7. fejezet

Givrakot, a sárkányfattyút csak épp annyi ész fárasztotta, amely elegendő volt a kapott parancsok végrehajtásához, és esetenként néhány egyszerű haditerv kiagyalásához. Tekintve, hogy ezen a napon nem sok parancsot kapott, gyér értelme figyelemre méltó részét arra tudta fordítani, hogy bosszút terveljen a surranó ellen, aki miatt előző este ádáz szidalomban részesült Carvath részéről, amiért megzavarta álmában. Givrak úgy vélte, hogy a surranó irhája remek díszként szolgálna egy istállóajtón. A sárkányfattyú két osztag katonának parancsolt. Ezeket már hajnalban felverte, azzal a paranccsal, hogy emeljenek barikádot a városból kivezető három úton, majd induljanak vele Hosszú-hát átkutatására. Biztosra vette, hogy megtalálja a surranót, mielőtt lemegy a nap. Miközben Hosszú-hát utcáit rótta, a haragja rettenetes türelmetlenségbe csapott át. Hamarosan jó kis szórakozásban lesz része. Egy tucat módot ismert a surranók kinyuvasztására, és még amikor ezen módszerek leggyorsabbikát képzelte is el, a sikoltozás két napon át eltartott volna.

* * *

A völgyből felszálló reggeli hideg szél egyáltalán nem frissítette fel Hosszú-hát kormos levegőjét. Kelidának, aki a tulajdonképpeni város határán túl gyalogolt, úgy tűnt, hogy soha többé nem tisztul már ki a szürke levegő. Megbotlott, megrántotta a lábszárának verődő kardját, és megpróbálta kényelmesebben elhelyezni kardtartó övét a derekán. Türelmetlenül felsóhajtott, és azon tűnődött„ hogyan tudja bárki is megoldani, hogy egy ilyen ormótlan dolgot viseljen járás közben. Megpróbálta a kezében vinni, de túlságosan esetlennek találta. A kard minden egyes lépésnél vagy kicsúszott a hüvelyéből, vagy fájdalmasan a karjának verődött. Baromság! Örülne, ha megszabadulhatna tőle.

Megállt a széles országút első kanyarjában, és megint húzott egyet a kardtartó övén. A szoknyája elcsavarodott és összegyűrődött a derekán, az inge pedig beleakadt a csatba, és elszakadt. Átkozott kard! Nem akarta magához venni, és nem is fogja megtartani! Csak a lába lesz tőle tiszta seb, meg a ruhái szakadnak el. Még szerencse, hogy Tyorl most fogja visszavenni tőle. Az őrült barátjáról, Haukról azóta nem hallott semmit, hogy azon az estén odaadta neki ezt a nyomorult vacakot. Akárhol volt is most, nem érdekelte az átkozott kardja. Sem én, gondolta bánatosan a lány.

Nem mintha valaha is igazán érdekelte volna. Részeg volt, amikor rábízta a kardot. Valószínűleg elkóborolt valamerre, és beleütközött a sárkányseregekbe. Akkor könnyen lehet, hogy hiányzik neki a kardja! Kelida megborzongott, részben a-hideg miatt, részben pedig a gondolattól, hogy Hauknak netán valóban szüksége lehet a kardjára. Körülnézett. A kanyar után lejteni kezdett az út, és hosszan, meredeken ereszkedett le a völgybe. Onnan, ahol állt, nem látta a völgyet. A barikádot sem látta, amelyet Carvath katonái állítottak, de tudta, hogy, ott van. A másik háromhoz hasonlóan, amelyeket a Hosszú-hátra bevezető utakon emeltek, ezt is hajnalban építették. Valamilyen okból kihirdették, hogy senki nem hagyhatja el Hosszú-hátat ezen a napon. Egy szerencsétlen illető magára vonta a megszállók figyelmét. Kelida nem akarta látni sem a tanyát, ahol valaha élt, sem a katonákat, akik feldúlták azt a völgyet. Egyedül Tyorlt akarom látni, gondolta. Tennynél hagyott neki üzenetet, hogy keresi. Elhagyni készült Hosszú-hátat, de előtte még beszélni akart vele a városon kívül. Kelida egy kicsit elszomorodott, amikor megkapta az üzenetet.

