6. fejezet

Egy sikátorban, amely Hosszú-hát valamikori leggazdagabb, üzletekkel teli utcája mögött húzódott, egy öreg surranó kuporgott a nedves éjszakai szélben, és közelebb hajolt egy lezárt ajtóhoz. Égett fa szaga töltötte be a sikátort, és a surranó tüsszentett egyet, aztán még egyet. Ez az üzlet azon kevés üzletek közé tartozott az utcában, amely még épen maradt. A sárkány kihagyta, szándékosan, vagy nem, és még a fosztogató katonák sem tettek benne nagy kárt. A surranónak meggyűlt a baja a zárral. Lavim Tavasztappancs egyáltalán nem volt hajlandó elfogadni, hogy kezd túl öreg lenni ahhoz, hogy akár egy ilyen egyszerű zárral is boldoguljon. A hatvanadik évét taposta, és ez egyáltalán nem számított előrehaladott kornak. Lavim ugyanis, mint minden surranó, tudta, hogy Csapdaugró nagybácsi jóval a hetvenen túl járt, amikor egyáltalán elismerte, hogy már nem érzi olyan fiatalosnak magát.

Igazság szerint, Csapdaugró nagybácsi állítólag megélte az érett kilencvenhét éves kort, míg végül a Rigar-mocsár rettegett fantomja elragadta. Ami Lavimot illette, nem tudta teljesen elhinni, hogy valóban valami rettegett fantom „ragadta el” Csapdaugró nagybácsit. Ez a kétes eredetű értesülés az apja unokatestvérének a nagynénjétől származott, és a családban mindenki jól tudta, hogy Evalia néni képtelen volt helytálló tényeket közölni. Lavim mindig azt hallotta – az anyja nővérének unokaöccsétől, aki sokkal megbízhatóbb forrásnak számított, mivel egy másod-unokatestvéren keresztül közvetlen leszármazottja volt Csapdaugró nagybácsinak –, hogy igazából Csapdaugró nagybácsi ragadta el a rettegett fantomot. Ez kétségkívül sokkal jobb színben tüntette fel a történetet. A kissé hajlott hátú, rendkívül fehér hajú surranó megint végigpásztázta a sikátort, figyelmesen hallgatózott közeledő léptek után, és miután semmi ilyesmit nem hallott, újra az üzlet hátsó bejáratára fordította a figyelmét. A szeme még tökéletesen működött, egyszerűen csak zavarta a látását a nyavalyás pernye és füstfátyol, amely átvette a levegő helyét Hosszú-háton. Ha remegett is a keze, Lavim biztos volt benne, hogy nem a kor miatt reszket, hanem az éhség okán. Tekintve, hogy egy pékségbe igyekezett behatolni, valószínűnek tartotta, hogy akad odabent némi harapnivaló, amelyre senki másnak nincs szüksége. Utána majd megjavítja a zárat, hogy még jobban működjön, mint azelőtt. Hátravetette a fejét, hosszú, fehér varkocsát átlendítette a vállán, és újra munkához látott. Ráncos, barna arcának minden finom vonala elmélyült a nagy odafigyelésben.

Egy kicsit nekidőlt az ajtónak, nem azért, hogy a hosszú, hegyes füle közelebb kerüljön a zárhoz, és hallja, amint leesnek a rugók, hanem hogy kitámassza a vállát, és így jobban tudjon egyensúlyozni. Azt mondják, hogy a surranók szemvonala ugyanazért van ajtózár magasságban, amiért a mókusoknak van tartalék hely a pofazacskójukban. A zár vízszintes rúdjának az elcsavarása végre meghozta az egyik rugó elpattanásának hangját. Egy második csavarás, majd egy harmadik, és a zár megszűnt zár lenni. Lavim természetesen úgy vélte, miközben hangtalanul belépett a pékség hátsó részébe, hogy ez a zár nem azért volt a helyén, hogy bárkit megakadályozzon a behatolásban.

