú csövű vadászfegyverrel.

Előtte egy furcsa, köntösszerű öltözéket viselő alak tápászkodott fel lassan, nehézkesen.

Nyilvánvaló volt, mi történt: Anna keresztülvetette magát az ablakon, és olyan lendülettel ragadta magához a fegyvert, hogy gazdáját a padlóra döntötte.

Pár másodpercig csöndben álltak. Chardin hangosan, zihálva lélegzett, arcát eltakarta barátcsuhára emlékeztető öltözékének kámzsája.

Ben óvatosan, nehogy Chardin váratlanul újabb fegyvert rántson elő a ruha redői közül, a villanykapcsolóhoz tapogatózott és felkattintotta. Alighogy világos lett, Chardin hátat fordított nekik, a fal felé pördült. Csak nem másik fegyvert akar rántani megint?

– Ne mozduljon! – kiáltott rá Anna.

– Használja végre azt a híres eszét, Chardin! – mondta Ben. – Ha azért jöttünk volna, hogy megöljük, már rég halott lenne. Ebben azért biztos lehet.

– Forduljon meg! – parancsolta Anna.

Chardin rövid szünet után válaszolt csak érdes, fura hangon: – Gondolja meg, mit kér!

– Gyerünk!

Chardin lassan, mintha lassított filmfelvétel pergett volna a szemük előtt, feléjük fordult, Ben pedig csak nézte szörnyülködve, görcsbe rándult gyomorral, és csöndben győzködte magát, hogy nem bolondult meg, az elképzelhetetlen borzalom, amit lát, valóság. Annát is hasonló megrázkódtatás érhette, mert egy szava sem volt, csak éles, szaggatott zihálását lehetett hallani.

Emberi arc helyett egy részekre alig bontható, hegesedett hús- és bőrszövetből álló massza fordult feléjük. Voltak helyek, ahol redősnek, már-már csipkézettnek tűnt, máshol viszont sima volt és fényes, mintha lakkal vagy műgyantával vonták volna be. Az ovális képződményt, amely valaha emberi arc volt, meztelenné lecsupaszított erek tették vérvörössé, leszámítva a sötét pupillák körüli, sárgásfehér foltokat.

Ben riadtan félrefordult, de aztán kényszerítette magát, hogy újból Chardinre nézzen. Második próbálkozásra már több részletet fedezett fel. A borzalmasan ráncos, összegyűrt középső mélyedésben két orrnyílás volt a koponyán, magasabban, mint ahol – egy normális, előreugró orr alján – az orrlyukak lettek volna. Alattuk felfedezte a szájat is, amely jószerivel csak keskeny vágás volt, seb a seben.

– Jóságos isten! – mondta halkan, szinte lehelve a szavakat.

– Meglepődött? – a kérdés nem úgy hangzott, mint ami Chardin vágásszerű szájából jött. Az egész alak mintha egy őrült szadista által tervezett hasbeszélő-utánzat lett volna. – A halálomról szóló hírek pontosak voltak, leszámítva magának a halálnak a tényét. „Felismerhetetlenségig összeégett” – valóban. El kellett volna égnem a tűzben, és gyakran azt kívánom, hogy bár úgy lenne. Az, hogy életben maradtam, kisiklás volt, ostoba véletlen. A legrosszabb, ami embert érhet.

– Meg akarták ölni – suttogta Anna. – És kudarcot vallottak.

– Ó, nem! Azt hiszem, összességében elérték a céljukat – mondta Chardin, és az egyik szeme körüli sötétvörös izom hevesen összerándult. Nyilvánvaló volt, hogy a sima beszéd is fájdalmat okoz neki. Próbálta nagy precizitással megformálni a szavakat, de a hangképző szervei annyira tönkrementek, hogy bizonyos mássalhangzók így is elmosódottra sikerültek. – Egy közeli, bizalmas barátomnak gyanúja támadt, hogy végezni akarnak velem – hébe-hóba már hallani lehetett, hogy szeretnének megszabadulni az angeli rebellitől. Eljött a vidéki birtokomra, sajnos későn. Hamut, üszkös romokat, elszenesedett gerendákat talált csupán, és a feketére vált holttestemet. Akármilyen nehezére esett, megnézte, és úgy tetszett neki, hogy még nem állt le teljesen a pulzusom. Elvitt egy harminc kilométerrel arrébb lévő kis vidéki kórházba, és hamis néven, egy felborult petróleumlámpáról szóló mesét elmondva, otthagyott. Dörzsölt volt, tudta, ha az ellenségeim rájönnek, hogy életben maradtam, újból próbálkoznak. Hónapokat töltöttem abban a kórházban. A testem kilencvenöt százaléka megégett, és lehetetlennek tűnt, hogy életben maradjak. – Lassan, szünetekkel tarkítva beszélt, de nem lehetett nem odafigyelni a még soha, senki által nem hallott történetre.