Ha az elf, távozni készült, az bizonyára azt jelentette, lemondott róla, hogy itt, Hosszú-háton találja meg a barátját, Haukot. Kelida örült volna, ha lehetősége nyílik egy kicsit bosszút állni az ifjún, de ugyanakkor annak is örült volna, ha még egyszer hallhatja dörmögő hangját. Lecsatolta a kardövét, és hagyta, hogy a fegyver az út hamuval kevert porába hulljon. A barikád irányából durva káromkodást és reszelős nevetés hangjait hozta a szél. Kelida nem akart továbbmenni. Leült egy lapos szikla tetejére, felhúzta a térdét, az alkarjára támasztotta az állát, és az út túloldalán elterülő fekete, felperzselt mezőket nézte. A sárkány itt, a városon kívül követhetetlen szeszéllyel okádta a tüzet. Az úttól keletre fekete pusztítás látszott. A nyugati oldalán azonban, amelyet megvédett a földút széles arany sávja, még mutatkozott némi élet. A gerincet koronázó karcsú ezüst nyírfák sűrűje szinte érintetlen maradt. Az út széléről sás hajolt be, a bugái őszi rozsdás aranyszínben pompáztak. A fehér árvacsalán apró szirmokban szórta szét a virágait a gyökerei körül, mintha a téli hó előhírnöke volna. Még sárga-sarkantyú is virított itt-ott.

– Jól van – suttogta Kelida az úton heverő kardnak. – Én itt vagyok. De hol van ő? – A férfi vadászbőrei árnyas nyírfa színűek voltak. Kelida ijedten sikkantott fel, amikor Tyorl egyszer csak kilépett az árnyékból.

– Épp itt, Kelida – mondta mosolyogva, és a kard felé bökött a hüvelykujjával. – Az meg mit keres ott?

Kelida kiengedte a lélegzetét, amelyet eddig visszafojtott.

– Hol máshol kellene lennie? Nyilván magaddal akarod vinni.

– Ő neked adta. – Hogy túloz ez az elf!

– Már nem kell. Nem is kellett soha. Ugyan mihez kezdjek vele? Eladni nem tudom; bánni nem tudok vele; még csak vinni sem tudom rendesen! Nem lennél olyan kedves, hogy elviszed, akárhová mész is, és békét hagysz nekem?

Tyorl vetett egy gyors pillantást az úton a barikád felé, és csendre intette a lányt.

– Nyugodj meg, Kelida! Elmegyek, és erről akartam veled beszélni. – A nyírfák felé intett. – Gyere! Nem akarom a fél sárkánysereg előtt közölni a mondanivalómat. – A lány habozott, aztán hirtelen úgy döntött, hogy engedelmeskedik neki. A férfi szeméből eltűnt a mosoly, a hangja elhalkult és feszültté vált. Kelida felkapta a kardot, és hagyta, hogy az elf behúzza magával a fák árnyékába. – Ide hallgass – suttogta –, és figyelj nagyon! Nem tudom, merre van Hauk. Nem tudom, mi történt vele, de abban biztos vagyok, hogy már elhagyta a várost. – Elhallgatott. – Tudod, hogy erdőkerülők vagyunk. – Kelida bólintott. – Igen, és a vezérünk egy Finn nevű férfi. Ő és a csapatunk visszavár minket. Nem maradhatok itt tovább.

– Egyszerűen csak megfeledkezel róla? – Haragosan villant az elf szeme. Kelida túl későn döbbent rá, hogy a kérdése már-már sértésszámba ment.

– Nem, Kelida. Továbbra is keresni fogom. Széles a vidék innen az előhegyekig. Minden lépésnél keresni fogom Haukot az út ideje alatt. De muszáj visszamennem Finnhez. – A lány kezében lévő kardra mutatott. – Tartsd meg, kérlek! Lehet, hogy Hauk visszajön a kardjáért és értem. Megmondod majd neki, hogy hová mentem?

– De… – Tyorl ujjai szorosan a lány csuklójára kulcsolódtak.

– Kelida! Eljött az idő, hogy elhagyjam Hosszú-hátat. Hauknak és nekem sikerült elhitetnünk mindenkivel, akit érdekelt, hogy vadászok vagyunk. Ha tovább maradok, valakinek biztosan fel fog tűnni, hogy nem vadásztam sokat. A következő sejtésük az lesz, hogy útonálló vagyok. – Félelem kúszott végig Kelida gerincén. Feltette a kérdést, mielőtt még rájött volna, hogy semmi jó nem származik belőle, ha tudja a választ.

– Hová mész? – Tyorl csak egy pillanatig habozott.

– Qualinesti déli határára. Finn ott talált nekünk munkát. Sajnálom, hogy idáig kicipelted a kardot. Szívesen visszavinném neked, de nem késlekedhetek tovább.

– Na és a barikád?

– Mi van vele? Finn egy lyukas garast sem adna értem, ha nem tudnék elosonni a sárkánysereg néhány félrészeg fajankója mellett. – Elvette a kardot a lány kezéből, és végighúzta tenyerét a kopott, régi hüvelyen. A hideg napfény megcsillant a zafírokon, és úgy ragyogtak, mint a jég. – Tőrdobálásban nyerte.

– Nem lep meg – mosolygott Kelida. – jól tud célozni. – Tyorl kuncogott.

