Első fejezet

Zürich

– Hozhatok valamit, amíg várakozik? Esetleg egy italt?

A szállodainas zömök volt, és egész enyhe akcentussal beszélt angolul. Sárgaréz névtáblája fényesen csillogott a sötétzöld, lódenszerű anyagból készült egyenzubbony mellén.

– Köszönöm, nem – válaszolta halvány mosollyal Ben Hartman.

– Biztos?! Teát? Netán kávét, ásványvizet? – az inas lázasan csillogó szemmel nézett rá, mint aki tudja, hogy mindössze néhány másodperce van a hőn áhított borravaló megszerzésére. – Végtelenül sajnálom, hogy még nem ért ide a kocsija.

– Nincs semmi baj. Komolyan!

Hartman a tizenkilencedik században épült, elegáns Szent Gotthard Szálló előcsarnokában állt. A neves hotel a gazdag, munkájuk révén a fél világot beutazó üzletemberek kiszolgálására jött létre – vagyis kifejezetten a hozzám hasonlóak kedvéért, gondolta nem kevés öngúnnyal. Miután kijelentkezett, azt kérdezte magában, vajon le tudná-e kenyerezni úgy a szállodainast, hogy az ne markolja fel a csomagjait, ne kövesse mindenhová, tisztelettudóan megtartva a három lépés távolságot, mint egy bengáli asszony a férjét, és ne kérjen másodpercenként elnézést, mert a kocsi, amelynek ki kellett vinnie a repülőtérre, még nem érkezett meg. Hartman tisztában volt azzal, hogy a luxusszállodák világszerte az ilyen és ehhez hasonló, személyre szóló törődéssel igyekeznek magukhoz láncolni jól fizető ügyfeleiket, de olyan sokat utazott már, és olyan sűrűn volt része ehhez hasonló bánásmódban, hogy a túl hangsúlyos figyelmesség zavarta, sőt, kifejezetten taszítóan hatott rá. Rengeteg időt és energiát szánt arra, hogy levesse magáról a gazdagsága miatti előjogokból köré font védőburkot, amely ellenállóbbnak bizonyult, mint kezdetben hitte, és kitartott. Ami a szállodainast illeti, hamar átlátott rajta: még egy gazdag, elkényeztetett amerikai, gondolta.

Ben Hartman harminchat éves volt, de ezen a napon sokkal öregebbnek érezte magát. Előző nap érkezett meg New Yorkból, és még mindig furcsán, bizonytalanul érezte magát, nem találta a helyét. Svájc lehetett az oka, ahol korábban, boldogabb időkben sűrűn megfordult, hogy élvezze a vad száguldást sível és gépkocsival, és korlátokat nem ismerő, vidám garabonciásként viselkedjen a merev, életüket szigorú szabályok szerint élő burgerek között. Szeretett volna újból az lenni, de hiába igyekezett, nem ment. Peter – egypetéjű ikertestvére és legközelebbi barátja – négy évvel korábbi tragikus balesete óta nem járt Svájcban. Sejtette ugyan, hogy az utazás fájdalmas emlékeket ébreszt benne, de arra nem számított, hogy ennyire erősek lesznek. Be kellett látnia, hogy nagy hibát követett el. Attól a pillanattól kezdve, hogy a gépe leszállt a Kloten repülőtéren, rosszkedvű volt, dühös, szomorú és magányos.

Természetesen ügyelt arra, hogy ezt ne lehessen észrevenni rajta. Előző nap délután elintézett néhány üzleti ügyet, délelőtt pedig dr. Rolf Grendelmeierrel, a Union Bank igazgatójával találkozott. Különösebb célja nem volt a találkozónak, csak azért kerített rá sort, hogy egy fontos ügyfélnek örömet szerezzen, ami hozzátartozott a munkájához. Sőt, ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy az a munkája, és néha el is csodálkozott azon, hogy milyen könnyen beilleszkedett új szerepébe, látta el a legendás hírű Max Hartman most már egyetlen fiának, a hatalmas családi vagyon örökösének, a Hartman Capital Management, az apja által alapított, sok milliárd dolláros forgalmat lebonyolító cég vezérigazgatójának feladatait.

Hartmannak megvolt mindene, ami nélkül a nemzetközi pénzügyi világban szinte lehetetlen a siker – Brioni és Kiton öltönyökkel teli ruhásszekrény, határozott kézfogás, és ami a legfontosabb: nyugodt, határozott, figyelmes pillantás. Tekintete felelősségtudatról, megbízhatóságról, értelemről tanúskodott, és jól leplezte a mérhetetlen unalmat, amely meglehetősen gyakran hatalmába kerítette.

