31. fejezet

Hornfelnek nem maradt kardja. Sem tőre. Csak az élete maradt, és az sem sokáig. Felemelte a fejét, és egyszerű méltósággal szólalt meg.

– Ölj meg most, theiwari, és legyen belőled átkozott király! Barna szeme villogott. – És senkinek az átka nem hordoz nagyobb súlyt, mint azé, akit meggyilkoltak. Fogadd el a kihívásom. Itt, a királyság felett, amelyen uralkodni akarsz, itt döntjük el az ügyet. Van bátorságod szembeszállni velem a harcosaid nélkül?

Úgy néztek egymással szembe a sziklaperemen, mint a hegy sziklájából kifaragott eleven szobrok, Hylar tánja, és Theiwaré. Tépte ugyan őket a keserves szél, vadul lobogtatta a hajukat és a ruhájukat, Stanach úgy érezte, hogy nem mások, mint egy kőfaragó emlékművei a viszályról. A keskeny sziklaperem kövére támasztott vértől sötétlő kardok Realgar kezében csak halványan tükrözték vissza a kísérteties alkonyati derengést. Hallaniuk kellett ugyan Stanach közeledtét, majd egy pillanattal később Haukot, sem Realgar, sem Hornfel nem nézett oda. Stanach meghallotta saját hangját, a saját szavait, mielőtt még elért volna a tudatáig, hogy megszólalt.

– Elkaphatjuk, Hornfel tán. – Hornfel nem vette le a szemét Realgar szeméről, miközben elfogadta a fegyvert, amit a theiwari odanyújtott neki. Amikor megszólalt, Stanachoz intézte a szavait.

– Igy van. De én kihívtam, és ő elfogadta.

Igen, gondolta Stanach, de vajon te fogsz ebből élve kikerülni? Megbízott királyra van szükségünk, és nem egy őrült derro mágusra. Hornfel tán! Ne tedd ezt! Mint egy szellem suttogása, Isarn különös szavai visszhangzottak Stanach szívében: Egy tánnak készítettem a kardot. Realgar meg fogja ölni vele a nagy-királyt. Odalent, a Mély Üregekben Stanachnak nem akarózott elhinni az idős mester szavait, nem volt hajlandó meghallani bennük a jövendölést. Most, a sziklaperemen állva, ezer lábbal a tűzben égő völgy felett, nézve a királykard vörös acélszívét, amely Reorx kovácstüzét visszatükrözve ragyogott, arra gondolt, hogy Isarn talán igazat beszélt. A józan ész megpróbálta meggyőzni az ellenkezőjéről. Hol volt Kharas Bárdja? Hol volt a legenda, amely szentesíti a nagy-királyt? Senki sem tudta. Senki nem is kereste már a mítoszok bárdját. Mégis, Pörölyverő Isarn, aki elkészítette az isten által megérintett királykardot, Hornfelről beszélt, és nagy-királynak nevezte, mintha életének utolsó pillanataiban az öreg mester látta volna valósággá válni a legendákat. Mögötte Hauk nyugtalanul mozgolódott. Stanach egy mozdulattal lecsendesítette az erdőkerülőt.

– El tudjuk kapni – suttogta Hauk. – Stanach, véget vethetünk ennek. – Stanach megrázta a fejét.

– Ez a tán ügye. Várni fogunk, Hauk. – Hauk semmi mást nem hallott ki Stanach szavaiból, csak egy bátor harcos halálos ítéletét. A keze rászorult a kardja markolatára.

– Mire fogunk várni? – kérdezte nyersen. – Hornfel halálára?

– Kiváló harcos. Nem fog meghalni.