– Az már igaz. Megőrzöd neki? – Mintha hűvösödött volna a szél. Kelida a Qualinestitől délre húzódó hegyekre gondolt, hogy milyen nedvesek és zordak télvíz idején. Haukra gondolt, és arra, hogy merre lehet, miért vált meg egy ilyen értékes kardtól, és egy ilyen jó baráttól, mint Tyorl. Aztán felötlött benne, ami eddig még nem, hogy, mi van, ha Hauk egyszerűen meglépett az éjszaka leple alatt, hogy otthagyja a rablóbandát. Vetett egy lopott pillantást Tyorlra. Nem, az elfben fel sem merült ilyesmi. Kelida megborzongott, és elvette a kardot. Milyen kényelmetlen volt a fogása!

– Megőrzöm. – Csak egy pillanat tört részéig habozott, aztán lábujjhegyre emelkedett, és egy csókot lehelt a férfi arcára. Sok szerencsét!

– Na igen, mindkettőnknek jól jön egy kis szerencse, igaz? – mosolygott az elf. – Köszönöm. – Karon fogta a lányt, és visszakísérte az úthoz. Kelida a kard-övével bajlódott, ezért nem vette észre, hogy elállták az útjukat, csak amikor érezte, hogy az elf szorítása megkeményedik. Felnézett. Három katona, egy ember és két sárkányfattyú állt az útra kivezető ösvényen. Az egyik katona elvigyorodott, kivillantva hiányos, sárga fogait.

– Milyen édes istenhozzád – jegyezte meg kényeskedve. A tekintete érdektelenül tovasiklott Tyorlon, és Kelidán állapodott meg kéjsóváran. Kelida gyomra erőtlenül összerándult.

* * *

Lavim Tavasztappancs úgy futott, mint egy nyúl, aki tudja, hogy gyorsabb, mint a vadászkutya, és élvezi a sebességet és a hajszát. Leszegett fejjel, kacagva vezette a négy sárkányfattyút fel az egyik utcán, le a másikon, át egy fogadón, és ki a hátsó ajtón. Azok hörögve, káromkodva, olyan hangokat adtak ki, mint egy életre kelt ócskavashalom, a kardjuk csörömpölve verődött neki a páncéljuknak futás közben. A surranó bevetette magát egy kormos sikátorba. Fürgén átszökkent egy kerítésen, és közben vidáman kurjongatott válogatott sértéseket a négy üldözőjének, akik a páncél és fegyverek súlya alatt dühösen küszködtek a mászással. Mielőtt még az első sárkányfattyú lehuppant volna a földre, a surranó lekuporodott egy nyirkos téglafal és egy szemetesláda közé. Épp csak egy kicsit lihegett.

Hagyta, hogy az első elhaladjon mellette. Leginkább a második érdekelte. Givrak volt az, és Lavim biztos volt benne, hogy egy pillanat múlva elhalad. Amikor Givrak tohonya léptekkel odaért, kivont karddal, amely csillogott a nedves reggeli fényben. Lavim abroncsbotja kicsapódott a sárkányfattyú lába közé, és az elvágódva nekizuhant az első üldözőnek. A harmadik, amely olyan gyorsan jött, hogy már nem bírt megállni, elterült a másik kettő tetejében, a negyedik pedig csak úgy tudta kikerülni őket, hogy nekiszállt a szemközti falnak. Lavim hahotázva mászott át a szemetesládán és a három összegabalyodott sárkányfattyún. Elhúzott a negyedik lábai között, és az utca felé rohant. Sebesen megkerülte egy nő bő szoknyáját, átbújt egy ló hosszú lábai alatt, és átvágott az úton. A háta mögül a sárkányfattyúk káromkodása elárulta, hogy sikerült kigabalyodniuk egymásból, és ismét a nyomában voltak.

Lavim úgy ismerte Hosszú-hát utcáit és egérútjait, ahogy csak egy surranó, vagy egy utcakölyök ismerheti. Egy raktár felé igyekezett, amely félig leégett a város bevétele során, és futás közben kavicsokat és meglazult macskaköveket szedett fel. Azóta nem szórakozott ilyen jól, hogy egyszer kétszáz yardot (180m) rohant egy hó- és kőlavina elől egy hegyoldalban, Khurban. (A kétszáz yardot ő becsülte. Ish, a gnóm, aki akkor a társaságában tartózkodott, állította, hogy a táv inkább a negyed mérföldhöz – 400m – közelített, és hogy a lavina egyáltalán nem is lavina volt, hanem csak egy kis hócsuszamlás, és hogy ez az egész nem a hegyoldalban történt, hanem egy lankás domboldalon.)