A maga módján hívogató szerepet töltött be. Egy kis vekni barna kenyér feküdt az asztalon. Lavim zsebre vágta, és arra gondolt, mennyire fog örülni a pék, ha meglátja, hogy valaki megmentette a boltját a pusztító egerektől, amelyek biztos azonnal elárasztották volna a helyet, amint felfedezik, hogy maradt ott ennivaló. Egy közeli polcról eltávolított három kis mézes süteményt, ezzel megmentve a péket a patkányoktól. A hangyáktól is megvédelmezte a szerencsétlen üzlettulajdonost, amikor egy kis zsákot megtöltött édes tekercsekkel, és már befejezettnek is tekintette az éjszakai munkáját, amikor becsúsztatott négy kisebb pogácsát a zsebébe, ezzel megmentve a szegény péket a csótányok hadától. Lavim Tavasztappancs elégedetten, hogy a pék másnap reggel boldogan fogja nyitni a boltját, kisurrant a sikátorra nyíló ajtón, visszahelyezte a megjavított zárat, és elindult a fogadó felé.

Azon mélázott, hogy a fogadóban vajon még mindig tartanak-e törpepálinkát. A jelenlegi megszállás – invázió, ahogy az apja mondta volna – erősen kétségessé tette a dolgot. Kevés utánpótlás jutott be Hosszú-hátra mostanság, és azt a keveset is gyorsan kisajátította és elfogyasztotta Verminaard serege. Lavim azonban jövőbe tekintő fickó volt. Az apja, aki a Surranó bölcsességek kifogyhatatlan tárházával rendelkezett, és ennek a nagy részét átadta a fiának is, azt szokta mondani, hogy az üres zseb soha nem telik meg, amíg ki nem nyitod. Lavim egy nagy falat mézes süteményt rágva indult a kocsma felé, az apja derűlátásával felfegyverkezve. Megszomjazott a nagy munkában és a sok jótettben, és még hátravolt néhány óra, míg az őr kikiáltja a kijárási tilalmat.

* * *

Stanachot nyomasztotta a kocsma zaja és melege. A helyen nedves gyapjú és bőr szaga terjengett, savanyú bor és rég kiömlött sör bűzével vegyülve. Nem volt azonban kellemesebb a légkör azokban a kocsmákban sem, amelyeket Kyannal látogattak Thorbardinban. A rátelepülő nyomás abban gyökerezett, hogy idegennek érezte magát az idegenek között. Tennynél több ember fordult meg, mint amennyit valaha látott. Ezek közül láthatólag csak néhányan ismerték egymást, itt-ott egy-egy kisebb csoport. Mások egymás mellett álltak az ivócimborákkal, de mégis, mintha egyedül lettek volna. A beszédüket hallgatva, érezve a közelségüket, Stanachban felmerült a gondolat, hogy van-e elég levegő a helyiségben mindenki számára. A mi tüdőnknek több levegőre van szükség, mint nektek, mondta volna Tilinkó. A mágus fanyar mosollyal, félrebillentett fejjel tette volna a megjegyzést, ha ott lett volna, hogy megjegyzéseket tegyen. Stanachnak fogalma sem volt róla, hogy hol lehetett Tilinkó, és még azt sem tudta, hogy egyáltalán életben volt-e még a mágus. Elkent egy sörfoltot a karcos asztalon, és összeráncolta a homlokát. Tilinkó életben maradt. Végül is mágus volt. Mégpedig az okos fajtából. Ugyanakkor, döbbent rá Stanach, szarvasbika volt a farkasok között.

Egy szarvasbika azonban ki tudott törni, és komoly kárt tudott tenni a falkában. Ebbe a gondolatba kapaszkodott, és imádkozott, hogy Tilinkónak sikerült leráznia Realgar őreit az erdőben, ahogy neki sikerült. Stanach előző este alkonyatkor érkezett Hosszú-hátra, hideg széllel a hátában. Először keresett egy helyet, ahol meghúzhatja magát, aztán pedig egy olyat, ahol ételhez jutott. Tennynél mindkettőt megtalálta. Nem csak ételre és szobára lelt. A Viharpenge valóban Hosszúháton volt. Legalábbis előző este még igen. Stanach beletúrt fényes fekete szakállába, és húzkodni kezdte. Amikor tegnap este belépett a fogadóba, másról se volt szó csak a nagy fogadásról, amit egy erdőkerülő tett: a kardját tette fel egy háromfős csapat pénzes zacskóival szemben. Egy csodálatos kard! Aranymarkolattal, ezüsttel cizellálva… öt káprázatos zafírral… Nagy fogadás, gondolta Stanach. Na igen, óriási fogadás. Nézelődött ugyan az erdőkerülő és a kard után, még kérdezősködött is visszafogottan, semmi nyomukat nem találta előző este.