Igazából nem is azért utazott Svájcba, hogy üzlettel foglalkozzon. A Klotenen egy kis gép várta, hogy St. Moritzba röpítse, síelni egy elképesztően gazdag, idős ügyféllel, a feleségével, és állítólag igen szép unokájával. Az illető joviális modorú volt, de igen kitartó, és Hartman tudta, potenciális unokavőt lát benne, akit mindenképpen meg akar szerezni. Vonzó megjelenésű, gazdag, ígéretes jövő elé néző, nőtlen manhattani férfi lévén, el kellett fogadnia, hogy az ügyfelei igyekeznek összeboronálni lányukkal, unokahúgukkal. Nehéz volt udvariasan nemet mondani a sok felajánlkozásra, ráadásul előfordult, hogy olyan nővel találkozott, akinek igazán élvezte a társaságát. Azzal zárta le magában a dolgot, hogy sosem lehet tudni, és különben is, az öreg Max unokákat szeretne.

Max Hartman, a neves filantróp és szent zsarnok, a Hartman Capital Management alapítója. A mindent önerőből elérő bevándorló, aki a náci Németországból szabadulva a közmondásos tíz dollárral a zsebében lépett Amerika földjére, közvetlenül a háború után befektetési társaságot alapított, és lankadatlan szorgalommal sok milliárd dollárt forgalmazó cégóriássá fejlesztette. A nyolcvanas éveiben járó öreg Max tündökletes, pazar bedfordi magányából továbbra is erős kézzel irányította birodalmát, és gondoskodott róla, hogy senki, egy pillanatra se felejtse el, ki áll a kormányrúdnál.

Egy határozott apa beosztottjának lenni sosem könnyű, annak pedig különösen nehéz, akiben elenyészően csekély az érdeklődés a tőkebefektetések, az „eszközallokáció”, „válságkezelés” és egyéb zsibbasztóan unalmas kifejezésekkel jelölt tevékenységek iránt.

Vagy ha az illetőt teljesen hidegen hagyja a pénz, ami azoknak a luxusa, akiknek rengeteg jutott belőle – és ezzel Ben Hartman is tisztában volt. Például a Hartman gyerekeké, elidegeníthetetlenül tartalékolt személyes vagyonukkal, magániskoláikkal, és a hatalmas Westchester megyei birtokkal. A Greenbriar közelében fekvő húszezer holdat és a családi vagyon többi elemét nem is említve.

Amíg Peter gépe le nem zuhant, Ben azt csinálhatta, amit igazán szeretett: taníthatott, éspedig olyan gyerekeket, akikről jószerivel már mindenki lemondott. New York keleti részén, Brooklynban volt egy ötödikes osztálya, amely zömében hátrányos helyzetű tanulókból állt, és ezek a mindig komor, harcra kész, egy kolumbiai drogbáró testőreihez méltó módon felfegyverkezett gyerekek megzabolázhatatlan bandákba tömörültek. Ugyanakkor óriási szükségük volt egy olyan tanárra, aki valóban figyel rájuk és törődik velük. Hartman ezt tette, és többször sikerült más, az addiginál jobb irányba fordítania valakinek az életét.

Peter halála után azonban nem tehetett mást, kénytelen volt beállni a családi vállalkozásba. Haldokló édesanyjának tett ígérete kötelezte erre, mondta a barátainak, és hitt is ebben őszintén, bár a lelke mélyén tudta, hogy ha nem rákos, akkor sem lett volna képes ellenállni neki. Sok-sok év távolából is tisztán látta maga előtt a beesett arcot, az újabb kemoterápiás kezeléssorozattól hamuszürkévé vált bőrt, a szeme alatt élénkpiros, friss horzsolásokra emlékeztető pöttyöket. Az anyja majdnem húsz évvel fiatalabb volt az apjánál, és korábban el nem hitte volna, hogy ő megy el először. „Igyekezz, mert hamar eljön az éjszaka”, mondta, és nem folytatta, hagyta, hogy maga gondolja tovább a gondolatot. Max túlélte Dachaut, hogy elveszítsen egy fiút, és utána a feleségét is. Mennyit tud elviselni egy ember, akármilyen hatalmas legyen is?!

„Téged is elveszített?” – kérdezte suttogva az anyja. Hartman akkoriban az iskolától néhány háztömbre, egy ötemeletes bérházban lakott, amely macskavizelettől bűzlött, és folyosóinak linóleumbontása mindenhol felkunkorodott. Úgy döntött, hogy egyetlen centet sem fogad el a szüleitől, és elvi kérdést csinálva belőle, szigorúan tartotta is magát ehhez az elhatározáshoz.

„Hallod, amit mondok, Ben?”

„A gyerekeimnek szükségük van rám” – Hartman hangján tisztán érződött a vereség.

„Neki is” – mondta nagyon halkan az anyja, és ezzel le is zárták a témát.

Nem lázadozott tovább, elfogadta, hogy egyik legfőbb feladata étterembe járni a legfontosabb ügyfelekkel, éreztetni velük, milyen fontosak, és elkápráztatni őket azzal, hogy személyesen a cég alapítójának a fia kényezteti őket. Emellett titokban szociális munkát végzett, olyan fiatalok között, akikkel összehasonlítva az ötödikesei ártatlan ministránsgyerekeknek tűntek, az összes maradék idejét pedig utazásra, síelésre, ejtőernyőzésre, hódeszkázásra és sziklamászásra fordította. Mindezt sűrűn váltogatott partnerekkel csinálta, gondosan ügyelve rá, nehogy bármelyiknél megállapodjon.