Realgar mosolya olyan fagyos volt, mint a jég. Egy kissé felemelte az állát, mintha érezné a győzelem szagát. A szürkületben olyan volt a theiwari szeme, mint egy kígyóé, a pupillái keskeny vonallá szűkültek, hogy megvédjék a retináját a számára biztosan vakító ragyogásnak tűnő fénytől. Stanach megborzongott a szélben, a hirtelen rátörő rettegéstől… A szeme! A fénygyűlölő theiwariak közül egy sem választotta volna még a homályos alkonyatot sem, hogy ott harcoljon, ha valahogy elkerülheti. Miért volt itt Realgar? Miért nem csalogatta vissza Homfelt a kapu sötétjébe? Realgar felemelte az egyik kezét, és az ajkai egy hangtalan varázsszót mormoltak. A félelem, mint hirtelen rátörő hányinger öntötte el Stanachot, és úrrá lett rajta a rettegés.

– Hornfel…! – Túl későn érkezett a figyelmeztető kiáltás. Az alkonyatból éjszaka lett, csillagtalan, holdtalan, és olyan teljes, mint a sírbolt sötétsége. Egy sárkány harci ordítása hasított át a hideg égen. Stanachot elhagyta minden ereje, lélekjelenléte, és térdre esett. A sárkányiszonytól bénultan, a sárkány sötétség-varázslatától vakon, csak távolról hallotta Hauk üvöltését, és Hornfel haragos kiáltását. Realgar diadalmas kacaja úgy szárnyalt fel a sötétségben, mintha a sárkány szárnyain repülne. – Átkozott! – acsarkodott Stanach. – Nyomorult áruló!

Az elrepülő sárkány szele nekitaszította a sziklafalnak, és kiszívta tüdejéből a levegőt. Hirtelen kótyagos lett a feje, elvesztette a tájékozódási képességét, elkábította a félelem, elhagyta az akaratereje, és tehetetlenné vált. A sötétség hálójába akadva, a rettegés mocsarában, képtelen volt megmozdulni. Ezer lábbal mélyebben még mindig égett a völgy. A felcsapó lángok mintha érte nyúltak volna, határozott magabiztossággal, hogy elkapják. A magasban tomboló vihar és az újra elhaladó sárkány szárnycsapásai nyomán keletkező széláramlat olyan közel sodorta a perem széléhez, hogy tudta, biztosan leesik. Hauk a nevét ordította. A páni félelem törhetetlen erejével rákulcsolódott egy kéz a jobb csuklójára. Stanach nem érezte ugyan a szorítást, de a húzást érezte a vállában. Hauk elkapta, és nagyot rántott rajta, visszahúzta a mélységtől, be a kapu alá. Egy rémálom visszhangjaiként csengett fel a sötétben az acélnak ütköző acél csattanása. A tán! Ó, Reorx, a tán! 

– Vakon harcol! – kiáltotta Hauk. A fiatalember rémülete villámként futott végig a kezén, és Stanach csontjai is beleremegtek.

* * *

Tyorl felhúzta magát, közben mindvégig teljes súlyával Lavim vállára nehezedve. Látott már ilyet, hogy emberek felálltak, amikor már lélegezni sem lehettek volna képesek. Egyszer elgondolkodott rajta, hogy milyen érzés lehet, és most megtudta. Lassan szivárgott ki belőle az élet, ahogy a vér csepegett a hasát felmetsző, roncsolt kardvágásból.

Gyorsan történt az egész, egy pillanat alatt. A harc haragja és tombolása örült tetőfokra hágott, amikor a vörös és ezüst egyenruhás daewariak beözönlöttek a nagy csarnokba és a kapu épületébe. Tyorl már visszatért a magaslati pontjára a kapu szerkezetén, és látta Realgart, amint felemeli a Viharpengét, hogy beledöfje Hornfel fedezetlen hátába. Nem volt rá ideje, hogy nyilat feszítsen az íjpuskába. Az elf gondolkodás nélkül cselekedett. Realgar és Hornfel közé vetette magát. A Viharpenge jegesen tépett belé, és mintha tűz marta volna meg, amikor Realgar kirántotta belőle a kardot. Most nem érzett fájdalmat. Ebből, még annál is jobban, mint az élettelen hidegből, tudta, hogy haldoklik. És mit számított a sárkányiszony annak, aki haldoklott?

– Az… az íjpuskát – lihegte. Lavim nyelt egy nagyot.