Ma sem akadt a Viharpenge nyomára. A kard és az erdőkerülő, aki feltette egy tőrdobáló játékban, a jelek szerint felszívódott. Egy elffel volt, mondta valaki tegnap este. Stanach nagyot húzott a korsó söréből, és a bárpult felé nézett. Az egyetlen elf, akit tegnap este és ma este itt látott, az a magas, karcsú fickó volt, aki a vörös szolgálólánnyal beszélgetett. Alaposabban megnézte magának. Vadászruhát és magas szárú csizmát viselt. Tőr lógott az oldalán, a vállán pedig nagy íj és egy teli tegez nyílvessző volt keresztbe vetve. Természetes könnyedséggel viselte a fegyvereit. Azt a benyomást keltette Stanachban, hogy olyanféle, aki több időt töltött a vadonban, mint kocsmákban. Vadásznak nézett ki. Vagy erdőkerülőnek. A kocsmáros hívta a szolgálólányt. A kiáltás a férfi torkára forrt. A kocsma, mint egy parancsszóra, elcsendesedett. Kinyílt az ajtó, és száraz, állott hüllőszag töltötte be a levegőt.

– Givrak – suttogta valaki, szinte fuldokolva, miközben kiejtette a nevet. Stanach először ösztönösen majdnem behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia az elcsendesedett sokaságon áttörő teremtményt. Gyerekkorában rémálmaiban látott Givrakhoz hasonló dolgokat. Azonban nem csukta be a szemét, hanem figyelt. Minden ösztöne azt sugallta, hogy ezt a Givrakot alaposan és óvatosan meg kell néznie magának, már csak azért is, hogy tudja, merre fusson, ha arra kerül a sor. Akárcsak a rémálmaiban látott teremtmények, Givrak is olyan magas volt, mint egy jól megtermett ember, széles mellkassal és vállal, valamint lapos hüllőfejjel, amelyet tüskés taréj koronázott. A hátán karmos végű, bőrhártyás szárnyak pihentek összecsukva. Az álmaiban kísértő teremtmények nem viseltek páncélinget, Givrak azonban igen. Stanach egy sarokasztalnál ült, az ajtó közelében, és onnan nem látta, hogy hol ér véget a páncél, és hol kezdődik a sárkányfattyú pikkelyes bőre. Vastagon izmos lábai nem úgy néztek ki, mintha járásra teremtették volna őket, Givrak mégis gond nélkül, határozott, hosszú léptekkel vágott át a pult előtti téren. Sokkal rettenetesebben nézett ki a lapos, fekete szeme. Sajnálatnak vagy szánalomnak soha még csak a nyoma sem látszott a tekintetében. A teremtmény fölemelte a fejét. A kandalló tüzének és a kis lámpásoknak a fénye csillogva táncolt a páncélján és a bőrén. A sárkányfattyú lassan mozgott, ahogy egy kígyó emelkedik ki az összetekert helyzetéből.

Stanach nem régóta tartózkodott a városban, de két éjszaka és egy nap elegendő volt, hogy tisztában legyen vele, hogy Hosszú-háton, ha egy sárkányfattyú felbőszült, aligha elégedett meg áldozat nélkül. A helyiségben egy pisszenést sem lehetett hallani. A kocsmáros kezében úgy lógott a törlőrongy, mint egy ernyedt és koszos, megadást jelző zászló. Az ivóban mindenki tökéletes csendben állt vagy ült. A helyiségben érezni lehetett a félelem bűzét. Stanach kardja az asztalon hevert. Kezét közelebb csúsztatta a markolatához. A szolgálólány, akinek hamuszínű arcán úgy virítottak a szeplők, mint a himlőfoltok, vett egy apró, éles lélegzetet. Givrak a hang felé fordult. A kegyetlen sárkányfattyú megérezte a lány félelmének a szagát. Keskeny, villás nyelvével körbenyalta az ajak nélküli állkapcsát. Stanach ujjai a kardja markolatára szorultak. Az elf lassú, nemtörődöm mozdulatokkal elhúzódott a pulttól. Felajzatlan íjának nem sok hasznát vehette volna, de a jobb kezét a tőre közelében tartotta. Stanach egyszer csak észrevette, hogy végigméri az elf hűvös, kék tekintete, aztán elégedetten tovasiklik. A törpe a lányra pillantott. Smaragdszínű szeme hatalmasra kerekedett a félelemtől. Ebben a pillanatban őgyelgett be a fogadóba Lavim Tavasztappancs. Élénksárga kamáslit viselt, puha, barna csizmát és fekete, formátlan kabátot, amely csaknem a térdéig ért. Öregnek  látszott, hosszú, fehér haját vastag fonatba kötötte. A ráncok finom hálózata olyanná tette az arcát, mint egy koravén, pisze orrú gyerekét. Rögtön meglátta a sárkányfattyút, de nem nyúlt a hátára szíjazott abroncsbot nyele után. Ehelyett határozott léptekkel, egyenesen odament hozzá, a kezét beletörölte a sárga kamáslijába, és felkukucskált Givrakra.