Az öreg Maxnak, bármennyire szeretett volna unokákat, egyelőre várnia kellett.

Hartman hirtelen nyomasztónak érezte a St. Gotthard rózsaszín damaszthuzatú, elegánsan faragott bécsi ülőbútorokkal teli előcsarnokát. – Inkább odakint várok – szólt a szállodainasnak.

– Hogyne, uram! – válaszolta készségesen a zöld lódenzekés férfi. – Ahogy óhajtja!

Hartman hunyorogva lépett ki a déli verőfényre, hogy végignézzen a hársfáktól szegélyezett, drága üzletekből, kávéházakból, és puszta megjelenésükkel is tiszteletet parancsoló bankokból összeálló Bahnhofstrassén. Egy pillanattal később a szállodainas is ott termett a csomagjával, és addig téblábolt körülötte, amíg egy ötvenfrankost a kezébe nyomva, határozott kézmozdulattal el nem küldte.

– Ó! Nagyon köszönöm, uram! – horkant fel tettetett csodálkozással a középkorú, első ránézésre leginkább sunyi menyéthez hasonló férfi.

Hartman tudta, hogy mihelyt a bejárattól balra lévő behajtó végén felbukkan a kocsija, az egyenruhás ajtónálló azonnal szól neki, de azt sem bánta volna, ha nem, mivel csöppet sem sietett. A Zürichi-tó felől enyhe szél fújt, és a fülledt, kávé- és szivarszagú szobákban eltöltött órák után nagyon élvezte a friss fuvallatot.

Vadonatúj Volant Ti Supers sílécét a csomagjai mellett nekitámasztotta a bejárat egyik korinthoszi oszlopának, és érdeklődve körbepillantott a forgalmas utcán. Mobiltelefonba vartyogó, ellenszenves fiatal üzletembert látott, pár lépésnyire pedig babakocsit toló, piros széldzsekis kövér nőt. Japán turisták csiviteltek a közelben izgatottan, egy magas, középkorú, hosszú, őszes haját lófarokban hordó, sötét öltönyös férfi sietett céltudatosan. Az elegáns virágkereskedelmi hálózat, a Blümchengallerie narancssárga-fekete egyenruhás küldönce nagy kosár liliomot szállított. Egy drágán öltözött, nagyon vonzó szőke nő, a Festiner bevásárlószatyrával a kezében Hartmanra nézett, és pár pillanattal később érdeklődő tekintettel ismét. Csak értenénk egymást, és lenne elég időnk, gondolta Hartman, mielőtt továbbvándorolt a pillantása. A néhány tíz méterre lévő Lövenstrasse zaja egyenletesen, de nem túl nagy hangon hallatszott. Valahol a közelben kiskutya csaholt élesen, az utca másik oldalán bíborvörös, Zürichben túl extravagánsan ható blézert viselő, középkorú férfi sétált ráérősen. Hartman nézte egy darabig, és amikor továbbvándorolt a pillantása, egy vele nagyjából egykorú, a Köss cukrászda előtt határozott léptekkel elhaladó férfit látott. Az illető ismerősnek tűnt…

Nagyon ismerősnek!

Hartman még egyszer, alaposabban megnézte. Lehetséges, hogy régi egyetemista társa, Jimmy Cavanaugh, kérdezte magában, és a hirtelen feltoluló emlékek hatására elmosolyodott.

Jimmy Cavanaugh, akit a Princetonon, másodéves korában ismert meg! Jimmy, aki az egyetemen kívül lakott, vidáman élte a világát, filter nélküli cigarettákat szívott, amelyek egy közönséges halandót megfojtottak volna, és bárkit az asztal alá tudott inni, még Hartmant is, ami nem akármilyen teljesítmény volt. Jimmy New York állam nyugati részének felső csücskéből, Homer kisvárosból érkezett, és tele volt a szülőhelyéről szóló anekdotákkal. Egyik este, miután megértette Hartmannal, hogy a tequilához nincs jobb kísérő, mint a sör, a tehéndöntögetés nevű helyi sportról beszélt, de olyan színesen, hogy Bennek szúrt az oldala a nevetéstől. Jimmy karcsú volt, vagány, talpraesett, tréfára, csínytevésre mindig kész, vágott az esze, mint a borotva, és nem lehetett túlbeszélni. Több élet volt benne, mint Hartman más ismerőseiben: az izgalomtól nyirkos tenyerű, felvételire készülő előkészítősökben, a nagyképű franciaszakosokban, a bohémnek hitt hosszú fekete sáljaikkal, az üres tekintetű, önmagukkal és a világgal meghasonlottakban, akiknek a lázadása kimerült abban, hogy rikító zöldre festették a hajukat. Jimmy élesen különbözött mindnyájuktól, és Hartman, aki irigyelte, mert olyan jóban volt magával és a világgal, örült a barátságának. Mint az hasonló esetekben gyakran előfordul, az egyetem után elszakadtak egymástól: Cavanaugh Washingtonba, a georgetowni Diplomáciai Akadémiára ment, Hartman pedig New Yorkban maradt. Egyikük sem volt nosztalgiára hajlamos alkat, így az idő és a távolság könnyen el tudta végezni a magáét. Ennek ellenére Hartman úgy érezte, hogy Jimmy Cavanaugh azon kevesek egyike, akivel bármikor szívesen váltana szót.