A hatalmas raktár egy fél háztömböt elfoglalt, és szélesebb volt, mint a város bármelyik épülete. Valamikor mindenféle kereskedelmi árut tároltak itt: lisztet, búzát, kukoricát, még hófehér pamutbálákat is. Mindezekből csak hamu maradt a tűz után. Lavim beviharzott a tető nélküli épületbe. Áttrappolt a nem régi eső nyomán maradt sötét, hamuval szennyezett pocsolyákon, és a lépcső felé igyekezett, az első emelet végében. Givrak és a katonái a nyomában csörtettek, szitkokat és fenyegetéseket bömbölve, az emberek pedig úgy szaladtak szét előlük, mint csirkék a héja elől. Égett szag járta át az épületet. Az öreg surranó megállt a lépcső alján. Nekidőlt a tűztől meggyengült falnak, hogy lélegzethez jusson, és felpislantott. Volt ott még egy második emelet, vagy legalábbis részben. Úgy állt ki a lépcső falából, mint egy pajta padlása, feketére perzselt szélekkel, megrepedezve, és mindössze fél szélességében érte át az épületet. Onnan, a magasból tökéletes fedezékből tudná hajigálni a köveket, amelyeket összegyűjtött.

Nagyokat nyelt a levegőből, amelyben még mindig ott terjengett az égett gyapjú és gabona savanyú szaga, és felmérte a lépcsőt. Arra jutott, hogy egy könnyű-léptű surranót elbírnak, és elindult felfelé. Sebesen mozgott, arra az elvre támaszkodva, hogy a puha, gyors léptek kevésbé viselik meg a már így is recsegő lépcsőt, mint a súlyosabb, óvatos lábak. Amikor már félúton járt, és a bal-lába egy felső lépcsőn, a jobb pedig az alatta lévőn támaszkodott, az alsó fok megnyikordult, majd recsegő csattanással összeomlott. Lavim fürgén cselekedett. Nekivetette magát a falnak, és fent keresett kapaszkodót. Nem talált. A lépcsők, mint egy összedőlő kártyavár, elváltak a második emelettől.

Lavim rikkantott egyet, alábukott és elkapta az emelet szilánkos szélét. Miközben a kezével kapaszkodott a recsegő fába, a teste kinyújtott karral himbálózott a kétemeletnyi magasság fölött, arra gondolt, hogy kedvezőbb lenne a helyzete, ha surranóknak volna szárnyuk. Már csaknem elengedte magát, amikor odalentről harsány, éles röhögés hangzott fel. Givrak hüllőszeme gonoszul villogott a szürke fényben, és vékony kígyónyelve csapkodott, ahogy felröhögött a surranóra. Lavim soha életében nem volt képes ellenállni egy biztos célpontnak. Megfordult, és leköpött a két könyöke között. A célzóképességére méltán volt ugyan büszke fiatal korában, de az utóbbi időben köztudottan romlani kezdett. Most azonban nem hagyta cserben. Pontosan a két szeme között találta el Givrakot. A sárkányfattyú dühös visítása visszhangzott az üres raktárépületben. Lavim elhúzódott az ezüstös villanással felé vágódó tőr elől, és magasabbra tornázta magát. Az egyik kezével átkulcsolt egy elszenesedett, ingatag oszlopot. Húzni kezdte magát, érezte, hogy az oszlop egy kicsit meginog, és visszaejtette a kezét a földre. Givrak gonosz, jeges kacajt hallatott.

– Add fel, patkányfajzat! Nincs hova fuss, és volna veled egy kis megbeszélnivalóm.

Lavim megint tekert egyet magán, felhúzta az egyik térdét, aztán visszacsúszott. A második emelet meggyengült deszkái felnyögtek. Fém csattant a fán. A sárkányfattyú elkezdte levetni a páncélját. Lavim, akinek a kíváncsisága akkor sem apadt volna, ha az Abyss rettenetes sötétjébe készült volna lezuhanni, megint lekukucskált. Givrak páncélja vörös fémhalomként hevert a földön, rövid-kardját hosszú, agyaras állkapcsába fogta. Durva, rángó mozdulatokkal kitárta karmos végű csontokból és bőrből álló széles szárnyait. A másik három vigyorogva hátralépett. Érezték a végzet szagát. Ezek siklószárnyak, emlékeztette magát Lavim, és a sárkányfattyúk igazából nem tudnak repülni. Ezt mindenki tudja… Givrak sem tudott repülni. Vastag, erős lábaival azonban olyan magasra tudott ugrani, hogy azt még Lavim sem képzelte volna. Az első ugrásnál a sárkányfattyú odakapott a hosszú, karmos kezével, de elvétette az ingatag oszlopot, amelybe Lavim kapaszkodott. A másodiknál nagy erővel lecsapta a szárnyait, és fél kézzel elkapta az emelet töredezett szélét, a kardját pedig a szájából átvette a szabad kezébe. A surranó ekkor már fürgén mozgott, mindkét térdét felhúzta szorosan a mellkasához, majd lendületet vett, és fellökte magát a recsegő padlózatra.