– Na végre – sóhajtotta. – Tudtad, hogy az egész várost tűvé tettem utánad?

Bármennyire nem ismerték is a surranók a félelmet, Stanach úgy látta, mintha az öregnek épp csak egy kicsit elakadt volna a lélegzete, amikor Givrak odafordult felé. De persze lehet, hogy mégsem. A sárkányfattyú összevonta a szemöldökét, és ettől olyan torz és rettenetes pofát vágott, amilyet Stanach még életében nem látott.

– Utánam, kis tolvaj? – A surranónak a szeme sem rebbent erre az eget-verő sértésre, hanem elvigyorodott. Sima, és az apró méretéhez képest meglepően mély hangon szólalt meg.

– Igen, utánad, Valaki keres téged, és engem küldött, hogy megkeresselek.

– Kicsoda? – A surranó megvonta a vállát.

– Nem tudom, ki az. Vörös páncélt viselt, és egy nagy sisak volt a kezében. Tudod, az a sisak, pont úgy nézett ki, mint egy sárkány feje. Szarvak voltak rajta, és a szájánál pedig agyarra emlékeztető nyúlvány. Szóval, legalábbis nekem olyan sárkányosnak tűnt – mármint a sisak, úgy értem. Igazából még sosem láttam sárkányt, kivéve azt a vöröset, amelyik mindennap elrepül felettünk. De az meg olyan magasan repül, hogy nem igazán látom a fejét, és… – Givrak vicsorogva felmordult. A surranó sóhajtott, mintegy a sárkányfattyú türelmetlensége és modortalansága okán. – A lényeg, hogy a csapatok felfejlődéséről beszélt, vagy a sárkánynagyúrról, vagy valami ilyesmiről. – Givrak sziszegett. Ahogy a teremben mindenki, ő is ráismert a leírásban Carvathra, a kapitányra, aki Hosszú-hát megszállását irányította. És még, ha Carvath hívó szavát figyelmen kívül hagyhatta volna is, a sárkánynagyúrét semmiképp. Manapság senki sem tudhatta, hogy Verminaard, aki még mindig dühöngött a nyolcszáz fogoly rabszolga elvesztése miatt, hol fog legközelebb lecsapni haragjában. A sárkányfattyú megint elvicsorított, aztán megfordult, kifelé menet felrúgott egy asztalt, mire korsók és kupák gurultak szét a földön a nyomában. Olyan erővel vágta be az ajtót, hogy beleremegtek a falak. Még egy pillanatig csend honolt az ivóban. Aztán halk moraj kezdődött, amely hamarosan hangos zsivajba csapott át, rettegő suttogások és dühös megjegyzések keverékébe. A szolgálólány kiszaladt a pult mögül, hogy feltakarítsa a rendetlenséget. Stanach felvett egy boros-kupát és két korsót, majd odanyújtotta neki.

– Közel volt, kislány.

– Hú, az biztos – mondta a lány, még mindig falfehér arccal. – Arra gondolok, hogy egész évre eljátszottam a szerencsémet.

– Ha tényleg így van, megérte. – A lány egyetértő mosolya nem tűnt túl meggyőzőnek. Stanach visszafordult az asztalához. A surranó már odaült. Egy sárkánysereg futárjával, gondolta Stanach, nincs kedvem egy asztalnál ülni. Indult, hogy keressen egy másik helyet, de a surranó odaintette magához. Az öreg szeme, amely zöld volt, mint a tavaszi levelek, huncutul csillogott.

– Gyere, csatlakozz hozzám! – intett. – Pontosan téged kerestelek. – Stanach óvatosan végigmérte a surranót, ellenőrizte, hogy minden értéke a helyén van-e, aztán visszaült a székére. Erőt vett rajta a kíváncsiság…

– Engem, surranó? Azt hittem, Givrakot kerested. – A surranó megrántotta a vállát.

– Nem, nem igazán. Givrak, azt mondod? Így hívják? Amikor bejöttem, és megláttam, azt gondoltam, mindenkinek jobb volna, ha lenne egy találkozója valahol. – Elvigyorodott. – Azt mondják, öregszem, de az eszem még mindig fiatalosan forog. – Stanach elnevette magát.

– Az biztos. És tudsz előre gondolkodni? – A surranó félrebillentette a fejét.

– Hogy érted?

– Mi lesz, ha Givrak megtalálja a kapitányt, és rájön, hogy egyáltalán nem hívatta?

– Ó! – A surranó hosszúkás, zöld szemei körül egy pillanatra aggodalmasan összefutottak a ráncok. A mosoly azonban már vissza is tért. – Reméltem, hogy legalább néhány órába telik Givraknak, mire megtalálja a kapitányt, és rájöjjön, mi történt.

– Aha, reméled. Lehet, hogy sietned kellene a mondanivalóddal, a biztonság kedvéért. Miért kerestél engem?

– Nos, nem kifejezetten téged. Csak egy törpét. Az apám mindig azt mondta, hogy ha törpepálinkát akarok rendelni, először ellenőriztessem egy törpével. Ők megmondják, hogy ivásra érdemes-e. Kapni itt pálinkát, és iható?

Stanach kétkedve mérte végig a kis surranót, Egy jó pohár törpepálinkától állítólag még a megtermett emberek is a padlóra kerültek. Ez az egyszálbélű, láthatólag törékeny surranó úgy nézett ki, mint aki egyetlen egy kortyot sem bír el a tiszta, erős italból. Stanach megvonta a vállát. A kérdésnek nem volt jelentősége. Ebben a kocsmában nem tároltak mást, csak sört és sápadt elf bort.

– Egy cseppet sem – felelte. – Be kell érned borral vagy sörrel. Mi a neved, surranó?

– Lavim Tavasztappancs – nyújtotta a kezét a surranó.

Stanachnak eszébe jutott, hogy az apja gyűrűje van az ujján, nem is beszélve a bőrzekéje ujját díszítő rézszegecsekről, úgyhogy nem fogadta el Lavim kezét, egyszerűen elmosolyodott.

– Pörölyverő Stanach, Thorbardinból. Állok neked egy italt, amilyet kívánsz, Lavim Tavasztappancs, és a törpepálinkától meg csak álmodozzunk egyelőre. – Ennek elegendőnek kellett lennie. Lavim felajánlotta, hogy elmegy az italokért, de Stanach a fejét rázta. Ez a Lavim Tavasztappancs elsőre úgy nézett ki, mint aki van már annyira jártas, hogy a fogakat is elcsenje egy sárkány pofájából. Ha egyszer engedi végigmenni az ivón, és a hiányzó pénzes erszények, tőrök, zsebkések, karkötők és Reorx tudja, hogy még micsodák tulajdonosait nem lehet majd lebeszélni róla, hogy fellógassák a legközelebbi tetőgerendára, a hosszú, fehér varkocsánál fogva. Stanach maga ment az italokért. Amikor odalépett a pulthoz, az elf biccentett felé, megköszönve azt ami röviden lezajlott kettejük között, amikor Givrak a pincérlány ellen fordult. Stanach viszonozta a biccentést. Nem ez volt a megfelelő idő, sem a megfelelő hely, de érezte, hogyha majd meg tudja környékezni az elfet a Viharpenge ügyében, jó esélye lesz, hogy meghallgatásra talál a kérdése, még ha választ nem is kap. Stanach hálás volt a szerencsének, amely a fogadóba hozta a sárkányfattyú Givrakot.

* * *

Lavim Tavasztappancs a negyedik korsó söre gyorsan közeledő fenekére nézett, miközben szórakozottan, de ördögi ügyességgel megszabadított egy elhaladó polgárt az övtáskájától. Erősen gondolkodott, szinte észre sem vette, hogy eltulajdonította a táskát, és egészen meglepődött, amikor Stanach az orra alá dugta nagy, sebhelyes kezét.