Jimmy Cavanaugh – most már egészen biztos volt benne, hogy ő az – annyira közel volt, hogy látta, elegáns, drága öltönyt visel homokszínű felöltője alatt. Egy kissé megváltozott, a válla szélesebb, izmosabb lett, de ezzel együtt is: ő volt az.

– Jesszusom! – mondta hangosan Hartman, és Cavanaugh felé lódult, de két lépés után eszébe jutott a méregdrága Volant, amelyet – ajtónálló ide, ajtónálló oda – nem akart őrizetlenül hagyni, úgyhogy visszament érte, a vállára vette, és úgy indult Cavanaugh elé. A vörös haj az évek folyamán ritkább lett, őszessé halványult, a szeplős arcon ráncok jelentek meg, de mint a kétezer dolláros Armani öltöny jelezte, nem anyagi gondok miatt. Vajon mi szél hozta Zürichbe, kérdezte magában Hartman, miközben találkozott a tekintetük.

Mihelyt megpillantotta, Cavanaugh arcán széles mosoly jelent meg, és az egyik kezét üdvözlésre nyújtva, a másikat a felöltője zsebében hagyva, hosszú léptekkel megindult Hartman felé.

– Ben, vén csirkefogó! – kiáltotta több lépés távolságból. – De örülök, hogy látlak!

– Jézusom! Tényleg te vagy az! – válaszolta ugyancsak harsányan Hartman, és közben látta, hogy egy fémcső kerül elő a barátja felöltőjéből, és veszi célba csípőmagasságban – hangtompító, döbbent rá rögtön.

Ez valami ostoba vicc lesz, amilyeneket Jimmy mindig is imádott, gondolta, de miközben tréfásan úgy tett, mintha két kézzel elkapna egy felé száguldó képzeletbeli golyót, látta, hogy Cavanaugh keze megmozdul, eltéveszthetetlenül jelezve a ravasz meghúzását.

Ami ezután történt, az a másodpercnek egy töredéke alatt játszódott le: Hartman reflexszerűen nagyot suhintott a síléccel, megpróbálta kiütni Cavanaugh kezéből a fegyvert, de mivel nem volt jó az irányzék, oldalról, a fején találta el régi barátját.

Egy pillanattal később – vagy még ugyanabban a pillanatban? – hallotta a pukkanást, és érezte nyakszirtjén a sűrűn záporozó, a mögötte lévő kirakatból származó üvegszemcséket.

Ez nem lehet igaz!

Cavanaugh-t váratlanul érte a támadás; elveszítette az egyensúlyát, fájdalmasan felkiáltott, és miközben a járdára bukott, a síléce után kapott. Egy kézzel! Ballal! Hartman hirtelen úgy érezte, mintha jégkocka akadt volna meg a torkán. Ha valaki elesik, ösztönösen védekezni akar, mindkét kezét előrenyújtja, hogy felfogja az ütés erejét, és gondolkodás nélkül eldob táskát, tollat, újságot. Nagyon kevés olyan holmi akad, amelyet nem hajít el rögtön, hanem esés közben is markol.

A fegyver valódi volt.

Hartman hallotta, amint a síléc a járdához koppan, látta a Cavanaugh arcán végighúzódó keskeny vércsíkot, és látta, ahogy Jimmy a megdöbbenéséből ocsúdva elkezd föltápászkodni. Nem várta meg, hogy sikerüljön – nekilódult, és a lábát sebesen szedve rohanni kezdett.

A fegyver valódi volt, és Jimmy rásütötte!

Az üzletekből ki-be mászkáló vásárlók és ebédelni siető hivatalnokok akadályozták a futásban, többnek nekiment, mire azok hangosan méltatlankodni kezdtek. Nem törődött velük, teljes erőből, cikcakkban vágtatott tovább, a sűrű irányváltástól remélve némi biztonságot.

Hogy a pokolba történhetett ez? Őrület, kész őrület!

Elkövette azt a hibát, hogy visszafordult, közben önkéntelenül lassított, és irányzékként odamutatta arcát az egykori barátnak, aki valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva eltökélte magában, hogy megöli. A következő pillanatban, alig fél méternyire mellette egy fiatal nő feje robbant szét szilánkokra.

Hartmannak elállt a lélegzete a megdöbbenéstől.

Jóságos isten!

Nem, ez nem lehet igaz, az egész csak szörnyű rémálom…

Kőszilánkok pattogtak körülötte, amelyeket újabb lövedék hasított le a keskeny irodaépület márványhomlokzatáról, amely előtt éppen elrohant. Cavanaugh talpon volt, körülbelül tizenöt méterrel lemaradva követte, és annak ellenére, hogy futás közben kellett tüzelnie, rémisztően jól célzott.