– De életben maradt! – szólt közbe Ben, kihasználva a kis szünetet, amelyet az okozott, hogy a hosszú beszédtől kimerült Chardin leült egy magas támlájú székre.

– Nem volt elegendő erőm, hogy abbahagyjam a lélegzést.

– Chardin újból elhallgatott – mintha a kín emléke is újabb kínokat okozott volna neki. – Az ottani orvosok egy fővárosi kórházba akartak küldeni, de természetesen nem járultam hozzá, gondolván, hogy úgysem tudnak segíteni rajtam. Van fogalma arról, hogy milyen az, amikor az ember öntudati állapota egyenlő a kínnal, és nem érez mást, csak borzalmas fájdalmat?

– És mégis életben maradt – ismételte meg Ben.

– Olyan kínok árán, amelyeket ember elképzelni is alig tud. A gyógyító kötések a legborzalmasabb fájdalmat okozták, az égett hús szaga még számomra is undorító volt, és az ápolók közül többen elhányták magukat, mihelyt átlépték a szobám küszöbét. Amikor a szénné vált helyén mégis elkezdett sarjadzani az új szövet, újabb borzalom kezdődött – a hegesedés. Ahogy a sebek összehúzódtak, az friss kínt okozott. Még ma is olyan fájdalmaim vannak minden pillanatban, amilyeneket soha életemben el nem tudtam képzelni. Úgy értem, hogy amikor még volt életem. Nem tud rám nézni, ugye? Senki nem képes rá. Nem csoda, hisz én se bírom ki.

– Az erő, ami magában volt – szólalt meg Anna, nyilván érezve, hogy nem szabad szünetet hagyni, fenn kell tartani az emberi kapcsolatot –, egészen rendkívüli. Nincs az az orvosi tankönyv, amelyikben példát lehetne találni rá. Az életösztöne mindent legyőzött. Reménytelennek látszó helyzetben is küzdött az életéért, és végül nyert. Ilyesmi nem történik csak úgy, magától. Valamilyen oka kellett hogy legyen.

– Egyszer megkérdeztek egy költőt, hogy ha a háza lángokban állna, mit mentene meg, és azt felelte, hogy a tüzet – válaszolta Chardin. – Tűz nélkül nem létezhet semmi. – Groteszk, görcsös hangon fölnevetett. – A civilizáció is neki köszönheti a létét, ami jól megfér azzal a körülménnyel, hogy könnyen a barbárság eszközévé is válhat.

Anna a patronokat kiszedve visszaadta gazdájának a vadászpuskát. – Szükségünk van a segítségére! – mondta sürgetően.

– Úgy nézek ki, mint aki képes bárkinek segíteni? Hiszen magamnak sem tudok.

– Ha rendezni akarja az ellenségeivel a számlát, mi vagyunk hozzá a legjobb szövetségesek – jegyezte meg halkan Ben.

– Azt, ami velem történt, lehetetlen megbosszulni. Nem attól maradtam életben, hogy kiittam a harag kelyhét. – Chardin egy kis palackot vett elő ruhája redői közül, és valamilyen permetet fújt mindkét szemére.

– Évekig a Trianon nevű nagy petrolkémiai vállalatot irányította – mondta minden bevezető nélkül Ben; meg akarta mutatni Chardinnek, hogy tisztában vannak az alaphelyzettel. – Ipari vezető volt, és az is maradt. Emil Ménard jobbkezeként maga irányította a Trianon átalakítását. Ménard a Sigma alapítója volt, és biztos vagyok benne, hogy maga is bekerült a vezetői közé.

