23. fejezet

A daewari Gneiss áthaladt a kacskaringós fasorokon és ösvényeken, amelyek a földművesek összetákolt kunyhói között vezettek, a Keleti Mezőgazdasági Üreg falai mentén. Egy korty levegő sem fog maradni a törpéknek, mondta korábban. Maga is elismerte, hogy a kifogás túlzó volt, de ahányszor idejött a mezőgazdasági üregekbe, megfordult a zsémbes gondolat a fejében. A nyolcszáz ember menekültnek hamar sikerült elhelyezkednie. A legfiatalabb gyerekek, azok, akik nem mentek ki a földekre a férfiakkal, a kunyhók között szaladgáltak, magas hangjuk hangosan verődött vissza az üreg falairól, és felszállt a tető felé, több száz láb magasba. A nők az állatokra vigyáztak, a néhány tucat lóra, amelyek a szántáshoz kellettek, a lármás kecskenyájra, és a túlontúl sok csirkére és kacsára.

Ez a nyavalyás hely úgy néz ki, és úgy bűzlik, mint valami szakadt határ menti falu a semmi szélén! Egy cseppnyi kelletlen elismerés férkőzött be a daewari gondolatai közé. Reorx a megmondhatója, nem tartott nekik túl soká, míg összeszedték magukat a külterületeken tett vándorlás után. Ezek a földek egyáltalán nem hasonlítottak ugyan azokhoz, amilyeneken eddig ezek a földművesek dolgoztak, de hamar hozzászoktak az egyforma parcellákon elterített mély, fekete földhöz, amelyet sok évvel korábban szállítottak az üregekbe, és minden szezonban feltöltötték és felfrissítették a Déli kapun túli völgyből. Egyetlen kő sem csorbította ki az ekevasat, és még a legkisebb kavics sem akadt a lovak vagy a szántóvetők útjába. Gneiss megállt egy frissen szántott parcella szélén. A sötét szántás csillogott a megannyi kristályaknából beözönlő fényben. A nagy gonddal felszántott sorokban fiúk haladtak, a vállukra vetett nehéz vászonzsákokkal, és menet közben szórták a magokat jobbra és balra. A dús fekete földet hamarosan az új búza zsenge, zöld szőnyege fogja borítani. Az e mögötti parcellába kukoricát ültettek, a következő üreget pedig kölessel, lucernával és árpával vetették be, a hamarosan gyarapodó állatállomány számára. Igen, jól dolgozott, Aranyhold népe.

Szinte már el lehetett hinni, hogy Mesalax áldotta meg az erőfeszítéseiket. Szinte már el lehetett hinni, hogy ez a síkvidéki nő valóban bírta az istennő kegyét. Szinte. Gneiss felhorkantott. Nem hallott róla, hogy Mesalax többek között azzal a képességgel is felruházta volna a papjait, hogy tánokat bűvöljenek el. Márpedig Hornfel el volt bűvölve. Mostanában úgy tűnt, hogy több időt tölt itt, ezek között a menekült földművesek között, mint a fenti városokban. Nekem pedig, gondolta a daewari, le kell vánszorognom ide utána, mint valami küldöncnek, ahányszor csak szót akarok váltani vele. Szövetségeseket szerez, azt mondja. A legjobban úgy lehet szövetségest nyerni, ha megismered, azt mondja. Ha! Milyen szövetséges lesz ezekből a söpredék menekültekből? Átkozottul gyenge, lefogadom.

Rekedt és hangos, visító nevetés hangzott fel, majd egy lányka vetődött ki egy kunyhó mögül, leszegett fejjel, a karját lóbálva. Nekirohant Gneissnek, mielőtt a daewari elfordulhatott volna, meglökte, és a földre zuhant. Elkapta a gyermek könyökét, és körülményeskedés nélkül talpra rántotta.

– Ne rohangálj olyan eszeveszettül, kislány! Van két szemed – használd őket! Az emlegetett szempár Gneissre bámult elkerekedve, kéken, mint a tenger, miközben a lányka óvatosan eloldalgott a földek felé. Milyen cingár lábak, és még soványabb karok, gondolta Gneiss. Valakinek gondolnia kéne rá, hogy etesse a teremtést. És vajon a haját mivel vágják? Fűrészlappal, ahogy kinéz. – Állj csak meg egy percre! – A lány megállt, ahol volt, és kisöpörte kócos fekete haját az arcából. – Aranyholdat keresem, és – fanyarul elmosolyodott –, a rabját, Homfelt.