– Tyorl, nem hiszem, hogy…

– Kérlek, segíts most, Lavim!

– Nem, Tyorl! Meg kell várnod itt Kemet. – A kétségbeesett reménykedés érdessé tette a surranó hangját. – Ő majd rendbe hoz. Meglátod. Meglátod, Tyorl. – Tyorl nekinyomta arcát a kőfalnak, és átölelte a lábát. Ezektől az apró mozdulatoktól, attól, hogy megpróbált beszélni, csak még jobban elkezdett fázni. Rácsúsztatta a tenyerét Tilinkó furulyájára, amely még mindig az övén lógott. Lavim egyszer azt állította, hogy Tilinkó belelát a gondolataiba. Tyorl megmarkolta a furulyát. Tilinkó, gondolta, mondd meg neki, hogy segítsen! Meg tudom ölni azt a sárkányt, csak segítsen, Tilinkó… 

Tedd, amit kér, Lavim! Tedd, amit kér! – Amikor hallotta Lavim heves ellenkezését, rászorultak az ujjai a surranó vállára, annyira, hogy elfehéredett az ökle.

– Kérlek! – Lavim, még akkor is tiltakozott, amikor Tyorl kezébe nyomta az íjpuskát.

– Tyorl, itt kell maradnod. Meg kell várnod Kemet. Most Kelidával van…

– Kelida! – suttogta Tyorl. – Lavim, ő jól van? – Lavim élénken bólogatott.

– Rendbe fog jönni. Kern azt mondja. Kérlek, Tyorl, kérlek, hadd segítsek, hogy itt ülj, amíg ideér!

Tyorl fogást változtatott Lavim vállán.

– Segíts kimennem a peremre!

– Nem, Tyorl! – A fájdalom, amit éreznie kellett volna, ott dolgozott benne, még nem érezte, de kerülgette, mint egy könyörtelen farkas. Tilinkó, mondd meg neki! Tyorl nézte a surranót, aki félrebillentett fejjel hallgatta Tilinkó hangtalan szavait.

Lavim. Ez most olyan, mint amikor segítettél Kelidának helyre rakni Stanach ujjait. Tudom, hogy nem akarod, de muszáj. Nincs idő vitatkozni. Tedd, amit kér!

– De mit fogunk csinálni? Itt kell maradnia! Meg kell várnia Kemet! Tilinkó…! – A surranó hangja elhalt, és szélzúgássá változott. Tyorl most a hegy falának vetette a hátát, és nem tudta, hogyan került a kapun kívülre. Lavim bütykös kezei még mindig gyengéden és remegve tartották. A sziklaperem hidege szinte langyosnak érződött a bensőjét kitöltő űrhöz képest. A közelben, és mégis, mintha nagyon messze lett volna, acél csattant acélon. Feketeség borította be a sziklaperemet. Távolról, mint egy réges-régi emlék, a tériszony sustorgott Tyorl szívében. De csak sustorgott. Ahogy a sárkányiszonyt sem érezte, úgy a magasságtól való félelem markolását és húzását sem.

– Lavim, helyezd be a nyílvesszőt! – Hallotta, hogy Lavim letámasztja az íjat, és nyög az erőlködéstől, hogy megfeszítse a húrt. A fekete sárkány a szélzúgásnál is hangosabb visítással felrepült, és megfordult, hogy újra elhúzzon a sziklaperem mellett. Hauk hangja nyersen, és félelemtől vaskosan harsant:

– Stanach! Vakon harcol! – Acél csendült, csizmák csikorogtak a kövön. Tyorl kinyitotta a szemét, amikor érezte, hogy az íj újból a kezébe kerül. Nem látok ebben a sötétben! 

– Tilinkó lát – suttogta Lavim. – Semmi baj.

Irányíts!

– Úgy lesz…

– Rendesen felhúztad az íjat?

– Persze, Tyorl. – Tyorl vett egy halovány lélegzetet, és megfeszült, ahogy a fájdalom végül rátalált. Mennydörgésszerű szélroham töltötte be a sötétséget. A sárkány lebukott, üvöltött a vad, rettenetes élvezettől. Az erdőkerülő eddig olyan nagyon nehéznek érezte a kar ját. Most egyszerre könnyű lett. Alig észlelve, hogy felemelte az íjpuskát, átadta magát Tilinkó irányításának, készen, hogy rálőjön a sárkányra, amelyet nem látott.

* * *

Sötét-éj félelem-varázslata halálos súlyként telepedett Stanach szívére. Hornfel megvakult a varázslat sötétjében, de valahogy bátorságra lelt, hogy egyszerre harcoljon a sárkányiszony és az irgalmatlan ellenféllel szemben is. Nem látta a Viharpengét, és a gyilkost, aki forgatta. Nem látta az ezer láb magas szikla peremét! Mielőtt még gondolkodhatott volna, mielőtt még eszébe jutott volna, hogy elméletileg nem lehetne képes mozogni a bénító sárkányiszony fogságában, Stanach kiszakította magát Hauk szorításából. Kábán és zavarodottan, miközben a feje megfájdult az erőlködéstől, hogy lásson ott, ahol semmilyen látóképesség nem működhetett, megállásra kényszerítette magát.

Ő, aki látni tudott olyan helyeken is, ahová soha nem hatolt be a fény, most megvakult. Beszívta a keservesen hideg levegőt a tüdejébe, és sikerült csillapítania a kavargó szédülését. Megfeszülve hallgatózott, és rájött, hogy be tudja azonosítani a harcolók helyét a zihálásuk és az egymásnak csapódó kardok csörgése alapján. Valahol, a jeges égen, még mindig repült a sárkány. A rettegés hullámai, mint valami iszonyatos tenger nyughatatlan áramlása, kavarogtak a levegőben a perem körül. Stanach csak a küzdelem hangjaira koncentrált, úgy óvakodott előre, közben azért fohászkodva, hogy valamilyen jel alapján kitalálja, melyik harcoló fél Hornfel, és melyik Realgar.

Az egyik penge éles hang kíséretében végigcsúszott a másikon. Elszabadult kavicsok gördültek alá, és Stanach hallotta, hogy egy csizma csosszan a kövön, és valaki felszisszen. Aztán egy repülő nyílvessző mély, rezgő búgása ütötte meg a fülét.

* * *

Semmiség voltak, az elf, meg a surranó a sziklaperemen. Még étvágygerjesztőnek is alig elegendőek. Ahhoz biztos, hogy kevesek voltak, hogy kielégítsék Sötét-éj éhségét, amely csakis kegyetlenségre vágyott. Ez a kegyetlenség egyszerű haraggá változott, amikor a sárkány meglátta az íjpuskát az elf kezében. Ez a nyápic teremtmény tényleg azt hiszi, hogy ártani tud nekem ezzel a játékszerrel? Hátracsapta a szárnyait, felágaskodott, és a mellső lábaival kinyúlt a perem és az elf után, bömbölő nevetéssel, miközben alábukott. Az íjpuska húrjának pendülését csak úgy hallotta, mintha a levegő kavargott volna. Az acélhegyű nyílvessző ezüst villámként fúródott be a bal szemébe, és a fekete sárkány élvezkedő rikoltása fájdalmas visításba fordult. Semmi másra nem maradt hely az agyában, csak a meglepetésre, aztán a pánikra, ahogy a szárnyait elcsapta egy felfelé irányuló légáramlat, és tűz száguldott végig a gerincén. Alighogy tudatáig eljutott a fájdalom, el is hagyta minden érzés a hatalmas testét. Semmi nem maradt belőle, csak a tudatának egy apró darabja, és az a darab megtelt, arra a pillanatra, amíg még életben maradt, végtelen döbbenettel. Sötét-éj halálsikolya visszhangjai közt lezuhant a lángoló völgybe.

* * *

A sárkány sikoltása úgy hasított Stanach vakságába, mint fáklyafény a sötétbe, véget nem érő jajgatásban verődött vissza a hegyoldalról. A rettenetes sárkányiszony lassan, ahogy a jég olvad meg a nap alatt, felszívódott, és a sárkány varázslatának sötétsége eloszlott, akár a füst a szélben. Sötét-éj elpusztult! Stanach levegő után kapkodva, vadul körülnézett Hornfel után. Hauk üvöltve figyelmeztette. Acél csörrent a kövön, és amikor Stanach megpördült, látta, hogy Hornfel fegyvertelenül áll, háttal a lángoló völgynek. Realgar könnyed tartással markolta a Viharpengét, fekete köpenye mögötte lebegett, őrült derro szeme lángolt.

– A tűz – suttogta – vagy a kard? A zuhanás vagy az acél?

Hornfel arckifejezése, halálra szánt, hűvös és rezdületlen, elriasztotta Stanachot.

– Legyen a kard – mondta Realgarnak, és gúnyos, hívogató mozdulattal behajlította az egyik ujját. – Hadd lássam, meg tudod-e tenni! – Realgar erősebben szorította a vörös szívű királykardot, és vízszintesbe emelte. Úgy tett, mintha helyezkedne, és ennek a fedezékében Hornfel torkának ugrott. Stanach abban a pillanatban vetette magát Realgarra, amikor Hornfel lebukott, és előrelendült, közben védve magát. Mindketten egyszerre csapódtak neki a theiwarinak, Stanach fentről, a baljával a csuklója után kapva; Hornfel alulról gáncsolta ki, hogy keményen a sziklaperemre zuhant. Stanachot keményen eltalálta egy könyök az álla alatt, és hátrazuhant. Megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült neki. A theiwari, még mindig a Viharpengét szorongatva, küszködve próbált kiszabadulni Hornfel szorításából, és rúgott egy nagyot hátra. Stanach érezte, hogy a csizma sarka villámként csapódik be a halántékába, és visszhangzó mennydörgésként hallotta a puffanást. Két nagy és erős kéz szinte azonnal talpra rántotta. A térde remegett, mint a kocsonya, de még mindig próbálta kiszakítani magát Hauk szorításából.

– Nincs elég hely – mondta Hauk, a háta mögé szorítva a karját. – Nincs elég idő.

Realgar kiszabadult Hornfel karjai közül. A Viharpengét magasan tartva, rávetette magát a hylari tánra, úgy lóbálva a királykardot, mintha fejsze volna. Hornfel visszagördült a hegy felé, és balra vetődött. Acél csikordult a kövön, éles, hátborzongató hanggal. Realgar megtántorodott a becsapódástól, szúrt, és eltévesztette, közben a szikla széle felé gördült. Hornfel torkából mély morgás szakadt fel, aztán éktelen dühvel elkáromkodta magát. Talpon volt, mielőtt a szitkok visszaverődtek volna a sziklafalról. Realgar megtántorodott a perem szélén, de a Viharpengét erősen szorította a jobb öklében. Stanach látta a derro mágus szemében felüvöltő rémült döbbenetet, abban a pillanatban, hogy a lába megcsúszott a málló kövön. Hornfel hörögve zihált, és Realgar karja után vetette magát, és mindkét kezével megragadta. Térdre esett, a küzdő mágus súlya lerántotta a kőre.

– Hadd menjen! – kiáltotta Hauk.

Miközben Realgar minden erejével húzta lefelé, Hornfel fogcsikorgatva húzta vissza.

– Hadd menjen! – suttogta Stanach. Hornfel keze megcsúszott, feljebb került Realgar karján, egészen a csuklójáig, az ujjai megérintették a Viharpenge markolatát, abban a pillanatban, amikor a mágus hátravetette a fejét, és felüvöltött. A mágus lezuhant, és Hornfel a Viharpenge után vetette magát. Acél Villant, a tüzes szíven megcsillantak az utolsó szürke fénysugarak, miközben Hornfel visszarántotta a mélységből. Stanach lehunyta a szemét, könnyek marták a torkát. Egy hosszú, szédült pillanatig nem tudta, hogy a szívét a bánat vagy az öröm szorította-e össze. Most nem Hauk keze fogta meg a törpe karját, hanem Lavimé. Hauk odarohant Hornfelhez. Stanach, aki még mindig tántorgott a theiwari rúgása után, zavartan nézett a surranóra. Lavim magyarázott valamit, de a törpe nem értette.