– Sigma – ismételte meg enyhén remegő hangon a nevet Chardin. – Azzal kezdődött minden.

– És nem kétséges, hogy a maga zsenije sokat segített a hatalmas vállalkozásban, abban, hogy későbbi, kevésbé viharos időkre számítva óriási összegeket menekítsenek ki a Harmadik Birodalomból.

– Igen? Azt hiszi, ebből állt a nagy terv? Ugyan már! Az semmiség volt, jelentéktelen ujjgyakorlat. A nagy terv… le grandiprojet… – Chardin fokozatosan elhallgatott, és beletelt néhány másodpercbe, amíg újból megszólalt. – Az egészen más volt. Olyasmi, amit fel se fog.

– Próbálja ki! – biztatta Ben.

– És áruljam el a titkot, amelyet egész életemben őriztem?

– Maga mondta, hogy amije maradt, az mindennek nevezhető, csak életnek nem. – Ben az undorát legyőzve közelebb lépett. – Mije maradt, amit sajnál elveszíteni?

– Ez legalább őszinte beszéd! – mondta az élőhalott, és Benre szögezte csupasz, a vörös húsból fehéren előtüremkedő szemét.

Hosszú másodpercekig hallgatott, majd lassan, révetegen beszélni kezdett.

– A történet nem velem kezdődött, és folytatódni fog akkor is, amikor már nem leszek. A második világháború utolsó hónapjaira nyúlik vissza, amikor a világ leghatalmasabb ipari vezetői Zürichben összegyűlve egy konzorciumot hoztak létre, hogy az határozza meg, miként alakul a világ sorsa a háború után.

Ben a fényképen látható acélos tekintetű férfiakra gondolt.

– Dühös emberek voltak – folytatta Chardin –, olyanok, akik megneszelték, mire készül a súlyosan beteg Franklin Roosevelt, hogy nem akarja megakadályozni a szovjetek jelentős területszerzését, és ezt Sztálin tudomására is készül hozni. Ez be is következett, közvetlenül a halála előtt, és az eredménye az lett, hogy Európa fele a kommunisták ölébe hullt. Ennél nagyobb, megbocsáthatatlanabb árulást el sem lehetett képzelni! Az üzletemberek, akikről beszélek, tudták, hogy az undorító, Jaltában megkötött amerikai-orosz üzletet nem képesek meg nem történtté tenni, ezért létrehoztak egy társaságot, ha úgy tetszik, hídfőállást, amelynek segítségével hatalmas pénzeket tudtak megmenteni a kommunizmus elleni harc céljaira, a Nyugat elszántságának erősítésére. Ezzel lényegében el is kezdődött a harmadik világháború.

Ben Annára nézett, majd bele a semmibe – Chardin szavai úgy főbe kólintották, hogy alig tudta összeszedni magát.

– A kapitalizmusnak ezek a kiemelkedő képviselői – folytatta a borzalmasan összeégett ember – pontosan látták, hogy a fasizmustól meggyötört, elkeseredett európai népek természetes reakcióként a baloldal felé fordulnak. A nácik megteremtették hozzá a talajt, és ha kellő pillanatokban nem áramolnak megfelelő összegek bizonyos jól kiválasztott helyekre, akkor a szocializmus előbb Európában, majd az egész világon gyökeret ver. Azt tartották a legfontosabb feladatuknak, ha úgy tetszik, szent küldetésüknek, hogy megőrizzék és erősítsék az ipari államot, ami természetesen azt is jelentette, hogy el kellett nyomni az ellene ágálok hangját. Túlzott lett volna az aggodalmuk? Nem! Ezek a nagyiparosok tudták, hogyan jár ide-oda a történelem órájának ingája, és meggyőződéssel vallották, hogy ha a fasizmust a szocializmus követi szerte Európában, akkor a kontinens, minden, amit az emberiség történetében, kultúrájában jelent, nagy valószínűséggel örökre elvész.