Meg akar… Nem! Meg fog ölni!

Hartman hirtelen jobbra cselezett, majd rögtön balra ugrott, és rohant tovább. A Princeton atlétikai csapatának tagjaként nyolcszáz méter volt a kedvenc távja, és most, tizenöt évvel később pontosan tudta, hogy a túlélésre csak akkor van esélye, ha mozgósítja minden tartalékát, és képes megfelelő sebességre kapcsolni. A cipője nem arra készült, hogy vágtázzon benne, de ezúttal be kellett érnie vele. Mint annak idején az atlétikai pályán, konkrét, a célvonalat helyettesítő célpontra vágyott, hogy erejét a végsőkig feszítve a legtöbbet tudja kihozni magából. Gondolkodj, a szentségit! Egy pillanattal később eszébe jutott: egy háztömbre van Európa legnagyobb földalatti bevásárlóközpontjától, Shopville-től, a fogyasztás harsány templomától, amely a zürichi főpályaudvar, a Hauptbahnhof, és a körülötte lévő utcák alatt terpeszkedik. Lelki szemeivel tisztán látta a bejáratot, a Bahnhofplatzra vezető mozgólépcsőket; akinek arra vezetett az útja, az jobban tette, ha lement valamelyiken, és a föld alatt ment tovább, mert akkor elkerülhette a rendszerint túlzsúfolt utcákat. Ha valahol, hát odalent, az üzletek labirintusában menedéket talál, gondolta Hartman, abból kiindulva, hogy csak egy megveszekedett örült lenne képes odalent is üldözni. A térdét magasra emelve egyenletes, hosszú léptekkel rohant, szinte élvezve az arcába vágó szelet. Sikerült vajon leráznia Cavanaugh-t? Nem hallotta ugyan a lépteit, de tudta, hogy nem bízhatja magát semmilyen, mégoly óvatos feltevésre sem. Összeszorította hát a fogát, és erejét megfeszítve, csak a menekülésre koncentrálva, inaszakadtából rohant tovább.

A bal kezében a Festiner bevásárlószatyrát tartó, szép szőke nő összecsukta kecses kis mobiltelefonját, berakta azúrkék Chanel kosztümje zsebébe, és egy pillanatra elégedetlenül összeszorította gyöngyházfényűre rúzsozott száját. Kezdetben minden remekül ment, óraműpontossággal működött. Néhány másodperc kellett, hogy eldöntse: nagy valószínűséggel a St. Gotthard előtt álló férfi lesz az. A harmincas évei közepén járt, markáns vonásai voltak, erős, határozott álla, itt-ott már őszülő, göndör, barna haja és zölden csillogó szeme. Kellemes külsejű volt, nyugodtan rá lehetett mondani, hogy jóképű, de annyira nem volt feltűnő, hogy akkora távolságból azonosítani tudja. Ez sem okozhatott azonban gondot, mivel olyan kivégzőt választottak, akiről biztosan tudták, hogy messziről is felismeri.

Az események azonban egészen másképp alakultak, mint szerették volna, még csak véletlenül sem lehetett tökéletesnek nevezni. A célszemély amatőr volt, elenyészően csekély eséllyel arra, hogy túléljen egy profi támadást, de az amatőrök mindig kellemetlen érzést okoztak neki. Hibát hibára halmoztak, de kiszámíthatatlan módon, és naivitásukkal ellehetetlenítettek minden józan, ésszerű számítást, ahogy most a célszemély is. Vad menekülési kísérlete csak arra volt jó, hogy elodázza az elkerülhetetlent, de ahhoz, hogy bekövetkezzen, a számítottnál több idő kellett, márpedig az volt az egyetlen, amiből hiány mutatkozott. Sigma Egy nem lesz boldog, ha megtudja, gondolta a nő, és ékkövekkel kirakott karórájára nézve elővette a telefonját, hogy lebonyolítson még egy hívást.

Ben Hartman lihegve, a szokatlan erőfeszítéstől sajgó izmokkal torpant meg a bevásárlóközpont mozgólépcsőinek tetején. 1. Untergeschob Shopville – olvasta a feje fölött a kék feliratot, tudva, hogy pillanatok alatt döntenie kell. A lépcső tele volt lefelé igyekvő vásárlókkal, felfelé azonban viszonylag kevesen utaztak. Ez utóbbit választotta, és nekilendülve vállal félrelökött egy útjában álló, egymás kezét szorongató fiatal párt, amitől egyesek felháborodottan kiabáltak, míg mások lekicsinylő, gúnyos megjegyzéseket tettek rá.