– Add ide! – szólt rá határozottan a törpe. Lavim felhúzta a fél szemöldökét.

– Mit adjak oda? ja, ezt?

– Aha, azt. – Lavim felemelte a puhabőr-erszényt, és úgy nézett rá, mint aki nem is tudja, hogyan került a kezébe.

– Milyen figyelmetlen a fickó, hogy így elhagyta – jegyezte meg Lavim, miközben a tenyerén tartva méregette az erszény súlyát. Nehéz volt a sok pénzérmétől. Kellemesen csilingeltek, ahogy egyik kezéből a másikba dobta a táskát. Stanach elkapta a levegőben. Megfordult, megérintette a polgár vállát, és odaadta neki az erszényt. A férfi sietve kikapta az erszényét Stanach kezéből. Már ráripakodott volna, de meglátott valami vészjóslót a törpe tekintetében, úgyhogy csak morogva megköszönte. Stanach kurtán biccentett, és visszafordult a korsó söréhez. Nem a sörén gondolkodik, állapította meg Lavim, hanem valami okból azt az elfet figyeli a pultnál. A legtompább érzékű surranó is kiszagolja a titkot, ha egy mérföldön belül van a tulajdonosához. Lavim Tavasztappancs éppolyan figyelmesen fürkészte Stanachot, mint ahogy az hallgatta a beszélgetések foszlányait maga körül. Stanach ugyan készségesen állta a surranó összes fogyasztását, néha intett a lánynak, néha maga ment az újabb adagért, de csak szórakozottan figyelt Lavim fecsegésére, és hasonló szórakozottsággal válaszolgatott. A surranó elhallgatott, a tűz fényét nézte, ahogy parázslott a füstös ametiszt-gyűrűben, Stanach ujján, és megvillant a kis ezüstkarikán, amelyet a bal fülében viselt.

Stanach körül valahogy semmi sem akart összeállni egységes képpé. A gyűrű olyasvalaki benyomását keltette Lavimban, aki hanyag eleganciával viseli az értékes holmikat; az ezüstkarikáról útonállók és banditák jutottak az eszébe. A törpe szakállas arca először úgy tűnt, mintha vad és fenyegető ábrázatot öltene. Egyes pillanatokban azonban elfelejtett félelmetesen nézni, és ilyenkor a fiatalos sebezhetőség meglágyította a szénfekete szemét, amelyet különös kék foltok pettyeztek. Ez a Stanach, gondolta Lavim, csendesebb most, mint először, akár egy alaposan bespalettázott ház. A becsukott, bezárt dolgok jelentették Lavim számára a legizgatóbb kihívásokat. Az asztalra könyökölve előrehajolt, és nekilátott, hogy szerinte ravasz módon, kipuhatolja a titkot. Stanach kardjával kezdte. A régi, alaposan beolajozott bőrhüvelybe rejtett kardnak egyszerű, dísztelen markolata volt. Ott, ahol a keresztvas találkozott a markolattal, rossz volt az illesztés, de ugyanakkor látszott, hogy ez a fegyver egyetlen hibája.

– Látom – jegyezte meg Lavim, mintha csak most vette volna észre –, hogy nem fejszét hordasz magadnál fegyverként. – Stanach bólintott. – Csak azért teszem szóvá, mert nem is tudom, hogy láttam-e valaha törpét fejsze nélkül.

– A legtöbbünk a fejszét szereti.

– Nálad viszont kard van. Elég ütött-kopott, régi holmi, ugye? Persze nem úgy értem, hogy nem jó fegyver. Biztos vagyok benne, hogy az, csak elgondolkodtam rajta.

– Öreg darab.

– Talán az apádé volt? – Stanach erre felnézett, éles és gyanakvó tekintettel.

– Az enyém. – Aztán, mintha rájött volna, hogy kissé nyersen válaszolt, halványan elmosolyodott. – Én készítettem.

– Fegyverkovács vagy! Persze, a kezeidről kitalálhattam volna. Tiszta sebhely és égésnyom a bőröd. A tűz miatt, ugye?

– Igy igaz.

– Sok mindent készítettél már? Sokáig tart elkészíteni egy kardot? Tőröket is csináltál már, lefogadom, és egy csomó mást is. Készítettél valaha fejszefejet? Azt mondják a törpék fegyvereinél nem lehet jobbat találni, és…

Stanach hangosan felnevetett, őszinte jókedvvel. Engedd, hogy egy surranó feltegyen egy kérdést, és míg élsz, nem tudod megválaszolni a több ezret, ami utána jön!

– Uhuu, lassabban, Lavim Tavasztappancs! Igen, sok kardot készítettem. Ez volt az első. A penge jó, az egyensúlya talán nem annyira, de én már megszoktam. És igen, tőröket is, és fejszefejeket.

Lavim megint a törpe kezére pillantott, amely most az üres korsó köré kulcsolódott. A sebek némelyike beszürkült már ugyan az idővel, de látszódtak újabbak is. Az egyik, egy hosszú égés a jobb hüvelykujján, egészen frissnek látszott. Az biztos, hogy nem tábortűz égette meg. Mintha csak tegnap hagyta volna ott a kovácstüzét, gondolta Lavim. Thorbardin azonban több száz mérföldre feküdt-innen. Mégis, most itt van. Ránézésre a Hylarból való, Thorbardin egyik uralkodó klánjából. Lavim tudta, hogy azok olyan szívesen hagyják el a hegyeket, mint hal a vizet. Hosszú-hát pontosan Verminaard sarka alatt feküdt. Ember, a nagyúr vörös sárkánya, mindennap elrepült a város felett. Azok, akik nem haltak meg a városért vívott csatában, épphogy csak életben tudtak maradni. Miért jött volna bárki is, persze saját magán kívül, Hosszú-hátra? Lavim kíváncsisága olyan volt, mint szikra a száraz tapló között. Mi vitt ki egy törpét Thorbardin biztonságából erre az elátkozott helyre? Nem volt idő a kérdezősködésre. Kintről szóváltás hangjai, majd egy dühös bődülés csendesítették el a fogadót.

– Givrak! – kapta el a surranó karját Stanach, és talpra rántotta. – Kushadj le, Lavim! Visszajött, és biztos vagyok benne, hogy téged keres. – Lavim csak megvonta a vállát.

– Lehet. – Zöld szeme pajkosan csillogott, miközben visszaült. – Ismertem egyszer egy sárkányfattyút, aki képtelen volt megjegyezni, hogy hogy nézett ki az, akit keresett. Végtelenül idegesítette, képzelheted. Egy idő után mindig lila lett a feje, úgyhogy a szó szoros értelmében lehet, hogy nem is volt sárkányfattyú…

– Ha nem mész azonnal, nem meginni fogod a sörödet, hanem ki fog szivárogni belőled, mint egy szitából, surranó. Lennie kell egy hátsó kijáratnak, valahol a pult mögött. Nyomás!

– De…

– Menj már! – Stanach átpenderítette a surranót a termen, a pult irányába. Lavim megbotlott, összeszedte magát, és visszanézett a válla fölött. Ki érti a törpéket? Egyik pillanatban mélabús, a következőben barátkozó, aztán egyszer csak, minden ok nélkül, mennydörögni kezd és villámokat szór! Elindult a pult mögötti ajtó felé. Nem azért, mert félt Givraktól – képtelen volt a félelemre –, hanem azért, mert úgy tűnt, Stanach nagyon a szívén viseli a dolgot. A törpék, gondolta, mindig hajlamosak az érzékenységre. Nyilván annak köszönhető, hogy évszázadok óta magukban vannak a hegyekben. Rávillantott egy mosolyt a szolgálólányra. Egy magas elf, vidáman csillogó szemmel elkapta Lavim karját, és áttaszigálta az ajtón, be egy raktárba.

– Menj, surranó – suttogta –, és addig fuss, amíg ki nem érsz a városból! – Lavim egyáltalán nem szándékozott futni. Kisurran hátul, mert úgy tűnt, hogy ez mindenkinek rendkívül fontos, de Stanachról nem fog megfeledkezni. Zsebre vágott egy szál kolbászt, egy kis flaska bort, és még egy sor egyéb érdekes tárgyat, majd kiosont a hátsó ajtón a sikátorra, éppen, amikor Givrak belépett elöl, valami „istenverte, hazug surranóról” bömbölve, aki túl sokáig élt, semhogy az neki, vagy bárki másnak jó legyen.