A nyúl már nem volt olyan biztos benne, hogy nem fogja utolérni a vadászkutya. Lavim kikapta a tőrét az övén lógó hüvelyéből, és hevesen vagdalkozni kezdett. A penge azonban nem sok kárt tett a sárkányfattyú kemény, pikkelyes karjában. Lavim fogást változtatott, és végighasított a tőrrel Givrak bal szárnyán, lebukott a felhördülő fenevad hatalmas karja alá, majd alulról felszakította a jobb szárnyán is a bőrt. Óriási, karmos kéz csapott le Lavim csuklójára, és kegyetlenül megcsavarta. A surranó tőre kiesett az elerőtlenedett ujjai közül. Lavim a fajtájára jellemző kitartással térddel hasba rúgta Givrakot. Amikor a sárkányfattyú hörögve kétrét görnyedt, a surranó nagy lendülettel, ahogy csak bírta, alulról állkapcson rúgta az ellenfelét a másik térdével. Givrak fogai összecsattantak, és hátracsapódott a feje. Lavim egy rántással kiszabadította a csuklóját, visszavette a tőrét, és nekiiramodott. Nem volt hová futnia.

Ami valaha fal volt itt, most tűztől megfeketedett gerendák és oszlopok erdejeként meredezett az alacsony égre. Egy felvonó gerenda állt ki az épület falából, fekete ujjként mutatott a hegyek felé. Lent Hosszú-hát utcáinak hideg, kemény macskakövei látszottak. Lavim megtorpant és megfordult. A sárkányfattyú, sántítva, tépett szárnyakkal cammogott felé, fekete hüllőszemében gyilkos vággyal. A surranók nem gyakran gondolkoznak, de ha igen, akkor villámgyorsan jár az eszük. Lavim Tavasztappancs éppen addig várt, hogy Givrak egy kicsit begyorsuljon, aztán megiramodott az ég felé.

* * *

Stanach hajnal óta kereste az elfet, minden eredmény nélkül. A surranóval egészen más volt a helyzet. Lavimról mindenütt hallott híreket. A bodnár, a kovács és a gyertyaműves mind róla panaszkodott. A bodnár a vájókését szerette volna visszakapni. A kovács fogadkozott, hogy Carvath emberei kezére juttatja Lavimot, ha délre nem kerül vissza a műhelyébe a sulykolója és a reszelője. A gyertyaműves csak a saját rossz szerencséjét átkozta, hogy hiába élte túl a hadsereg benyomulását, ha a kevés megmaradt értékét elhordja a surranók hada. Stanach nem próbálta meg elmagyarázni neki, hogy egy darab surranó nehezen tesz ki egy egész hadat. A szemantikusok, a surranókat illetően gyakran arra hagyatkoztak, hogy ki melyik oldalán áll a pultnak. A törpe még mindig Tyorlt kereste, amikor keresztezte Lavim útját a hentesnél, a tímárnál és a fazekasnál. Egy fiú látta a surranót átviharzani egy sikátoron, egy kocsmával szemben, az utca túloldalán. Ott megtudta, hogy Lavim valóban járt a kocsmában, de csak átmenetileg.

Sárkányfattyú katonák üldözték. Givrak! Más nem is lehetett. Stanachnak eszébe jutott Tyorl és a kard. Óráról órára egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy az elf tudhat a kard hollétéről. Akkor is ő volt azonban Stanach egyetlen kapaszkodója. Ha ez a kapaszkodó tévesnek bizonyul, kénytelen lesz másfelé kutatni, vagy visszatérni Tilinkóhoz. A surranó valószínűleg tud magára vigyázni. A surranók általában tudnak. Na igen, gondolta aztán Stanach, de mi van, ha elkapják? Gondolni sem akart rá, mi vár Lavimra, ha a sárkányfattyú karmai közé kerül.

– Átkozott surranó! – dünnyögte. Úgy vélte, megteheti, hogy egyszerre keresi a surranót és az elfet is. Stanach legközelebb azt hallotta, hogy Lavim repkedő fehér varkoccsal iszkolt, ahogy csak bírt, egy kiégett raktárépület felé, a házsor közepén, még mindig a sárkányfattyúkkal a nyomában. Stanach kelletlenül ellenőrizte a kardja kioldóját, és elindult a raktár felé. Az utca szemközti oldala felől közelítette meg a raktár elfeketedett csontvázát. Egy kakadu, vagy egy surranó kacaja hangzott gúnyosan odafentről. Stanach épp jókor nézett fel, hogy lássa, ahogy egy sárkányfattyú lezuhan a raktárépület fal nélküli második emeletéről, kézzel-lábbal kapálózva. A teremtmény kitárta a szárnyait, amelyek most csak használhatatlan, átszakított bőrcafatok voltak, és sikoltott. Ha meredekebben zuhan, Stanach hallotta volna, ahogy a szél süvít a szárny hasadékain keresztül. Így azonban csak a sárkányfattyú becsapódásának tompa puffanását hallotta, majd a pikkelyek és csontok csattanását, reccsenését az utcaköveken. Aztán pedig Lavim kacagását. Stanach előhúzta a tőrét, és átvágott az utcán. A lábával a hátára fordította a sárkányfattyút. Givrak volt az. Stanach megborzongott. Miközben felismerte a sárkányfattyút, a holttest kővé vált. Stanach kalapáló szívvel, gyorsan hátrált a micsodától. Hallott már történeteket, hogy mi történik a halott sárkányfattyú testével, de eddig csak félig-meddig hitt a szóbeszédnek. Lavim kihajolt az épület pereme felett.