Már a föld alatti birodalom központi átriumában volt, a lába ütemesen csattogott a fekete, gumiszerű burkolaton, és megengedte magának azt a fényűzést, hogy néhány pillanatig reménykedjen, de aztán villámgyorsan rá kellett döbbennie, hogy nagyot tévedett. Körülötte mindenfelől izgatott, félelemmel teli kiáltások hallatszottak. Cavanaugh a föld alá is követte, a zárt, kevés menekülési útvonalat kínáló tér sem tartotta vissza attól, hogy elszántan üldözze. Egy ékszerüzlet tükrös portáljára nézve, Hartman sárgásfehér torkolattüzet látott, és szinte ugyanabban a pillanatban lövedék szakította át egy útikönyveket árusító bolt bejáratának sötétbarnára pácolt fatábláit, megmutatva a mögéje rejtett olcsó furnérlemezt. A szűk térben különösen hangos dörrenés nyomán kitört a pánik. Pár lépésnyire Hartmantól egy bő, rosszul szabott öltönyt viselő idős férfi a torkához kapott, és eldőlt, akár egy tekebábú, miközben kiömlő vére lucskossá áztatta mellén az inget.

Hartman behúzódott a körülbelül másfél méter széles, alul beton, felül üveg, belülről megvilágított információs tábla mögé, amelyen három nyelven voltak felsorolva a bevásárló- központ üzletei. Hangos pukkanás és csörömpölés adta tudtára, hogy az üvegdobozt találat érte, egy töredék másodperccel később pedig éles csattanás hallatszott, és egy betonszilánk esett eléje.

Néhány centiméterre a lábától!

Egy magas, testes, teveszőr kabátot és hetyke szürke sapkát viselő férfi tántorodott meg néhány lépésnyire tőle, és élettelenül elterült a padlón. A lövés a mellét érte, és azonnal végzett vele.

A hangzavar miatt Hartman nem hallotta ugyan a lépteit, de a tükrös portálokról visszaverődő torkolattűzből meg tudta állapítani, hogy Cavanaugh a közelben van. Hátát a betontalapzathoz szorítva felállt, teljes magasságában kihúzta magát, és újabb menedéket keresve, izgatottan körbenézett.

A rémült kiáltások eközben még hangosabbá váltak. Elől az üzletekkel szegélyezett folyosó megtelt hisztérikusan sikoltozó, egymást taposva menekülő emberekkel – sokan magasra emelt, összefont karjukkal próbálták védeni a fejüket.

Körülbelül hat méternyire Hartman újabb mozgólépcsőket látott, és fölöttük a 2. Untergeschob feliratot. Ha eljut odáig anélkül, hogy golyót kapna a hátába, lejjebb mehet egy szinttel, és ott talán szerencsésebb lesz, gondolta. Megpróbálni mindenképp érdemes, rosszabb helyzetbe úgysem kerül, fűzte tovább a gondolatot, miközben tágra nyílt szemmel bámulta a pár lépésnyire fekvő, teveszőrkabátos férfi körül csörgedező vérpatakot. Gondolkozz, a szentségit!, biztatta magát. Úgy érezte, lehetetlen időben eljutni a mozgólépcsőig, hacsak…

A halott férfi után nyúlt, és a karjánál fogva magához húzta. Már csak másodpercei maradtak. Lerángatta róla a sárgásbarna kabátot, elvette a szürke sapkát, közben magán érezte a Western Union közelében fedezéket kereső vásárlók szúrós, rosszalló pillantásait. Nem törődött velük, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy érdekelje, mit gondolnak felőle. Gyorsan belebújt a bő kabátba, és jó mélyen a fejébe húzta a sapkát. Tudta, ha életben akar maradni, ellen kell állnia a kísértésnek, hogy lélekszakadva rohanjon a mozgólépcsőhöz; eleget vadászott ahhoz, hogy tisztában legyen vele, az éber vadász azonnal lő mindenre, ami hirtelen mozdul.

Ezért aztán lassan, óvatosan emelkedett föl, és a hátát begörbítve, rogyadozó térddel indult el, idős, vérveszteségtől tántorgó embert utánozva. Kiszolgáltatott volt, sebezhető, és csak abban bízott, hogy a megtévesztés kitart addig, amíg eléri a mozgólépcsőt. Körülbelül tíz másodperc! Amíg sebesült járókelőnek hiszi, Cavanaugh nem pazarol rá újabb töltényt.

Hartman szíve hevesen zakatolt, ösztönei követelték, hogy fusson már, rohanjon. Még nem! Görnyedten, előreejtett vállal botladozott tovább, annyira nyújtva meg a lépteit, hogy ne váljon gyanússá. Öt másodperc. Négy másodperc. Három.

A véres teveszőrkabátot viselő férfi az üres mozgólépcsőnél megtántorodott – minden járókelő rémülten fedezékbe húzódott –, és előrebukott úgy, hogy eltűnt a mögötte lévők szeme elől.

Most!

Hartman a karját előrelökve megtámaszkodott, majd villámgyorsan felállt, és amilyen halkan csak tudott, lerohant a lépcsőn.

Alig érte el az alját, fentről dühös kiáltást hallott, amely jelezte, hogy Cavanaugh rájött a csalásra, és utánavetette magát. Nincs vesztegetni való ideje, újból minden másodperc számít.

Nekilendült és újból futni kezdett, de a második föld alatti szint valóságos labirintus volt, folyosók sűrű útvesztője, ahol nem vezetett egyenes, széles út a Bahnhofplatz túlsó felére. Mobiltelefonokat, cigarettát, órát, könyveket árusító kioszkok között kellett kanyarognia. Egy ráérősen nézelődő vásárló remekül érezte volna magát bennük, számára azonban akadálypályát jelentettek.