– Rabját? – A lány szeme, ha lehetséges, még jobban elkerekedett a hirtelen feltörő kacagásban. – Ja, viccelsz, nagyapa.

– Nagyapa! – A lány a törpe hosszú, őszülő szakállára mutatott koszos ujjával. Gneiss összehúzta a szemét, hogy visszafojtsa önkéntelen mosolyát. Nem szabad bátorítani a szemtelen kis semmirekellőket, de nem ám. A szemtelen semmirekellő arcán széles mosoly terült szét.

– Tudom, hol vannak. Odaviszlek.

– Jó – dörmögte a törpe –, aztán jobb lesz, ha megkeresed az anyádat, hogy fürdessen meg és fésüljön meg, he?

A lány megrázta a fejét, és megvonta a vállát, a lehető legtermészetesebb tárgyilagossággal.

– Nem lehet, nagyapa.

– Nem lehet? Miért?

– Aranyhold hölgy azt mondja, hogy az anyám és az apám elment Mishakalhoz. – A gyermek arca elfelhősödött. – Azt hiszem, meghaltak. – A kislány ezzel eliramodott, és Gneissnek szednie kellett a lábát, hogy utolérje.

A háború gyermekei fatalisták (a végzetben, az előre elrendelt sorsban hívő, abban megnyugvó ember), emlékeztette magát. Épp elégszer tapasztalta, de soha nem szokta meg, hiába volt harcos. Követte a gyermeket a most kialakított, kanyargós utcákon át egy földműves alacsony tetős jellegtelen kunyhójába, amely éppolyan volt, mint az összes többi. Az apró kunyhóban rátalált Homfelre, aki a síkvidéki nővel ült egy asztal mellett. A félelf a sarkán ült az ajtó mellett, több ülőhely ugyanis nem akadt. Nyilakat tollazott, szinte oda sem figyelve, magától járt a keze, mintha nemcsak azért végezné a napi gyakorlatot, hogy a fegyverét rendbe tartsa, hanem legalább annyira azért is, hogy múlassa az időt.

A rókavörös hajú Tanist és Aranyholdat gyakran lehetett ugyan együtt látni, mint a menekültek vezetőit, de a szóbeszéd szerint létezett valahol egy hatalmas és borongós síkvidéki férfi, akit megilletett a jog, hogy az asszonyának nevezze Aranyholdat. Valójában kilenc tagból állt az a vegyes társaság, akik kiszabadították a rabszolgákat Verminaard bányájából. Gneiss csak a félelffel és Aranyholddal találkozott és beszélt. A másik hétnek vagy máshol akadt dolga, vagy boldogan ráhagyták az egyezkedés dolgát erre a kettőre. Nem is baj, hogy így van, gondolta Gneiss. Hallotta, hogy a társaság egyik tagja egy dombi törpe volt, a rossz hírű Tűzkovács klánból. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy egy dombi törpével beszéljen, hát még, hogy egy helyiségben tartózkodjon valakivel, akinek a nagyapja a hegyi törpék ellen harcolt a Törpekapu-háborúk idején. Na igen, hát itt ül Hornfel, gondolta a daewari, és pálinkát poharazgat a külterületről valókkal! Mintha semmi más dolga nem lenne neki vagy a tanácsnak, mint hogy kellemes elfoglaltságot találjon délutánra! Gneiss megbánta a méltatlankodását, amikor meglátta a barátja szemét. A hylari szemében ülő sötét árnyék elárulta, hogy súlyos dolgokról folyik a szó. Aranyhold mosolyogva intette be Gneisst a kunyhóba, mintha az övé lenne ez a szűkös hely, és büszkén fogadna benne vendéget.

– A barátodat keresed? Jogosan vádolhatnál önzőséggel, Gneiss tán. Túl sokáig itt tartottam. – Hivatalosan a „törzsfőnök lánya” cím illette meg. Gneiss arra gondolt, hogy szívesen ismerte volna az apját, legalább azért, hogy találkozzon az emberrel, aki ilyen kiválóan belenevelte Aranyholdba az ehhez a méltósághoz illő tartást.

– Igen, hölgyem. Szükségünk van rá. Hornfel – szólt a másik törpéhez –, hírek jöttek a határról. Guyll fyr.

Törpe nyelven mondta ki a szavakat, és meglepődött, amikor a félelf reagált rá.

– Futótűz? – kérdezte Tanis Gneisst szúrós tekintettel. – Merre?