– Stanach! Jó, hogy újra látlak! Meghalt? Elfelejtette, hogy lyukas a szárnya. Az apró részletek, ahogy, az apám szokta volt mondani, előbb-utóbb nagy fontosságot kapnak, és… Hé! Stanach! Vigyázz!

Givrak három társa, a főnökük sikolyát hallva, kiviharzott a Stanachhal szemközti ajtón. Megtorpanás nélkül átugrottak a halott bajtársukon, akinek megkövesedett holtteste már kezdett szétporladni, és rávetették magukat a törpére. Ahogy minden valamirevaló fegyverkészítő, Stanach sem csak azt tudta, hogyan kell megmunkálni egy kardot. Nem volt katona, nem éltek benne a harcosok ösztönei. A kardot azonban kívülről-belülről ismerte, és az ő kezében halálos fegyverként dolgozott a penge. Az első támadójának lenyisszantotta a kardforgató karját, mire az üvöltve térdre rogyott az utcán. Megjegyezte magának, hogy sérülten még nem vált kővé a lény! Stanach nem vesztegette arra az időt, hogy ennek az okán tűnődjön. Nekiszorította a másik kettőt a raktárépület falának, a kardja ezüst villámként szabdalta a levegőt. Két kézzel forgatta a fegyvert, mintha fejsze volna. Ellenfeleinek minden próbálkozását csengő acél akadályozta meg. Mivel jó pár arasszal alacsonyabb volt a támadóinál, természettől fogva a védelmi vonaluk alatt állt, és ezt az előnyét minden pillanatban próbálta fokozni. Az egyik sárkányfattyú megbotlott, és abban a pillanatban, mielőttmég visszanyerte volna az egyensúlyát, Stanach felemelte a kardját, hogy lesújtson.

Ekkor – miközben a magasba tartotta a pengéjét, ezzel védtelenül hagyva magát –, a sárkányfattyú társa bevetődött balról, és szépen felnyársalta volna a törpét, ha egy öklömnyi kő nem találta volna el a szabadon hagyott tarkóján, mire összeesett, mint egy letaglózott ökör.

– Stanach! Ne hagyd, hogy bennük maradjon a kardod! Addig nem lehet kiszabadítani a testből a pengét, amíg… mögötted! Bukj le! – Stanach úgy is tett, és a feje felett egy hüvelykkel süvített el egy penge. Újabb kő repült, de nem talált. Stanach feltápászkodott, és épp időben fordult meg, hogy a kardjával hárítsa a sárkányfattyú lefelé irányuló döfését. Ellenfele sziszegett. Kivicsorította a fogait, amelyekről csepegett a nyál a hosszú állkapcsok felett, csapdosott a keskeny, vörös nyelvével, és egész súlyával nekivetette magát Stanachnak. Stanach visszarántotta a fegyverét. A borotvaéles penge alig egyujjnyira állt meg a törpe torkától. Hideg verejtékben úszó keze megcsúszott a kard markolatán. A támadója súlybeli fölényben volt, és teljes erejével nyomta Stanach pengéjét, rajta az egész súlyával.

A törpe elkeseredett elhatározásra jutott, és kirázta a hideg: addig nem adja meg magát, amíg minden izmát le nem hasítják a csontjairól. Stanach zord elszántsággal nekiveselkedett egy végső lökésnek. Eszelős vihogás hallatszott odafentről, Lavim kacaja. Újabb halálos lövedéke talált célba, épp Stanach ellenfele szemének a közepébe. A második nem talált. Éles kavics ütődött Stanach jobb könyökének, és a csuklójáig elzsibbadt a karja. A kardja kirepült a tehetetlenné vált kezéből. Szíve fájdalmasan dübörgött a bordái alatt, megpördült és térdre vetette magát az utca kövezetén, miközben a fegyvere után tapogatózott, és biztos volt benne, hogy megérzi az acél halálos döfését a két válla között, mielőtt még megtalálná. Átkozta a surranó megbízhatatlan célzókészségét, és elsuttogott egy fohászt Reorxhoz.

Lavim ugyanabban a pillanatban sietve, nagy hangon bocsánatot kért, és újabb követ hajított le odafentről. A sárkányfattyú elbődült, és megingott a most már záporozó kavicsok és utcakövek alatt. Lavim kurjongatni kezdett.