– Lassabban – suttogta rekedten. – Lavim, lassabban! – A surranó megcibálta Stanach bal karját.

– Gyere velem gyorsan, Stanach! – sürgette. – Azonnal velem kell jönnöd!

A törpe nem mondott semmit. Nem szándékozott vitatkozni Lavimmal, és egyszerűen hagyta, hogy maga után húzza. Meghallotta Kelida csendes és elgyötört hangját. Körülnézett, hogy merre van a lány, de egy kicsit még kábán látta a világot. Végül az Északi kapu tátongó bejáratánál látta meg a lányt, amint térdepelve támogatta Tyorlt. A vadászinge elszakadt, ahol megszúrták, a szürke bőr szabályosan nyílt szét ott, ahol Kembal kivágta, hogy megtisztítsa és bekösse a sebét. Mondott egy szót Lavimnak, és a surranó, ráncos arca elsápadt, mint a fal, a kapuhoz rohant, Kem után kiabálva. Stanach onnan, ahol állt, látta Kelida fájdalmas arckifejezését és a keze remegését, ahogy Tyorl nyakára tette az ujjait, hogy kitapintsa a szívverését, amely, ha még volt is, már nagyon gyenge lehetett. Túl sok vér borította az elf vadászbőreit. Hauk hangját hallotta maga mögött. Megfordult. Hauk a Viharpengét nézte Hornfel kezében. Hornfel lassan lefektette a kardot Tyorl mellé. A tán szemében egy pillanatra gyűlölet villant, ahogy a királykardra nézett, de a következő másodpercben már el is rejtőzött, és Stanach szívét kilelte a hideg. A Viharpenge zafírral kirakott markolatán megcsillant a halványuló fény. Reorx kovácstüzének a lángja ott lüktetett a penge lapján.

Hauk szótlanul elfoglalta Lavim helyét. Reszkető ujjakkal érintette meg Tyorl karját. Hangtalanul mozgott az ajka, a barátja nevét ismételve, aki ilyen messzire elvándorolt, hogy megmentse őt Realgar kínzásaiból. Hauk szemében olyan sivár tekintet ült, amilyet Stanach még nem látott. A törpe finoman megérintette Kelida vállát.

– Lyt chwaer. – Leült a sarkára a lány mellé.

– Elküldtem Lavimot Kembalért – a fájdalomtól reszketeggé vált a hangja. – Már nem számít. Tyorl haldoklik, Stanach. – Átkarolta a lányt, magához szorította, amíg ő Tyorlt tartotta.

– Sajnálom – suttogta. Kelida nekidőlt a törpe vállának, és sűrű, fekete szakállába fúrta az arcát. Stanach gyengéden megsimogatta a vállát, és felpillantva Hauk szemébe nézett. Az erdőkerülő hirtelen nagyon fiatalnak tűnt, a szeméből sugárzó hitetlen tekintettől, és ahogy küszködve próbálta felfogni, hogy a barátja haldoklik. Tyorl felsóhajtott. Megvonaglott az ajka, mintha szólni akarna. Amikor a keze megmozdult Kelidáéban a lány odafordult, zöld szeme könnyektől csillogott. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki, lehajolt, és könnyű csókot lehelt rá.

– Ó – suttogta Tyorl. – Egyszer már adtál nekem egy szerencsehozó és búcsúcsókot… Hosszú-háton. –Felemelte a kezét, megérintette az arcát, a haját. – Kelida. – Stanach érezte, a lány mozdulatát, ahogy elkapta Tyorl lehulló kezét. Kelida zokogott, és Stanach szívébe döbbent fájdalom hasított. Tyorl meghalt a Viharpenge acélja által.