– A hegyekről jön, a Halál Síkságától keletre. Két határőr jelentette, hegy látták tegnap éjjel. Most a hátában van a szél, és gyorsan halad. – Gyorsabban, mint a szél, ami előtt fut, gondolta Gneiss. Látta a tüzet hajnalban, az Északi kapu falairól. Ahogy a rikító fény felszökött a puha, opálos égre, a guyll fyr úgy nézett ki, mintha lángtenger volna, és a hullámai nyaldostak az erdő partját, a hegyek lábánál. A sűrű, fekete füst oszlopokban emelkedett az égre, vagy előreáramlott a tomboló lángok előtt, ahogy táncoltatta a Halál síksága felett kavargó hideg szél. Félelmetes izzása és halálos füstje sápadt, beteges színt kölcsönzött a pirkadatnak. Gneiss Hornfelhez fordult.

– Szükség van rád a tanácsteremben, barátom. E miatt, és a többi ügy miatt, amelyek rád várnak. – Aranyhold, akinek arany és ezüst fény játszott a hajában, most kék szemét elkerekítve, felállt a rozoga asztaltól, ahol ült.

– A tűz. – Gneiss nyersen felmordult.

– Igen, hölgyem?

– Hogyan kezdődött? Tudod?

– Nem, hölgyem, de ti biztonságban vagytok itt. – Észrevette Hornfel grimaszát, és megvonta a vállát. – Emiatt aggódsz?

– Nem – mondta csendesen a nő. – Tudom, hogy itt biztonságban vagyunk. Azt is tudom, hogy mi történik, ha futótűz szabadul el a síkságon. Láttam már olyat, de ebben a késői évszakban még nem.

– Verminaard sárkányaira gondolsz, ugye?

– Rájuk.

– Hát igen, bennem is felmerült ugyanez a gondolat, úrnőm. – Hornfel kedvéért, mivel úgy tűnt, hogy a barátja nagyra becsüli ezt a síkvidéki nőt, ezt az állítólagos Mesalax papnőt, Gneiss megpróbált udvariasabb hangnemre váltani. – Aranyhold úrnő, ez a tanács ügye. Remélem megengeded, hogy távozzunk.

Aranyhold nem mondott semmit, de amikor Hornfel és Gneiss elhagyták a rozoga kis kunyhót, Tanis velük tartott. Hornfelnek a jelek szerint nem volt ellenvetése, és Gneiss sem tiltakozott, csak egy kicsit a többiek előtt haladt, azon töprengve, hogy miért hangzottak a szavai olyan bárdolatlannak a saját fülében.

Thorbardin hat kisebb városból épült fel, a hegy gyomrában. Ezek a városok járatrendszereken és szállítóaknákon keresztül álltak összeköttetésben egymással, és a számos kiegészítő tárnával, meg a két nagy kapuval. A két törpe jól ismerte ezeket az utakat. Láthatólag gondolkodás nélkül haladtak előre, azoknak a magabiztosságával, akik ilyen helyen születtek és nőttek fel. A kereskedők negyedének zaja és a kertek csendje úgy változott körülöttük, mint a napfény és az árnyék. Tanis csendesen lépkedett a két tán mögött, megelégedett a szemlélődéssel, és belemerült a saját gondolataiba. Amikor ráléptek egy rövid, keskeny hídra, amely átívelt a feneketlen mély fő-tárnán, amelybe a városok épültek, Gneiss meghallotta a félelf halk szisszenését, és felnézett, majd körbepillantott. A híd, amelynek íves tetejét és széles padlóját tökéletes négyzet alakú sötét és világos gránittömbökből építették, teljesen üres volt, csak árnyékok látszottak rajta, és a saját lélegzésük hallatszott. Valahonnan elölről játszadozó törpegyerekek kiáltozása és nevetése szállt feléjük. Mögöttük úgy hallgattak a kertek, mint a homály.

– Mi az? – suttogta Gneiss. Tanis felemelte az egyik kezét, és félrebillentett fejjel hallgatózott. Hallottak egy lépést, ahogy bőr csusszan a kövön. A félelf a rövid-kardja után nyúlt; Hornfel ujjai rákulcsolódtak a csípőjén lógó kis tőr markolatára.

– Az árnyékban – mondta a hylari. Miközben ezt mondta, a sötétség, amely mintha feláramolva a tárna ásító mélyéből, megült volna a híd szélén, most alakot öltött. Babonás hidegség futott végig Gneiss tarkóján. Felismerte a törpét, aki kivált a sötétből, és mintha nem vette volna észre hármukat, elfordult, és kilépett a híd utáni térre. Egy theiwari, Realgar egyik derro mágusa. Tanis, aki szórakozottan simogatta kardja markolatát a hüvelykujjával, Hornfelről Gneissre nézett.

– Ki az?

– Nem tudom a nevét – morogta Gneiss.

– Dhegan – mondta Hornfel. – Igen, Dhegan. Realgar egyik… alattvalója.

Nyugodtan mondhatott volna bérgyilkost is, gondolta Gneiss. Megcsóválta a fejét, és elindult a, tér és a fény felé. Közben megjegyezte magában, hogy Hornfel nem adott magyarázatot a helyzetről Tanisnak. Mivel jártas volt benne, hogy megértse, amit az öreg barátja nem mondott ki, illetve a tetteit, rájött, a félelf nem azért tartott velük, hogy lehetősége legyen körülnézni a városban. Valamikor, az elmúlt nap vagy éj folyamán Hornfel biztosan feltárta a törpe birodalom politikai helyzetét a menekültek két vezetőjének. Tanis félelf, külterületi és idegen, nemcsak társaságként sétált velük, hanem testőrként is. Na igen, persze, védik az érdekeiket. Az első dolog, amit az átkozott theiwari tenni fog, miután kirobbantotta a forradalmát, az lesz, hogy megszabadul ezektől a menekültektől. A daewari hirtelen látni akarta a fényt, és érezni. Hamarosan harcolnia kell. Nem akart a homályban harcolni.

* * *

Sötét-éj nem szívlelte a tűz fényét. Realgar elengedte a füle mellett türelmetlen mordulását, és hátat fordított a fáklyának a falikarban. Az árnyéka feketén és tépetten nyúlt ki előtte, átkúszva a sárkány barlangjának durva kőpadlóján. Harag lobbant theiwariban, mintha egy lángcsóva gyulladt volna fel. A jobbja a hüvelyben pihenő kard markolatára tévedt a csípőjén, ujjaival végigsimította az ezüstmetszést és a markolatba berakott zafírok mintáját. Mintha valami nyugtató talizmánt érintett volna meg, lecsillapodott a haragja. Intett a két testőrnek, akik a homályban várakoztak mögötte. Az őrök egy súlyos, merev csomagot húztak a fényre. Halott hús! Sötét-éj dühösen felmordult, a tiltakozását kifejezve. A barlangján kívül, a kisebb üregben, ahol nem érhette el, jobbféle étel várakozott: a félkezű törpe és az ember lány, akiket Realgar hajnalban foglyul ejtett. A sárkány az élő húsra gondolt, aztán a halott törpe őr testére nézett.

– Ezzel akarsz megetetni? – Realgar felnevetett, mintha jég repedezett volna.

– Szóval még mindig éhes vagy? Egy kecske és egy borjú nem volt elég? Ó, igen, sárkány, feneketlen a bendőd. – Hirtelen nekitámadt Sötét-éjnek, a szemében villogott a harag. – Az erdőkerülő eltűnt! Ezt találtam a cellájában, a helyén! Éhes vagy? Jól van. Csillapítsd ezzel a tetemmel, és kerítsd elő nekem az erdőkerülőt! Aztán majd kapsz jobb húst. Addig nem. – Sötét-éj előrenyújtotta a nyakát, hatalmas orrlikai kitágultak. A dögevés sértésnek számított, de korgott a gyomra az éhségtől. Belemélyesztette tőrszerű agyarait a halott őr vállába, nagyot harapott, elroppantva a csontokat. Realgar rá sem rántott, csak intett a két őrnek, és néhány durva szóval elküldte őket. Hátat fordított a sárkánynak, és a lába előtt heverő holttestnek. Kihúzta a királykardot a hüvelyéből. Olajos fáklyafüst áramlott el az ékköves markolat felett. A penge isten által megérintett szíve gyorsabban kezdett lüktetni a láng simogató fényében. Realgar két kézzel a magasba emelte a kardot, és lassan leengedte szemmagasságba. A gyors és rövid lélegzete bepárásította az acélt. A pára alatt töretlenül lüktetett a vörös szív. A Viharpenge, mint királykard, nem viselt magán semmilyen rúnát, vagy jelet.

– Azok – suttogta a kardnak –, azok majd később jönnek, hogy megjelöljék az uralkodásom tetteit. Megbízott király? Összeszűkült a szeme. – Nem. Nagy-király. – Nem régens, gondolta most, miközben leengedte a fegyvert; nem leszek a nagy-király trónjának gondozója, az életem végéig várjam, hogy előkerüljön a legendák bárdja. Nagy-király leszek! 