– Kapd el, Stanach! Ne! Ne! Jönnek még! Fuss, Stanach! Fuss!

Acéltalpú csizmák kopogtak a köveken, mintha az ég zengene. Négy újabb sárkányfattyú fordult be a sarkon, az utca végében. Stanach felkapta a kardját a bal kezével, talpra kecmergett, és intett Lavimnak.

– Gyere le, surranó! – Lavim szívesen lement volna, csakhogy fogalma sem volt, hogy hogyan. Szárnyak, gondolta, a surranóknak tényleg szükségük lenne szárnyakra! Kimászott a felvonó gerendára, és mindkét karjával átkulcsolta a fát. Lelógott teljes hosszában, lepillantott Stanachra, és elkiáltotta magát:

– Kapj el! – Stanach annál többet nem tehetett, mint hogy megállította a surranót a zuhanásban. Összegabalyodott lábakkal és karokkal elterültek a földön, a hátuk és térdük fájdalmasan verődött oda a kőhöz. Stanach felrántotta Lavimot, remélve, hogy a surranó csontjai nagyrészt épek maradtak. Megragadta a karját, és úgy futott, mint még életében soha.

* * *

Tyorl Kelida elé lépett. A katona összehúzta a szemét. Az ujjai a kardja markolatára kulcsolódtak.

– Na igen – mondta, miközben az ujjai szüntelenül markolászták a kardot. – Édes búcsúzás. Nem te indultál, elf?

A sárkányfattyú felröhögött, kurta, éles vakkantással.

– Szerintem a lány ment volna, Harig. Biztosan a kis szajha búcsúcsókját láttad. – Tyorl tenyere viszketni kezdett egy kard után. Kelida felnézett, elkerekedett szemmel. Zihált a félelemtől. A nyakán meglódult az ütőere.

– Lefogadom, hogy hamarosan elfelejti az elfet, ha már kipurcant, Harig. Gondolod, hogy elbánsz vele?

– Az elffel? – horkantott a Harig nevű. – Kóstolt már a kardom elf vért. Híg és öreg, de megteszi. – Tyorl megragadta Kelida vállát, és félreperdítette a lányt, közben magához ragadva Hauk kardját. Eközben Harig is kardot rántott. A sárkányfattyú és a másik ember félreállt. Egyikük sem tett egy mozdulatot sem, hogy közbelépjenek, de a szemük vörösen, mohón csillogott. Harig gúnyos vigyorban kivicsorította sárga fogait. – Mit mondasz, te elf? Megér a kislány egy kis vért?

Erősödött a szél, és süvítve zúgott végig a hegygerincen. Tűzvész és halál bűzét hozta fel a völgyből. Hauk kardjának markolatán villogtak a zafírok, és csendes fénytáncot lejtettek az ékkövek ragyogó módján. Tyorl kényelmes, laza állásba helyezkedett, mintha legalábbis nem a védekező, hanem a támadó oldalon állna.

– Az összes véred – felelte, olyan halk és jeges hangon, amilyen csak egy elf ajkát hagyhatja el – sem lenne elég, hogy egyáltalán megüsse a mércét. – Tyorl látta Harig sáros-barna szemében, hogy támadni készül. Hauk kardja a magasba emelkedett, és keményen lecsapott. A két katona felhördült, Kelida pedig sikoltott. Harig már halott volt, mielőtt még egy mozdulatot tett volna. Tyorl nem vesztegette az időt. Megragadta Kelida csuklóját, és magához húzta. Megint támadásra emelte a kardját, most a megmaradt két járőr felé. – Nektek is szolgálhatok hasonló halállal, ha akarjátok. – A katonák, kivont karddal a két oldalára kerültek. A sárkányfattyúk sziszegtek, és a hangról támadásra emelkedő kígyók jutottak Tyorl eszébe. Miközben egyre közelebb mentek hozzá, imádkozott a túl rég óta elhanyagolt istenekhez, hogy a nagyképű fenyegetése igaznak bizonyuljon.

* * *

Stanach és Lavim maguk mögött hagyták Hosszú-hát kövezett utcáit, és sebes tempóban haladtak előre. Az üldöző sárkányfattyúk hasonlóképpen. A surranó leszegett fejjel szedte apró lábait. Miközben futott, három bőr- és két szövetövre csatolt erszény himbálózott, lobogott körülötte vadul. Most már úgy zihált, mint egy öreg fújtató, és nem pazarolta hangos nevetésre a lélegzetét, bár Stanach látta, hogy még mindig vidáman csillog a zöld szeme. Lavim azért a puszta élvezetért futott, hogy hallhassa a sárkányfattyúk dühös átkozódását. ’Amikor az egyik üldözőjük megcsúszott egy sárpocsolyában, beleakadt másik kettőbe, és vérmes szitkokkal árasztotta el az utcát, Lavim lelassított, hogy megnézze, hogyan vergődnek, és próbálnak kigabalyodni egymásból. Stanach megragadta a surranó karját, és maga után rántotta, miközben bevágódott egy sikátorba. Lavim átugrált a megrepedt, savanyúbor-szagú hordókon. Stanachnak nem sikerült, és épp csak kimászott a sárból, amikor a sárkányfattyúk bömbölve befordultak a sikátorba.