Egy előnyük volt: az üldözőjének is útját állták, megfosztották attól a lehetőségtől, hogy távolról észrevegye és leterítse. Némi időt nyert tehát, és remélte, elegendőt ahhoz, hogy találjon valamit, amit pajzsként használhat.

Foto Videó Ganz, Restseller Buchhandlung, Presensende Stickler, Microspot, Kinderboutique – egymást követték a legkülönbözőbb, számára tökéletesen értéktelen holmikat árusító boltok. Swisscom, a Credit Suisse/Volksbank egyik fiókja… Végre! Jobbra, közvetlenül a bank után egy bőröndüzlet következett. Hartman gyorsan szemügyre vette a kirakatot – csak puha, bőrből készült bőröndök, utazótáskák voltak benne, egyik sem olyan, hogy hasznát tudta volna venni. Ami neki kellett, az az üzlet belsejében volt-jókora, ezüstösen csillogó fémbőrönd. A könnyű alumíniumötvözet doboz divatcikknek készült, de remélte, hogy meg fog felelni a célnak. Meg kell, hogy feleljen! Hartman berontott az üzletbe, felkapta a bőröndöt, és rohant ki vele, közben a szeme sarkából látta, amint a sápadt, félelmében erősen verejtékező tulajdonos svájci német nyelven hisztérikusan kiabál a telefonba. Egyedül futott tovább, senki sem üldözte, aki csak tehette, rémülten lapult, fedezékbe húzódott.

Hartman tehát szerzett egy pajzsot, és közben értékes másodperceket veszített. Ahogy kirohant az üzletből, mellette a kirakat egy pillanatra olyanná vált, mintha nagy, repedések alkotta pókháló terítette volna be, hogy aztán ezernyi apró szilánkra robbanjon szét. Cavanaugh közel volt, annyira közel, hogy Hartman nem mert körbenézni, megállapítani a pontos helyét. Ehelyett belevetette magát a Franscatiból, a kereszt alakú plaza egyik végét elfoglaló nagy hipermarketből kiözönlő vásárlók tömegébe. A bőröndöt a feje mellett tartva törtetett előre, közben rálépett valakinek a lábára, amitől megtántorodott, és újabb értékes másodperceket veszített, mire visszanyerte az egyensúlyát.

A fejétől néhány ujjnyira élesen csattant valami – ólomgolyó vágódott a bőröndhöz, és kis dudort csinált a Hartman felé eső oldalán. A lövedék átütötte a fémdoboz egyik falát, és kevés híján a másikat is. A pajzs tehát működött, de csak éppen hogy!

Lélekszakadva rohant, a gyors iramtól elmosódott alakokat látott csak maga körül, de a számuk alapján sejtette, hogy a mindig forgalmas Halle Landesmuseumhoz ért. Azt is tudta, hogy a nyomában változatlanul pusztulás jár.

Rémülten kiabáló, tülekedő, fejvesztve menekülni próbáló emberek vették körül, és az óriási ricsajon keresztül is hallotta hátulról a dörrenéseket, a fájdalmas sikolyokat.

A kavargó tömeg beburkolta, valósággal magába szippantotta Hartmant, és néhány pillanatig úgy tetszett neki, hogy a lövöldözés abbamaradt mögötte. Eldobta a bőröndöt – a csillogó fém elvégezte a dolgát, a továbbiakban már csak árthatott, megkönnyítette volna üldözője számára, hogy kiválassza a tömegből.

Vége lenne, kérdezte magában. Nincs több tölténye Cavanaugh-nak? Vagy újratölt?

Jobbra, aztán balra furakodva Hartman lázasan fürkészte a labirintust, és kijáratot keresett, amelyen keresztül eltűnhet. Talán sikerült leráznom, gondolta, de nem mert hátranézni, és nagyon ügyelt rá, hogy véletlenül se kanyarodjon, csak és kizárólag előremenjen.

A Franscatiba vezető folyosón egy sötétbarnára pácolt, réginek tűnő fatáblát pillantott meg, és rajta sárgaréz betűkből álló feliratot: Katzkeller-Bierhallc. Egy üres étterem bejáratának boltíve alatt lógott, és lejjebb, az ajtón kisebb tábla is volt; Geschlossen, zárva, adta tudtul.

Hartman a rémülten menekülőkkel sodortatva magát az étterem felé lódult, a középkorit utánzó boltív alatt átrohanva betért a nagy, üres terembe, és pár másodpercre megállt, hogy körülnézzen. Kovácsoltvas láncokon lógó hatalmas, tömör fából készült csillárokat látott, a falakon pedig keresztbe tett középkori alabárdokat, nemesi címerpajzsokat. A berendezés durván faragott, nagy kerek asztalokból és nehéz támlás székekből állt, tükrözve a tulajdonosnak vagy a belsőépítésznek a középkori miliőről alkotott elképzeléseit.