Sötét-éj megint kinyújtotta a nyakát, és egészen leengedte a fejét, hogy csaknem hozzáért a nedves kőhöz, és innen akár elérhette volna a törpét. A hatalmas szörnyeteg szeme így majdnem egy vonalba került Realgaréval.

– Minek őrzöd őket, uram, nem nekem vacsorára? – Realgar fagyosan elmosolyodott, a tekintete a királykardról a foglyaira tévedt, akik még mindig ott hevertek a sötétben, ahogy az őrök ledobták őket. Nemsokára el fog múlni az álomvarázslata. Megint elmosolyodott, mert elképzelte, ahogy felébrednek, és azt látják, hogy a sárkány éhesen kotlik felettük. A kardkészítő inasa, Stanach és az ember-lány megmaradnak jobb célokra, mint Sötét-éj gyomrának a megtöltése. Megmaradnak a koronázási szertartásomra, gondolta, ahol majd megköszönöm nekik, hogy elhozták nekem a királykardot, aztán kivágom a szívüket, amiért megpróbálták távol tartani tőlem. A sárkánynak nem mondott semmit, csak megvonta a vállát. Sötét-éj felemelte a fejét, hatalmas agyarai csöpögtek, a lehelete bűzlött a legutóbbi áldozataitól.

– Uram? – Realgar tökéletesen mozdulatlan maradt, bár lúdbőrzött a háta, hogy a sárkány agyara olyan közel csillogott a nyakához.

– Őrzöd őket az én parancsomra. Ennek elegendő oknak kell lennie. – A sárkány abban lelt elégtételt, hogy elképzelte, milyen örömmel fogja Verminaard nagyúr a Pax Tharkas-i trónterem falára akasztani a kardot, ennek a dölyfös uracskának a koponyája fölé. Realgar úgy érezte meg a győzelem szagát, ahogy a farkas szagolja ki a zsákmányt. Közel járt hozzá, és csak rá kellett vetnie magát, hogy elkapja. A bérgyilkosai ott ólálkodtak a többi tán körül, kisebb, de ugyanolyan éhes farkasokként. Sötét-éj szorosan az oldalához tekerte a farkát, és hangtalan nevetésre húzta ajaktalan pofáját. Ezek az ólálkodók sem nyúlhatnak addig az áldozatukhoz, amíg Realgar meg nem adja a jelet a lakomához. Ez a szó addig nem fog elhangzani, amíg Hornfel életben van. A sárkány nézte, ahogy Realgar, a foglyairól elfeledkezve, megint a fény felé tartja a kardot, nézte, ahogy a szemével követi a penge élein megcsillanó fényt. A csillámló vörös fény véres árnyékként ömlött a törpe kezére. A hylari hamarosan meg fog halni, áldozatul esik Realgar sötét cselszövésének. Igen, gyáva féreg, acsarkodott a sárkány, a sötét homályban végzel a nagy ellenfeleddel, titokban eresztesz pengét a hátába. Tényleg azt hiszed, hogy azzal, hogy nálad alacsonyabb rendűeket elpusztítasz a fényen, és mindazok szeme láttára, akik esetleg maradnak ebben a nyomorult birodalomban, bebizonyítod a kiválóságodat? Realgar lassú, szinte szertartásos mozdulattal dugta vissza a kardot hüvelyébe. Visszafordult a sárkány felé, különös, mindentudó mosollyal az ajkán.

– Hallod a gondolataimat, ugye Sevristh? – Sötétéj tetszelgő kecsességgel tárta ki a szárnyait. – Ó, igen, hallod őket, és ez így van jól. Figyelj csak. Szükségem lesz rá, hogy repülj még egyszer, mielőtt ez az egész lezajlik, és valószínűleg más módon nem tudok majd szólni neked. – A sárkány szorosan odahajtotta a szárnyát a karcsú, ébenfekete oldalához, és kígyónyelvével végignyalta az agyarait.

– Ó, igen, uram. Mint mindig, állok szolgálatodra. – Sötét-éj nézte, ahogy távozik, hallgatta a gondolatai magabiztos hangját, és a kétség legkisebb nyomát sem találta a tervei között, vagy a sárkány szándékait illetően. Csak a nagy-királyi címen járt az esze, és a céljához vezető sötét úton. Remek! – gondolta Sötét-éj, a szavajárását használva. Karmai szélét karcolva végighúzta a kőpadlón, megböködte a törpe őr félig megevett holttestét, és arra gondolt, hogy a csontok, amelyeket elroppant erős állkapcsai között, Realgar csontjai.