Nekiiramodott. Majd kiugrott a szíve a melléből. Kezdte ólomsúlyúnak érezeni a lábát, és úgy nyilallt az oldala, hogy félő volt, bármelyik lépésnél összeeshet. Amikor odaértek az utolsó kanyarhoz, mielőtt az út kifordult a városból, hogy meredeken leereszkedjen a völgybe, éles női sikoly hallatszott. Sem a törpe, sem a surranó nem tudott volna megállni, akkor sem, ha akar. Már ott voltak az útkanyarulatban, mielőtt a sikoly visszhangja elhalt volna a völgyben. Lavim elkapta Stanach karját, visszarántotta, és előremutatott. Stanach elkáromkodta magát.

Az elf, akit egész délelőtt keresett, most itt küzdött az életéért a sárkánysereg két katonájával. A jobb vállából és az arcából szivárgott a vér. Az úton a szolgálólány a fogadóból kövekért tapogatózott. Ami a keze ügyébe akadt, azt hozzávágta a sárkányfattyúkhoz. Jól célzott ugyan, de mégsem segített az elfen a lövedékeivel, mert azok ártalmatlanul lepattantak az ellenfelek páncéljáról. Egyébként is, mit keresett az elf oldalán?? Az elf a gerinc sziklás széléhez hátrált, és két kézzel, figyelemre méltó ügyességgel forgatta a kardját. Stanach azonban tudta, hogy hiába az ügyesség, a túlerővel szemben, és a szikla szélén nincs esélye nyerni. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy tartsa magát a két sárkányfattyúval szemben. Ha nem is véti el a lépést, és nem zuhan le a halálos szakadékba, valamelyik sárkányfattyú kardja végez vele. Lavim azt az alapelvet követve, hogy bárki, aki sárkányfattyú ellen harcol, az csak barát lehet, lelkes csatakiáltást hallatott, és fejjel nekirohant az ostromlott elf egyik ellenfelének. A katona és a surranó elterült az úton. Stanach óvatosabban cselekedett, és megfontolt szándékkal. Ő, Lavimmal ellentétben, nem feledkezett, meg az üldözőikről. Bármelyik pillanatban megjelenhetett a másik négy sárkányfattyú a kanyarban. Egy surranó, egy lány, egy vérző elf és egy kifulladt törpe nem jelenthetett ellenfelet Carvath hat teremtményének. Ha azonban két halott sárkányfattyú kővé válik az úton, talán megtorpan a másik négy annyira, hogy halvány esély nyíljon a menekülésre.

Stanach pillanatnyilag semmi másra nem vágyott jobban, mint a lehető legmesszebb kerülni Hosszú-háttól. Lebukott a sárkányfattyú fedezéke alá, és nagy erővel felfelé döfött. Végzett a lénnyel, és rögtön ki is rántotta a pengéjét, épp, amikor az elf térdre esett, és a fegyvere csörömpölve a földre hullott. Stanach odanyúlt, hogy visszaadja a kardot. Az elff keze már a markolaton volt, mielőtt ő elérte volna. Akkor lenézett, és egy hosszú pillanatra elakadt a lélegzete. Vörös fény szivárgott át az acélt borító véren. Hatalmas Reorx! gondolta kábán. Hiszen ez az! A Viharpenge! 

Aztán Tyorl már talpra is ugrott, és a Viharpenge eltűnt, magasra emelkedett az elf kezében, Stanach már nem érhette el. Az úton közben Lavim kikapott egy követ a lány kezéből, és hozzávágta az elesett ellenfele koponyájához. Csont reccsent, a katona felsikoltott, és Lavim megint lecsapott, a biztonság kedvéért. Az elf erősen zihált. Stanach bizonytalanul méregette. Egy vállsebből vérzett, a tekintete zavaros volt, szinte üveges szemmel meredt előre. Ha most elesel, gondolta fagyosan Stanach, megkapom, amit olyan rég óta keresek, barátom, és meg fogom köszönni. Ó, de mennyire megköszönöm! Az elf nem esett el. Felszegte az állát, letörölte a vért az arcáról, megacélozta magát, és Stanachra nézett.

– Jól vagyok. – Stanach felhorkantott.

– Futni tudsz? – Az elfnek arcizma se rándult.

– Futni? Ha kell, igen.

Stanach visszabökött a város felé. A félelme beigazolódott, a négy sárkányfattyú megjelent a kanyarban.

– Kell – mondta gyászosan. Na igen, gondolta, kell. Neked és a Viharpengének velem kell futnotok, barátom. És futottak.