A terem jobb oldalán hosszú pult húzódott, és Hartman a rohanástól hevesen zihálva lebukott mögéje. A ruhája átnedvesedett az izzadságtól, a szíve vadul vert, és fájt a melle a rendkívüli erőkifejtéstől.

Megkopogtatta a pult falát, és üresen kongó hangot adott, jelezve, hogy ami tömör fának látszik, az valójában olcsó furnérlemez, nem képes útját állni a lövedéknek. Összegörnyedve gyorsan megkerülte a pultot, és behúzódott egy kőboltozat mögötti kis alkóvba, ahol végre felállhatott, és kihúzhatta magát, hogy mélyeket lélegezzen. Hogy pihenjen, hátradőlt, neki akarta vetni a hátát a falnak, de a feje hozzáütődött a kőfalból kiálló kovácsoltvas lámpának. Fájdalmasan felszisszent, majd megfordult, alaposan szemügyre vette a lámpát tartó rudat, és látta, hogy az csak bele van dugva a falba fúrt lyukba.

Megpróbálta, és miután némi erőlködés árán sikerült kihúznia, erősen megmarkolva a melléhez szorította, és hátát a falhoz támasztva kiegyenesedett.

Mozdulatlanul várt, közben próbálta fegyelmezni, megnyugtatni gyorsan dobogó szívét. A Greenbriarben eltöltött Hálaadás napi ünnepek alatt megtanulta, mit jelent türelmesen, mozdulatlanul várni. Max Hartman szenvedélyes vadász volt, azt akarta, hogy a fiai, ha nem is imádják annyira, mint ő, de legalább elsajátítsák a zsákmányszerzés művészetét, és egy White Sulfur Springs-i vadászt, Hank McGee-t bízta meg azzal, hogy nevelje őket. Biztosan nem lesz nehéz, gondolta akkoriban Ben, aki kiváló agyaggalamblövő volt, és remélte, hogy tudása elegendő az élő vad elejtéséhez is. „Maga tényleg azt hiszi, hogy a vadászat a célzásról és a lövésről szól?”, kérdezte elsötétült tekintettel McGee, miután elmondta neki, mennyire bízik magában. „Szó sincs róla. A várakozásról”, tette hozzá rosszalló pillantással. Igaza lett, a várakozás bizonyult a legnehezebbnek, és az illett a legkevésbé a természetéhez.

Ha Hank McGee-vel vadászni mentek, kénytelen volt órákon keresztül mozdulatlanul fekve várni a zsákmányt.

Ezúttal ő volt a zsákmány.

Elvben… feltéve, hogy nem képes… valahogy változtatni a dolgon.

Közeledő lépteket hallott – Jimmy Cavanaugh óvatosan, jobbra-balra nézegetve haladt előre az étteremben. Az inggallérja véres volt és szakadt, a felöltője piszkos, az arca a futástól kipirult, a tekintete pedig vad, elszánt.

Valóban ő az, egykori barátja?, kérdezte magában Hartman. Mi történt Cavanaugh-val az utolsó találkozásuk óta eltelt másfél évtizedben? Mi változtatta irgalmat nem ismerő gyilkossá?

Mi az oka annak az egész szörnyűségnek, ami vele és körülötte történik?

Cavanaugh kékesfekete, huszonöt centiméter hosszú hangtompítóval felszerelt pisztolyt, egy harminckettes kaliberű Walther PPK-t tartott a kezében.

Hartman a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy a lihegése elárulja, hol bujkál. Visszahúzódott az alkóvba, a lámpatartó rudat a melléhez szorítva a falhoz simult, és miután üldözője elhaladt mellette, hátulról lesújtott vele a tarkójára.

Jimmy Cavanaugh éles, állati hangon felüvöltött a fájdalomtól, a térde megroggyant, de maradt annyi ereje, hogy hátrapördülve meghúzza a ravaszt.

Hartman hallotta közvetlenül a füle mellett elsüvíteni a golyót, ám ezúttal ahelyett, hogy visszahőkölt, menekülni próbált volna, előrelendült, ellenségére vetette magát, és úgy lökte fel, hogy Cavanaugh feje jól hallhatóan hozzáütődött a kőpadlóhoz.

Másnak ez minden bizonnyal bőven elég lett volna, ő azonban súlyos sebesülten sem adta fel. Savanyú izzadságszag áradt belőle, miközben Hartman nyaka köré fonta a karját, de olyan erővel, hogy összepréselte, elszorította az ütőerét. Hartman kétségbeesetten a fegyverért kapott, de csak a hangtompítót tudta megmarkolni, és fölfelé, Cavanaugh felé fordítani.

Hirtelen éles pukkanást hallott, és a következő pillanatban a torkára nehezedő nyomás megszűnt. Újból szabadon tudott mozogni, és amikor megfordult, Cavanaugh-t a padlón látta, a szemöldöke fölött egy piros, harmadik szemre emlékeztető lyukkal. Megkönnyebbülés, felszabadultság áradt szét benne, és vele az az érzés, hogy minden megváltozott, többé semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt.