8. fejezet

Koromsötét volt. Azóta egy szemernyi fényt sem látott, amióta tudatára ébredt, hogy itt van. Hauknak fogalma sem volt róla, hogy ez milyen rég történt. Nem volt megkötözve, sem leláncolva, mégsem bírt mozdulni. Nedves kövön feküdt, és a hideg beszivárgott a csontjaiba, a testén úrrá lett a láz. Úgy érezte, mintha sosem lett volna melege. Csak a csontig hatoló iszonyatra emlékezett, a haldoklásra – és egy kérdésre, amelyet szünet nélkül nekiszegeztek.

Hol van a zafír markolatú kard? – Kétszer meghalt már azóta, hogy ide került. Az első halála gyors volt és fájdalmas, jeges acél mélyedt a hasába, és dőlt belőle a vér. Másodszor a végtelen sötétségben feküdt, és érezte, hogy lassan közelít a halál. Érezte, ahogy könyörtelenül becserkészi, hallotta, hogy jön érte, mint ahogy a nyári vihar beömlik a völgybe. Nem volt ugyan megkötözve, mégsem bírt megmozdulni, és csak feküdt a sötétben, hallgatva, ahogy közelít a halál. Hangtalanul imádkozott minden istenhez, akiről gondolta, hogy meghallgatja. A halál továbbra is közeledett, mennydörgés minden lépte, és gyászdal a hangja, ahogy a nevén szólítja. A két halála között egyetlen kérdés lebegett: Hol van a zafírmarkolatú kard? Hauk sosem válaszolt. Még-csak azt sem engedte meg magának, hogy egyáltalán elgondolkodjon a válaszon, vagy emlékezzen a kardra, vagy a lányra a fogadóban, akinek odaadta.

Bárki, aki megölhette őt, kétszer olyan könnyen kiolthatta a fényt a lány zöld szeméből, mint ahogy egy gyertyát csippentenek el. Bárki, aki megölhette őt, kétszer olyan könnyen átdöfhette a lány szívét, a puszta akaratával. Mint egy repülő nyíl, ezüst a kékes füstben, át a kocsma ivóján. Azt, hogy miért kellett bárkinek is olyan nagyon a zafírmarkolatú kard, nem tudta. Így aztán, a várakozás és az iszonyat pusztájában vegetált. Nem tudta, hogy mikor alszik, és mikor van ébren. A sötétség rémálmokat szült, és ugyanazok a borzalmak, amelyek álmában gyötörték, üldözték ébren is. Most azonban, a semmi közepén, Hauk lassan kezdett ráeszmélni, hogy nincs egyedül. Valahogy megváltozott körülötte a levegő, azt az érzést keltve, hogy valaki vagy valami megmozdult a közelében, ha csak kicsit is.

Valaki lélegzett a sötétben. Éles lihegés visszhangzott körülötte, és ebből megtudta, hogy a helyet, ahol van, falak veszik körül. Egy hang motyogott és suttogott. Félelem kúszott be Hauk gyomrába, és megtelepedett, hidegen és súlyosan. Ez nem a könyörtelen hang volt, amelyik a kardról kérdezte. Az kemény volt, metsző, mint az acél. Ez a hang más volt: vékonyabb, megtört. Vagy talán a saját motyogását, suttogását hallotta?

* * *

Fény villant a sötétben, az árnyak felszaladtak a falakon, és tüzes nyilak fúródtak a szemébe. Hauk fájdalmasan felhördült. Képtelen volt elfordítani a fejét, még a szemét sem bírta lehunyni. A fény gyorsan kialudt. Sajgó szeme mögött egy guggoló törpe képe égett, aki a lábánál kuporgott a földön, magasba tartott lámpással a kezében…

– Ki…? – nyögte Hauk. Nem érkezett válasz, csak egy éles levegővétel hangja, és csizmás lábak halk csoszogása a köveken. – Ki vagy?! – Zokogás. Egy halk, keserves nyögés. Csend. Hauk megint egyedül maradt a sötétben.