– Bölcs megoldásnak tűnt bevonni a terv végrehajtásába bizonyos náci személyiségeket is, olyanokat, akik tudták, merről fúj a szél, és elkötelezték magukat a sztálinizmus elleni küzdelemnek. Miután ily módon a szindikátust politikailag és pénzügyileg is kellően megalapozták, a vállalkozás elkezdte a működését, ami a világesemények háttérből történő irányításából, politikai pártok rejtett csatornákon való pénzeléséből állt. Sikeres volt, nagyon sikeres. A kellő körültekintéssel elhelyezett pénzek Franciaországban életre hívták De Gaulle Negyedik Köztársaságát, Spanyolországban pedig segítették a fennmaradásban Franco jobboldali rendszerét. A későbbiekben Görögországban hatalomra juttatták a fekete ezredeseket, akik leszámoltak a nép által választott baloldali rendszerrel. Olaszországban a Gladio-művelet azt jelentette, hogy egy alacsony szintű, de folyamatos felforgató kampány miatt a baloldal nem volt képes hatékony országos politikát kialakítani. Abban az esetben, ha netán mégis sikerül, és a kommunisták hatalomra jutnak, a carabinieri, a félkatonai csendőrség elfoglalta volna a rádió- és tévéállomásokat. Vaskos dossziéink voltak politikusokról, szakszervezeti vezetőkről, papokról. A legkülönbözőbb szélsőjobboldali pártok kaptak bőkezű támogatást Zürichből, hogy fennmaradhassanak, és olyan tevékenységet űzhessenek, hogy mellettük a konzervatívok is mérsékelteknek tűnjenek. Előre elhatározott választási eredmények születtek, vesztegetési pénzek találtak utat különböző zsebekbe, baloldali politikusokat gyilkoltak meg, és mindezt természetesen a háttérből, a legnagyobb titokban a zürichi bábmesterek irányították, tudva, mikor melyik marionettbábu zsinórját kell megrántani, és hogyan. Olyan politikusok, mint az amerikai Joseph McCarthy szenátor, jelentős támogatást kaptak, európai, afrikai és ázsiai államcsínyek zajlottak megrendelésre. A baloldalon szélsőséges csoportok jöttek létre, hogy betöltsék az agent provocateur szerepét, és ellenszenvessé tegyék ügyüket a hallgatag többség számára.

– A nagyiparosok és bankárok titkos szövetsége gondoskodott arról, hogy a világ biztonságossá váljon a kapitalizmus számára. A maguk Eisenhower elnöke, aki a katonai-ipari komplexum létrejöttének veszélyeire figyelmeztetett, csupán a jéghegy csúcsát látta. Valójában az utóbbi fél évszázad világtörténelmének nagy részét azok a zürichi férfiak és az utódaik írták.

– Úristen! – nyögött fel Ben. – Azt akarja mondani…

– Igen! – vágott a szavába Chardin. – A hidegháborút is ők találták ki. Pontosabban fogalmazva mi találtuk ki. Kezdik már érteni?

Griffiths fürge ujjai kinyitották a táskát, és gyorsan összeszerelték az 50-es kaliberű puskát, a BMG AR-15 egyik külön megrendelésre készült, méretre szabott példányát. Kevés gyönyörűbb dolgot tudott elképzelni, mint a precíziós gépekkel gyártott, viszonylag kevés mozgó alkatrészből álló, és hétezer-négyszáz méter hatékony lőtávolsággal rendelkező mesterlövészpuska. Kisebb távolságon a lóereje egészen elképesztő volt – hét és fél centiméter vastag acéllemezt is átlyukasztott, és ha kellett, le tudta tépni egy épület sarkát. Másodpercenként háromezer méteres sebességű lövedékei könnyedén átütötték a téglafalat, és a hozzá tartozó kétlábú állvány, valamint a hőérzékelős Leupold Vari-X távcső szinte gyerekjátékká tette a célzást. Griffiths elégedetten mosolyogva helyezte rá az állványra a fegyvert. Sok mindent el lehetett mondani róla, de azt nem, hogy nincs kellően felkészülve a feladatra.

Végül is, a célpont majdhogynem karnyújtásnyira volt tőle, szemben, az utca másik oldalán.